|
A bimbózó fehér rózsa
2008.01.09. 22:21
XVIII. fejezet: Gyengélkedő
Hermione furcsa hangra ébredt. Pontosabban nem is a hang ébresztette fel. Mintha finoman megrázták volna, ám ezzel is mellé lőtt. Ahogy kinyitotta a szemét meglátta, hogy Draco kicsit messzebb fekszik tőle, és a takarót a szájához szorítva próbálja elfojtani a köhögést.
- Jól vagy? – kérdezte rögtön, és felkönyökölt.
- Persze. – fejét a másik oldalra fordította, és testét kissé megemelve ismét köhögni kezdett. – Csak nem akartalak felébreszteni, de úgy látszik ez nem jött össze.
- Emiatt ne zavartasd magad! Felkeltem volna amúgy is.
- Ötkor?
- Még csak öt óra?
- Igen. Látod? Még alig pirkad.
- Igaz. De akkor te miért nem alszol?
- Nem tudtam. Nem kaptam rendesen levegőt, meg köhöghetnékem volt.
- Néha segít, ha iszol egy kicsit.
- Próbáltam – mutatott az éjjeliszekrényen álló félig üres pohárra – de hányingerem támadt tőle.
- Azt hittem, a gyógyszer, amit tegnap este kaptál, enyhíti a tüneteket.
- Enyhítette is. Csak lassan, és kis mértékben. Tudod, említettem tagnap előtt a csillagmohát.
- Igen, emlékszem. – Felült, hogy a fiú fölé kerülhessen, és kezével finoman megsimította a homlokát. Draco visszadőlt a párnára, és várta a diagnózist. – Még mindig lázas vagy. Meg sápadt is.
- Az alap. Családi örökség a fehér bőr.
- Ez akkor sem jó jel. Megpróbálhatnál aludni még egy kicsit.
- Kb. egy órája próbálok. – Szája sarkában apró, kissé gúnyos mosoly jelent meg. – Éppen azon gondolkoztam, mit csináljak Weasly-vel. Olyan békésen alszik… És teljesen védtelen…
Hermione nem tudott visszatartani egy halk kacajt.
- Hihetetlen alak vagy! Nem volt elég, hogy tegnap este porig aláztad?
- Viccelsz? Csak ketten láttátok. Mi abban az érdekes?
- Pont ez. Nem tud róla mindenki, de meddig lesz az így?
- Arra akarsz kilyukadni, hogy…
- Ginny-t ismerve két nap és a fél suli azon fog röhögni, milyen hűvös gúnnyal állítottad le. És még csak nem is voltál szemét. Hiszen nem te terjesztetted…
- Én vagyok hihetetlen? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen ravasz vagy. Mondd csak, hogy rejtegetted ezt a szemét énedet?
- Hé! – hullt vissza ő is a párnára nevetve. – Nem is vagyok szemét. Csak meglátom a rejtett szálakat.
- A dolog kulcsa az, mire használod ezeket a „szálakat”. És az előbbi mondataidat hallgatva határozottan szemét vagy.
- Te meg határozottan jobban vagy! – terelte el kissé sértődötten a szót.
- És ez baj? – mosolygott tovább a fiú.
- Nem, dehogy! Csak megjegyeztem. Örülök neki, bár szerintem így sem nagy az esély rá, hogy egyhamar kiengednek.
- Hát azt én sem várom. Bár annyira nem is hiányzik a suli.
- Azt elhiszem, de gondolj csak bele. Jönnek a vizsgák.
- Meg az érdekesebb kviddicsmeccsek.
- Tényleg. Idáig hogyhogy alig hallottam róla? Nem tűnt fel, hogy edzeni jártatok volna, sem az, hogy meccs került volna rendezésre.
- Pedig volt. Hugrabug – Hollóhát január környékén. De akkoriban állandóan Potterrrel lógtál. Furcsa, hogy nem említette meg. Egyénként nem maradtál le túl sokról. Elég kevés néző volt, nem is volt túl izgalmas. Meg volt egy Griffendél – Hollóhát tegnap.
