|
A bimbózó fehér rózsa
2008.01.09. 22:20
- Azért megpróbálhattunk volna kijutni, nem gondolod?
- Ugyan, biztos megbűvölték a zárat. Egy alohomorával nem mentünk volna sokra. Bár azt sem tudom, hogy akkor Frics hogy jutott be…
- Ez előttem is rejtély. – Draco behajtotta maga mögött a mágus portréját, ami a klubhelységet zárta le. – De minden esetre megérte. Semmire sem cserélném el az emléket, hogy milyen arcot vágott mikor kiderült, hogy nem jártunk tilosban.
- Valahol sajnálom Fricset. Gondolj bele! Az az egyetlen öröme, ha bemárthatja a diákokat. Nem lehet kellemes…
- Ahogy az sem, hogy hajnalok hajnalán rángatnak ki minket az ágyból. Mi a fenének kell négykor indulnunk.
- Hogy sötétedésre odaérjünk.
- De akkor is… Áh, mindegy. Csak lennénk már túl rajta… Valahogy nagyon nincs kedvem úgy ugrálni, ahogy a minisztérium fütyül. – Azért hallatszott a hangján, hogy nem csak ez van ellenére.
- Lehetek őszinte?
- Miért ne lehetnél?
- Nem gondoltam volna rólad, hogy segédkezel az apád elfogásában. Még akkor is, ha már nem azokkal a debil aranyvér-mániás szerencsétlenekkel lógsz. Azt hittem szereted az apádat.
- Tulajdonképpen azt hiszem, anno szerettem. Nem értettünk egyet pár dologban, és ez neki nem felelt meg. Nekem meg az nem felelt meg, hogy irányítani akart. Mondjuk úgy, hogy ütöttük egymást… Várj csak! – Mielőtt kiléptek volna a tölgyfaajtón Draco visszább rántotta a lányt. – Figyelj! Ha akarsz, innen még visszafordulhatsz. Nem fog senki gyávának tartani. Ha nem akarsz velem jönni megértem, sőt. De ha továbbmegyünk már végig kell csinálnunk. Megcsinálom nélküled is, nem akarom, hogy bajod essen.
- Én meg azt nem akarom, hogy ilyen hülyeségeket beszélj! Olyannak ismersz, mint aki megfutamodik a legkisebb probléma láttán? Tudd meg, Draco Malfoy, nem vagyok gyáva!
- Tudom, tudom! – mosolyodott el a srác. – Csak meg akartam kérdezni. Na menjünk!
Ahogy kiléptek megcsapta az arcukat a friss, reggeli levegő. Kora február lévén még hűvös volt a reggel, bár a hó már maradéktalanul elolvadt. A két fiatalnak nem kellett sokáig keresgélnie. A vadőrlak mellett várta őket Mr. Marven és Mrs. Walren még vagy öt auror társaságában.
- Késtek! – fogadta őket cseppet sem barátságos hangnemben a boszorkány.
- Nem késtünk.
- Ne szemtelenkedjen, Malfoy! Én vagyok a felnőtt, vagy maga?
- Maga.
- Akkor meg?
- Nem késtünk.
- Nyugodjanak meg! Nem vitázni jöttünk. Mafoy, Granger, készen állnak?
- Igen, uram!
- Akkor mire várunk? Ezen az ösvényen induljanak el. Tartsanak dél felé hat kilométeren keresztül! Ismerik „tájolj” varázsigét?
- Igen.
- Rendben. Körül-belül hat kilométer után találnak egy göcsörtös olajfát, alatta, pedig egy fél méter magas faragott dolomit tömböt. Ott forduljanak nyugatnak. Onnantól kezdve egyenes az útjuk. Találtak majd egy kis patakot. A vize tiszta, ivásra is alkalmas. A partjához közel találnak egy nagy vadrózsa bokrot. A mögött van a barlang bejárata. A jelünket ismerik. Sok sikert!
- Köszönjük, uram!
A két fiatal elindult az erdőbe. Igyekeztek a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Kabátjukat szorosra húzták magukon, és némán sétáltak az egyre sűrűbben nőtt fák között. Talán másfél óra telt el szótlan baktatással, mikor úgy döntöttek, megtörik a csendet.
- Amikor azt mondta, hat kilométer, kicsit meglepődtem, hogy miért venne az el egy egész napot – kezdte Hermione. – De most már kezdem érteni. Idáig még elég könnyen haladtunk, de ha jól sejtem, ha tovább sűrűsödik az erdő, akkor jóval lassabban tudunk majd menni.
- Na jah. Engem az lepett meg, hogy idáig még egyetlen erdőlakóval sem találkoztunk. Úgy hallottam nyüzsögnek errefelé a különféle varázslények.
- Az tényleg furcsa, hogy a kentaurok még nem jelentkeztek. Ötödik óta kicsit tartok tőlük.
- Miért? Mi volt ötödikben?
- Becsaltuk Umbridge-et az erdőbe. Ha jól emlékszem csak két héttel később került elő. Mondjuk azért mi is kellően megrémültünk…
- Kit takar rajtad kívül a „mi”? Potter és Weasle-t?
- Csak Harryt.
- Értem. Az viszont még mindig nem világos, miért vittétek be a Umbridge-et a rengetegbe.
- El kellett csalnunk. Csak így tudtunk meglógni előle. Nem akartunk ártani neki, de nem volt választásunk. Azt hittem tudod, mi volt a minisztériumban…
- Tudom.
Be kellett rekeszteniük a beszélgetést. Ahogy azt megjósolták, az erdő már olyan sűrűn nőtt, hogy minden lépésük fokozott figyelmet igényelt. Szerencsére néhány botlással megúszták.
Délig megállás nélkül mentek, igaz néhol olyan sűrűn nőttek az ágak, hogy a pálcájukkal kellett utat vágniuk maguknak. Találtak egy kisebb füves területet, hát megálltak enni.
- Hát nem túlozták el a gondoskodást… Azt még megértem, hogy durva szövetből készült pokrócot kapunk, de hogy pár zsemlét, meg egy üveg töklevet pakoljanak napokra… Azt hittem Dumbledore legalább figyel ránk.
- Ugyan Draco! Dumbledore, ha tudta volna, biztos segít. Ha rajta múlott volna nem csak egy napot kapunk felkészülésre. De szerintem annyi információval, meg fensőbb utasításokkal árasztották el, hogy mire a végére ér mi már végzünk is.
- De milyen fensőbb utasítást adhat valaki egy igazgatónak?
- Ne morgolódj annyit! Alig van időnk. Együnk aztán menjünk tovább!
- Szerintem maradjunk egy kicsit. Mondjuk egy órát. Ki tudja, mikor tudunk legközelebb pihenni?
- Végül is nem rossz ötlet…
- Na látod!
Leterítették az egyik pokrócot és leültek. Nem jött rosszul ez a kis pihenő. No meg a táplálékbevitel sem, tekintve, hogy a korai időpont miatt kihagyták a reggelit.
- Mintha napok óra nem pihentem volna – sóhajtott fel Hermione, miután meghúzta a tökleves üveget.
- Hát nem volt sétagalopp eddig sem. De mi jön még…
- Jah. Van benne valami. Bár szerintem lassan el kéne érnünk ahhoz az olajfához.
- Minden esetre figyelnünk kell. Könnyen elhagyhatjuk.
- Annyira talán nem, hiszem erre elég kevés olajfa nő… Várj csak… Azt nézd! Ott! A két ezüstfenyő között!
