Hermione nagyon jó kedvűen ébredt. A nap gyönyörűen sütött, az ég kék volt, a nyitott ablakon át a szél virágillatot hozott a szobába és Draco Malfoy már két teljes hete egyetlen egy rossz szót sem szólt hozzá. Azt hitte, hogy a fiú csak azért kötött vele fegyverszünetet, mert éppen ki volt borulva, de ahogy múltak a napok, Hermionénak rá kellett döbbennie, hogy a szőkeség nagyon is komolyan vette az egyezségüket.

Nagyot nyújtózkodva mászott ki az ágyából, majd fogta az aznapra kikészített kis nyári ruhácskáját, és elindult a fürdőszoba felé. Magában dudorászva tette meg a pár lépésnyi távolságot, miközben néhány tánclépéssel kikerülte a körülötte sündörgő Csámpást, aki folyton a lábaihoz akart dörgölőzni.

- Na, mit szeretnél? Majd kapsz reggelit, ha felöltöztem, jó? – pislantott le az állatra, aki hangosan nyervogva emelte fel az egyik mancsát. – Valami baj van? – kérdezte gyanakodva, amire egy újabb nyávogás volt a válasz, és a vörös szőrű macska megindult a folyosón az ellenkező irányba, majd leült pontosan a padlásra vezető csapóajtó alatt.

Hermione a fal mellett álló vaskampóért nyúlt, és a csapóajtó kallantyújába akasztva lehúzta azt. Ezzel a művelettel egy létra gördült le egészen a földig.

- Van odafent valaki? – kiáltott fel a lány, majd mikor nem kapott választ, vissza akarta csukni az ajtót. – Látod, nincs fent senki… Maximum egy-két egér, de azt a te dolgod megfogni… - mosolygott le Csámpásra, majd fintorogva felhúzta az orrát. – Mi ez a szag? – szimatolt bele a levegőbe, majd a homlokát összeráncolva mászott fel a padlásra. Mikor meglátta az üstöt, már gyanakodva ment közelebb. Ismerős volt neki ez az illat, de még mindig reménykedett benne, hogy téved… Az üst tartalmát látva azonban minden kétsége megszűnt. A dühtől ökölbe szorult a keze. Az üst mellett lévő egyik üvegcsébe kimert egy keveset a már majdnem kész fekete bájitalból, majd dühösen csörtetve megindult lefelé.

- Te mocskos szemétláda! – rontott be Draco szobájának az ajtaján.

- Neked is jó reggelt, Granger! – mormolta a szőkeség félálomban.

- Kelj fel azonnal, te görény! – rángatta le a takarót a fiúról Hermione.

- Hé, mi a franc ütött beléd? – mordult fel a fiú a támadástól már teljesen éberen.

- Hogy mi a franc ütött belém? Hát ez! – nyomta a szőke orra alá az üvegcsét. – A bájital már majdnem kész volt! Mikorra tervezted? Ma a vacsoránkba akartad önteni, ha? Még jó, hogy Csámpás ilyen okos, különben holnapra már az egész családomat kiírtottad volna! Jó kis terv! Úgy teszel, mintha fegyverszünetet kötöttél volna velem, aztán mikor már megbízom benned, az ételünkbe kevered a Gyorshalál eszenciáját, és egy sárvérűvel és két muglival kevesebb, igaz? Apád és Voldemort biztosan nagyon büszke lenne rád! – kiabálta magából kikelve a lány, majd pofonvágta a szenvtelen arccal ránéző fiút. – Gyerünk, mondj már valamit! Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Hogy lehetsz ilyen hidegvérű? Szólalj már meg!

- Nem akartalak megölni… - felelte a fiú.

- Nem, hát persze, hogy nem! Biztosan az egereket akartad kiírtani a padláson, ugye? – Hermione a dühtől villámló szemekkel nézett rá.

