Hermionét a következő napokban le sem lehetett szedni a fellegekből. Harryvel való kibékülésének örömére legalább tizenöt centivel járt a föld felett. Tulajdonképpen fel sem tűnt neki, de Draco kissé zokon vette, hogy nem érte el a várt hatást az oly nagy gonddal kiválasztott színezüst tintatartóval, és a zöld pávatoll pennával, melyeket Hermionének vett karácsonyra. De nem tartott sokáig, hisz látta milyen boldog a lány. Ám ezzel újabb kérdések vetültek fel benne.

Év eleje óta nem látta ennyire szertelenül vidámnak Herm-Jane-t. Tudta, hogy sokat jelent neki Potter barátsága, de hogy ennyit… Nem foglalkozott vele sokat, talán csak egy délután erejéig törte ezen a fejét. Utána lehordta magát, miért zavarja háztársa boldogsága, mikor ők is állandóan arra törekedtek, hogy felvidítsák. Talán azt nézte rossz szemmel, hogy nem ő szerezte ezt az örömöt Hermionének, hanem egy ellensége. De ez utóbbit még magának sem vallotta be, sem azt, hogy valahol mélyen féltékeny Harryre. Mióta Mione házat váltott teljesen megszokta, hogy a nap jelentős részét együtt töltik a bandával, vagy külön a büntetőfeladatokon. Furcsa volt észrevenni, hogy a lány egyre többet megy ki Nélküle a tóhoz vagy az erdő mellé, hogy találkozzon Potterrel. És miután visszatért sem beszélt másról, minthogy mi minden történt év eleje óta a Griffendélben. Draco mindezt készséggel végighallgatta, de nem volt túl sok hozzáfűznivalója és szinte örült, mikor megkapta anyja levelét, hogy a pár napra haza kell utaznia. Bár Niel több kibúvót is fel tudott sorolni neki, úgy döntött mégis hazalátogat. Anyja azt írta, valami fontosat szeretne vele megbeszélni. Minden esetre nagyon remélte, hogy nem azzal az egy témával kapcsolatos a mondandója, amit mindenáron kerülni akart.

*

- Drága fiam! – üdvözölte Narcissa, mikor elérte a Malfoy birtokot. Az állomásra csak a család egyik barátja ment ki elé (mivelhogy apja börtönben volt), onnan hoppanálás útján jutottak el végső uticéljukhoz.
- Szervusz anya! – mosolygott vissza ő is, ám anyját ez már nem érdekelte. Valami más a fiában sokkal jobban lekötötte a figyelmét mint a köszönés.
- Malazárra, mióta nem vágattad a hajad?! Majdnem súrolja a vállad! Úgy nézel ki, mint egy suhanc. Azonnal változtatnod kell rajta!
- De anya én…
Három szó pont elég volt Narcissának ahhoz, hogy egy gyors bűbájjal lenyessen csemetéje félhosszú tincseiből. Draco gyorsan az előszoba falára függesztett hatalmas tükör elé lépett. Kis megnyugvással konstatálta, hogy anyja nem vágta teljesen rövidre a haját. Valamivel a füle alá ért. Narcissa mögé lépett, és lesöpörte a válláról a rajtamarad néhány hajszálat. Vékony ujjaival fia haját kezdte igazgatni. Gondosan eltűrte a füle mögé. Minden szál ugyanabban az egyenes vonalban ért véget, és csupán egy „cseppet” emlékeztetett egy lenyalt hajú jampecra. De nem szólt semmit. Nem is tehette, hisz valaki a szalon ajtajában kuncogni kezdett.
- Na mizujs bratyó? Újabban anya fésül? Ennyire eltunyultál, mióta nem vagyok itthon?
- Alex!? Mi a kénköves poklot keresel te itthon?
Draco boldogsággal vegyes meglepetéssel nézett az ajtófélfának támaszkodó, pimasz tekintetű öccsére.
- Hazaevett a fene. Untam a sulit, na mit gondolsz? Fel se merült benned, hogy engem is ugyanúgy anya rendelt ide, mint téged?
- Nem, nem merült fel bennem, mivel rettentő régen láttalak itthon.
- Fiúk, örülök, hogy örültök egymásnak, de nem ezért kérettelek haza titeket. Menjetek a szalonba!
Narcissa a terem szélén elhelyezett egyik szófához terelte fiait.
- Tudom, Lucius ellenezné, de Alex, Roxfortos leszel. Megtárgyaltam az igazgatóval, nem volt ellenvetése.
- Anya, te beszéltél, Dumbledore-ral? – képedt el Draco. – Mi hajtott el idáig?
- Úgy beszélsz, mint apád! – Draco nem tudta miért, kissé elszégyellte magát. – Tudd meg, mióta ő börtönben van, képtelen vagyok mindkettőtökre figyelni, ha Alex olyan távolt van tőlünk. Luciust már elvesztettük. Soha többet nem lesz szabad. Nem akarom, hogyha már tőlem távol vagytok, egymástól is el legyetek szakítva. Tudom, ezt most egyikőtök sem érti, hisz annyi éven keresztül direkt küzdöttünk érte, hogy magatokban is megálljátok a helyeteket. Most viszont nehéz időket élünk. Nekünk, a „maradéknak” össze kell tartanunk. Ti is tudjátok, kevesen vagyunk. Pedig már nincs sok vissza, ezt a nagyúr is tudja. Draco! Igaz, az öcsédet a teszlek süveg fogja beosztani, de minden valószínűség szerint mardekáros lesz. Ebből következik, hogy sokkal több időt töltötök együtt, mint eddig. Elvárom tőled, hogy figyelj Alexre. Tiéd a felelősség. Mint hallottam, az egykor oly nemes házba is bevegyültek az oda nem valók. Fontos, hogy megóvd ezektől Alexet, és hogy a helyes irányba vezesd. Egyszer majd ő is követi a te példádat. Ha így alakulnak a dolgok, minél hamarabb.
Még sohasem hallották anyjukat így beszélni. Ez általában Lucius stílusa volt. Ám a parancsoló hang hirtelen ismét lágy lett.
- Draco, biztosan megviselt az utazás. Menj, szedd rendbe magad, és pihenj le! Alex, neked át kell nézned a mágiatörténetet. Igaz, hogy hasonló szinten vagy a tananyagban, mint a veled egykorú roxfortos diákok, de nekem ez tudod, nem elég.
A lépcsőfordulóban Draco csak egy mondatot súgott öccse fülébe.
- Fél óra múlva legyél a szobámban!
Alex készséggel teljesítette.