- MI?!
- Azt hittem hallottál róla. Kicsit sajnáltam, hogy ezt kihagyjuk. Több néznivaló lett volna rajta, mint az előzőn.
- Valahogy elkerülte a figyelmemet. Bár az is közrejátszhatott, hogy Harry meg Ron Megszállott rajongók, és így, hogy az időm nagy részét veletek töltöm kevesebbet beszéltünk róla.
- Lehet. Mary például utálja. Sophie sem rajong érte. Kathy érthető okból kérdőjel. Ki szokott jönni a meccsekre, de nem tanúsít túl nagy érdeklődést.
- Gondolkoztam már rajta, de sosem volt alkalmam megkérdezni. Kathy-ben mi váltotta ki az ilyen mértékű hallgatagságot?
- Őszintén szólva nem tudom. Én sem vagyok velük sokkal régebb óta, mint te. Minden esetre, attól, hogy ikrek, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra Sophie-val. Lehet, hogy ez az oka. A testvére „hiperaktivitása” mellett erősebben kihangsúlyozódik az ő, úgymond csendessége. Ahogy én láttam, Kathy inkább gondolatokban, gesztusokban, vagy tekintetben fejezi ki magát. Figyeld meg! Hihetetlenül beszédes a szeme.
- Még nem figyeltem. De majd…
Az ajtó halkan kinyílt, ám a csendben mégis hallható volt. Négy manó sétált be. Meztelen talpaik a legkisebb zaj nélkül vitték át őket a termen. Minden ágy mellé letettek egy tálcát a reggelivel, Draco ágya mellé értelemszerűen kettőt, majd fejet hajtva távoztak.
- Ez mindig így megy? – kérdezte meglepődve Hermione.
- Nem tudom. Idáig még nem láttam, de nem is szoktam hajnalban a gyengélkedőn virrasztani. Azt hittem, neked feltűnt, mikor év elején hosszabban bent voltál.
- Volt, hogy nem tudtam aludni, de hajnalban mindig elbóbiskoltam. Mikor felébredtem, már mindig itt volt a reggeli.
- Értem. Éhes vagy?
- Most, hogy mondod, eléggé. Tegnap előtt este ettem utoljára. De ha jól emlékszem te is. Nem ártana, ha ennél valamit. Szükséged van az energiára a gyógyuláshoz.
- Ezzel nem vitatkozom, de semmi értelme, hogy megegyem, aztán kijöjjön belőlem.
- Azért megpróbálhatnád. Mielőtt még elkezdek anyáskodni, vagy a két kezemmel tömöm le a torkodon a pirítóst.
- Nem lenne ellenemre… - a szája sarkában hamiskás mosoly jelent meg.
- Hülye vagy! – mosolyodott el Hermione is.
- Ezt mintha mondtad volna tegnap is…
- Emlékszel, mi történt tegnap? – hökkent meg a lány. – Azt hittem fehér folt lesz az egész, annyira ki voltál.
- Hát nem tiszta minden, de azért van, ami nem esett ki.
- És mire emlékszel?
- Erre-arra – kezdte ugratni.
- Hé! Nem húzd az agyam! Kíváncsi vagyok.
- Vigyázz, mert hamar megöregszel!
- Menj a francba!
Hermione a másik oldalra fordult, de a fiú nem hagyta messzebb húzódni. Hátulról átkarolta a derekát, és magához szorította.
- Rád… - suttogta a fülébe – rád pontosan emlékszem.