Valóban. A mutatott helyen megbújt az alacsony, göcsörtös fa, melyet hosszúkás, kissé ezüstös levelei megkülönböztették a többi fától. Hőseink azonnal odaléptek, a talán öt méter távolságban lévő növényhez. Az már magában is furcsaságnak számított, hisz alacsony létére volt olyan vastag, mint a többi fa. Ám sejthető volt az is, hogy nem sokáig nyújt már támpontot a barlanghoz igyekvőknek, ugyanis törzsében Akkora kikorhadt hasadást képzett az idő vasfoga, hogy két ember is elfért volna benne. És közvetlen mellette ott állt a kő. Ahogy azt előre megmondták. Mintái aprólékos munkáról tanúskodtak, bár ebből már nem látszott minden. Hermione lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a régi alkotást, melyet itt-ott már moha borított. Draco, miközben folytatta megkezdett zsemléjét, az erdőt vizslatta. Nem ment a fejébe, mi volt most olyan furcsa. Bizsergett a tarkója. Hirtelen nagyon rossz előérzete támadt. Reccsenést hallott a távolból. Azonnal berántotta Hermionét a fa hasadásába, és befogta a száját.
- Csend! Van itt valami! – suttogta alig hallhatóan a fülébe. Körülbelül húsz méterre, két bokor között átsuhant egy árny. – Nyugi! – súgta ismét az immár reszkető lánynak. Az árny közeledett, ám még mindig nem lehetett kivenni, pontosan mi is. A lény mintha szagot fogott volna. Orrát a magasba emelve megdermedt egy pillanatra, majd lassan, óvatosan, ám egyenesen a két fiatal búvóhelye felé osont. Draco rögtön cselekedett. Szerencséjükre a hasadék pár denevérnek nyújtott nappali alvóhelyet. Ezek közül ragadott meg egyet, és non verbálisan megsebezte. A sötét lény, mintha felbátorodott volna, kicsivel gyorsabban közeledett. A srác elengedte a kezébe csípő állatot, ami gyorsan elszállt, egyenesen a lény feje felett. Az rögtön megfordult, és üldözőbe vette. Draco csak akkor engedte el a lányt, mikor már nem hallották az állatok keltette zajokat.
- Tájolj – Mondta halkan tenyerére fektetett pálcájának Hermione. A tárgy engedelmesen észak felé fordult.
- Keletnek ment. Legalábbis ameddig láttam. Sietnünk kell!
- Nem. Láttuk. Tudjuk, hogy ő. Innentől már a minisztérium dolga. Jelezzünk nekik!
- Hidd el, nem érnénk vele semmit. Apám hamarabb észreveszi a jelet, és hamarabb ér ide. De ha mégsem, akkor az aurorok nem akadnának a nyomára. Akkor sem járnánk előrébb, mint most. Figyelj! Minden feleslegeset itt hagyunk. Egy táskával könnyebben haladunk.
Azzal már ki is lépett a rejtekhelyről, egyedül hagyva a még mindig kissé reszkető lányt. Fél perc sem telt bele, már vissza is ért. Kirántotta a lány is, és elindultak nyugat felé. Fokozott tempóban haladtak és kevésbé figyeltek arra, hogy nyomtalanul vágjanak át a rengetegen. Mindketten tudták, hogy most már csak idő kérdése, mikor talál rájuk Lucius. A barlangnál mindenképpen több esélyük volt elbújni, védekezni. Az előzőekhez képest gyorsan haladtak. Ennek köszönhetően öt óra megfeszített munka árán elérték az említett patakot. Holtfáradtak voltak, de még hátra volt a barlang megtalálása. Itt azonban már óvatosabban jártak el. Semmiképp sem szerették volna megbontani az álca természetességét. Tíz percet vett igénybe a keresgélés. Finoman félrehajtották a bokor ágait és bemásztak az üregbe. Nem volt sok helyük. Bő 3 m2 alapterületű helyről volt szó. Magasságra körülbelül másfél méter. Csak görnyedve fértek el benne. Ám ülve, és fekve kényelmes volt.
- Mennyi cuccunk maradt? – kérdezte Hermione, majd lerogyott a fal mellé.
- Nem tudom. Csak felkaptam az egyik táskát. Nem volt idő ellenőrizni. De várj! Mindjárt megnézem… Ez a te táskád lehetett. Megvan a pokrócod, a kajád, meg egy fél üveg töklé… Egy pillanat! Ezek szerint ma még egy falatot sem ettél?
- Most hogy mondod, tényleg nem. Mikor megálltunk inkább szomjas voltam. Aztán jött az a kis incidens…
- Egyél, aztán aludj! Még jó, hogy nem estél össze! Addig elvégzek pár védővarázslatot.
- Draco!
- Mondd! – ám közben már a barlang bejáratát bűvölte.
- Ugye azt mondtad az én táskámat hoztad el.
- Azt – ásított nagyot a srác.
- Akkor csak egy pokrócunk van.
- Na jah. Ez van. Én kibírom nélküle. Végül is szerintem maximum pár éjszaka.
- Ugyan! Ne fázz meg. Azzal nem megyünk semmire… Tulajdonképpen aludtunk már együtt nem?
- De. Akkor ezt megbeszéltük.
Fél óra múlva kimerülten feküdtek egymás mellett a takaró alatt.
- Draco… Tudom, hogy hülye kérdés lesz, de… Hozzád bújhatok? Tudod hideg, van, meg kicsi a pokróc, meg…
- Persze.
Hermione oldalra fordult és bátortalanul hajtotta fejét a srác mellkasára, aki finoman átkarolta a vállát, és kicsit közelebb húzta magához.
- Nekem is lehet egy hülye kérdésem?
- Persze.
- Megpofoznál, ha megcsókolnálak?
- Mi?!
- Tudom, volt már, hogy minden előzetes nélkül lekaptalak. Ezt nem tudom megmagyarázni. De olyan sebezhetően fekszel itt, bár alig látlak, de érzem…
- Állj! Fáradt vagy. Én is. Hülyeségeket beszélsz. Jó éjt!
Azzal hátat fordított, és alvást színlelet. Ám belül cseppet sem volt nyugodt. Bántotta, hogy megsértette a srácot, de hirtelen nem jutott jobb az eszébe. Hallotta, ahogy Draco is az ellenkező irányba fordul. Lassan mindketten elszenderültek. Kimerítő volt a nap…
Reggel Hermione Draco nélkül ébredt. Kellet hozzá pár perc, hogy rájöjjön hol is van, és mi történt az elmúlt két napban. Gondterhelten megdörzsölte a szemét, majd rendbe szedte haját és ruháját. Szorongva húzta félre a „bejáratot” takaró rózsaágakat. Pár tüske apró karcolásokat ejtett a kezén, de nem foglalkozott vele. Végtére is minél hamarabb rájuk talál az idősebbik Malfoy, annál hamarabb befejezhetik a nemkívánatos kirándulást. Persze azért nem volt ínyére, hogy a deterrius rémmel való találkozás, de elvállalta, hát végig kell csinálniuk. Tudta akkor is, hogy nem lesz könnyű dolga, de ha visszapörgethette volna az időt sem csinálta volna másképp. Akkor is Dracoval tartott volna, ha törik, ha szakad.
Körülnézett a tisztáson. Tekintetével évfolyamtársát kereste, de az nem volt belátható távolságban. Elindult hát a tegnap felfedezett patak felé, hátha ráakad a srácra. Agyában mindenek előtt bocsánatkérő szavak forogtak. Tudta, hogy Draco nem olyan ostoba, és dacból nem kockáztatja az akció sikerét, de elejét akarta venni a mosolyszünetnek. Ám a kis erdei folyam mentén egy lelket sem talált. Körbefordult, hátha egy fa, vagy egy bokor mögött meglátja a srácot. Egy ág reccsent meg, kicsivel mögötte. Megperdült a tengelye körül, és szája már formálta volna az első szavakat, mikor észrevette, ki is okozta a zajt.
