Új ágy. Új szoba. Új szobatársak. És nem utolsó sorban… új ház. Mi fog ebből kisülni… Eddig egész jól ment… Na ezt most azonnal lekopogni!... Csak azért, mert még nem találkoztam drága jó háztársaimmal… Meg az ex háztársaimmal sem… De hát csak túlélem valahogy… Lényeg, ne maradjak el Maryéktől.

- VÍÍÍÍÍ!
Sophie bomba módjára robbant be mellé. Feje ugrott egyet a párnán, ám teste is vele együtt a matracon.
- Herm-Jane, kedves szívem! Te mennyit aludtál az éjjel, ha már hajnalok hajnalán a falat bámulod?
- Hát… ööö… kicsit megártott a tegnap esti buli. Igen, túl későn, túl sokat ettem!
- Ja, meg új a környezet, és hiányzik a mikulás! – mosolygott Mary. – Na öltözzünk, mert elkésünk! Egyébként Mio. Most megváltozott az órarended is ugye?
- Upsz, ezt nem tudom. De várj csak! – elővette a levelet a fiókból, kibontotta a borítékot, és megfordította a benne lévő papírt. – Éreztem én, hogy túl keveset írt! Átváltoztatástannal kezdünk.

*

- Lányok, éhen halok! Gyertek már!
- Matt, jó lenne, ha nem ordibálnád át az egész lépcsőt! És ha annyira sietni akarsz, gyere fel, és vigyél le ölben!
- Sophie! Túl sokat vagy velem! Lassan idegesítőbb leszel, mint én! ÉN vagyok a legidegesítőbb lény a Mardekárban, és ezt a címemet senki sem veheti el tőlem!
- Jó, jó, ezt nem vitatom!
- Azért!
- Akkor levisztek minket?
- ÁÁÁ!!!
- Tessék, nem hallom?
- Jó, de ne bízd e magad, csak a magam érdekében cselekszem!
- Na abban biztos voltam!

Eközben a lépcső alján Dan szeme megcsillant.
- Gyere szőkes… Jó jó, ne kapd fel a vizet! Draco! Menjünk mi is!
- MI? És aztán nem!
- Ahogy akarod! – Már szaladt is felfelé. – Nos, szép hölgy? Szabad? – állt meg Hermione előtt.
- Bocs, asszem felkavarodna a gyomrom.
- Ugyan, ne kéresd magad! – Kiskutya szemekkel nézett rá.
- Jó.
- Látjátok? Én elérem, amit akarok! – mondta már a lépcső aljában a többieknek.
- Mindig ilyen rámenős vagy?
- Ó, Mione, te még nem ismered eléggé Dant!
- Ez így van. A családomban a rámenősség öröklődött tulajdonság. – Hermione letétele után, előhúzott egy régi fényképet a talárja zsebéből, amit meg is mutatott az „újlánynak”. És tényleg. A képen csak férfiak voltak, és mindről sütött, hogy úgy érzik, minden nőt megkaphatnak. – Az egyetlen impotens a családban Herrison bácsi – mutatott egy öreg, szemüveges emberre. – Mint láthatjátok, nagyon rossz a szeme. A szemüvege a legnagyobb kincse. Megóvása érdekében, különböző védelmi szerkezeteket talál ki. – A beszélgetés a folyosón folytatódott, útban a nagyterem felé. – Az egyik legeredetibb ötlete az volt, amikor fogakat bűvölt a szemüvegtokjára. Így az megharapta az illető kezét, aki illetéktelenül nyúlt volna a becses műszerhez. Nos ezt a szemüvegtokot egyszer összetévesztette a farokmelegítőjével.

A folyosót betöltötte a röhögés. Mivel közel voltak az előcsarnokhoz, páran felfigyeltek rájuk. Ezek észrevették a kis csoportban Hermionét, és rögtön szóltak a barátaiknak, akik továbbadták a hírt. Az előcsarnokot betöltötte a sustorgás. Ám hősnőnk nagy meglepetésére nem látott gyűlölködő, vagy ellenséges tekinteteket. A jelenlévők együtt érző pillantásokat váltottak, többségük egy-egy bátorító mosolyt is megengedett magának.