*

- Na akkor itt és most nekiállsz, és beszélsz!
- De miről? Higgy nekem bratyó! Nem csináltam semmit!
- Persze, hogy nem. Vagy mégis? Mindegy. Másodlagos. Most az érdekel, mi volt veled idáig? Vagy fél éve nem hallottam felőled.
- Ja, hogy úgy. Semmi különös. Kikészítettünk pár tanárt, mert kétszer felrobbantottuk a szertárat. – Alex arcán ördögi mosoly játszott. – A második alkalommal benn maradt egy házimanó is. Darabokban került ki.
- Lex! Eszednél vagy?!
- Persze, persze bocsi. Nem volt szándékos.
- Aha, bizonyára ebből az okból kifolyólag meséled ekkora lelkesedéssel.
- Ugyan már! Inkább hagyjuk. Térjünk rá arra, hogy mi van veled? Felszedted már Parkinsont?
- Megőrültél?! Ha fizetnének érte se! Láttad te már egyáltalán azt a csajt?
- Csak képen.
- Az is elég. Még bottal se érnék hozzá.
- És mi van azzal a sárvérű libával, akit anya szerint felvettek a mardekárba? – Lex bizonyára nem tudta, hogy a „sárvérű liba” kifejezést talán nem kellett volna használnia. Ha más nem, Draco lángoló tekintete rávezette erre.
- Csak tájékoztatlak, hogy akit te az előbb lesárvérűztél, egy igen intelligens, és feltűnően szép lány. Mellesleg nagyon jó fej, és a legjobb barátaim, közé tartozik. Most még nyugodtan kérlek rá, hogy hanyagold ezt a jelzőt. Hogy mi lesz utána, azt ne akard megtudni.
- Malazárra, tesó! Mi van veled? Csak egy söpredékről beszélek!
- Egy nagyon tehetséges boszorkányról beszélsz, aki sokkal értékesebb ember, mint sokan az aranyvérűek közül. – Draco előhúzta a pálcáját, és lassan a falhoz irányította értetlenül hátráló öccsét. Majd egy gyors mozdulattal visszatette pálcáját a helyére. – Remélem megértettél.
- Persze, persze… - Alex értetlen arccal meredt bátyjára, de igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. – Tudod, mit? Kimegyünk repülni?
- Jó! – kapott az alkalmon Draco. – Tényleg. Kviddicsezel még?
- Hát egy ideje nem. Valaki mást állítottak be helyettem a csapatba, mert elméletileg kikezdtem a kapitánnyal. Mondjuk gyakorlatban is, de mi van abban?
Draco „inkább hagyjuk” tekintettel a fal felé fordult, és felvette onnan a seprűjét.
- Akkor húsz perc múlva lent várlak.

