1. fejezet

Hermione Granger az ajtó előtt állt már vagy egy perce, és könyékig a táskájában matatva kereste a lakáskulcsát. Ő is olyan volt, mint a legtöbb nő: a sok felesleges cucc között sosem találta meg azt, amit éppen keresett. Mikor végre a kezébe akadt a kulcscsomója, diadalmasan felcsillant a szeme. Kisöpört egy kósza tincset a szeméből, majd kinyitotta az ajtót.

- Anya, apa! Itthon vagyok! – kiáltotta bele a sötét előszobába. Na várjunk csak… sötét? Már itthon kéne lenniük… Hol lehetnek? Aggódva húzta elő a varázspálcáját. Belépett a nappaliba, és kezével kitapogatta a falon a villanykapcsolót. Mikor meglátta a kanapén üldögélő két embert, egy pillanatra megdöbbent, majd magához térve elkiáltotta magát:

- Capitulatus!

- Invito! – hangzott fel ugyanebben a pillanatban a varázsige, mire a lány legnagyobb ijedtségére, pálcája könnyedén kisiklott az ujjai közül, mielőtt még a lefegyverző bűbája hathatott volna. Rémülten lépett hátrébb, menekülési útvonalat keresve, de meghallotta a már oly jól ismert ciccegő hangot.

- Nem megy sehová, Miss Granger! – szegezte a pálcáját a lányra Perselus Piton, miközben Draco Malfoy még mindig a kanapén ült, és érdektelenül bámult maga elé, mintha körülötte nem történne semmi különös. 

- Hol vannak a szüleim? – tért magához egy kicsit Hermione, és elhatározta, hogy nem mutatja ki a félelmét. Nem, nem adja meg ezeknek a gyilkosoknak azt az örömet, hogy rettegni lássák. – Ha bármit tettek velük, én esküszöm, hogy… - szorult ökölben a keze.

- A szüleid jól vannak – szólalt meg egy hang a sötét folyosó rejtekéből. Hermione ijedten rezzent össze, és ugrott oldalra, hogy se Pitonék, se a hang tulajdonosa ne tudja hátba támadni.

- Ki maga? – meresztgette a szemeit a lány, de a sötétben csak az alak körvonalait tudta kivenni.

- Hát nem ismersz fel, Hermione? – kérdezte a hang kedvesen.

- Nem… Az nem lehet… - a lány összeráncolta a homlokát, és még hátrébb lépve beleütközött a szoba közepén álló kis üvegasztalba. Mikor az ősz szakállú varázsló kisétált a fényre, a fiatal boszorkány szemei még jobban elkerekedtek. – Ez valami trükk? – nézett gyanakvóan Pitonra.

- Nem, kedvesem. Nincs itt semmi trükk. Legalább is nem téged akarunk átverni… - nézett félhold alakú szemüvege alól a lányra Dumbledore.

- De hát… Maga… Maga meghalt. Harry… látta – motyogta összezavarodva Hermione.

- Azt látta, amit látni akart – felelte titokzatos mosollyal a szája szélén az idős varázsló.

- Honnan tudhatnám, hogy maga az igazi Dumbledore professzor?

- Örülök, hogy megkérdezted. Csalódtam volna benned, ha minden gyanakvás nélkül elfogadod, amit mondok.

- Mikor harmadik év elején az irodájába hivatott, hogy odaadja az időnyerőt, mondott nekem valamit, emlékszik? – kérdezte Hermione.

- Sajnálom, de nem emlékszem – nézett büszkén csillogó szemekkel a lányra az igazgató. – Nem is emlékezhetek, ugyanis az időnyerőt McGalagony professzortól kapta.

- Tényleg maga az… - akadt a levegő Hermione mellkasában. Néhány pillanatig csak bámulta az idős mágust, majd odalépett hozzá, és nagy lendülettel megölelte.

- Okos kis boszorkány vagy! – szorította magához a lányt Dumbledore.

- De hát hogyan? Mi történt? – lépett hátrébb Hermione izgatottan. – Szólnom kell Harrynek és Ronnak. Ha ezt megtudják…

- Nem.

- Tessék? – nézett fel értetlenül a lány.

- Nem szólhatsz senkinek arról, hogy élek. Senki sem tudhatja, rajtad, a szüleiden, Piton professzoron és Mr. Malfoyon kívül – az igazgató hangja komoly és ellentmondást nem tűrő volt.

- De hát miért nem?

