Draco a kerti széken ült, és figyelte, ahogy a Granger-család a grillsütő körül serénykedik. A régi Malfoy azon gondolkozott volna, mennyire szánalmas, hogy amit egy pálcaintéssel meg lehetne oldani, azt ezek a muglik órákon át készítgetik egy fura eszköz segítségével, de az új Malfoynak tetszett az a látvány, amit ezek az emberek nyújtottak.

Akaratlanul is a saját családjához hasonlította őket. El sem tudta képzelni, hogy az apja egy sütő mellett izzadjon pár szelet húsért, vagy hogy az anyja olyan kis kötényben segédkezzen a férjének a sütésnél. Az ő asztalukra mindig a legízletesebb falatok és legfinomabb nedűk kerültek, mégis savanyúan, kedvetlenül, mosoly nélkül emelték újra és újra az evőeszközt a szájukhoz.

Bár szerette a szüleit, mégis sokkal jobban érezte magát a számára idegen, és eddig oly nagyon gyűlölt család körében, mint a saját otthonában. Maga sem vette észre, mikor változtak meg az érzései, mikor alakult át a dühe és az elkeseredettsége valami mássá, mikor kezdett a hideg, gúnyos mosoly átalakulni az arcán elégedett és boldog mosollyá.

Eleinte kívülállónak érezte magát az új környezetben. Úgy szemlélte a világot, mintha egy film peregne a szemei előtt. Látta, hogy mennyi élet van a körülötte lévő emberekben, és ez az életöröm lassan, de biztosan átszivárgott belé is. Végül pedig, vagy ő került be a filmbe, vagy a szereplők kerültek át az ő világába, de ő is részese lett valaminek, amitől sokkal boldogabbnak érezte magát.

- Hé, lustaság! Te nem akarsz segíteni egy kicsit? – zökkentette ki a gondolataiból a fiút Hermione hangja. Draco kelletlenül feltápászkodott, és a lány mögé lépett.

- Mit csináljak?

- Tessék, fogd! – nyomta a ketchupos üveget a fiú kezébe a boszorkány. – Nyomj mindegyikre egy keveset, én meg mellé teszem a húst – mutatott a tányértoronyra.

Dracónak újra rá kellett jönnie, hogy mennyire más ez a család, mint az övé. A Malfoy-család étkészletét a Malfoy-ok címere díszítette. A vagyonokat érő tányérokra a minta arannyal volt ráfestve. Ezek a tányérok hófehérek voltak, és névre szólóak. Az egyetlen dísz rajtuk egy kis piros szívecske volt, benne a tulajdonos nevével.

A fiú egyenként emelte a kezébe a tányérokat, és mindegyikre kiadagolta a ketchupot. Anya, apa, Hermione, Draco… – olvasta sorban a feliratokat. – Draco? – a piros üveg egy pillanatra megállt a kezében. Közelebb hajolt a felirathoz, hogy biztosan azt látja-e, amit látni szeretne. Felemelte a tányérját, és alatta megtalálta a Piton professzor nevére szólót is.

- Draco! Mi lesz már? – integetett a szemei előtt Hermione. – Mitől bambultál így el?

- Ez… Ez az én tányérom?

- Rajta van a neved, nem? – mosolyodott el a lány. – Tudom, hogy kicsit giccses a te ízlésednek, de minden családtagnak van ilyen tányérja, és gondoltam, neked és a professzornak is készítek egyet.

- Készítesz? – pillantott fel Draco.

- Hát, tudod… Könnyebb lett volna venni, de a boltban nem árultak olyat, amire az volt írva, hogy Piton professzor és Draco. Pedig mondtam az eladónak, hogy ha már olyat árulnak, hogy „A világ legjobb kutyusának”, akkor igazán lehetne olyan tányér is, amikre a ti neveitek vannak írva, de azt felelte, hogy annyi Draco és Piton professzor nevezetű ember él a világon, hogy kifogytak a készletből. Szóval, végül kénytelen voltam két fehér tányért venni, és itthon kidíszíteni egy kicsit – vonta meg a vállát vigyorogva Hermione.

- Értem… - pislogott még mindig a szívecskére a fiú.

- Ha nem tetszik, nem muszáj ebből enned… - szólalt meg bizonytalanul a boszorkány.

- Nem. Mármint, tetszik. Nagyon tetszik. Köszönöm – biccentett Draco, és próbálta leplezni az örömet, amit az a gondolat ébresztett benne, hogy talán tényleg kezd egy kicsit ehhez a családhoz tartozni.