Megdöbbenni sem volt ideje - nemhogy vörös szikrákat küldeni az égre -, olyan gyorsan érte a sóbálványátok. Teste megmerevedett, és a földre vágódott. Szeme sarkából látta, hogy, a még emberi alakban lévő Lucius előlép rejtekéről. Lassan a lány felé sétált. Talán a félelem tette, talán az, hogy fekvőhelyzetből szemlélte, Hermione rémisztően magasnak látta a rá lenéző férfit, kinek száján most félmosoly jelent meg.
- Lám, lám, lám. Azt hittem az egyik fiamhoz van szerencsém… Ezek szerint tévedtem… No sebaj! Tudom, hogy nincs egyedül, kisasszony. Ha Alex nem is, de Draco biztos itt van valahol a közelben. Túl szép is lett volna, ha ilyen könnyen magamhoz vehetem mindkettőt. De magában csalódtam, Miss. Granger. Iskolaelső, és mégis elvállal egy ilyen öngyilkos küldetést… Tudnia kellett volna, hogy Draco sohasem akart elpártolni mellőlem. Nem kérte magát, hogy maradjon a várban? Hogy hagyja egyedül jönni? Ha a minisztériumi szerencsétleneknek nem is, magának fel kellett volna, hogy tűnjön.
Hermione fejében villámként cikáztak a gondolatok. Draco minden, az elmúlt két napban hozzá intézett szava, a tekintete, az eltelt fél év… Volt logika Lucius mondataiban, de mégsem tudta elhinni. Talán nem is akarta. Rémületét tovább növelte a zavarodottság, és az, hogy látta, a férfi lassan kezd átalakulni. Haja mintha dúsabb lett volna, és valamivel bozontosabb. Karjain és lábain vastagabb izmok dagadtak. Ujjai is megvastagodtak, és hosszú közöm nőtt rajtuk. Ám látszott, hogy nem alkalmasak tépésre. „A deterrius karmolásra, felszíni sebek ejtésére használja karmait.”- csengett a fülében a könyvtárban hallott mondat. Az átalakulás nem volt teljes. Lucius arca jól felismerhető volt, és hangját is megőrizte. Két lábon állt, ám fogai közül már hosszú, villás nyelv bukkant elő.
- Drága kisasszony! – szólalt meg, épphogy kicsit sziszegő hangon. – Szeretné titkolni előlem igaz? Szeretné titkolni mindenki elől. Mondja, elmondta már valakinek? Az igazgatónak biztos nem. Sem a Minisztérium varázslóinak. Draco sem tudhat róla, hisz ezzel az okkal biztos maradásra bírta volna. Miért titkolta? Ha bízott annyira a fiamban, hogy elkísérte, neki miért nem beszélt róla? Vagy mégsem volt ennyire botor? Nem bizalomból jött, hanem épp bizalmatlanságból? Talán nyomozni akart utánunk. Eltaláltam? Immáron azonban teljesen mindegy.
Gombról gombra haladva szétnyitotta a lány iskolai kabátját, ami nem volt kis teljesítmény, ha tekintetbe vesszük több centi hosszú karmait. A pulóvert egy pálcamozdulattal kettévágta, így már csak a póló takarta Hermione hasát. A lánynak fel sem tűnt a hideg. A rémület már régebben megfagyasztotta érzékszerveit. Tudta, mit akar tőle a Lucius. De könyörögni sem tudott, nemhogy segítségért kiáltani. A bűbáj az arcát is megdermesztette. A mágus körülbelül tíz centit fajtott fel a felsőből, így láthatóvá vált finom, a nap sugaraitól kapott barnaságát kissé már elvesztett bőre. De a férfit nem ez érdekelte. Minden figyelmét egyedül a lány oldalán húzódó régi hegnek szentelte. Beleszagolt, a sebből áradó, csak számára érezhető illatba. Közelebb hajolt, forró lehelete fájóan érintette egy régi balhé emlékét. A vékony fehér heg nem volt túl hosszú. Maximum öt centiméter lehetett, de kitartó zsibbadásba kezdett, ahogy a villás nyelv érintette. Ám más is történt abban a pillanatban.
- APA!
Lucius felkapta a fejét az ismerős hangra.
- Áh, Draco! Micsoda öröm, hogy ismét látlak, fiam! Ha már ilyen szerencsésen összefutottunk, rád hagyom a lehetőséget, hogy végezz a sárvérűvel. Én nem pazarolnék rá annyi energiát, neked viszont nem árt, ha gyakorolsz. Nem lesz könnyű az öcsédet kihozni az iskolából. Elképzelhető, hogy lesz, aki az utunkba próbál majd állni.
- Ki, kell, hogy ábrándítsalak, apám. Sem én, sem pedig Alex, nem fogunk veled tartani.
Három non verbális varázslat hagyta el szinte egyszerre a fiú pálcáját. Apja Több méter repült hátra, hála a taszító rontásnak. Hermione ismét képes volt mozogni, és vörös szikrák repültek az égre. Draco azonnal felhúzta a földről a rémült lányt, és már futottak is a fák közé. Ám az idősebbik Malfoy sem tétlenkedett. Talpra szökkent, és immár teljesen átalakulva vetette magát a fiatalok után. Hátsó lábain rohant, de amint az erdőben hátrányává ált a magasság négy lábra ereszkedett, és gyorsabb tempót diktált. Draco jól látta, hogy semmi esélyük, hisz apja sokkal gyorsabb mint ők, bármilyen terepen. Megperdült tehát a tengelye körül, és újabb taszító rontást küldött a lény felé, aki ennek hatására nekivágódott a mögötte lévő fának, de megrázta a fejét, és már folytatta is az üldözést. Csupán percekre tudtak így előnyt szerezni.
Furcsa hangot hallottak maguk mögött. Mintha valaki mélyen, hörögve szívta volna be a levegőt. Draco azonnal tudta, mi történik. A másodperc töredéke alatt egy földből kiálló szikladarab mögé lökte Hermionét, majd ő is mellé vetődött, saját testével szorítva a lányt a kőhöz. A következő pillanatban felordított, de még legalább egy fél percig mozdulatlanul tartotta mindkettejüket. Aztán hirtelen felült, és gyors egymásutánban több rontást küldött apja felé. Persze mind hasonlóak voltak a hátráltató, illetve a taszító rontáshoz. Ennek hatására Lucius Legalább húsz métert repült hátra, de olyan erővel, hogy két fát is magával sodort. Végtelennek tűntek a néma várakozás másodpercei.
- Draco… - szólította meg remegő hangon a lány. – Mi történt?
A választ csak néhány pillanattal később kapta meg.
- Azt hiszem… elájult. Ami azt jelenti, hogy átalakult emberi alakjába, tehát elkábíthatjuk, és…
- Nem úgy értem! – vágott közbe. – Veled. Úgy értem, nem szokásod ok nélkül…
- Semmiség.
- Aha. Látom. Na mutasd… Úr Isten! EZ NEKED SEMMI, DRACO MELFOY!?!?!
- Mintha megbeszéltük volna, hogy csak Draco… - ám a mondat vége már nyögésbe fulladt. – Figyelmetlen voltam. Kilógott a lábam a… a fedezékből. Ez van. Megkarcolt egy.
- Ugye tudod, hogy ezzel a flegma hozzáállással nem mész semmire?
- Inkább pánikoljak?
