- Öhm…
Hermione először résnyire nyitotta a szemét. Pupillái összeszűkültek a hirtelen jött erős fénytől. Lassan felemelte a fejét, de a látottaktól azonnal kipattant a szeme. Megpróbált, amilyen gyorsan csak tudott, felülni, de nem számolt az őt tartó kezekkel. A mozdulattól Draco felébredt, Hermione pedig visszazuhant a párnák közé. De nem maradt ott sokáig. Letépte magáról a srác karját és felpattant. Draco ellenben nyugodtan ült törökülésben.
- J… Jó estét, professzorasszony!
- Magának is, Granger! – Látszott, hogy McGalagony is némiképp zavart volt. De legjobban Ron, és Harry döbbentek le, akik egy lépéssel voltak lemaradva házvezetőjük mögött Ginny társaságában. A lány azonban alig bírta visszafojtani nevetését bátyja, és barátja arcát látván. – Azért jöttem le, hogy közöljem, a büntetésük alagsori része lejárt. – A mögötte állókhoz fordult. – Maguknak, pedig csak most kezdődik. Itt lesz idejük elgondolkozni, hogy megéri-e párbajozni a folyosón?
- De ti mit kerestek itt!? – tért magához a Weasley fiú.
- Amint a tanárnő említette, büntetőmunkán voltunk. – Draco „kissé” lekezelő hangnemben válaszolt.
- De mit keresett a kezed Hermionén?!?!
- Rosszat álmodtam. Kész rémálom. Megálmodtam, hogy meglátlak.

Draco és Hermione gyorsan kislisszoltak a lakosztályból, észrevétlenül felvéve a pálcájukat a polcról. Kb. három folyosóig bírták, aztán kacagva kapaszkodtak egymásba, nehogy padlót fogjanak.
- Lá… Láttad a képét?
- Ki nem? Még egy pár ilyen fazékalj szemet!
- Nem találsz keresve sem!
Befordultak egy terembe, és ott nevettek tovább. Majd Draco, óvatlan pillanatban, minden ok nélkül megcsókolta Hermionét. A lány úgy meglepődött, hogy védekezni is elfelejtett. A srác nyelve végigszántott a fogsorán, majd beljebb hatolt a szájába. Kezét a hátára csúsztatta, és finoman megsimogatta. Aztán kicsivel később elvált tőle.
- Ezt most miért kaptam?
- Csak, mert olyan jól csókolsz. Bocs, nem bírtam megállni.
- Jó, mindegy, hagyjuk! Ez nem történt meg… Ugye?
- Egy feltétellel.
Még ő állít feltételeket? - Mi lenne az?
A szőke még egyszer végigsimította a lány nyelvét a sajátjával.
- Feltétel teljesítve. – Azzal kifelé invitálta megdöbbent társát. Lefelé menet Hermione zavart volt, sétapartnere arcán, pedig nyugodt mosoly ült. Egy kis ideig (Hermione számára) kínos csend telepedett rájuk. Ennek megtörése végett beszélgetést kezdeményezett.
- Szerinted mi lesz most?
- Mi lenne?
- Ne érts félre, a büntetésünkre gondolok. - Ez a szerencsétlen még a legegyszerűbb mondatomba is belezavar! - McGalagony azt mondta, a büntetésünk ALAGSORI része zárult le. Ezek szerint tovább macerál?
- Mit szeretnél? Hogy édelegve megnyugtassalak, vagy szokásom szerint beszéljek, mint esküdt McGenya gyűlölő?
- McGenya? Ezt honnan jött? Várj, nem érdekel. A véleményedre vagyok kíváncsi.
- Tovább szívat. Egyrészt mert ő McGalagony, másrészt, mert pikkel rád a házváltás óta.
- Ó, de jó! Így teljes lelki nyugalommal fekhetek le.
- Nyugi, túléljük!
- Hát remélem!
- Nem lesz rá sok esélyed, ha továbbra is ekkora táskákkal fogsz mászkálni a szemed alatt.
- Őszintén, mint mindig!
- Ne szívd mellbe! Egyébként most lesz egy kis időd kipihenni magad. Egy ideig biztos békén hagy drága tanárunk. De most akkor is menj aludni!
- Úgy nézek ki, mint aki a jelen helyzetben képes elaludni?! – Hermione kissé kiborult, később maga sem tudta, miért kezdett el bunkózni a sráccal. – Drága barátom, EGYSZER aludtam el büntetőmunka alatt, és PONT akkor jön le a tanár. Másrészt hajnal kettő van, azaz már péntek. Az anyámat holnap temetik, és találkoznom kell a szemétláda apámmal! Mond csak, te ilyen helyzetben tudnál… - és ekkor rájött, hogy tulajdonképpen azzal ordít, aki olyan sokat segített neki. – Jaj, Draco, ne haragudj! – Lassan könnybe lábadt a szeme. – Én… Nem akartam, csak… csak… - A mondatot már nem tudta befejezni. Sírva bújt Draco karjai közé, aki az immár elért klubhelység egyik kanapéjához vezette. Leültette a lányt, majd maga is elhelyezkedett, hogy ne kelljen megszakítania az ölelést.
- Tényleg ne haragudj, de úgy kikészít ez az egész! – sírta.
- Semmi baj. Nyugi, értem a lényeget. Nyugodtan sírj csak. Ne szégyelld! Nekünk elmondhatod, bármi bánt is. Hisz tudod, mi mindig itt vagyunk neked.
- Tudom. És köszönöm. Nem is tudom, mit csinálnék nélkületek.
- Ne gondolj rá, amíg nem kell!
- Miért vagy most ilyen rendes?
- Ezt hogy érted?
- Csak furcsálltam, hogy év eleje óta sokkal kedvesebb vagy velem, mint előtte. – Megfordult, és kibontakozott ez ölelésből, hogy a mellette ülő szemébe nézhessen. – Úgy értem a vonatút óta sohasem sárvérűztél le, nem átkozódtál csak úgy a vakvilágba, nem szívattad a kisebbeket, nem…
- Hosszú – vágott közbe a másik. – Hosszú, és bonyolult. De a lényeg az, hogy már nem vágyom arra, amire ezelőtt. – Megfordította a lányt, és háttal magához húzta. – Végül is mit számít a múlt nem? – Hermione kényelmesen feltette a lábát a karfára. – Lényeg a ma, ugyebár.