- Én akartam meginni…

- Vagy talán a kertben a gyomokat akar… - folytatta a monológot a lány, mikor eljutott a tudatáig a fiú hangja. – Mi? – nyögte ki hirtelen elakadó lélegzettel.

- Én… akartam… meginni! – nézett a griffendéles szemébe Draco.

- Miért?

- Hogy miért? – nevetett fel a fiú keserűen. – Miért szokás meginni egy halálos mérget szerinted?

- Öngyilkosság? – gondolkodott el Hermione. – Nem, hazudsz! Egy Malfoy túl büszke ahhoz, hogy eldobja az életét!

- Nem, egy Malfoy túl büszke ahhoz, hogy a rangjának nem méltó életet éljen! Az apám is megtenné, ha lenne rá lehetősége… De neki nincs rá módja az Azkabanban. Ellenben nekem…

- Te megőrültél! – rázta meg a fejét a lány.

- Mit törődsz vele! Úgyis csak teher vagyok neked. A pokol fenekére kívánsz, csakúgy, mint mindenki más.

- Ez nem igaz! Most pedig, megyek, és kiöntöm az egész vackot a vécébe, aztán pedig szólok Pitonnak, hogy beszélgessen el veled egy kicsit! – indult az ajtó felé Hermione, de mielőtt elérhette volna azt, Draco elkapta a karjánál fogva. A következő pillanatban a lány arra eszmélt, hogy a falhoz csapódik.

- Nem mondasz senkinek semmit, megértetted? – sziszegte az ifjabbik Malfoy közvetlenül Hermione arcába.

- Eressz el! – próbálta meg lefejteni az erős, hosszú ujjakat a lány a torkáról, de hiába.

- Nem szólhatsz bele az életembe! Jogom van akkor és úgy meghalni, amikor és ahogyan én akarok, hallod? – a fiú arca eltorzult a lelki fájdalomtól.

- Malfoy, engedj… el! – zihálta a lány.

- Úgysincs miért élnem! Hagyd, hogy megtegyem! Hagyd, hogy megtegyem! Hagyd, hogy megtegyem! – csúszott le a fiú a padlóra. Hermione köhögve kapkodott levegő után. 

- Nem tehetem! – suttogta.

- A griffendélesek idióták! – sóhajtotta Draco.

- Nem azért, mert griffendéles vagyok! Önző indokaim vannak…

- Önző indokok? – nézett fel a fiú, és most először csillant meg érdeklődés a szemeiben.

- Ha nem lennél, nem lenne kit utálnom… - simogatta fájó torkát a lány.

- És ez engem hol érdekel? – vonta meg a vállát a szőkeség.

- Ugyan már, Malfoy! Ne mondd, hogy nem élvezed, ha piszkálhatsz! Na, gyerünk, sértegess! Sárvérűzz le, vagy szidd a muglikat!

- Nem megy… - rázta meg a fejét Draco.

- Dehogy nem! Szedd már össze magad! Hol van az a Malfoy, akit ismerek?

- Meghalt, mikor az apját az Azkabanba zárták, és az anyját megölték.

 - Ne mondj ilyet! Gyerünk, állj fel! Állj már fel! Malfoy vagy az istenért! Mit szólna az apád, ha így látna! Gyerünk! – próbálta meg talpra ráncigálni a fiút Hermione. – Merlinre, tényleg egy elkényeztetett kölyök vagy! Nőj már fel, és legyél férfi! Ááá! – Hermione száját meglepett sikoly hagyta el, mikor a fiú, ahelyett, hogy felkelt volna, őt is a földre rántotta, majd fölé gördült. Ez után a lány mindenre számított, csak éppen arra nem, ami ténylegesen történt. Még fel sem eszmélt, mikor egy nedves, puha száj tapadt az ajkaira. Valahol a tudata legmélyén egy hang próbálta figyelmeztetni, hogy ellenkeznie kéne, de a teste engedelmesen adta meg magát Draco Malfoy csókjának.