- Nem mondhatok el túl sokat, nehogy veszélybe kerüljön a tervünk. Gyere, ülj le! – mutatott a kanapéra az öreg varázsló, és ő maga is helyet foglalt. Draco fintorogva húzódott arrébb Hermione mellől, mire a lány gyilkos pillantást küldött felé. – A lényeg, hogy a tervünk végrehajtásáig Tom Denemnek és mindenki másnak is úgy kell hinnie, hogy én halott vagyok. Az is nagyon fontos, hogy Piton professzor és Mr. Malfoy biztonságos helyen legyenek, ahol sem az aurorok, sem a halálfalók, sem Harry nem találhat rájuk. Ezért gondoltam arra, hogy esetleg egy biztonságos mugli helyen kéne elrejtőzniük…

- Értem… Azt szeretné, ha segítenék keresni egy biztonságos helyet? – kérdezte a lány.

- Nem, már találtunk egy ilyen helyet – nézett körbe Dumbledore.

- Neem… Ezt nem gondolhatja komolyan… - rázta meg a fejét a boszorkány, mikor rájött, hogy mi is jár az igazgató fejében. – Egy egész kastély is túl kicsi volt, hogy Malfoy-jal meglegyünk, ha összezárnak minket egy ekkora házba, szerintem annak nem lesz jó vége…

- Most az egyszer egyetértek a kis sárvérűvel… - mordult fel Draco.

- Ne merj így hívni! – ugrott fel Hermione harciasan, és hatalmasan csattanó pofont kevert le a szőkeségnek.

- Te kis… - pattant fel a fiú is, és ökölbeszorított kézzel indult meg a lány felé.

- Elég legyen! – térítette észhez a veszekedőket egy dühös hang. – Draco, ülj le! – parancsolta Piton Malfoynak. A fiú egy ideig még farkasszemet nézett a villogó szemű boszorkánnyal, majd végül teljesítette az utasítást.

- Ejnye! Hát, ez tényleg nem lesz könnyű… - csóválta meg a fejét Dumbledore. – Én mégis arra kérlek, Hermione, hogy légy te az okosabb, tedd félre a sérelmeidet, és a jó cél érdekében segíts nekünk.

- Rendben – felelte egy nagy sóhajtás után a lány. – Felőlem itt maradhatnak, de meg kell kérdeznem a szüleimet is.

- Velük már megbeszéltem ezt – közölte az igazgató.

- Értem… És egyébként, hol vannak most? – jutott eszébe a kis boszorkánynak a szülei hiánya.

- Elmentek vásárolni néhány dolgot, amikre Piton professzornak és Mr. Malfoynak szüksége lehet.

- Szóval az én engedélyem nem is számított igazán… - húzta el Hermione a száját.

- Dehogynem. Csak biztos voltam benne, hogy egy ilyen jószívű, kedves teremtés nem mondhat nemet egy segélykérésre – mosolyodott el Dumbledore. – Hát, akkor… - állt fel egy nagy sóhajjal. – Én megyek is…

- Ön nem marad?

- Nem, kedvesem. Nekem sok elintézni valóm van… Perselus, kérlek, figyelj oda rájuk… - fordult a tanárhoz az igazgató.

- Természetesen – biccentett a férfi.

- Akkor a viszontlátásra! – köszönt el Dumbledore, majd egy pillanat alatt eltűnt a szobában lévők szeme elől.

- Miss Granger! – szólította meg Piton, miután hármasban maradtak.

- Igen?

- Tessék, a pálcája – nyújtotta oda a vékony fadarabot a tanár a lánynak.

- Köszönöm – vette el a kis boszorkány.

- Ha más lett volna a helyemben, most már nem tudná megköszönni… - húzta el gúnyosan a száját a férfi. – Ennél azért többet vártam volna az iskola állítólag legokosabb diákjától – vetette még oda, majd kisétált a szobából.

- Fulladj meg Malfoy! – mordult rá Hermione a szőkeségre, mikor meglátta, hogy az elégedetten vigyorog rajta.

Fáradtan lehuppant a fotelbe, és halkan felsóhajtott. Annyi minden történt vele rövid idő alatt, hogy még ideje sem volt feldolgozni. Nem értette, miért nem szólhat Harryéknek, mikor barátait is nagyon megviselte az igazgató halála, és azt sem értette igazán, miért is volt szükség erre az egész színjátékra… Csak egy valamit tudott… Hogy ez egy nagyon meleg és hosszú nyár lesz.