- Én a helyedben biztos ezt tenném. De tudod, mi a legnagyobb gond? Nem ellenőriztük a bájitalokat.
- Basszus! Meglesz az a pánik, csak várj még egy kicsit…
- Szerencséd van.
- Kösz, de ez nekem nem tűnt fel.
- Jó, hát nem irigyellek, de láttam idefele sárgahéjú vadszamócát.
- Ahha… De mire jó az?
- Lassítja a mérget. Egyébként is, több időd van, mint általában. A lábadból hosszabb az út a szívedig.
- Általában én vagyok a higgadtabb kettőnk közül ugye?
- Nyugi, ha arra vágysz, hogy idegbeteg módon viselkedjek, megkapod, csak éldd ezt túl!
- Igyekszem – nyögte Draco, miközben, egy kis segítséggel, talpra állt. Járni tudott egyedül, csak egy kicsit bicegett. Azt viszont nem engedte, hogy alélt apját Hermione közelítse meg először. Óvatosan emelte le varázslattal a kidőlt fákat, majd elkábította, és gúzsba kötötte Lucius testét.
- Mobilicorpus! – Szólt a lány, és már indult is volna a barlang felé, ha…
- A rohadt életbe! – mindketten ugyanarra gondoltak. – Tudtam, hogy figyelnem kellett volna, hogy merre jövünk! – fakadt ki újra Draco. – Most hol, a pokolban vagyunk?!
- A barlangtól nyugatra indultunk el. Vagy észak-kelet?
- Nem tudom… Talán észak-kelet. – ám a mondatot ismét nyögéssel kellett befejeznie.
- Akkor észak felé kell tartanunk. Nem tudom, mennyi igeid menekülhettünk, de biztos, hogy nincs időnk visszamenni a barlanghoz. Ha tartjuk az északi irányt, kijuthatunk. Gyere!
- Hagyj! Megy egyedül is.
Hermione nem vitatkozott Dracoval. Elmormolta a tájolj varázsigét, és elindultak a pálca hegye által jelzett irányba. Eleinte egész jó tempóban haladtak. Draco, pár felszisszenéstől eltekintve, hősiesen tűrte a méreg egyre erősödő hatásait. Hermionén viszont kezdett eluralkodni a kétségbeesés. „Itt kellett lennie!” Gondolta magában többször is. „Nem lehet, hogy ennyire messze volt!” Ám tényleg jól elhagyták a sárgahéjú vadszamócás bokrokat. Szerencséjükre nem egy magányos cserjéről volt szó. Hermione emlékei szerint legalább 10-15 méretes bokor állt egymás mellett, ha nem több. Tehát ha a járt utat nem is, de ezeket a növényeket biztos megtalálják. Így is lett, de csak két óra múlva akadtak rá.
Hermione a földre eresztette Lucius testét, és szórt rá még egy kábító átkot. Leültette, Dracot egy fa tövébe, és feltűrte nadrágjának bal szárát a térdéig. A karcolás lábszárközép magasságában érte. Kezdett bedagadni és természetellenes mályva színben játszott, körülbelül háromtenyérnyi szélességben. A lány leszedett egy maréknyit a termésből, és ujjaival szétnyomkodta, hogy minél több levet kapjon. Ezt a pépet kente rá Draco lábára. Mivel a táskájuk a barlangban maradt, jobb híján egy diffindo segítségével leszakította kabátjának egyik ujját, és ezzel kötözte át szorosan a sérülést, hogy a pakolásként funkcionáló termések ne mozdulhassanak el. A fiú szeme kissé ködös volt már, így csak pár pillanattal később vette észre, hogy a lány kabátujja van a lábán.
- Akkor… Vedd fel az enyémet… Ez még ép.
- Ne akadékoskodj! Gyere! – azzal ismét felhúzta Dracot, és újra elindultak. Persze Hermione előrelátó ember lévén teleszedte zsebeit a terméssel, hátha lesz még alkalmuk kötéscserére. Újabb két órán át megállás nélkül haladtak. Hermione ment elől, utat csinálva mindkettejüknek. Már nem ügyeltek arra, hogy lehetőségeikhez mérten érintetlenül hagyják az erdőt. Mindketten belátták, az idő túl drága volt ahhoz, hogy óvatoskodásra pazarolják. Az új felállásból kifolyólag foglyukat most Draco lebegtette, hiszen Hermione pálcája az ágak vagdosásával volt elfoglalva. Ám az említett körül-belül két óra elteltével a lány egy hangos puffanásra kapta fel a fejét, és fordult hátra, amilyen gyorsan csak tudott. Több lépéssel lehagyta már Dracot, de ezt csak most tűnt fel neki. A puffanást az idősebbik Malfoy okozta, ugyanis a fia nem bírta már tovább tartani. Ám a fiatalabb szőke sem nézett ki jobban, mint az arccal az avarba borult apa. Vállal a fának dőlve kapkodva szedte a levegőt. Arca verejtékben úszott, és kétségbeesést tükrözött. Szeme elkerekedve függött Hermione arcán, aki azonnal mellé lépett, és segített neki leülni.
- Nyugi… - Mondta halkan, bár rá is ráfért volna a nyugtatás. – Had nézzem a lábad! … Úristen…
A dagadás már az egész lábszáron látható volt, a karcolás környéke pedig gennyes sárga színt öltött. A lány hamar kicserélte a kötés alatti levüket vesztett gyümölcsöket frissre, bár nem volt biztos benne, hogy ezzel sokat használna. Minden esetre ártani sem ártott vele.
- Fel tudsz állni? Segítsek?
- Eddig… Eddig sem ment… egyedül. ... Pihenjünk egy kicsit jó?
- Rendben… Fél óra?
- Nem vagyok előrejelezhető… fogalmam sincs.
- Bocs… ajj, bár lenne nálam most egy üveg víz! Mindenképpen innod kellene. Ha tudtam v volna, amikor reggel előkászálódtam a barlangból…
- Nem… Nem tudtad… nálam van.
- MI?!
Válasz helyett Draco lassan benyúlt a kabátja belső zsebébe, és előhúzott onnan egy teli üvegpalackot.
- Hogy került ez hozzád?
- Amikor… - Hermione, látva, hogy a fiút mennyire igénybe veszi a beszéd, egy intéssel elhallgattatta, és eltekintett a magyarázattól. Lecsavarta a fémkupakot és visszaadta. Draco apró kortyokban látott neki. Nem ivott túl sokat, nem csak takarékosságból. Torka teljesen kiszáradt a hosszú és számára még inkább megerőltető séta során, így csak lassan szokott hozzá ismét a nedvességhez. Fél óra alatt nem ihatott többet három decinél. Ez Hermionét kifejezetten aggasztotta, de nem kötötte társa orrára. Természetesen ő is szomjas volt, és fáradt. De a víz kevés volt, ahogy idejükkel sem játszhattak. A kiszabott idő leteltével, ez természetesen csak hozzávetőleges volt, tekintve, hogy egyiküknél sem volt óra, könyörtelenül eltette az üveget, felhúzta a fiút, és karját átvetette a vállán.
- Hagyd, járni tudok egyedül is.
- Jobb a biztonság, inkább támaszkodj rám! Minél kevesebb energiádat emészd fel.
Hermione furcsállta, hogy ránézésre nem tűnt fel neki, de ahogy egy pillanatra véletlenül hozzáért Draco kezéhez, megérezte, hogy forró a láztól. Ha pedig már a kezén is érezhető… bele sem mert gondolni, hány fokot emelkedhetett az elmúlt órák sokán. Hiába, az emberi immunrendszer mindig megpróbálja felvenni a harcot. Ám ez a harc segítség nélkül teljesen reménytelennek tűnt.