*

Épp szilveszter napján érkezett meg a két Malfoy Roxfortba. Az otthon töltött napokban szinte állandóan együtt voltak, és ezt Narcissa nem is ellenezte annyira, mint Lucius egykor. A két testvérnek sok mesélnivalója volt egymás számára a hosszú külön töltött idő után, így nem unatkoztak. Az alagsorba vezető lépcsőn jártjak, és Draco épp a házak közötti pontversenyről mesélt az öccsének, mikor valaki dobhártyaszaggató visítással az idősebb szőke nyakába vetette magát, akit igen meglepett a heves üdvözlés. Finoman eltolta magától a lányt, és egy puszit nyomott az arcára üdvözlés gyanánt.
- Szió Mio! Bemutatnám az öcsémet.
- Szia Draco! Hogy vagy, milyen volt otthon, hiányoztál, és… A kidet?
- Az öcsémet.
- Naneeeee! – ez mér nem Hermione volt, hanem Niel, akit ugyanúgy letaglózott az újabb Malfoy, mint a lányt. – Szóval te lennél Alex Malfoy. Üdv a Roxfortban, de ha meg nem bántalak kérdésemmel, te tulajdonképpen mit keresel itt?
- Anyám szerint ez jobb hely, mint ahova eddig jártam, így átkért. Apropo, tesó. Be sem mutatod a háztársaidat?
- Dehogynem, csak annyit beszéltek, hogy nem jutok szóhoz. – mosolygott Draco, s a nemrég érkezettek felé pillantott. – Mary, Daniel, Sophie, Matt, Kathy és Hermione.
- Üdv, örülök a találkozásnak!
- Várj te még azzal! – Matt is mosolygott, mint mindig. – Ha megismered Sophie hisztis mivoltát biztos visszavonod ezt az elhamarkodott kijelentést.
- HÉ!
- Jó, jó! Cica! … NE! Sophie! ÁÚ! Ne, légyszi! Tedd le azt a vázát! Visszaszívom! Áu! Mindent visszaszívok, bocsáss meg!
- Rendben, már nem haragszom. – A lány arca hirtelen újra kedves, és vidám lett, mintha meg sem tépázta volna a szerencsétlent. – Szóval Alex… ugye szólíthatlak Lexnek? Tehát nem tudom mennyit mondott neked idióta tesód a suliról, mindenesetre biztos van még ez-az, amire kíváncsi vagy. Persze, miért ne lenne? Szeretsz repülni? A Roxfortnak hatalmas Kviddics pályája van. Meg biztos feltűnt idefele jövet az erdő. Az a Tiltott Rengeteg, ami…
- Sophie tök elmenne riporternek – súgta Draconak Hermione. – Kérdez, de a válasz nem nagyon érdekli.
A válasz csak elfojtott kuncogás volt. Draco tanult Matt hibájából. Nem akart az újabban szárnyakat növesztett vázák áldozatául esni. Pedig szíve szerint hátravetett fejjel, vagy kétrét görnyedve kacagott volna. Ám a gyenge poén csak a szikra volt ami lángra gyújtotta a szénakazlat. Boldog volt, mert visszakapta az öccsét, és visszatérhetett a Roxfortba. Talán a szívélyes üdvözlés is tett rá egy lapáttal.
Vidám hangulatban érték el a klubhelységet. A cipekedéssel addig sem volt gondjuk. Mint általában, a vonatról a csomagok rögtön az illető szobájában kötöttek ki. Pontosan senki sem tudta, hogy. Gyanították, hogy a házimanók keze volt a dologban, de mérget senki sem vett volna rá. Ám a sok év után ez már senkinek sem okozott fennakadást. Kényelmesen elfoglalták a kandalló körül elhelyezett ülőgarnitúrát. A két kanapé és a három fotel szinte mindig üres volt. Az alsóbb évesek megtanulták, hogy a legjobb helyeket érdemesebb átadni a „nagyoknak”, csak a biztonság kedvéért. Épp a leejtett beszélgetés fonalát vették volna újra a kezükbe, mikor hangos kacagás ütötte meg