A nap folyamán szinte mindenki köszönt Hermionének, a griffendélesek kivételével, bár a gyűlölködés helyett, ők inkább lehajtott fejjel, bűnbánó arccal rótták a folyosókat teremtől teremig. Többen oda is mentek hozzá, hogy közöljék, mindenképpen mellette állnak, és nem érdekli őket a pletyka.

Hermione mindenre számított, csak erre nem. De felettébb örült neki. Új háztársai nem igazán szóltak hozzá, de nem is sértegették. Ez talán Dracoék jelenlétének volt betudható.

A pont az „i”-re bájitaltanon került fel. A professzor, mint mindig, a lehető legnehezebb feladatokkal bombázta az osztályt.
- Ismétlés! Felteszem, mindnyájan tudják, mi az ürömtea, és az őrölt aszfodéroszgyökér keveréke.
Néma csend. Csak Hermione keze árválkodott a magasban. Piton arcán furcsa kifejezés futott át. Először a megszokott unott flegmaság mutatkozott rajta, majd ravaszul megcsillanta a szeme, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felszólította a lányt.
- A legerősebb altató, azaz az élőhalál itala.
- Tökéletes. A helyes válaszért öt pont a Mardekárnak.
A terem, ha lehetett, még nagyobb csendbe burkolózott. Az arcok döbbenetet mutattak. Azelőtt az is csodaszámba ment, ha Piton felszólította Hermionét. Általában szimplán levegőnek nézte. De hogy ponttal is jutalmazza, az még nem fordult elő. Az új mardekárosnak köszönhetően a ház az óra alatt mintegy huszonöt pontot gyűjtött. A griffendéles tábor enyhe rémülettel távozott a teremből. Az ellentáborban is mindenki észrevette a lehetőséget. A nap folyamán a végzősök többségükben elismeréssel néztek rá. Leginkább azért, mert méltósággal viselte a rágalmakat, és nem volt elhanyagolható ok a Mardekárnak gyűjtött pontmennyisége sem. Persze most is volt „ellenzék”. Páran, Nottal és Parkinsonnal az élen továbbra is ellenezték a házváltást. Szerintük, szabályok és hígulás ide vagy oda, Hermione továbbra is csak egy „mocskos sárvérű”, akinek nincs joga Malazár házába járni.

*

- Áh! Éhes vagyok! – nyavalygott Matt.
- Én gyógynövénytan után valahogy nem vágyom kajára. Ez a valami még a bubógumógennynél is undorítóbb volt. – Mary is hallatta a hangját.
- Jó, akkor enyém a részed!
- Rendelkezz az enyémmel is. – Hermione a táskájában matatott. – Nekem el kell ugranom a könyvtárba.
- OK! … ÁÚÚÚ! Kathy! Mit követtem el?!
- Mione, szerintem mára épp eleget tanultál!
- Kösz Sophie, de vissza kell vinnem pár könyvet, meg a gyógynövénytan házidogához ajánlott olvasmányból is elég kevés van a könyvtárban. Vacsora után biztos megrohamozzák.
- Elintézzem neked?
- Kösz Dan, de boldogulok. Viszont leköteleznétek ha kimentenétek valami ehetőt.
- Ez a minimum. Elkísérjelek?
- Menjetek csak, majd lenn találkozunk.

