Draco az ablakból a tájat fürkészte. Minden olyan nyugodtnak tűnt, a muglik semmit sem sejtettek abból, hogy mi minden történik a varázsvilágban. Irigyelte őket a boldog tudatlanságért. Számára minden perc gyötrődéssel telt. Egy felől szerette az apját, és vágyott rá, hogy láthassa, hogy együtt gyászolják meg az édesanyját, hogy elmondja neki, tévedésben éltek, és a Hermonéhoz hasonló származású varázslók és boszorkányok nem is olyanok, amilyennek egész életükben gondolták őket. Másfelől félt attól, hogy az apja megértené-e… Gyerekkora óta arra neveltek minden Malfoyt, hogy gyűlöljék a sárvérűeket. A nagyapja így nevelte fel az apját, és az apja is őt. Önmagának is nehéz volt belátnia, hogy az aranyvérűek eszméi ostoba, sznob előítéletekből állnak csak, hogyan értesse ezt meg az apjával is? Félt tőle, hogy ha nem jár sikerrel, akkor Hermonét és a családját keveri majd veszélybe.

Abban az egyben biztos volt, hogy előbb vagy utóbb szembe kell majd néznie az apjával. Tudta, hogy meg fogja keresni, hiszen, bármilyen hidegnek is tűntek a Malfoyok, a család szentnek és sérthetetlennek számított a szemükben. Csak abban volt bizonytalan, hogy vajon mi lesz a reakció arra, hogy nem tudta teljesíteni a nagyúr feladatát és hogy egy sárvérűnél keresett menedéket. Megbocsát majd neki az apja valaha? Megérti majd, hogy már nem képes úgy élni, ahogyan eddig? Szeretni fogja akkor is, ha ő már más elveket vall?

A sok kérdés ott kavargott a szívében, összeszorítva a mellkasát. Hangos sóhaj hagyta el az ajkait, majd behúzta a függönyt, és az ágyára vetette magát. Az elmélkedésből halk kopogás zökkentette ki.

- Draco… Én vagyok az. Bemehetek? – hallotta meg a bizonytalan hangot az ajtó másik oldaláról.

- Gyere – morogta maga elé félhangosan, mire egy barna, kócos fej kukkantott be a szobába.

- Jól vagy? – lépett végül beljebb Hermione, mikor látta, hogy a fiú nem fog vele kiabálni és nem akarja elzavarni úgy, mint előző nap.

- Nagyjából – vonta meg a vállát Draco.

- Akkor jó. Féltem, hogy megint nekem esel. Olyan volt, mintha megint visszatért volna a gonosz ikertestvéred – ült le az ágy szélére a lány.

- Sajnálom. Csak kiakadtam és egyedül akartam maradni – simított végig az időközben besettenkedő Csámpás hátán a szőkeség, aki dorombolással hálálta meg a kényeztetést.

- Azért nem kellett volna kiabálnod… - hajtotta le a fejét Hermione. – Értek én a szép szóból is…

- Stressz-helyzetben visszatérnek az eredeti ösztönök. Igyekszem majd leküzdeni őket…

- Nincs kedved sétálni egyet? Hátha, jobb kedved lesz tőle…

- Sétálni? Most? Nem hiszem, hogy túl biztonságos lenne… - rázta meg a fejét Draco.

- Ugyan már! Csak nem jelenik meg az apád a sétálóutca kellős közepén… Na, gyere! Jó lesz, meglátod – mosolyodott el a lány, és a fiú kezét megragadva, felhúzta az ágyról.

- Hát, jó… - adta meg magát a szőkeség, és követte a kis boszorkányt.

Fél óra múlva már az emberek forgatagában nézegették a kirakatokat. Dracónak el kellett ismernie, hogy egész érdekes dolgokat találtak fel a muglik. Érdeklődve kérdezgetett Hermionétól az olyan tárgyakról, amiket még nem ismert, és a lány készségesen válaszolgatott neki. Mikor tátott szájjal megállt egy motorbolt előtt, és az áramvonalas gépeket nézegette, Hermione hangosan felnevetett.

- Rajtam nevetsz? – húzta fel az orrát Draco.

- Ó, nem, bocsánat, csak eszembe jutott valami…

- Micsoda?