- Asztalhoz! – kiáltotta el magát Mr. Granger, miután az utolsó hússzelet is tányérra került.

Draco kíváncsian harapott bele a húsba, és el kellett ismernie, istenien sikerült, annak ellenére, hogy nem varázslattal készült. Valószínűleg kiülhettek a gondolatai az arcára, mert mikor egy másodpercre elkapta Hermione pillantását, látta, hogy a lány elégedetten elmosolyodik. Máskor gyorsan felvette volna az álarcát, hogy senki se láthassa, mit is érez, de most csak elvigyorodott.

- Hermione azt mesélte, hogy benne vagy valami sportcsapatban az iskolában – szólalt meg Mr. Granger két falat között.

- Igen, a kviddicscsapatban – bólintott Draco.

- Odavagyok a labdasportokért. Foci, kosárlabda, baseball, golf… - sorolta lelkesen a férfi. – Tudod, fiatal koromban…

- …benne voltam az ifjúsági kosárcsapatban és egyszer egy meccsen negyvenegy pontot dobtam – fejezte be a mondatot nevetve Hermione.

- Már meséltem?

- Ó, nem, nem… Nem olyan sokszor… Csak háromszor… naponta… - kuncogott a lány.

- Ah, nők… - legyintett Mr. Granger. – Nem látják a sport szépségeit…

- Ezt inkább meg sem hallottam… - csóválta meg a fejét Mrs. Granger.

- Hermione sem tudta elmagyarázni nekem, hogy mi is ennek a kvid… izének a lényege… Pedig igazán érdekelne, hogy a magad fajta varázslók, mivel edzik a testüket és persze a szellemüket. Mert minden sport észjáték is – magyarázta a férfi átszellemült arccal.

- Hát persze, apu… - küldött Hermione egy cinkos mosolyt az anyja felé.

A következő fél órában Mr. Granger fanatikus tűzzel a szemében hallgatta Draco beszámolóját a varázslók sportjáról, míg felesége és lánya alig bírta elfojtani a kuncogást, amit a feltüzelt férfiak látványa okozott. Hermione számára az volt a legmeglepőbb, hogy még Piton professzor is néha bele-beleszólt a beszélgetésbe.

- Gyere, amíg a fiúk élvezkednek, hozzuk ki a desszertet – kelt fel az asztaltól Mrs. Granger, és Hermionéval együtt besétált a házba.

A két nő kiadagolta a csokis-vaníliás jégkrémtortát a tányérkákra, és már éppen indultak volna vissza, mikor halk kopogás zavarta meg őket. Hermione a hang irányába fordulva észrevette a kis baglyot az ablakpárkányon.

- Puli! – kiáltott fel boldogan. A barátai nem túl gyakran írtak neki a nyári szünet alatt, így a lány elkönyvelte magában, hogy a legtöbb fiú lusta. – Menj csak vissza, megnézem, mit hozott – szólt az anyjának, majd a madárhoz lépett. – Hát, szia! – simogatta meg a tollas fejecskét, majd leoldotta a borítékot a bagoly lábáról. Mielőtt felbontotta volna a küldeményt, adott egy kis vizet Pulinak, majd leült a konyhaasztalhoz, hogy megnézze, mit kapott.

A borítékban egy levél és egy újságkivágás volt. Először a levelet vette a kezébe, és olvasni kezdte.

Hermione kicsit feszülten vette a kezébe a mellékelt újságcikket, és a rossz érzés csak fokozódott, mikor a cikk melletti képen meglátta Lucius Malfoyt, amint rabruhában, hideg tekintettel pillant a kamerába.

Pár perc múlva sápadtan ment vissza a vígan beszélgetőkhöz. Megállt az asztal mellett, kezei között az újságcikket szorongatva. A férfiak annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy valami baj van, egészen addig, míg Mrs. Granger fel nem pillantott, és észre nem vette a lányát.

- Valami baj van, drágám? Rosszul érzed magad? – lépett a lányához ijedten.

- Én… Nem… Ronék írtak.

- Valami rossz történt? Megsérült valaki? – aggodalmaskodott tovább a nő.

- Nem, senki sem sérült meg – rázta meg a fejét a lány, majd Dracóra nézett, amitől a fiú torka hirtelen összeszorult.

- Mi történt? – kérdezte a szőkeség nagyot nyelve.

- Az apád… Az apád megszökött Azkabanból.