Sokáig beszélgettek. Draco nem akarta, hogy a lány egyedül maradjon fájdalmával. Humorosabb témákra terelte a szót, elvonva Hermione figyelmét a holnapra várhatókról. Ha ez nem is sikerült teljes mértékben, legalább részben megnyugtatta, szórakoztatta. Öt körül Hermione fáradtságot színlelve rávette a srácot, hogy menjen el lefeküdni. Ő maga igaz nem tudott elaludni, de nem vette volna a szívére, ha a szőke miatta virraszt reggelig.

*

- Hermy-Jane, drága, te mikor keltél?
- Csak fél órája, Sophie. – Hát egy kicsit ferde, de amiről nem tud, az nem fáj neki.

A nap Hermione számára igen furán telt. Egyszerre rohant, és vánszorgott. Egyszer tűkön ült, aztán azt kívánta, bár megállna az idő. Nem akarta látni az apját, de túl szeretett volna esni a temetésen. Hisz tudta, nem az lesz élete legvidámabb délelőttje. Ugyanis mint kiderült, a temetést délelőttre helyezték. Talán azért, mert ekkor kevesebben érnek rá, kevesebb néző előtt kell színészkednie. Ha egyáltalán ott lesz. Vagy akkor volt olcsóbb. Vonattal kellett mennie Londonig, pontosabban menniük. Mary kitalálta, hogy ha nem bánja, elkísérik. Senki sem tiltakozott ellene, legkevésbé a megszólított. Hálás volt, hisz egyedül elveszettnek érezte volna magát. Az éjjeli járattal indultak, hisz az út elég hosszú volt, már csak Londonig is. Pedig úticéljuk onnan még messze volt. A Minisztérium rugalmas volt, és segítőkész. Elrendezték, hogy a pályaudvarról fekete minisztériumi limuzin szállítsa a kis csapatot Hermione szülővárosába.