A lány hátán végigfutott a hideg. Draco lehelete finoman csiklandozta a fülét és a halántékát. Lassan felé fordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen, ám abból nem tudott kiolvasni semmit, ami szavakkal leírható. Tekintetük egybekapcsolódott, orraikat csak egy centi választotta el. A szőke finoman végigsimított ujjával a göndör fürtök keretezte arcon, majd a lány ajkain, végül a nyakán állapodott meg. Kifürkészhetetlen tekintete Hermione szeme, és szája között ingázott, majd követte a kezét, és gyengéd csókokat hintett a nyakára. A lányt egyszer a hideg rázta, másszor a forróság öntötte el. Legszívesebben belemarkolt volna a szőke fürtökbe, hogy magához húzza, és szájon csókolja. Ám ezt nem tehette meg, hiszem ki volt ő? Egy könyvmoly mugli születésű boszorkány… Akit éppen egy aranyvérű halálfaló fia kényeztet. Nem ellentmondás ez? … Ám az elmúlt hetek nem erről tanúskodtak. Draco többször is megcsókolta Hermionét, mindezidáig megmagyarázhatatlan okokból. És most itt fekszenek, félig egymáson, határozottan félreérthető pózban.
A fiú keze Mione derekán kalandozott. Nem tudta, mit tesz. Csak azt az őrjítő erőt érezte, amely eddig már többször is rászédítette a lány szájára. Nem tudott tenni ellene. Nem is akart. Csak arra vágyott, hogy Hermione a lehető legfurcsábban érezze magát. Hogy ő is érezze azt a lázat, ami Malfoy-t szinte felégette. Nem tudta mi történt vele. Jó döntésnek tartotta, hogy átpártolt Maryék „klikkjébe”. Igazi barátokat talált, alakoskodás, és minden nemű önzés nélkül. De azt nem is sejtette, hogy egy ilyen lányt is megismer majd. Soha sem érzett ilyet eddig. Tulajdonképpen szinte semmit sem érzett az első 16 évében. Ez pedig túl sok volt egyszerre. Hirtelen felkapta a fejét. Értetlen szemmel meredt az alatta fekvő lányra.
- Bocs – suttogta kissé rekedt hangon. Kezét nem tudta csak úgy levenni a lányról, mintha semmi sem történt volna. Simított még egy utolsót az oldalán, de bár ne tette volna. Hermione arca görcsbe rándult, bármennyire is próbálta leplezni. – Mi történt? – kérdezte azonnal. – Fájdalmat okoztam?
- Nem, dehogy! – sietett a válasszal a lány. – Dehogy!
- Akkor?
- Semmiség… Kicsit… megütöttem ott tegnap. Kicsit még érzékeny. De együnk inkább!
Átlátszó tématerelés volt, de az előbbi jelenet után Draconak nem volt mersze akadékoskodni, Hermione pedig nem akart beszámolni a hegről. Természetesen őt is aggasztotta, mi történhetett vele a deterrius mérgének hatására, de azzal nyugtatta magát, hogy valószínűleg semmi, csak irritálja a bőrét. Hisz a heg már régen begyógyult, és a szakirodalmak szerint nyílt sebre ártalmas.
Szó nélkül láttak neki az evésnek. Bár Draco csak két pirítóst tudott leerőszakolni a torkán, Hermione azért jól tele ette magát. Csak egy nagy tányér rántotta, és három pirítós után tette le a villáját. Nem sokkal később megjelent Madam Pomfrie, úgyhogy a lány jobbnak látta távozni, hogy ne zavarja a javasasszonyt. Engedélyt kért, megígérte, hogy amint tud benéz, majd az alagsor felé indult. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy legutóbb járt itt. Mennyire más volt minden, mikor először járt itt. Elérte a klubhelységet, ahol még alig lézengett valaki. Hiába, a mardekárosokra ritkán jellemző a koránkelés. Épphogy elmúlt hat óra. Úgy döntött, előbb rendbe szedi magát, s majd csak aztán számol be kalandjaikról a csapatnak. Elindult tehát a szobájuk felé. Halkan nyomta le a kilincset, nem szerette volna felébreszteni egyik szobatársát sem. Óvatossága nem volt hiábavaló. A három lány még békésen aludt. Csendben elővette szekrényéből a törülközőjét, és pár tiszta ruhát, majd bevonult a fürdőbe. Levetkőzött, majd a zuhany alá állt, és langyos vizet engedett magára. Ellazult, és csak a meleg cseppek simogató érintésére koncentrált. Egy pillanatra úgy érezte, nem is a víz csorog végig rajta, hanem Draco birtokolja ismét a testét. Mikor rájött miről is ábrándozik hevesen lekapta a tartóból a tusfürdőt, melyet közösen használtak. Tenyerébe csepegtetett a krémből, majd megszagolta. „Isteni” – gondolta – „Cseresznyevirág. Biztos Kathy választotta.” Lemosta a testét, majd gondosan megszemlélte az oldalán húzódó heget. Környéke most piros volt, és kissé duzzadt. Mintha darázs csípte volna meg. „Csak bőrirritáció”- nyugtatta magát. – „ Pár nap, és elmúlik… Azért nem ártana megkérdezni róla Dracot, elvégre ő biztos jobban tudja.” Megmosta a haját is, szintén sakura illatú samponnal, majd szárítkozni kezdett. A zuhany, és a keleti illat megnyugtatta, és felfrissítette. Tiszta fehérneműjére kord nadrágot, pólót, és puha meleg színű pulóvert vett. Ez utóbbit afrikai minták díszítették. Hermione úgy gondolta, ez talán feldobja egy kicsit a fárasztó napok után. Mikor az elnyújtott tisztálkodás után, még félig vizes hajjal, kezében ruháival elhagyta a kis helységet már mindhárom szobatársa ébren volt. Tűkön ülve várták a kilépő lányt, és rögtön meg is rohamozták.
- Mione, úgy aggódtunk! – kezdte Mary.
- Olyan hirtelen tüntetek el, azt hittük, heteket lesztek távolt! – folytatta Sophie. Kathy szemében aggódás, és megkönnyebbülés egyszerre volt jelen. Hermione kezdte kapizsgálni, miről beszélt nemrég a szőke.
- Azonnal mondd el, mi történt! És hol van Draco?
- A gyengélkedőn. De gyertek, keltsük fel Mattet és Nielt. Ne kelljen kétszer elmondanom.
A fiúk is hasonló reakcióval fogadták a Mione-t, mint ahogy azt előbb a lányok tették. Granger pedig mindent elmesélt. Helyesebben szólva majdnem mindent. A csókot valahogy elfelejtette megemlíteni… Reggeli helyett mind visszamentek a gyengélkedőre, hogy még tanítás előtt üdvözölhessék Dracot. Ám a fiú ez idő alatt sikeresen visszaaludt, és senki sem akarta felébreszteni. Pár perccel később Madam Pomfrie lépett a terembe, de azzal a lendülettel kiparancsolta a társaságot, mondván, a látogatási idő délután van. A fiatalok nem akartak bajt keverni, így szófogadóan kisétáltak, ám Hermionét a javasasszony visszatartotta.
- Majd utánatok megyek – szólt barátainak, és becsukta mögöttük az ajtót.
- McGalagony professzor akar önökkel beszélni. Azt mondta, reggeli után meglátogatja a gyengélkedőt. Helyezze magát kényelembe, és várja meg maga is.
A lány bólintott, majd leült egy szabad ágyra. Szórakozottan nézte, ahogy a hölgy felrázza Ront, hogy komolyabban megvizsgálhassa egy paraván mögött. Ginny még csak most ébredezett. Macska módjára nyújtózkodott, majd kuporodott újra össze, hogy a fejére húzott takaró megvédje őt az ablakon beáramló napsugaraktól. Madam Pomfrie hamar végzett a vörös srác megvizsgálásával, és mivel éjjel ruhában dugta ágyba azonnal vissza is küldte a hálókörletébe, egy „Ne higgye, hogy felmentése van a tanítás alól!”, és a tegnap este használt kenőcs társaságában. A fiú most tüsi hajat viselt, hála húga tegnap esti akciójának. Ám a lány sem aludhatott sokkal tovább. Morogva engedelmeskedett az őt is felkeltő javasasszonynak, és bátyja példáját követve a paraván mögé botorkált. Ő sem maradt a takarásban öt percnél tovább. A testvérek nem okoztak egymásban maradandó károkat, bár valószínűleg nem rajtuk múlott.
