Hermione Granger életében most először nézett szánakozva Draco Malfoyra. Ahogy a fiú a konyha asztal mellett ült, és üveges tekintettel hallgatta a hírt, miszerint az édesanyja rejtélyes körülmények között elhalálozott, olyannak tűnt, mint ha maga is a másvilágon lenne már. Dumbledore, miután a szavaival kitépett egy darabot a szőkeség lelkéből, együtt érzően megveregette a vállát, majd ki tudja hová hoppanált.

A lány csak állt csendesen az ajtófélfának dőlve, és nem tudta, mit is kéne mondania vagy tennie. Ahogy rápillantott a szüleire, látta, hogy ők is pont ezekkel az érzésekkel küzdenek. Végül Draco oldotta meg a helyzetet azzal, hogy fáradtságra hivatkozva visszavonult a szobájába. Nem sokkal később Piton is követte a példáját. Hermione látta már a tanárt dühösnek, gúnyosnak, ijesztőnek, de az a mélységes gyász, amit most az arcán látott, egészen megdöbbentette. Soha nem hitte volna, hogy a férfi képes ilyen érzésekre is.

- Szegény fiú! – sóhajtott fel Mrs. Granger, mikor magukra maradtak. Leemelte a teának feltett forró vizet a tűzhelyről, és beleöntötte a kancsóba. – Nem kéne beszélned vele? – nézett a lányára.

- Nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy részvétem… - rázta meg a fejét a boszorkány. – Különben sem hiszem, hogy Malfoy szóba állna velem…

- Az nem olyan biztos… A tragédiák közelebb hozzák egymáshoz az embereket. Talán most szüksége lenne egy barátra… - szólt bele a beszélgetésbe Mr. Granger is.

- Malfoynak? Nem hinném…

- Azért igazán megpróbálhatnád… Akkor legalább elmondhatod, hogy te mindent megtettél… Nem igaz? – mosolygott rá halványan az édesanyja.

- De… igen… Azt hiszem… - gondolkodott el a lány. – Megnézem, mi van vele – sóhajtott fel.

- Ez az én kedves, okos kislányom! – lépett elé Mrs. Granger, és egy puszit nyomott a kusza tincsekre. – Sok szerencsét!

- Köszönöm, arra igazán szükségem lesz – indult el az emeletre Hermione. Mikor Draco szobája elé ért, újabb mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Már éppen kopogni akart volna az ajtón, mikor odabentről meghallotta a szipogást. Az nem lehet… - gondolta magában. – Draco Malfoy sír… Megrázta a fejét, és lenyomta a kilincset. Halkan osont be a szobába.

A fiú az ágy előtt ült a földön. Felhúzott térdeire lehajtotta a fejét, és a teste rázkódott a zokogástól. Hermione csak állt, és nézte őt. Sosem hitte volna, hogy a mindig büszke és gúnyos Malfoyt egyszer ilyen állapotban fogja látni. Egy pillanatra elfelejtett minden egyes gonoszságot, minden gúnyos becenevet, és csak egy fiút látott maga előtt, aki szenved.

Odalépkedett mellé, letérdelt elé a földre, és kissé bizonytalanul kinyújtott a kezét. A tincsek az ujja alatt selymesebbek voltak, mint azt valaha is elképzelte. Ijedten rántotta vissza a kezét, mikor Draco felkapta az érintésre a fejét, és könnyes, döbbent szemekkel nézett rá. Aztán a pillantása lassan megtelt gyűlölettel.

- Mit akarsz, Granger, ha? – csattant fel hirtelen. – Jöttél megnézni, milyen egy Malfoy, ha szenved? Tetszik a látvány? Élvezed, mi? – ragadta meg Hermione karjait. A lány csak csendesen nézett vissza rá. Nem ellenkezett, nem próbált meg kiszabadulni a szorításból, és nem nevetett rajta, amiért sírt.

- Sajnálom – mondta végül csendesen. A szürke szempár furcsán csillogva nézett egyenesen az ő szemeibe.

- Miért? – kérdezte Draco, és bár nem engedte el a lány, engedett a szorításon.

- Miért sajnálom? Mert szörnyű lehet elveszíteni az embernek az édesanyját – szorult össze Hermione torka. – Ha az enyém meghalna, nem is tudom, hogy mit tennék…

- Nem… Miért vagy ilyen velem? Ilyen… kedves… - ejtette ki úgy a szót a fiú, mintha citromba harapott volna.