a fülüket. A hang a lányok hálótermei felől érkezett. A kis kőboltív alatt a következő pillanatban megjelent Judy, és két barátnője. Épp elhalkultak volna, ám a terem másik sarkában megláttak két magas srácot. Az egyik szőke volt, a másik fekete. Újabb vihogógörcs lett úrrá rajtuk. Szemük pedig a szőke srácon függött, aki, félbehagyva addigi beszélgetését barátjával, visszanézett rájuk. Tekintete értetlen volt, nem úgy mint a három lányé. Ám míg Vicky és Susie tekintete felhőtlen vidámságot tükrözött, Judy inkább elégedett volt. Egy ideig farkasszemet nézett a szőkével, majd súgott még valamit barátnőinek. Azok erre újabb hahotázásban törtek ki, a lány pedig hagyta, hadd forduljanak vissza és nevessék ki magukat a folyosón. Ő maga, észrevéve a végzős csoportot, feléjük vette az irányt.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva, majd előhúzott egy könyvet a táskájából. – Hermione, nem tudom mennyire emlékszel valamivel karácsony után ígértem, hogy kölcsönadom ezt. A kedvenc színdarabom.
Sarkon fordult, és a már távozott barátnői után sietett.
- Ez mi volt? – Mary kissé értetlenül nézett. – Bár ti ismeritek a csajt, én mindig kis szendének, mostanában meg inkább komornak láttam. Feltalálta az örök szépség italát, vagy mi?
- Hát ha feltalálta, biztos nem magán próbálta ki.
- Dan! – Sophie ismét csak egy percig volt megvető, utána rögtön felderül az arca, hisz pletykálkodás ígérete lógott a levegőben. – Inkább azt figyeltétek volna meg, min nevettek. A srác ott – fejével az említett szőke irányába bökött -, ha jól emlékszem, Adam Devoutnak hívják, de nem is ez a fontos. Pár héttel ezelőtt még Judyval sétált a kapu környékén, a csaj meg csak úgy itta a szavait.
- Hagyjuk! – terelte el a témát Mione. – Dracot és Lexet biztos meg viselte az utazás. Nem akartok inkább zuhanyozni, vagy ledőlni?
- Nekem ráér este. Egyrészt nem merített ki túlságosan a vonatút, másrészt meg már kezdtetek hiányozni, és nem pocsékolnám el az első közös délutánt. Meg amúgy is. Inkább este zuhanyozom, mert jobb ha akkor frissít fel. Utóvégre bulizunk, vagy mi a szösz.
- Én ledőlnék, de még azt sem tudom hova. Fogalmam sincs melyik szobában leszek elszállásolva.
- Tényleg, azt nem ártana megkérdezni valakitől.
- Nem ártana, csak felesleges lenne, tekintve azt a tényt, hogy én tudom. Folyosó végén balra, 117-es ajtó. A cuccaid ott várnak. Két szobatársad lesz, a nevüket neked kell megtudnod. Én azt hiszem befejeztem nagytesói kötelességeimet. Van valami komolyabb program éjjelre?
- Tulajdonképpen lesz bál, csak nem terveztük hogy elmegyünk, utóvégre végzősöknek nem kötelező. – Mondta Matt, mikor már a saját szobájuk felé tartottak a lányokkal. Alexet elég nagyfiúnak ítélték ahhoz, hogy egyedül is megtalálja a hálótermét. – Az öcsédnek viszont azt hiszem nem ártana lemennie. Egyszerűbb a bálon ismerkedni, mint amúgy. Szerinted ellesz egyedül?
- Még jó. Elég jól feltalálja magát. De mit csinálunk mi?
- Valami olyasmit mint karácsonykor. Betelepszünk valamelyikünk szobájába, és átpiáljuk az évfordulót. Ma kevésbé kell figyelnünk arra, hogy ne legyünk hangosak, hisz szintem mindenki fenn lesz.
- Csodás terv. Már alig várom.