Újabb egy óra séta valamivel lassabban ment, mert Draco feladata lett a terep járhatóvá tétele, ugyanis az eszméletlen test navigálása több figyelmet vett igénybe. Ebben az órában a fiú csupán egyensúlyának megtartása céljából kapaszkodott társa vállába, ám meglepő gyorsasággal fogyott az ereje. Másfél óra elteltével, már külön erőfeszítésnek érezte, hogy egyáltalán megemelje a lábát. Ezt Hermione is érezte, Ezért minduntalan bíztatta, szóval tartotta. Próbálta humoros történetekkel elvonni a figyelmét, ám ez nagyon nehezére esett. Túl sok energiáját emésztette fel a navigálás, az északi irány tartása, és ezen kívül még a fiú cipelése is, tehát színészkedni már nem tudott olyan meggyőzően. Hisz a vidámságot, a bizakodást ő is csak megjátszotta. Elméjét egyre inkább hatalmába kerítette a félelem. Aggódott, hogy nem tévesztik-e el az irányt, és hogy időben kiérnek-e. Egyáltalán kiérnek-e? Ám ezeket a sötét gondolatokat agya leghátsóbb részébe száműzte. Hinnie kellett a sikerben, hisz remény nélkül az esély is halott. Előző, és egyben az egyetlen, pihenőjük óta talán két, és fél órát mehettek, mikor Draco kezéből kiesett a pálca. Nem volt elég ereje varázsláshoz, lépni is csak komoly segítséggel volt képes. Hermione is elfáradt, de hajtotta a tudat, hogy a srác számít rá.
Szerencséjükre épp ekkor kezdtek ritkulni a fák. Ez a látvány mindkettejükbe új erőt töltött. Igaz ugyan, hogy ez Dracon annyiban látszott meg, hogy csak minden harmadik lépésnél botlott el, de ez is elég volt ahhoz, hogy kiérjenek a napra. Ekkor azonban…
- EZ NEM LHETE IGAZ!!! – Hermione utolsó csepp józanságát is elvesztette. Mindketten, helyesebben szólva hárman, a földre rogytak, hisz nem volt már, ami megtartsa őket. A lány elkeseredésében sírni kezdett, Draconak pedig nem volt annyi ereje, hogy megkérdezze, mi történt. Minden forgott körülötte, alig tudta kivenni az alakokat, tehát magától nem jöhetett rá, miért vannak ismét a földön. Granger negyed óráig biztosan zokogott, hisz tudta, hiú ábránd volt azt képzelni, kijutottak. Ám amint kitombolta magát újra erőt vett rajta a tenni akarás. Felemelte a fejét. Észrevette, hogy az idősebbik Malfoy hanyatt fekszik, fia pedig arccal előre. Azonnal hanyatt fordította, és fölé hajolt. Vizsgáló tekintettel letörölte az arcáról a port, majd finoman pofozgatni kezdte.
- Draco… Draco… Térj magadhoz! Kérlek! – szipogta.
- Jobban tetszett, … mikor csak simogattál… - elhaló hang volt, ám mégis elég ahhoz, hogy ’Mionét megnyugtassa.
- Tévedtem.
- Miben?
- Nem jutottunk ki…
- Sejtettem… Tudod, hogy… hogy hol vagyunk?
- Azt hiszem…
- Bővebben?
- Hogy honnan tudom, az… az hosszú történet. A lényeg, hogy minimum egy órára vagyunk a kastélytól. És azt hiszem… szóval… valószínűleg…
- Csss… Mesélj inkább!... Van… Van időnk… Nem?
- Csak egy pillanat. – Gyorsan elvégzett még egy kábító átkot, nehogy az előző idő előtt feloldódjon, a kötöző bűbájt is megerősítette, s csak eztán tért ismét vissza a fiúhoz. – Nem fekszel így kényelmetlenül? Segítsek felülni? Inkább lennél úgy?
- Inkább… Lehet egy… egy kérésem?
- Persze!
- Az… az öledbe hajthatnám a… a fejem?
- Öhm… Persze! – Rövid habozás után megemelte Draco fejét, és a térdeire vonta. Ő maga a sarkán ült, közvetlenül a fiú mögött. Először viccesnek is találta, hogy ahogy lenéz, gyakorlatilag fordított állásban látja Malfoy-t. Mindkettejük megnyugtatására simogatni kezdte az ölében nyugvó arcot.
- Nos az úgy volt, hogy, mint tudod, Hagrid félig óriás. Negyedik után azt a feladatot kapta Dumbledore-tól, hogy Olympe Maxime igazgatónővel keressék fel a klánt, amelyből Hagrid anyja származott. Ott megtalálta az öccsét, akit, igaz csak félig volt a testvére, de magával hozott ide. Itt lakott a rengetegben, Pont ezen a tisztáson. Helyesebben szólva, itt régebben nem volt tisztás. De Gróp, az óriás, sem volt mindig szelíd. Eleinte Hagrid fákhoz kötötte, de azokat tövestől kicsavarta. Segítettünk beszélni tanítani, bár nem szívesen. De meglett az eredménye. Gróp nagyon megszerette Hagridot, és már hallgat rá. Legalábbis úgy tudom. Elég régen hallottam már róla. Gondolom ezért nincs most itt… Draco… Draco hallasz?!
- Aha… - suttogta a szelíd ébresztgetésre. – bocs…
- Próbálj meg nem elaludni! Kérlek! Igyál egy kicsit!
Azzal elővette az üveget a kabátja belső zsebéből, majd kicsit feljebb húzta a Malfoy fiút. Lecsavarta a kupakot és a szájához emelte.
- Nem megy… - Hermione nem hallotta tisztán, hisz a hang nagyon halk volt, de könnyen következtetett abból, hogy a víz Draco szája mellett lecsurog.
- Kérlek! – hangja egyre jobban remegett. – Legalább próbáld meg!
- Nem megy…
A lány szemeiből könnycseppek buggyantak ki, majd halkan zokogni kezdett.
- Tarts ki! … Hallasz? … Kérlek, tarts ki! Nem adhatod fel! … Sem most, sem máskor! ... Draco!
Nem kapott választ. Kétségbeesésében szorosan átkarolta hátulról a szőke vállait, és nyakába borulva sírt tovább.
- Nyugi… - Két perc is beletelhetett, mire Draco ismét meglelte a hangját. – Miattam ne…
- Annyira hülye vagy! – zokogta.
- Tudom…
Beszélgetésük nagyon lassú, és tördelt volt, hisz minden szó, külön erőfeszítésükbe került, különösen Draconak.
- Ha most… - folytatta volna.
- Ne beszélj annyit! Tartalékold az energiádat!
- Felesleges… Figyelj, ha innen már…
- Csend!
- Lehet, hogy egyedül…
- Kérlek!
- Nem bírom.
- Tarts ki!
Hermione rémületét tovább növelte, hogy zajt hallott. Lehet, hogy csak a szél zörgette meg a faleveleket, de nem mert volna mérget venni rá. Lélegzete felgyorsult, ijedten nézett körbe. Egyre szorosabban fogta a félájult testet, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna, vagy mintha egy szakadékból próbálna kihúzni valakit. A zajok erősödtek. Ide-oda kapkodta a fejét, mindig máshonnan érkezett a zörrenés. Egyszer, mintha a háta mögött léptek volna rá egy ágra, másszor, mintha a Gróp alakította tisztás szélén suhant volna el egy árny.
- Ki vagy? – kiáltotta. – Ki vagy, és mit akarsz?