- Mert griffendéles vagyok – felelte rövid gondolkozás után a lány. A szőkeség egy ideig komoly arccal nézett rá, majd keserűen elnevette magát. Végül a nevetés újra zokogásba fordult át.

- Sosem foglak megérteni titeket… - szipogta a könnyeit törölgetve.

- Mert mardekáros vagy – mosolyodott el Hermione kedvesen.

- Igen… és még ráadásul Malfoy is… - dörzsölte meg kivörösödött szemeit Draco. – Egy Malfoynak nem lehetnek érzései, mert az túl veszélyes.

- Mindenkinek vannak érzései… - vett elő a nadrágzsebéből egy zsebkendőt a lány, és odanyújtotta a fiúnak.

- Nekem nincsenek! – rázta meg a fejét a szőkeség.

- Ha nem lennének, most nem lennél kiborulva. Nagyon szeretted az anyukádat, igaz? – húzta törökülésbe elzsibbadt lábait Hermione. Draco csak bólintott, majd a zsebkendőt elvéve megtörölte a szemeit. – Igazán szép nő volt… - emlékezett vissza az asszonyra a lány. Igaz, hogy csak egyszer látta a Kviddics Világbajnokságon, de azt a páratlan szépséget nehéz lett volna elfelejteni. A Malfoyok mind gyönyörűek… Talán van néhány véla a rokonságukban… - elmélkedett a kis boszorkány.

- Igen, az volt. A leggyönyörűbb – a fiú tekintete ellágyult, és álmodozva nézett maga elé. – Szebb édesanyát nem is kívánhat magának az ember. Egyszer, mikor kicsi voltam, nagyon megbetegedtem, és mikor felébredtem egy lázálmomból, hirtelen azt hittem, hogy egy angyal ül az ágyam szélén. De anya volt az… - mosolyodott el.

- Ez igazán szép emlék… - mosolygott vissza rá Hermione, majd mikor rájött, hogy éppen Draco Malfoyra mosolyog, gyorsan lehajtotta a fejét, és megköszörülte a torkát.

- Granger? – hallotta meg a szőkeség hangját.

- Igen? – nézett fel rá.

- Tudom, hogy én egy aranyvérű Malfoy vagyok, te pedig… nos sárvérű…

- Menj a fenébe! – akart felkelni a lány, de egy kéz fonódott a csuklójára.

- Várj! Hallgass végig! – húzta vissza a mardekáros. Hermione kelletlenül visszaült.

- Ha csak sértegetni akarsz…

- Nem – rázta meg a fejét Draco. – Szóval, tudom, hogy hat éven át ellenségek voltunk, és utáljuk egymást… - nézett a lányra. -, …de esetleg amíg ebben a helyzetben vagyunk…, köthetnénk… fegyverszünetet…

- Fegyverszünetet? – felejtette nyitva a száját a lány a döbbenettől.

- Igen. Ha már minden a régi lesz, ugyanúgy utálhatsz tovább, és én is téged…, de most nincs kedvem veled is harcolni… Túl sok minden történt, és… - a fiú torka összeszorult.

- Rendben – vágta rá Hermione.

- Rendben. Csak ilyen egyszerűen? – lepődött meg a szőkeség. – Pedig már készültem egy beszéddel, hogy meggyőzzelek…

- Hűha, egy egész beszédet szenteltél volna nekem? Ez igazán megtisztelő – kuncogott a lány. – Ha akarod, elmondhatod…

- Azt hiszem, inkább hanyagolnám, ha már úgysincs szükség rá… Hmmm… Granger…

- Szeretnél még valamit?

- Igazán kedves tőled, hogy bejöttél megvigasztalni… Ostoba griffendéles szokás, de kedves… Viszont… most magamra hagynál egy kis időre?

- Persze – bólintott Hermione, és feltápászkodott a földről. – Majd szólok, ha kész az ebéd. Örülnék, ha lejönnél…

- Rendben.

- Akkor szia! – nyitotta ki az ajtót a lány.

- Szia! – felelte Draco.

Hermione becsukta maga mögött az ajtót, és a falnak támaszkodott. Ez volt élete legfurcsább és legbizarrabb beszélgetése. Ha valaki ezt megjósolta volna egy pár hónapja, biztosan ugyanolyan csalónak tartaná, mint Trelawney professzort, a Roxfort jóslástan tanárnőjét. Halkan felsóhajtott, majd megvonta a vállát. Végül is, lehet, hogy ebből az egészből valami jó fog kisülni… Ha nem is lesznek Draco Malfoy-jal barátok, de legalább nem fogja piszkálni és sértegetni őt, és már ez is nagy dolog.