A vonat menetrend szerint indult Roxmortsból hajnali kettőkor. Hermione többször javasolta barátainak, hogy feküdjenek le, legalább addig. Persze mindenki amondó volt, hogy addig nem éri meg (vagy csak nem akarták magára hagyni legújabb háztársukat). Így takarodó után mind összegyűltek a klubhelységben. Nyomott csend ült Roxfortnak azon a részén. Sophie és Mary fojtott beszélgetésbe kezdett Dannel. Matt és Draco Hermionét próbálták beszélgetésre bírni, de a lányból szinte harapófogóval kellett kihúzni a szavakat. Így másfél óra után feladták, mondván, lehet, hogy Hermionének jobb úgy, ha most hagyják, hadd mélyedjen a gondolataiba. Kathy csendben ült egy fotelben, szemét a társaságon tartotta. Hermione mereven bámult a tűzbe. Draco és Matt között foglalt helyet egy kanapén. Lábait átkarolta, mintha elveszne kapaszkodó nélkül.

Az ingaóra elütötte az egyet. Dan finoman megrázta Maryt, aki idő közben kissé elbóbiskolt. Mindnyájan felálltak, és elindultak a szobáik felé. Szó nélkül öltöttek fekete ruhát, és bár az iskolai kabát is megtette volna, úgy érezték, ez így van rendjén. Mégsem állítatnak oda farmernadrágban egy temetésre, főképp, ha az elhunyt történetesen jó barátnőjük édesanyja. Fél kettőkor útra készen álltak, ismét a kandalló előtt, mely már vajmi kevés meleget nyújtott hamvadó parazsával. Felbaktattak az előcsarnokig, majd ki az éjszakába. Szelesedett az idő, hisz közelgetett a november vége. Húsz perc alatt leértek a peronhoz. Hajnal lévén nem tudtak igénybe venni egy fiákert, mert Hagrid szerint, ha megzavarják a theszrálok alvásrendjét, azok agresszívvé és kezelhetetlenné válnak. Ebben azért sántított valami, de végtére nem bánták a kis sétát. Legalább volt valami, ami ébren tartotta őket a peronig. Nem mintha egyébként olyan jól tudtak volna aludni. Az expresszen egy kupéba ültek, bár szinte az egész vonat üres volt. Igaz, a kis helységet eredetileg hat személy részére tervezték, mardekárosaink nem voltak híján fantáziából. Mivel nem készültek hosszú útra a kofferek helyére most kabátjaikat terítették. Minden, amire szükségük volt, elfért a zsebükben. Aztán Matt kapaszkodott fel. Kényelmesen ki tudott nyújtózni. Helyét elirigyelve kicsit később Sophie is fellendült a másik poggyásztartóra. Így a felállás a következőképpen módosult. Dan, Mary és Kathy ebbe a sorrendben foglaltak helyet az egyik ülésen. Utazásuk első órája után Mary fejét barátnője, lábát, pedig Dan ölébe helyezve félálomba szenderült. Négy után valamivel már csak két éber diák volt a kupéban.
- Hermione, próbálj meg pihenni! – A lány indulásuk óta most először vette le szemét ez ablaküvegről.
- Kösz, már mintegy. – Majd Draco tekintetét is a tájra irányította. – Látod? Nemsokára világosodik.
- Az lehet, de attól még órákig fogunk utazni. Hisz év elején is, késő délelőtt indulunk, és öreg este van, mire megérkezünk.
- Így van. Kösz, de akkor sem tudnék aludni.
- Nem is erre kértelek. Gyere ide! – Hermione neki döntötte hátát az őt átölelő srác felső testének. Draco fél lábát felhúzta, és az üléstámlának döntötte. Ő maga a karfának dőlt. – Kösz. Most hunyd le a szemed! Beszélgessünk!

*

- Hát nem aranyosak?
- Ha véletlen felkelted őket, meghalsz!
- Jó, jó, befogom.
- Tedd azt.
- Jaj, bocsi D. J., nem akartalak felkelteni.
- Semmi, de ha Hermionét is felvered, segítek Dannek a kinyírásodban.
- Az én kedvemért kíméljétek meg
- Ezt bebuktuk. Tehát már Herm-Jane is fenn van. Alszik itt még valaki?
- Bajosan. A vonat sokkal gyorsabban halad most, mint év elején, mikor tele van. Fél óra múlva elérjük Londont.
- Akkor szedjük össze magunkat!

Megigazították ruhájukat, és hajukat. Míg a vonat begördült a jól ismert peronra, magukhoz vették kabátjaikat. Gond nélkül kijutottak a King?s Crossra. A pályaudvar előtt már várta őket a tértágított limuzin. Nem esett több szó köztük, bár még egy órát utaztak.