- Hermione…- lépett egykori háztársához a Weasley lány. – Öhm… Jól vagy?
- Igen Ginny, én teljesen. Mit csináltatok tegnap?
- Kicsit összebalhéztak azzal a barommal, akit a testvéremnek hívok…
- Az feltűnt – nevetett fel a barna. – Jól elláttad a baját, gratulálok!
- Köszi! Nem volt nehéz. Elfutotta a vér az agyát, és nem védekezett, csak támadt.
- És min kaptatok össze?
- Hát… Az úgy volt, hogy… Dean látta az ablakból, hogy egy kentaur áll a vadőrlak előtt, Malfoy a karjában, te és Hagrid meg mellette. Ron meg… Szóval nekiállt fikázni titeket, azt mondta, hogy… hogy… szóval…
Hermione megmosolyogta a piruló lányt, majd nem hagyta tovább szenvedni, inkább magához vonta, és megölelte.
- Köszi, Ginny.
McGalagony professzor lépett be az ajtón.
- Weasley kisasszony, kérem távozzon. Fontos megbeszélni valóm van Granger-el, és Malfoy-al.
- Igenis, tanárnő. Szia Mió!
- Jó reggelt, Miss. Granger! Keltse fel a kedvemért Malfoy-t. Volna még némi megbeszélnivalóm Pomfrie asszonnyal, és az igazgató urat is megvárjuk. De mindenek előtt szeretnék gratulálni, és köszönetet mondani mindkettejüknek. Nem mindennapi dolgot vittek végig az elmúlt napokban.
A nő hátat fordított, és választ nem várva a javasasszonyhoz indult. Hermione egy pillanatig utána nézett, de nem húzta tovább az időt. Alvó háztársa ágya felé fordult. Nem akaródzott felébreszteni, de a parancs, az parancs. Lassan, bátortalanul ért az arcához, és finoman megsimította. Ám Draco nem reagált a gyengéd mozdulatra. A lány tovább próbálkozott, hisz nem volt szíve durván felrázni. Tudta, nem alhatott olyan jól az éjszaka mint ő, tehát szíve szerint hagyta volna addig aludni, ameddig tud. Ujjai lesiklottak a sápadt arcról, és belemélyedtek a szőke tincsekbe. Elmosolyodott a fiún, aki gyerekes arckifejezéssel az oldalára fordult, és nyakáig felhúzta a takarót. Hermione leguggolt, így arcuk pont egy vonalba került. Kezét újra az arcára fektette, és szinte már öntudatlanul simogatta. A tincsek úgy csúsztak ujjai között, mintha selyemből lettek volna. A lány nem tudott betelni az érzéssel, újra, és újra ismételte a mozdulatot, amíg…
- Ha szólok, hogy ébren vagyok abba hagyod?
- Úristen, ne haragudj, fel kellett, hogy keltselek, csak…
- Mert ha igen, játszom tovább az alvást.
- Hülye…- mosolyodott el ismét, az előbb hátraugró lány. – McGalagony mondta, hogy keltselek fel, mert ő és Dumbledore beszélni akarnak velünk.
- Ahha. – A szőke ásított egyet, majd visszanézett a még mindig egy kicsit piros arcú lányra. – Ne legyél már ennyire megszeppenve! Leülsz? – azzal kicsit arrébb húzódott az ágyon.
- Kösz, már úgyis mindjárt…
- Üljön le nyugodtan, Miss. Granger! – fojtotta bele a szót a kissé feldúlt igazgató. A lány nem akart engedetlennek tűnni, tehát amilyen gyorsan csak tudott, leült a legközelebbi erre alkalmas helyre, azaz Draco mellé az ágyra. A szőke épp ekkor húzta ülőhelyzetbe magát. Hátát az ágytámlának támasztva várta, mit is akar tőlük a két tanár, bár szidalmazástól egyikőjük sem tartott, hála a griffendél fejétől származó burkolt dicséretnek. A tanárnő a következő pillanatban jelent meg ismét a teremben.