*

- Örülök, hogy ilyen hamar eljött. Mindenképpen szerettem volna, ha önnek marad egy példány.
- Köszönöm, Madam Cvikker! Viszont látásra!
- Jó éjt, kedvesem!
Hermione elégedetten indult kifelé a könyvtárból. Visszavitte a felesleges olvasmányit, és azon felül, hogy kivette a Bimba által ajánlott könyvet, ráakadt egy olyan példányra is, amit rég óta keresett. Új szerzeményeivel a táskájában közelítette meg az ajtót. Azaz közelítette volna, ha le nem szólítja valaki a polcok közül. Az illető felfedte magát. Ron lépett elő az árnyékból.
- Hermione, ezt meg kéne beszélnünk! – Hangja tárgyilagosan csengett.
- Nem kell megbeszélnem veled semmit! – A vörös hajú fiú válaszul karon ragadta, és a folyosó hideg kőfaláig meg sem állt vele.
- Engedj el, nem hallod?! Ez fáj!
- Nem én tehetek róla, hogy másik ház tagja lettél, de ettől az egy rendhagyó eseménytől ne érezd úgy, hogy jogod van felborítani a házak közötti pontversenyt. Ez nem egy emberen áll.
- Te megőrültél! Engedj már el!
- Nem tűnik fel, hogy az ellenkezéseddel te magad csökkented az esélyeidet a Griffendél baráti körébe való visszakerülésedre?
- Asszed…
- Ehem…
A felháborodott Hermione nagy meglepetésére egy magas, deltás felső testű srác kocogtatta meg az őt „fogságban tartó” Ron vállát. Talárja alól mardekáros nyakkendő bukkant elő. A lány csak látásból ismerte „megmentőjét”, és csupán annyit tudott róla, hogy terelői poszton betölti a mardekáros kviddicscsapat kapitányi szerepét.
- Lekísérhetlek Granger?
- Persze, köszönöm, csak még tájékoztatnám Mr. Weaslyet arról, hogy magasról leszarom, mit gondol rólam ő, és a baráti köre. Boldog vagyok úgy, ahogy vagyok, talán boldogabb, mint közöttük. Csak ennyit akartam. – csevegő hangnembe váltott, miközben elindult a fiú oldalán. – Egyébként hogy is hívnak? Bocs, valahogy nem emlékszem rá.
- Robert Teness. Hívj csak Robnak!
- Csak akkor, ha te is a keresztnevemen szólítasz engem. Tudod, a fél családom Granger, és kicsit unom, hogy engem is így hívnak.
- Érthető. Tudod, a mi családunkban is sok a Teness, de a Robert is. Ezért szeretem, a Robot. Bár apám szerint…
Egy nagyon megilletődött Ront hagytak maguk mögött.

*

- Kösz, hogy lekísértél, Rob! – mondta vidáman Hermione.
- Nincs mit, szívesen máskor is! – intett a lánynak, aki már a kandalló mellett ülő barátai felé vette az irányt, és eltűnt a fiúk lépcsőjénél.
- Üdv Herm-Jane! Na megvan, aminek meg kell lennie?
- Igen. – Hermione ledobta a talárját az egyik székre (tessék lenyugodni, alatta farmer, és ujjatlan garbót viselt), ám ez egy perccel később már nem tűnt olyan jó ötletnek.
- Mione, mi történt a karoddal? – szólította meg Mary, minek következtében – Mioval egyetemben – az egész bagázs észrevette, amit Mary. Egy mag vörös foltot Hermione felkarján.
- Oh, izé… azaz… semmi! – ám már nem tudta eltakarni.
- Mi az, hogy semmi? – Dan ért oda legelőször. – Tudod, hogy ez holnapra úgy belilul, mint annak a rendje?
- Hol szerezted ezt? – Draco Hermione Mardekárba költözése óta nem beszélt sokat, de most ő sem tudott parancsolni a nyelvének. A megszólított, pedig úgy gondolta, bízhat annyira az őt körülvevőkben, hogy megossza velük a történteket.

- Én megölöm!
- Nyughass Draco! Nem te nyírod ki, hanem én!
- Fiú, álljatok le! Akkor mi marad nekem?!
- Matt, te hülye vagy.
- Mondták már.
Matthew volt az egyetlen ember, aki minden helyzetben mosolyt tud csalni az emberek arcára.
- A kinyírás túl egyszerű lenne neki! – Mary, a relatív. – Valami fájdalmasabb kéne!
- Vagy cikibb! – Alapötlet by Sophie.
- Nekem már van is pár tippem! – Matt, az ötletmester. – Gyertek!