- Itt fogom várni magukat, Miss. Granger – jelentette a sofőr egy sarokra a temetőtől. – És még valami. – Elővett egy selyempapírba csomagolt tárgyat az anyósülésről. – Fogadja a Minisztérium őszinte részvétét! – Hermione átvette a csomagot, mely hét szál fehér szegfűt tartalmazott. A sofőr nem várt választ. Nemes egyszerűséggel visszaszállt a limuzinba. A hét barát pedig, kezükben a virágokkal elindultak a temető felé.

Egyszerű kisvárosi temető volt, méretre sem nagy. Átlagos fémrácsos kapuval melyen áthaladva láthatóvá váltak a Hermione számára ismerős, nagyjából szabályos sorokba rendezett szolid sírok. Volt olyan, amit kővel raktak körbe, de akadt, ahol csak egy fakereszt hirdette, kit takar a hant. És volt egy, amelyet még nem temettek be. De ez az utcáról nem volt látható. Egyrészt, mert a temető másik sarkában volt. A másik tényezőt a tömeg alkotta, mely utolsó búcsút szeretett volna venni az elhunyttól. Meglepően sokan voltak. Még a sokat látott idős tiszteletesnek sem volt dolga ekkora gyászmenettel. Voltak gyerekek és idősebbek is. Részben rokonok és a család barátai, de voltak korábba Mrs. Granger által kezelt betegek, és ismeretlenek is. Nagy port kavartak az események, így többen döntöttek úgy, hogy tiszteletüket teszik a temetőben. Hőseink épp időben érkeztek, de sem a sírhoz, sem a ravatalozóhoz nem fértek már oda. A beszédből sem ért el hozzájuk túl sok. Csak pár szókapcsolatot tudtak kivenni, mint „buzgó anya”, „dicséretes munkaerő”, „szorgalmas feleség” vagy „nagy fájdalom”. Átlagos halotti beszéd. Körülbelül tizenöt percig mondta magáét a pap, mikor egy fekete ruhás látszólag tizenhat éves srác lépett oda hozzájuk.
- Gyertek, a főnök azt mondta, még öt perc és vége.
Az arcokon hatalmas kérdőjel ült.
- Na ne ácsorogjatok már itt, mint a rakott szar! A megrendelő azt mondta, nem kell semmi extra, úgyhogy nem tudom, minek van nálatok az a gaz. Gyorsan bebasszuk a gyökerek közé azt az összeszabdalt némbert, aztán húzunk haza.
- Tudod ki vagyok én pajtás? – kérdezte vészjósló hangon Hermione.
- Egy kis ribanc a Berger & Rivers temetkezési vállalattól, aki hatalmas lecseszést fog kapni, amiért nem akarja végezni a munkáját, és inkább teszi a hülyét?
- Tudod, hogy hívják az elhunytat?
- Azt a rimát, akinek a darabjait csak a szentlélek tartja össze? Valami Amelia Granger. Miért?
- Üdv! Hermione Granger vagyok! – nyújtott kezet a ledöbbent ficsúrnak. Az félénken megrázta és elkezdett motyogni valamit egyenruhákról, fehér szegfűkről, meg hogy ő nem akarta. Aztán gyorsan elslisszolt Hermione szikrát hányó tekintete elől.

A lány igyekezett inkább dühére koncentrálni. Nem akarta elsírni magát. Tudta, megvigasztalnák, minden zokszó nélkül. De annyi mindent kapott már barátaitól, hogy úgy érezte ezer élet sem lenne lég a törlesztésre. Nem akarta hát tovább gyarapítani egyébként is hosszú számláját. És nem akarta hallani a lassú zenét, melyutolsó útján kíséri a néhai Amelia Grangert. Gondolatai és a dal sorai cikáztak a fejében egymást váltogatva. A megrendelő azt mondta, nem kell semmi exra. Hazahív az Isten!
Bárhogy küzdött, nem ment semmire. Végiggördült arcán az a bizonyos könnycsepp. Már nem ellenkezett. Az „elsőt” társai is követték. S egyszerre úgy érezte, egyedül van.