- Nos, alig van időm, hiszen nem csendesült még le a vihar, de mindenképpen köszönetet szerettem volna mondani maguknak. Egyrészt. Másrészt bocsánatkéréssel tartozom, de remélem tudják, nem tudtam róla, hogy az ügy ennyire sürgős volna. Mindazonáltal ebben az esetben sem volt helyes döntés az elhamarkodottság, de ezt nem maguknak kell magyaráznom. Bár nem ide tartozik, de az akció szervezői alatt remeg a léc, nem hiányzik sok, hogy elveszítsék állásukat. A lényegre visszatérve, fejenként száz ponttal jutalmazom a Mardekárt, és úgy vélem mindketten kiérdemelték az „önzetlenül a mágusvilágért” érdemrendet. Most ha megbocsátanak, mennem kell.
Az öreg úr biccentett, majd sietősen indult dolgára. A tanárnő is követte volna a példáját, ha Draco meg nem szólítja.
- Professzor! Úgy tudom, aurorokat küldtek utánunk, de egyszer sem futottunk össze velük, pedig alkalmaztuk a közös jelet…
McGalagony megtorpant, megköszörülte a torkát, s csak azután válaszolt.
- Maguknak szerencséjük volt… Nekik nem.
Azzal már be is csukódott mögötte az ajtó.
- Hü… - foglalta össze röviden gondolatait Draco.
- Jah… hü…
Pár percig mindketten csendbe burkolóztak. Szükségük volt egy kis időre, hogy feldolgozzák a hallottakat. Gondolataikat a javasasszony szakította félbe, aki Malfoyt szerette volna megvizsgálni. Hermione kiindult a gyengélkedőről valami olyasmit motyogva, hogy dolga van, de Draco reménykedő „majd visszajössz?” kérdésére egy mosollyal válaszolt, amiből a srác „igen”-re következtethetett. Nem is tévesen, hiszen háromnegyed óra múlva ismét csak ketten voltak a szobában. Beszélgetéssel ütötték el az időt, amíg a csapat többi része nem csatlakozott ismét hozzájuk. A szőkeség este még hányt, de a következő éjszakát mát ő is az alagsorban tölthette. Lassan kezdett visszaállni a rend. Bár Draco és Hermione néha kissé feszélyezetten viselkedtek egymás mellett, de ez nem volt különösebben feltűnő. Következő hét péntekén is, teljes egyetértésben mentek ők heten bájitaltan órára.
- Mio! Kicsit sápadt vagy. Minden rendben? – Dan arca halvány aggodalmat tükrözött, kérdésére a többiek is a megszólítottat kezdték fürkészni, aki erre kissé elpirult, de sietve válaszolt.
- Persze. Kicsit fáradt vagyok.
- Még ne beszélj, csak most jön majd a vizsgafelkészítés.
- Kösz, hogy emlékeztetsz, Mary!
Ám az ironikus társalgás már nem mélyülhetett tovább Matt felszólalásánál, ugyanis Piton professzor vágtatott végig a folyosón, és nyitotta ki a termet diákjai számára. Az óra igen fárasztónak ígérkezett, hiszen a denevér egy ravasz szintű bájitalt adott fel elkészítésre. Az óra azonban mégsem alakult olyan egyhangúan, ahogy ez előtte várható volt. Hermione húsz perc múlva kissé furán kezdte érezni magát. Ki-kirázta a hideg, ám mintha oldala égett volna. Tudta, ez mindent jelenthet, csak jót nem. Szerette volna megnézni, mi is okozza tulajdonképpen ezt, de óra közben nem tudta volna észrevétlenül megvizsgálni a sebet. Ha másnak nem, barátainak biztosan magyarázkodhatott volna, ennek pedig nem érezte szükségét. Bár ha tehette volna előre pörgette volna az időt, hogy a lehető leghamarabb szaladhasson vissza a szobájukba „egy könyvért”. Tudta, meggondolatlan és makacs lépés volt részéről, hogy nem beszélt senkinek a történtekről, de nem volt ínyére felemlegetni a múltat. De az érzés nem csökkent, sőt. Izzadni kezdett, és mintha újra egy kés járná át megsebzett