- Megmondtuk. Érthetően, világosan. Embernek semmi keresnivalója az erdőben!
A lánynak torkára forrt a kikészülő káromkodás. Tíz méter távolságban először egy meztelen felsőtest, majd egy fénylő, fekete szőrzettel borított ló test jelent meg.
- Goron… - suttogta rémülettől elvékonyult hangon.
- Tehát emlékszel.
Egy másik fa mögül a gesztenyebarna szőrű Magorián lépett elő.
- Azt hittem felfogtátok ti, emberek, hogy nem kegyelmezünk a betolakodóknak! – vette át ismét a szót Goron. – Csikókat nem bántunk. De ti már mindketten érettek vagytok. Az ott – biccentett Lucius teste felé. – pedig főleg.
- Könyörgöm! Megteszek bármit! A társamnak sürgős segítségre vagy szüksége, különben meghal!
- Jobban tettétek volna, ha ide sem jöttök. Akkor több esélye lett volna a túlélésre. Neki, és neked is.
- Tegyenek velem bármit! – sírta el magát újra a lány. – Csak őt hadd juttassam ki!
- Goron! Magorián!
Egy fiatalabb szürke kentaur közeledett. Tisztelettudóan meghajtotta felső, emberi testét.
- Üdvözlünk Senerus. Három betolakodóra akadtunk. Ismered a törvényt.
- Természetesen. Lenne egy kérésem. Oly sokkal tartozom már a ménesnek. Ezt gyarapítja bátyám, Firenze árulása is. Hadd kíméljelek meg benneteket a fáradtságtól. Engedjétek át nekem a betolakodókat! Hadd végezzem be én a sorsukat! Ezzel is csökkentve súlyos adósságaim nyomasztó terhét.
- Helyesen szólsz, Senerus. – válaszolta Goron rövid habozás után. – Ám te sem számítasz régóta érett kentaurnak. Rád bízhatjuk így is a feladatot?
- Természetesen, Goron. – A fiatal kentaur teljesen magabiztosnak látszott.
- Ha elhibázod, nem lesz több esélyed. Így készülj – fejezte be a társalgást Magorián, majd a két idősebb lény eltűnt a fák mögött.
Sererus arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Kemény volt, akár egy kő. Hermione levegőt is alig mert venni. Hihetetlen erővel szorította Draco kabátját. A kentaur hangosan dobbantott a földön, majd a kapott lendület segítségével hátsó lábaira ágaskodott. Majd kétszer akkorának tűnt, mint eredetileg, pedig nem volt kis növésű. Ha ez nem, a következő pillanatok biztosan megviselték a lány idegeit. Ugyanis Senerus patái vészes gyorsasággal közeledtek kettejük felé. Megtehette volna, hogy félreugrik, de akkor eszébe sem jutott ez a lehetőség. Félájult társa fölé borulva, testével próbálta védelmezni azt a kilátásba helyezett összetiprástól. Szemeit szorosan lehunyta, ám hallását így sem tudta figyelmen kívül hagyni. Fülét megütötte a süvítő levegő halk zaja. Torkát velőtrázó sikoly hagyta el. Ez persze a másodperc töredéke alatt zajlott le.
Hermione várta a hátába várta a fájdalmat. Ám az nem jelentkezett. Egy pillanatig azt hitte, azonnal meghalt, talán Dracoval együtt, így nem volt ideje érezni a fájdalmat. Ám amint félénken felemelte a felét rájött, hogy mekkorát tévedett. Senerus patái, igaz közel hozzájuk, de nem rajtuk, hanem Draco két oldalán értek földet. A kentaur egy mozdulattal csendre intette a kérdezni készülő lányt, és feszülten figyelte az erdő zajait. Pár pillanat múlva lehajtotta a fejét, és közvetlen közelről súgta a lány fülébe mondandóját.
- Ne félj! Nem foglak bántani. Sem téged, sem a társaidat. Tudom, furcsának tűnhet, de most nincs időnk részletekbe bocsátkozni. A lényeg, hogy azonnal ki kell jutnotok innen!
- Tudom! – Hermione is suttogva beszélt, de értették egymás szavait. – Reggel óta úton vagyunk. Idáig csak egyszer álltunk meg, minimális időre. Draco, - mutatott az ölében nyugvó, fájdalmat tükröző szőke fejre – megsebesült. Azonnal gyógyítóhoz kellett volna vinnem, de ez nem állt módomban. Olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk. De ő már nem tud lábra állni, én pedig nem tudok egyszerre két testet lebegtetni! De muszáj a foglyunkat is kivinnem, hiszen biztosan nem lesz több esélyünk az elfogására, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek.
Hangja az utolsó mondatoknál ismét remegni kezdett. Erőt vett rajta a tehetetlenség. Hisz megtett volna bármit, ha van hozzá ereje. Csakhogy nem volt.
- Meg tudod oldani, hogy elrejtsd hármatokat a szemek elől?
- Láthatatlanná tévő köpenyem nincs, de a kiábrándító bűbájt már végre tudom hajtani.
- Nem ismerem az általatok használt igéket, de ha az megfelel a célnak, akkor alkalmazd! Ő a legtehetetlenebb igaz? – mutatott az idősebbik Malfoy elkábított, gúzsba kötözött tetemére.
- Igen. Dracot még félig meddig magához tudom téríteni.
- Rendben. Akkor az idősebbet kézben viszem, ti pedig a hátamra ültök.
- Tessék?
- Ráérsz megköszönni. Fontosabb a gyorsaság.
Azzal kicsit eltávolodott tőlük, jelezvén, hogy a társalgást lezártnak tekinti. Granger követte az utasításokat. Elvégezte mindhármukon a kiábrándító bűbájt. Helyüket az avar bemélyedései jelezték. Senerus, behajtva négy lábát, a földre ereszkedett, hogy Hermione a hátára tudja támogatni Dracot, majd ő is fel tudjon ülni. A fiút helyezte közvetlenül a Kentaur felsőteste mögé, így ő, Mione hátulról tartani tudta. Természetesen ez nem volt könnyű feladat. Draco szinte csak nyögni tudott. A méreg már majdnem teljesen átvette az uralmat a teste felett.
- Tarts ki! – súgta a fülébe a lány, ahogy Senerus felállt. A kentaur, szavaihoz híven karjaiba vette a férfi testét, majd vágtázva indult az erdő széle felé, a Hermione által már ismert ösvényen. A segítségnek hála öt perc alatt elérték Hagrid kunyhóját. Itt újra dobbantott, ám ez most fenyegetés helyett kopogást helyettesített. A kilépő vadőr azonban csak egy, a karjait furcsán tartó, kentaurt látott. Kérdéseket megelőzendő, Hermione megszüntette a kiábrándítást először Dracon, majd magán is. Luciust későbbre hagyta.
- Hagrid! Segítened kell! Draco lábát egy deterrius-tüske sebezte meg ma reggel. Kérlek, azonnal vidd fel a gyengélkedőre. Nagyon sürgős! – Nem kellett többet kérnie, a fél-óriás már húzta is le a fiút a kentaur hátáról. – Kérlek, siess! Azt sem tudom, él-e még!
Hagrid, felmérve a helyzet súlyosságát, válasz nélkül rohant az iskola felé, melynek ajtaján már vágtatott is kifele Piton Professzor. Granger Próbált leszállni Senerus hátáról, ám végül is hanyatt fekve, a földön kötött ki, de azonnal felpattant, és hatástalanította a harmadik kiábrándítást is. Egy újabb mobilicorpus segítségével újra ő rendelkezett a férfi helyzete felett. De nem hagyta nyugodni egy kérdés, amit fel is tett.
