Hermione egy kommandóst megszégyenítő éberséggel osont végig a folyosón. Benézett minden sarkon, mielőtt befordult volna, sosem lépett be elsőre az ajtókon, hanem óvatosan belökte őket, és várta, hogy mi történik. Még az ételét is maga készítette el, és nem volt hajlandó olyan dolgot a szájába venni, amihez Draco hozzáférhetett volna. Nem tudta, hogy hol és mikor akar lecsapni a fiú, de felkészülten várta a bosszúját.

A szülei úgy néztek rá, mintha megháborodott volna, Draco pedig csak megmosolyogta az óvatosságát. Egyedül Piton professzor szemlélte teljesen érdektelenül a két fiatal játékát.

Hétfő reggel Hermione a kanapén ült, és a Reggeli Próféta legújabb számát olvasgatta, mikor a szőkeség belépett a nappaliba, és leült vele szemben a fotelbe. A lány egy ideig próbált úgy tenni, mintha észre sem vette volna, de a fiú kitartó bámulásának köszönhetően öt perc alatt olyan ideges lett, hogy már nem látta maga előtt a betűket.

- Mi az? – csattant fel hirtelen, mikor már nem bírta tovább.

- Ma olyan más vagy… - nézett végig rajta Draco átható pillantással.

- Más? Ha most ki akarod fejteni, hogy kócosabb vagyok, nagyobbak a fogaim, és a szeplőim is előjöttek a melegtől, akkor ne fáradj, mert nem vagyok kíváncsi a gúnyolódásodra… - fintorodott el.

- Nem… Nem akartam gúnyolódni… - állt fel a szőkeség, és átült a lány mellé a kanapéra. – Olyan… szép vagy ma… - csúszott hozzá közelebb.

- Szép? – Hermione nyelt egyet, majd megrázta a fejét. – Na jó, szórakozz mással Malfoy! Azt hiszed, beveszem ezt? Tuti, hogy tervezel valamit, de nem dőlök be neked!

- Rendben… Ha így hiszed… - simított ki egy tincset a lány arcából Draco, mire az összerezzent. – Akkor további jó olvasást! – állt fel, és az ajtó felé indult. – Hermione… - fordult vissza, mire a kis boszorkány újra ránézett. – Bármit is gondolsz, tényleg szép vagy…

A kis boszorkány maga elé meredve bámult üveges tekintettel a levegőbe. Csak akkor tért magához, mikor az újság kiesett a kezéből, és a földön landolt. Megrázkódott, és miután meggyőzte magát, hogy Draco csak megint szemétkedik vele, visszatért az olvasáshoz.

Ebédidőben érte az újabb megrázkódtatás. Minden ugyanolyannak indult, mint bármikor máskor. Mind asztalhoz ültek, az édesanyja és ő tálaltak, elfogyasztották a levest, a sültet, majd bekebelezték a kis muffinokat is. A sokk akkor jött, mikor két kéz egyszerre nyúlt az utolsó szem sütemény után. Hermione azonnal visszahúzta a kezét, meghagyva a finomságot a „vendégnek”, de Draco ahelyett, hogy kihasználta volna az alkalmat, felemelte a tálat, és udvariasan a lány felé nyújtotta.

Hermione tátott szájjal bámult a szürke szemekbe. Tétován kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette a muffint. Bátortalanul harapott bele, mert úgy vélte, a fiú csak azért lehet ilyen kedves vele, mert valamit megbűvölt az ételen. Bár megtehette volna, hogy inkább visszautasítja a sütit, de úgy gondolta, most már jobb túl lenni Malfoy bosszúján, hogy végre ne kelljen rettegnie a lehetséges csapdák miatt.

A falat lassan forgott a szájában, az ízén nem érzett semmi furcsát, aztán nyelt egyet. Lehunyta a szemét, és várt… Aztán… Felpillantott, és döbbenten nézett a rá mosolygó Dracóra.

- Mikor hat? – vonta össze a szemöldökét.

- Micsoda?

- Amit a sütibe tettél…

- Nincs benne semmi… Mármint azon kívül, ami az eredeti receptben van.

- Hazudsz!

- Nem hazudok.

- Akkor miért adtad nekem? - gyűrögette a szalvétáját idegesen Hermione.

- Mert szeretted volna megenni… - vonta meg a vállát a fiú.

- Te mardekáros vagy. Nem adtad volna nekem csak azért, mert szerettem volna… Valami hátsó szándékod volt vele… Mi volt az? – vallatta a lány kutakodó pillantással.

- Rendben, beismerem… Volt vele hátsó szándékom…

- Áhá! Tudtam! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a kis boszorkány. – Na és, mi volt az? – hajolt közelebb.

- Gyere ki, és elárulom… - suttogta Draco.

- Köszönöm az ebédet! – pattant fel Hermione, és megindult a kert felé. A fiú követte. – Nos? Elárulod a … - kezdte volna, mikor kiértek a fák közé, de nem tudta befejezni a mondatot. Arra eszmélt, hogy egy fatörzsnek nyomul a háta, és a száján ott táncolnak követelőzően a fiú ajkai. – Mmmm… Neh! – tolta el magától nehezen a támadót. – Megőrültél, Malfoy?

- Igen… Nem tudom… Azt hiszem… - kezdett el fel-alá járkálni a fiú, és idegesen a hajába túrt, majd újra a lányhoz lépett, és az ajkai után kapott.

- Elég volt! – lökte hátra Dracót a griffendéles. – Mi a fenét csinálsz?

- Megcsókollak.

- És mi a fészkes fenének? – csattant fel Hermione.

- Te kérted, hogy áruljam el a hátsó szándékomat…

- Azért adtad nekem az utolsó sütit, hogy cserébe megcsókolhass?

- Nem, azért adtam neked az utolsó sütit, hogy belásd, én is tudok jó, kedves és önfeláldozó lenni… Hogy elfogadj… Hogy megszeress…- motyogta a fiú.

- Megszeresselek? Te bevettél valamit? Vagy tényleg megőrültél? – a lány egyik elképedésből a másikba esett.

- Nem tudom… Lehet, hogy megőrültem… - nevetett fel elkeseredetten Draco.

- Megrémítesz…

- Te rémülsz meg? Akkor én szerinted mit érezhetek? Üldöznek a halálfalók, üldöznek Potterék, az anyám meghalt, be vagyok zárva egy mugli házba, és nap, mint nap csak azért kelek fel, mert jól esik egy kis sárvérű közelsége – fakadt ki a szőkeség. – Lehet, hogy tényleg megőrültem…

- Ez most nem egy vicc, ugye? – nézett fel félénken Hermione. – Nem csak egy terv, amivel visszavághatsz...

- Nem, nem az.

- Ó!

- Igen… Ó!

- Draco…

- Igen?

- Én most azt hiszem, hogy bemegyek…

- Értem… - komorodott el a fiú arca.

- Velem jössz? – nyújtotta a kezét Hermione a mardekáros felé.

- Én… Igen… Megyek… - csillantak fel a szürke szemek.