oldalát. Ijedten kapott oda, és még inkább rémülten konstatálta, hogy keze véres maradt. Rögtön a talárjába törölte, természetesen nem arra a részre, ami amúgy is véres. A sötét anyagon szerencsére nem látszott. Fohászkodni kezdett a magas egekhez, hogy ezután mindent megtesz, csak most az egyszer ne bukjon le. Hisz kinek nem tűnne fel, ha nemes egyszerűséggel kidőlne az üstje mellől? A feladattal már rég nem tudott foglalkozni. Agyát kezdte hatalmába venni a félelem, és az emlékek. „Nyár eleje, a szülői szoba ajtajában.” „Bolond! Apróbbra azt a levelet!” „Olvasólámpa fényében villanó kés.” „Koncentrálj, te szerencsétlen!” Már a combján érezte a lefolyó vért. „Síró nő.” Elhatározta, nem várhatja meg, míg összes társa előtt veszti el az eszméletét. Feltett kézzel jelezte, szólni kíván a professzorhoz. Remélte, hogy az odamegy mellé, és csendben elkéredzkedhet, rosszullétre hivatkozva. Ám nem így történt. A denevér éppen egy szőke lányt szidott a terem másik végében, így nem vette rögtön észre a jelentkezőt. Draco viszont igen. Nem kerülte el a figyelmét a lány sírás közeli szeme sem. Finoman meghúzta a ruhaujját.
- Mi történt? – suttogta, de válaszul csak egy fejrázást kapott.
- Tanár úr! – szólt hangosabban a lány.
- Mondja, Gragner! – szólt vissza messziről a tanár.
- Professzor… felmehetek a gyengélkedőre? Öhm… nem érzem jól magam…
Piton ekkor nézett először Hermionéra, a sűrű bájitalfüstfelhőn keresztül.
- Nem tudna maradni még tizenöt percet? Érdekelne, milyen bájitalt tudott alkotni.
- Öhm… sajnálom tanár úr, de… de…
- Jól van, menjen!
Granger csak erre várt. Gyorsan megköszönte, majd felkapta a táskáját. Határozottan meggondolatlan lépés volt a részéről. A hirtelen megerőltetésről mintha valamivel intenzívebb vérzésbe kezdett volna a sebe, s kissé meg is szédült. Draco karon fogta, hogy kérdésére választ kapjon, de a lány nem törődött vele. Nehéz léptekkel, de magához képest erőltetett tempóban indult az ajtó felé.
- Professzor, felkísérem! – hallotta a háta mögül. A kilincsbe kapaszkodott, és könyörgő szemmel nézett vissza.
- Nem szük… szükséges! – Lenyomta a kilincset, de lépés közben megbotlott, s a padlóról már nem tudott felállni. Lassan elsötétültek előtte a kőlapok…
A gyengélkedőn tért újra magához. Talárjától és ingétől megszabadították, így most nadrágban és melltartóban feküdt az ágyon, oldalán egy, a korábbinál is vékonyabb heggel. Feljebb emelte tekintetét, ami egybekapcsolódott a feldúlt arcú Dracoéval.
- Ne mondd, hogy nem kérdeztem! – hangja halk volt, de magas fokú indulatokat takart. – Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy miért nem mondtad el! Azt hittem vagyunk már annyira jóban, hogy megoszd velem azt az apróságot, hogy HALÁLOS VESZÉLYBEN VAGY! – a mondat gúnyos eleje dühös kiáltásban végződött.
-Mr. Malfoy! Ha nem tud parancsolni magának, takarodjon innen! – lépett oda a javasasszony. A megszólított hátralökte a székét ahogy felállt, és sebes léptekkel kivágtatott. Madam Pomfrie az utána néző könnyes szemű lányhoz lépett.
- A fiatalúr nem járt messze az igazságtól. Ha pár órával később látják el, nem biztos, hogy túléli. Így azonban szerencséje volt, hogy rögtön ide hozták. El tudtam távolítani a mérget, és lekezeltem a sebét. Nem tudom, ki tette meg ezt előttem, de rettentő hanyag munkát végzett. Ha ott és akkor a megfelelő varázsigével összeforrasztják már nem is látszana.