- Senerus! Kérem! Megkérdezhetem, hogy…
- Hogy miért segítettem? Legyen elég annyi, hogy beszédes a szemed. Jól tetted, hogy nem ugrottál félre. Akkor talán tényleg meghaltok. Üdvözlöm Firenzét!
Lehetőséget sem hagyva további kérdések feltételére, vagy akár csak egy „köszönöm”-re, visszavágtatott az erdőbe. Ekkorra azonban megérkezett a denevér.
- Granger! Mi történt?!
- A feladat, tanár úr! Hogy csaljuk tőrbe Lucius Malfoyt. Sikerült, itt van. De Draco súlyosan megsebesült. Az egyik lábszárát megkarcolta az egyik tüskéje.
- Jöjjön! – azzal átvette a kábult harmadikat, és már sietett is vissza a Roxfortba, nyomában a lánnyal. – Mikor sebesült meg?
- Reggel, professzor.
- Malazárra, akkor hogy lehet, hogy idáig eljutottak?!
- Sárgahéjú vadszamócával lassítottam a mérget.
- De ugye csak külsőleg?!
- Persze, nem etettem vele, csak a sebére tettem belőle.
- Azért hiányzik a kabátujja?
- Igen. Nem volt jobb ötletünk.
- Briliáns, Granger! – mondta, mikor köpenye már a folyosókon suhogott. – Talán maga mentette meg. Jöjjön utánam, itt balra! Az igazgatói szoba. Járt már itt nemde?
- Jártam.
- Rendben. Kövessen! Törökméz.
A jelszónak engedelmeskedve a szobor járhatóvá tette a csigalépcsőt, melyet igen hamar leküzdöttek. Piton kopogás nélkül nyitott az irodába, ahol a szoba lakóját találta, két, valószínűleg minisztériumi, mágus társaságában.
- Elkapták, Albus! Granger és Malfoy megcsinálták!
Herminoe csak ekkor látta meg az igazgató feldúlt arcát, mely a hír hallatán egy szemrebbenésig megdöbbenést mutatott, majd némi megkönnyebbülés vegyült a mosolyába.
- Minden elismerésem, Miss. Granger. De hol van Mr. Malfoy?
- A gyengélkedőn.
- Kövesse a példáját maga is, kisasszony! Innen már átvesszük.
Hermione csak erre várt. Szélvész módjára söpört ki a helységből. Mentében még el kapott egy dühöt rejtő mondatot, mely valami olyasmi volt, hogy „Nagyon nagy szerencséjük van, hogy mindketten visszaértek…” de ezzel sem törődött. Rohant, ahogy a lába bírta, egyenesen a gyengélkedőre. Futtában levetette sérült kabátját, hogy az ne akadályozza, és a fal tövébe ejtette. Az ajtó majdhogynem kiszakadt a lendülettől. A lány szeme rögtön megakadt az egyetlen foglalt ágyon, melyen most a szőke srác feküdt. Azzal sem vacakolt, hogy széket kerítsen magának, egyszerűen letérdelt az ágy mellé, és kezeibe fogta a fiú egyik kezét.
- Draco - szólította meg félénken, de választ nem tőle kapott.
- Még túl gyenge, Miss. Granger! – Hermione észre sem vette, hogy a javasasszony is a teremben van. – Gyenge, de él. Kapott ellenszert. Nagyon jó ötlet volt a vadszamóca. Ezzel nagyban növelte a túlélési esélyeit.
A lány felállt, de Draco kezét még nem engedte el.
- Bocsásson meg, Madam Pomfrie, de „növeltem a túlélési esélyeit”? Azaz nem biztos, hogy túléli?
- Nézze, kisasszony, semmi sem biztos. Túl sok ideje volt a méregnek. Nem tudjuk pontosan felmérni, mennyi kárt tett. A gyomrát és a tüdejét elérte, ám megállapíthatatlan, hogy milyen mértékben károsította azokat. Ha kisebb mértékben, elképzelhető, hogy hányni fog, vagy nehezen veszi majd a levegőt egy ideig, de nem lesz szükség drasztikusabb lépésekre. Ha mégis… nos, ez már a Szent Mungóra tartozik.
- Ilyen… ilyen súlyos lenne?
- Ne keseredjen el, Granger! Mér semmi sem biztos.
Hermione már épp fordult volna vissza az ágyhoz, mikor a gyengélkedő ajtaja ismételten kivágódott. Mrs. Walren vágtatott be, nem kisebb lendülettel, mint ahogy azt Hermione tette az imént.
- Mégis, mit képzelnek magukról?! – ordította teli torokból. Egy mozdulattal elrántotta a lányt a betegtől, és szembe fordította magával. Közvetlen közel állt hozzá, mégis olyan hangerővel beszélt, hogy termekkel odébb is hallhatták.
- Mégis mit gondolt, milyen feladatra vállalkoztak?! Ha nem képes betartani a feltételeket, hogy képzelte, hogy elvállalja a megbízást?! Világosan megmondtuk, hogy vörös szikrákkal jeleznek! Mire volt jó ez a kis magánakció?! Ne féljen, átlátok az önfeláldozó, kishős álcáján! Maga nem Potter! Elég egy mániákus megmentő! A lapokban holnap megjelenik, hogy a gonosz és elvetemült minisztérium két ártatlan, gyenge gyermeket küldött ki a szörnyű rengetegbe egy félelmetes szörny legyőzésére, ez pedig nem így történt! Maguknak csak annyi dolguk lett volna, hogy jeleznek, és menekülnek! A szökevény már a képzett szakemberek feladata volt! Képtelen vagyok belátni, hogy lehet egy iskolás lány ennyire sikerhajhász! Attól, hogy maga a „kis túlélő” macája…
Ekkor egy hangos csörömpölés fojtotta belé a szót. A három nő egyszerre kapta a beteg felé a fejét. Draco könyökeire támaszkodott, arcáról könnyen le lehetett olvasni, mekkora erőfeszítésébe került a helyzetváltoztatás. A csörömpölés egy üvegváza halálát jelentette, melyet a fiú vert le az éjjeli szekrényről, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Hagyja már békén! – hangja halk volt, erőltetett, de ellentmondást nem tűrő. Bárki észrevehette, hogyha képes lett volna varázsolni a hangoskodó boszorkány a szomszéd ágyban kötött volna ki. Hermione és a javasasszony is azonnal mellé léptek.
- Feküdjön vissza, Malfoy!
Az említett megrázta a fejét. Granger nem akart vitázni vele. Fél lábával az ágyra térdelt, közvetlen a fiú mögé. Szelíden kényszerítette, hogy dőljön neki, így levéve a súlyt karjairól. Ezt Draco egy halvány, hálás mosollyal viszonozta, de háztársa nem is várt el többet.
- Mindaz, amit mondtam, magára is ugyanúgy vonatkozik! Honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy…
Ám a javasasszony ezen a ponton megelégelte a boszorkány jelenlétét.
- Nézze, asszonyom! Ez itt, a gyengélkedő. Legyen szíves ezt tiszteletben tartani, és máshol dühöngje ki magát!
A három mondat épp elég volt arra, hogy kitessékelje a kellemetlenkedőt, és becsapja mögötte az ajtót. Az említett tárgynak, szerencsétlenségére, igen rossz napja volt. De talán már nem kellett több ki-be csapkodástól tartania.
- Kisasszony! Szüksége van segítségre? Megsérült a „kalandjuk” során?
- Nem, köszönöm, én teljesen rendben vagyok.
- Mio, amikor leátkoztam rólad apámat…
- Nem történt semmi. Időben jöttél. Köszönöm.