*
Draco nem tévedett, Alex tényleg nem zavartatta magát a tény hallatán, hogy egyedül megy a bálba. Anyja előrelátóan két dísztalárt is csomagoltatott új házimanójukkal, tehát erre sem volt gondja. Bátyja szívesen figyelmeztette volna, hogy nem kellene rögtön az első éjjel kikezdenie a fél Roxforttal, de úgy gondolta, talán van annyi esze, hogy erre magától is rájön. Így majdnem teljes lelki nyugalommal csatlakozott a Niel-hez és Matt-hez, mikor azok Roxmortsba készültek némi alkoholért. Az egyik titkos járaton, ami egy vámpír hölgyet ábrázoló falikárpit mögött kezdődött, lógtak ki.

Csak pár éve találták a járatot, bár akkor Draco még nem lógott velük. Dan érdeme volt a felfedezés. Ő akart meglógni Frics elől, s mintha minden szalmaszálba kapaszkodót látott volna, végig nézte az összes portrét és falikárpitot, hátha mögöttük üreget talál. Nagy szerencséje volt.
Teljesen véletlenül belefutott egy alagútba. Kíváncsi ember lévén nem állt meg az első három méter után. Ám nem jutott sokáig. Bő öt perc gyaloglás után földfalba ütközött. Az egyenetlenségeket elnézve, biztosra vette, hogy az alagút folytatódott valamikor. Nem sokkal később Matt-el visszatértek, és kisebb munka végeztével – mondanom sem kell, nem ásóval és lapáttal dolgoztak – átvágtak a beomláson. Nem kis meglepetésükre az alagút végén Roxmorts-ban találták magukat. Azóta is többször használták már az átjárót, és eddig még nem buktak le. Hát most sem. Minden gond nélkül kijutottak, majd vissza. Persze a várban már szükségük volt a lányok segítségére is, hisz három, gyanúsan nagy pakkot cipelő, végzős okkal kelthette volna fel a gondnok, vagy akár a tanárok figyelmét. Ám a lányok fedezték őket. Előttük, és mögöttük mentek pár sarokkal, így ha megjelent volna bárki, azt hamar tudathatták volna a fiúkkal, és szükség esetén fel tudták volna tartani az illetőt. De szerencsére erre nem került sor. Gond nélkül eljutottak a klubhelységbe, majd onnan a fiúk hálótermébe. Azért épp ide, mert a kastélynak az a része valamivel huzatosabb volt – ezért is laktak a lányok máshol – és ebből az okból kifolyólag kevesebb erőfeszítést igényelt a hűtőbűbáj alkalmazása. Márpedig ez Matt számára igen fontos volt.

Kilenc óra tájban az alsóbb évesek – persze harmadik felett – elkezdtek leszállingózni az előcsarnokba. Lassan kezdtek kiürülni a mardekáros szobák. Bár ez nem jelentett jelentős változást, hisz a ház tagjainak nagy része otthon töltötte a szünetet. Végzősök közül talán öten maradtak rajtuk kívül, ám ők mind a bálban készültek átlépni az évfordulót. Alsóbb évfolyamokból is csak egy osztálynyi diákot lehetett volna összeszedni. A ház szinte teljesen üres volt Hermione, és Sophie még összefutottak Judyval és Vickyvel, mikor visszaszaladtak a szobájukba pár csomag konfettiért, ám rajtuk kívül tényleg nem keltette fel senki a figyelmüket.

Saját bulijukat joggal hitték jobbnak, mint a korlátok közé zárt iskolai rendezvényt. Az átröhögcsélt és átivott éjszaka után egyik lánynak sem volt hangulata átvánszorogni a hálókörletükbe, így a január elseje felét a fiúk szobájában töltötték, és takaró alól szemlélték a világot. Kora délután másztak elő fürdeni, és átöltözni. Na meg persze (Matt indítványozására) enni. A tanítás szerencsére csak ötödikén kezdődött, így volt idejük kiheverni a másnaposságot. Alex, természetesen bosszúból, nem is próbálta meg kerülni a kétértelmű, csipkelődő megjegyzéseket, hisz legnagyobb megrökönyödésére a báron egy csepp alkoholt sem szolgáltak fel, és az ő szavaival élve, a lányok „kifejezetten éretlenek” voltak. De halkan azért megjegyezte, telhetett volna unalmasabban is az első estéje a Roxfort falai közt.

Lassan kezdetek visszarendeződni a dolgok a megszokott kerékvágásba. A tanítás is elkezdődött. A tanárok lázasan álltak neki, hogy diákjaik fejébe verjék, attól, hogy új év kezdődött, még ugyanolyan erőbedobással kell készülniük a vizsgákra. Vagy jobban. A végzősök is kezdtek ráébredni, egyre kevesebb idejük van. Szinte minden idejüket lefoglalta, hogy az előző években vett tételeket felfrissítsék, a továbbra is keményen sulykolt új anyagok mellett. Nagy munkában lévén joggal hihették, hogy Draco és Hermione büntetése véget ért. Vagy legalábbis Mindenki elfelejtkezett róla, ezt, pedig egyikük sem ellenezte. Ám nem is tudták mekkorát tévedtek. McGalagony professzor, talán már nem is konkrétan büntetésből, lassan már inkább megszokásból írt nekik újabb levelet. De a következő feladatot már nem érezték büntetésnek, hisz részben szívességtétel volt a tanárok, és az ő részükről is.