- Asszonyom – szólt remegő hangon. – Mikor mehetek?
- Kétlem, hogy most fel tudna állni, kedvesem. Elég sokat elvett az erejéből ez az ügy. De amint úgy érzi nem esne össze nem fogom visszatartani. Tessék, itt egy ing. – vette le az egyik polcról az említett ruhadarabot. A magáé. A házimanók vették ki a ruhái közül, miután kimosták azokat. Igyon, ha akar, talál töklevet az éjjeli szekrényen. Mint mondtam, amint tud, elmehet.
- Köszönöm.
A javasasszony biccentett, majd indult a dolgára. Hermione ismét a plafonra nézett. Teljes mértékben igazat adott Draconak. Lelkiismeret furdalása támadt a titkolózás miatt, s szeretett volna a lehető lehgamarabb elnézést kérni, már ha Malfoy még szóba áll vele. Rettenetesen félt az ellenkezőjétől. Bele sem mert gondolni, mit fog csinálni, ha háztársa a haragtartásnál marad. Hisz fél év alatt olyan kötődés ébredt benne iránta, hogy maga sem találta rá az okot. Kicsit tartott is ettől, hisz korábban azt gondolta, hat hónap nem mérhető össze hat évvel, de oly sok mindenen változtatott már a nézeteiben. A kora délután folyamán Harry, Ron, Ginny, Mary, Sophie, Kathy, Dan és Matt is benéztek hozzá, Draco azonban nem. Honlétéről barátai sem tudtak semmit. Hermione este nyolc óra magasságában ismét egyedül volt. A nap folyamán evett, aludt, és többször is próbált felállni, de kísérletei sikertelennek bizonyultak. Estére gyűjtött csak annyi erőt, hogy képes legyen járni. Párszor körbesétálta a termet, csak a biztonság kedvéért, majd az alagsorba indult. Próbálta rendezni gondolatait, és mihamarabb túlesni a Dracoval tervezett beszélgetésen. A klubhelységen megakadt rajta egy-két szempár de nem törődött vele. Egyenesen a fiúk hálókörletébe indult. Elérve a megfelelő ajtót kopogott, majd benyitott. Ott azonban csak Nielt, és Mattet találta.
- Nem láttátok Dracot? – kérdezte rögtön.
- Nem. – válaszolt Dan. – Azt hittem hozzád ment.
A lány kifordult az ajtóból, és a park felé vette az irányt. Korábban is ott szedte össze. Mindenképpen meg akarta találni a szőkeséget. A bűntudat olyan súllyal nehezedett rá, hogy a lehető leghamarabb szabadulni akart tőle. A folyosókat rótta felfelé, mikor hirtelen gondolatainak tárgya fordult be a sarkon. Malfoy is észrevette őt, és szóhoz sem engedte jutni. Az gyorsított léptein, s közvetlenül előtte állt meg. Két kézen fogva, a szemébe nézve szólította meg.
- Ne haragudj kérlek! Elszállt az agyam, de annyira aggódtam érted. Bocsáss meg! Tudom, hogy őrült módjára viselkedtem, de…
- Állj! Én akartam bocsánatot kérni! – kacagta el magát Hermione. Draco is csatlakozott hozzá, s ilyen vidám hangulatban tértek együtt vissza a Mardekár barlangba. Malfoy elkísérte a szobájukig. Ott azonban senkit sem találtak, így kézen fogta, és minden nemű ellenállást figyelmen kívül hagyva a fiúszobához húzta. Kis kupaktanácsban találták magukat, érkezésükre senki sem számított.
- Sziasztok! Épp arról beszéltünk, hogy a vizsgák előtt kéne csapni még egy rendesebb bulit. Nemsokára már nem lesz rá alkalom. Meg legalább megünnepeljük, hogy ti épen visszajöttetek.
- Nem rossz ötlet. Hadd halljuk a részleteket!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