- Biztos?
- Egészen.
- Magukra hagyom most egy kicsit önöket. Beszélnem kell az igazgatóval. Miss. Granger, kérem itasson Mr. Malfoy-jal némi vizet. Az éjjeli szekrényen talál kancsót és poharat. És itt van ez is – vett elő egy fiolát, amit szintén a fiatalok keze ügyébe tett. Két cseppet tegyen egy pohár vízbe. Ennyi elég mára. Nem akarom túladagolni. – azzal már ki is lépett. Amint az ajtó, kivételesen csendben, bezárult, Hermione nevetve ölelte át hátulról a fiút.
- Annyira örülök, hogy magadnál vagy! Ezek szerint nem okozott súlyos károsodást a méreg. Úgy féltettelek…
- Féltettél?
A lányban ekkor tudatosult, hogy mit is mondott az imént. Pirulva válaszolt.
- Hát… Igen. Persze, hogyne féltettelek volna?
- Köszönöm. Ha te nem lennél, most…
- Csss! – az éjjeliszekrényhez nyúlt. Pontosan két cseppet öntött a pohárba a fiolából, majd feltöltötte vízzel. – Idd meg ezt!
A fiú kezébe adta a poharat, de az, két apró korty után, eltolta magától.
- Nem megy… - húzta fintorra a száját. – Émelygek.
Hermione azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Megfogta Draco poharat tartó kezeit, és kortyról kortyra belé diktálta az átlátszó folyadékot. Nem sietett, hisz nem az volt a célja, hogy a gyógyszer retúr-jegyet váltson. A két deciliter eltüntetése fél órát vett igénybe.
- Pihenned kéne – akadt meg a szeme a srác fáradt szemein.
- Lehet… Várj, még! – állította meg a felállni készülő lányt. – Lehet egy kérésem?
- Öhm… Mondd csak!
- Hajthatnám most is az öledbe a fejem?
A lány arcán boldog mosoly terült szét.
- Persze.
Fordult egyet, így most keresztbe ült az ágyon, combjain a szőke fejjel. Egyik kezét Draco mellkasára csúsztatta. A fiú mosolyogva összefonta ujjait a lányéval, és oldalra fordította a fejét. Mindketten békés álomba merültek. Amíg…
- De hát testvérek, az Isten szerelmére! Az ember azt gondolná, le tudják rendezni a problémáikat párbaj nélkül is. Magának már így is sok van a számláján, Mr. Weasley. Maga meg, kisasszony… azt reméltem nem követi a bátyjai példáját.
- Akkor nem reménykedett eredménytelenül, tanárnő. Nem fogok Percyre hasonlítani.
- De kisasszony! Nem fogom maguk miatt koptatni a számat. 50 pont a Griffendéltől, és egy hét büntetőmunka.
- De McGalagony professzor!
- Nincs vita! Remélem rá fognak jönni, hogy a nézeteltéréseket a szabályokon belül is el lehet rendezni… Granger, maguk meg… - a tanárnő csak ekkor vette észre, hogy nem csak hárman vannak a sötét teremben. Egy intésére fény gyúlt. Ekkor már mindenki tisztán látott mindenkit. McGalagony kockás hálóköntösében virított, a két Weasley pedig még egyenruhában volt. Ginnynek erősen vérzett az orra, Ronnak pedig… Nos neki gyakorlatilag leégett a haja. Itt-ott maradt ugyan belőle pár megpörkölődött tincs, de a látvány határozottan jól szemléltette, mire is képes Ginny, ha felhúzzák.
- Már a gyengélkedőn sem lehet…
- Weasley, fogja be a száját! Miss. Granger és Mr. Malfoy okkal vannak itt. Nem tettek semmi szabályelleneset, magukkal ellentétben, úgyhogy, ha jót akar, nem tetézi a tetteit azzal, hogy őket sem hagyja nyugodni. Jó éjt!
A szomszéd szobában alvó javasasszony felébredt a mozgásra, és a heves beszélgetésre. Épp akkor ért a gyengélkedőre, mikor a másik nő távozott. Természetesen ő is kellően lehordta a testvérpárt. Ginny orrvérzését hamar elállította, de a késői időpont miatt nem volt hajlandó tüzetesebben átvizsgálni sem őt, sem a bátyját. Ronhoz hozzávágott egy kenőcsöt, pár keresetlen szó kíséretében, majd kicsörtetett. A küszöbről még visszaszólt.
- A két Weasleyt reggel megvizsgálom, utána mehetnek. Granger, ha gondolja, maradjon ön is éjszakára. Talál még szabad ágyat. Jó éjt! Jah, és ha még egyszer fel mernek kelteni, nagyon csúnya vége lesz!
Draco ránézett a morogva ágyba kászálódó testvérekre, majd oltári ötlete támadt.
- Mione, látom, kényelmetlenül ülsz. Sajnálom, hogy erre csak most figyeltem fel. Tényleg az lesz a legjobb, ha te is lefekszel.
A lány kissé csalódottan kászálódott ki a szőke feje alól. Nem mintha nem ült volna kényelmetlenül, de valahogy jól esett neki a fárasztó napok után Draco közelsége. Száját halk sikkantás hagyta el, mikor újra a matracon találta magát, csak oldalfekvő helyzetben. Ugyanis ahogy felállt két kar fonódott a derekára, és berántották a takaró alá.
- Hé! Mintha te mondtad volna, hogy feküdjek le – fordította hátra a fejét. A srác alig észrevehetően Ron ágya felé biccentett.
- Igen, tényleg ezt mondtam.
Granger megértette az üzenetet, és vigyorogva fordult testével is az ágytulajdonos felé.
- Szóval így értetted?
- Így – ölelték át egymást.
- Malfoy! – hallották a Weasley fiú hangját. – Ha elkezdtek itt…
- Nyugi, patkány! – egyik könyökére támaszkodott, így a vörös srác szemébe tudott nézni. – Ne indulj ki mindig magadból! Én ezt nem szoktam nagyközönség előtt csinálni. Bár rólad el tudom, hinni, hogy a nagyteremben végzed ezt is, ahogy a bélszelelést… Habár, így, hogy jobban belegondolok, még nem láttalak egy lánnyal sem az ebédlőasztalon… - arca hirtelen bűnbánóba fordult. Az avatatlan szem biztosan elhitte volna, hogy észbe kapott, és visszavonja szavait. – Jajj, Ronci-Monci! Most belegázoltam törékeny lelkecskédbe? Hidd el, nem volt szándékos. Tudod, én teljes mértékben megértem, hogy inkább a fiúkhoz vonzódsz. Bár ha én lettem volna szinte mindig együtt hat éven keresztül Potterrel meg Hermionéval, szerintem nem úgy választottam volna, ahogy te. – Azzal visszaejtette fejét a párnára. Alig mertek egymásra nézni ágytársával, nehogy hangos kacagásban törjenek ki.
- Ezt megkeserülöd!
Ron arca paprika vörösbe váltott. Felült, és az éjjeli szekrényhez kapott a pálcájáért, de Draco gyorsabb volt. Egy fél pillanat alatt kihúzta Hermione farzsebéből a lány pálcáját, és a Griffendéles fiúnak szegezte.
- Én a helyedben nem tenném. Emlékszel, mit mondott, McGalagony? Lény jól nevelt kispatkány, és ne keverj bajt!
A szavak megtették a hatásukat. Weasley feldúlt arccal dőlt vissza az ágyába. Ezt látva a szőke is nyugodtan feküdt le. Elfojtott kuncogás kíséretében aludtak újra el.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