Nem ír többet szüleinek, hogy tájékoztassa őket iskolai életéről. Nem néz értetlenül Parvatira, amikor mehkérdezi, szerinte milyen bugyit vegyen fel, hogy az passzoljon a ruhájához. Nem fogja többet átnézni Ron dolgozatát. Nem sírja ki magár többet édesanyja karjai között. Viktortól sem kap több levelet. Nem viseli többet a griffendéles sálat. És nem fogja többet nyaggatni Harryt, hogy viselje a MAJOM jelvényt.

Ez az! gondolta. A MAJOM! A gondolat, mely hosszabb időre képes lefoglalni az agyát. A sír feletti siratóimák elhangzása közben felidézte minden emlékét, ami a mozgalomhoz kötötte. Winky félrészegen, kék szoknyában, Dobby sapkahegyek alatt, Sipor sértései. Ha segíteni próbált a házimanóknak, azok mindig megsértődtek. Végül is, ha ennyire nem kell nekik a segítség, hát oldják meg maguk az életüket. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok forgatták agykerekeit, mikor arra lett figyelmes, hogy az egybegyűltek lassan szállingóznak kifelé. Láthatóvá vált a sírhant, melyen egy koszorú sem volt, csak a kereszt. Páran még odamentek kezet fogni egy fekete öltönyös úrral, aki szomorú tekintettel fogadta a gesztust. Hermione magabiztosan közeledett. Még két felnőtt állt előtte, hogy kinyilvánítsa részvétét.

Mr. Granger holtra vált arccal meredt az előtte álló barna hajú lányra.
- Szia apa! – köszönt Hermione szinte gúnyos vidámsággal. Nem feledte el éreztetni, hogy valódi érzelmei teljesen mások. – Kit temetünk?
- A… a…
- Anyámat? És erről te miért nem írtál? Elfelejtetted? Kiment a fejedből a sok elintéznivaló miatt? Hát igen. Jó sok meló lehet egy gyilkosság eltusolása.

CSATT

Hermione térde csak egy kicsit remegett meg. Hatan termettek mögötte, de leintette őket. Kihúzta magát, és ismét az idősebb felé fordította arcát.
- A december elsejei viszont látásra, Mr. Granger!
A dísztelen sírra ejtette a kezében tartott virágot, társai is ezt tették.

*

- Mio, enned kéne valamit!
- Nem.
- De tagnap óta koplalsz! – nyújtott felé egy tányért Mary, melyet a sofőr nemrég bűvölt elő a csomagtartóból.
- Nem kérek.
- De miért?
- Nem vagyok éhes.
- Azt nem hisszük el. – Matt valószínűleg nem is értette, mert a fent említett szókapcsolat valahogy kimaradt az ő szótárából.
- Akkor nincs étvágyam.
- Szard le!
A társaság hatalmas szemeket meresztett. Kathy szinte sohasem káromkodott. Még a hozzá legközelebb állók is csak hosszas gondolatmenet végeztével tudtak megnevezni egy ilyen alkalmat. Leginkább Hermione döbbent meg. Belelát a fejembe? Vagy honnan tudta, hogy arra a gyáva gyilkosra gondolok? Ért a legilimenciához? Vagy úgy értette, az étvágytalanságommal ne törődjek? Ám mégis elvett egy fürt szőlőt a limuzin közepére rögzített asztalról.

A gyümölcs, könnyű étel lévén minden komolyabb gond nélkül lecsúszott a torkán, de nehezebb táplálékkel nem próbálkozott se ott, se a vonaton. A kastélyban kétfelé oszlott a csapat. Dan és Matt a nagyterembe mentek, ahol épp javában folyt a vacsora. A többiek jóllaktak utazás közben.

A hét olyan gyorsan szállt el, mintha seggbe rúgták volna. Hermione egy reggel azon kapta magát, hogy egy jegyzetfüzettel a hóna alatt, épp új, mardekáros sálját tekeri a nyakába, mugli kabátja fölé. Körülötte álltak barátai, akiket sajnos nem engedtek el vele, mivel a tárgyalás hétfői napra esett. Igaz, sokat segítethettek volna jelenlétükkel, Hermione megértette az iskola döntését, bár úgy érezte valahol McGalagony professzor keze is benn volt a dologban. A határozatba ugyan belenyugodva, de egy cseppet sem nyugodt szívvel fogadta a szerencsekívánalmakat. Majd elhagyta az iskolát, hogy újra London felé vegye az irányt.