Fél óra megbeszélés (azaz fékezhetetlen röhögés) végeztével a fiúk felrohantak a szobájukba, hogy ellenőrizzék, megvan-e minden, ami szükséges a tervezett „akciókhoz”. A klubhelységben addig más témákra terelődött a szó.
- Hermy-Jane, min gondolkozol?
- Hm? Tessék, Sophie? Bocs, elgondolkoztam.
- Min?
- Hát… Tulajdonképpen rajtatok. Azon, hogy hat év alatt teljesen másnak ismertem meg a Mardekárt. Azt hittem, hogy ide csak pöffeszkedő, és beképzelt alakok járnak. De most, hogy megismertelek titeket, teljesen megváltozott a véleményem.
- És miből gondoltad, hogy mi, idézlek, pöffeszkedő, és beképzelt alakok vagyunk? – Mary szája szélében mosoly bujkált.
- Hát mert akikkel eddig dolgom volt, mind ilyenek voltak.
- Kikkel volt dolgod eddig?
- Öhm… Parkinson, Nott, Monstro…
- Ne folytasd!
- Tudod nem minden Mardekáros ugyanolyan.
- Vegyél például minket. De nem csak hatan vagyunk. Sőt. Az általad ismert kategória számlál kevesebb tagot.
- Csak ők „kiabálnak”. MI általában meghúzódunk a háttérben, és az állandó szívatás, és pocskondiázás helyett, csak néha mutatjuk ki a fogunk fehérjét.
- De akkor keményen. Mert ha folytonosan szapulnánk mindenkit, azt egy idő után megszoknák.
- Igaz, köszi, most már értem. De mi a helyzet Dracoval? Ő volt az, akit leginkább ilyennek ismertem.
- Na az előttünk is talány. Igazából csak most év elején csapódott hozzánk, előtte, igazad van, tényleg Parkinsonékkal nyomult.
- Így volt. De mikor utalgattunk rá, mindig kitért valahogy.
- Igen, valami olyasmit vettünk ki a szavaiból, hogy csinált valami hülyeséget, amit megbánt. De többet nem tudtunk kiszedni belőle.
- Azóta lenézi Nottékat, meg Pitont is. Nem értjük, miért. De végülis én személy szerint örülök neki. Velünk nagyon jófej, és úgy látom, mostanában veled is.
- Ahha. Kösz, hogy elmagyaráztátok, csajok! De most asszem tanulunk kéne.

*

- Jajistenemjajistenemjajistenem.
- Ne parázz már, Sophie!
- Nem parázok!
- Ja.
- Hagyjál már, Matt. Csak kíváncsi vagyok. Ez nagyon nagy durr lesz.
- Szó szerint, és átvitt értelemben is.
A kis csapat vigyorogva battyogott a nagyterem felé. Fejükbe vették, hogy ott szívatják meg Ront, ahol csak tudják. Ezzel nem is vártak sokáig. Helyet foglaltak az asztalnál, és várták a megfelelő pillanatot, vagy is azt a percet, amikor a legtöbben vannak a teremben.
- Nem hiszem el, hogy ilyen mázlink van! – Matt szeme elkerekedett.
- Mi van?
- Dumbledore mondani akar valamit.
- Vááááá! Ennél jobbkor nem is jöhetett volna.
Így is volt. Az igazgató a legközelebbi, és egyben évadnyitó kviddicsmeccset hirdette ki. Griffendél vs. Hugrabug, de jelen helyzetben nem ez kötötte le hőseink figyelmét. Dan, kihasználva az iskola figyelmetlenségét, egy lapos, párnaszerű gumivackot lebegtetett Ron felé, aki épp az asztal felett hajolt át, egy újabb tál rántottáért. A kis csomag a széken landolt.

DURRRRRRRRRR

A termet óriási hanghullám rázta meg. Helyesebben mondva, mágikusan felerősített rotyogás. Hát igen. A pukipárna a muglik nagy találmánya, de mágikusan megbűvölve még észveszejtőbb a hatása.

Dumbledore elhallgatott. Mindenki egy irányba nézett. Ennek az iránynak a középpntjában pedig a Griffendél asztalánál ülő vörös fejű Ronald Weasley állt (ült). Az említett lassan, értetlenkedve kihúzta a hátsója alól a feltűnést keltő tárgyat. Mint egy vezényszóra, a termet betöltötte a röhögés. Ami viszont még ennél is furább volt, egy tanár felállt az asztaltól, és sietősen caplatott kifelé. Ez a tanár Piton volt. A nagyterem ajtaja bevágódott mögötte. Ismét némaság telepedett a helységre, ám az előcsarnokból velőtrázó kacagás hallatszott be. Ennél a pontnál viszont már nem volt az az erő, ami féken tudta volna tartani a diákságot.

A röhögés tárgya vészjóslóan közeledett a Mardekár asztala felé, ám a beszélgetést a nevető tömeg nem értette saját zajától.
- Ez egyáltalán nem volt vicces!
- Erről inkább Pitont kérdezd, Weasley.