- Hogy ezt biztosan Siriustól örökölted… Tudod, neki is volt egy motorja még fiatal korában, és mikor a karácsonyi szünetet a Rendnél töltöttük, folyton a motorokról beszélt, meg hogy milyen nagyszerű érzés száguldani velük a kihalt úton. Azt mondta, hogy majdnem olyan jó, mint repülni. Mondjuk, én repülni sem szeretek, szóval azt hiszem, hogy a motor sem nekem való, de Sirius nagyon lelkesedett ezekért a járgányokért – mesélte a lány.

- Tudod, eddig eszembe sem jutott, hogy ő is a rokonom volt… Mármint, tudtam, csak… Valahogy nem gondoltam bele. A családunkban mindig csak vérárulóként emlegették… Milyen ember volt? – pillantott Draco érdeklődve Hermionéra.

- Tényleg kíváncsi vagy rá? – képedt el a lány.

- Igen.

- Hát jó… Bár nem túl hosszú ideig ismertem, de amit tudok róla, azt elmondhatom… - bólintott a boszorkány. Pár pillanatig csendben járatta a szemeit a motorokon, hogy összeszedje a gondolatait, majd megszólalt. – Sirius számára a barátai jelentették a családot. Bármit megtett volna értük. James Potter, Lupin professzor, Lily Potter és Harry… Azt hiszem, őket szerette a világon a legjobban. Úgy hiszem, régen, fiatalon életerős és vidám lehetett. A szemeiből még mindig sugárzott néha az erő. Nem is értem, hogy azok után, ami vele történt, hogyan maradhatott meg benne az a sok érzés. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett tizenhárom évig ártatlanul az Azkabanban élni – borzongott meg Hermione a gondolatra.

- Erős ember lehetett – bólintott Draco.

- Az volt. Szerette a motorokat, és tudtad, hogy animágus volt?

- Igen, az apám mondta. Fekete kutyává tudott változni, igaz?

- Igen.

- Kár, hogy az erőt nem örököltem tőle… - sóhajtott fel a fiú.

- Ugyan már! Sokat változtál az elmúlt időben, és ehhez nagy erő kellett – mosolyodott el Hermione.

- Csak neked köszönhetem – fogták meg lágyan a hosszú, arisztokratikus ujjak a kis női kezet. Hermione zavartan bámulta a kirakaton át az egyik motort. – Nem akarom, hogy a régi Draco Malfoy visszatérjen. Utáltam azt az énemet.

- Csak rajtad múlik…

- Tudom – bólintott a fiú.

- Nem eszünk egy fagylaltot? – pillantott a cukrászda felé a lány, majd Draco válaszát meg sem várva elkezdte maga után húzni őt. Nevetgélve eszegették a fagylaltkelyhet a kerthelyiség egyik asztala mellett, és észre sem vették a távolból őket figyelő szempárt.

Már lemenőben volt a nap, mikor hazaindultak. Csendben haladtak egymás mellett, és merengve figyelték a halvány narancssárgára festett égboltot. Draco törte meg a csendet, mikor beléptek a Granger-ház kertjének kapuján.

- Várj egy kicsit… - húzta be Hermionét az egyik fa mögé. – Én csak… Szeretném megköszönni ezt a napot. Igazán jól éreztem magam – motyogta zavartan.

- Én is – bólintott a lány.

- Ennek örülök – mosolyodott el megkönnyebbülten Draco.

- Be kéne mennünk. Már biztosan halálra aggódták magukat az eltűnésünk miatt. Szerintem, kapunk egy hónap szobafogságot… - kuncogott fel a kis boszorkány.

- Ha egy szobába zárnak veled, akkor még érdekes is lehet… - vigyorodott el az ifjabbik Malfoy.

- Te… Te… Pimasz – tette csípőre a kezét Hermione. – Na, irány befelé, mielőtt megint kapsz egy pofont!

- Hajaj… Kezdek félni tőled, Granger! Tényleg szadista vagy! – nevetett fel Draco, de engedelmesen elindult a bejárati ajtó felé.

Ahogy a két fiatal eltűnt a házban egy sötét alak lépett a kerítéshez. Egyik kezével megszorította a hozzá legközelebb eső lécet, és hitetlenkedve bámult arra a helyre a fa alatt, ahol nemrég még Draco és Hermione beszélgettek.