Draco és Hermione még mindig nevetgélve lépett be a kis házba. A szőke fiú úgy érezte, mintha a mai séta egy egész sziklányi súlyt vett volna le a szívéről. Még mindig tartott a jövőtől, de legalább pár órára megfeledkezhetett a gondjairól, és ami még jobb volt, Hermione közelében lehetett. Örült annak, hogy a lány egyre jobban bízik benne, és már-már úgy tudnak beszélgetni egymással, mintha barátok lennének. Vagy talán, már azok is…

Mindketten azt várták, hogy az aggódó szülők és a dühös professzor majd eléjük sietnek, és alapos fejmosást adnak nekik, amiért megszöktek, de a ház teljesen csendes volt.

- Draco… - torpant meg Hermione, és az arcáról lassan leolvadt a mosoly. – Valami…

- …nincs rendben – fejezte be a mondatot az ifjabbik Malfoy, és a pálcája után nyúlt. Hermione követte a példáját, és fegyverüket kivonva haladtak előre a kis nappali felé.

- Anya! – sikkantott fel Hermione, mikor észrevette a földön elterült nőt. Aztán, mikor arrébb fordította a fejét, az édesapját is meglátta. Mindketten hason fekve voltak, így nem tudta megállapítani, hogy még élnek-e. A kétségbeesés miatt megfeledkezve a veszélyről indult meg a szülei felé, de Draco a karjánál fogva visszarántotta. Éppen az utolsó pillanatban, mert egy átok csapódott pont ott a falba, ahol az imént még Hermione feje volt.

- Feküdj! – húzta le Draco a lányt az előszobában álló kis asztalka mögé, mikor egy újabb átok süvített el mellettük.

- Állj! Elég! Ott van a fiam is! – szakította végül félbe az átokáradatot egy mély, kétségbe esett férfihang.

- Megérdemli! Egy sárvérűvel közösködik! – nevetett fel hisztérikusan egy női hang válaszként. A következő pillanatban pedig újabb átkok repültek az előszoba felé. Hermione és Draco egyesített pajzsbűbájjal védekeztek a támadás ellen, így az ártások lepattantak az energiafalról, és az előszoba falába csapódtak.

- Elég volt! Bellatrix! – harsant fel újra a kiáltás, majd az átokáradat elhalt, és dulakodás zajai hangzottak fel a nappaliból. Aztán egy csattanás és egy kiáltás után minden elcsendesedett. Hermione tanácstalanul nézett Dracóra.

- Lehet, hogy csapda… - suttogta, mire a fiú bólintott, de mégis a nappali ajtaja felé kezdett araszolni. Hermione a pálcáját maga elé szegezve követte.

Ijedten rezzentek össze mindketten, mikor Csámpás hirtelen elrohant mellettük, és a kanapé tetejére ugorva mérte fel a helyzetet. Mivel a macskát nem érte semmiféle támadás, ezért a két fiatal magabiztosabban lépett be a szobába. Bellatrix Black a dohányzóasztal mellett feküdt, fejéből vér szivárgott, Lucius Malfoy pedig nem messze tőle a padlón térdelt, hasából egy kis, ezüstmarkolatú tőr meredt ki.

- Draco… - nézett fel homályos szemekkel a fiára, majd teste hátrahanyatlott a szőnyegre. – Sajnálom. Én nem ezt… Nem ezt akartam… - motyogta maga elé, miközben Draco térdre ereszkedett mellette, és kétségbeesetten az ölébe húzta édesapja fejét.

Hermione eközben a szülei pulzusát próbálta kitapintani, és mikor megérezte az erőteljes lüktetést az ujjai alatt megkönnyebbülve felsóhajtott. Mindkét ájultat a kanapéra lebegtette, majd megvizsgálta Bellát is, és egy pálcaintéssel köteleket tekert a teste köré.

- Hermione… - Hallotta meg Draco rémült hangját. – Segíts, kérlek! – a szürke szemek könyörgő pillantást vetettek a lányra. A boszorkány, ellenérzései ellenére megvizsgálta a férfi sérülését.

- Nem ért fontos szervet – jelentette ki.

- A tőr… Mérgezett. Így biztosabb, hogy meghal, akit megsebesítenek vele – világosította fel a szőke fiú, mire Hermione, azonnal megragadta a kést, és kirántotta a sebből. A vér abban a pillanatban ömleni kezdett a hasfalból, ezért a lány lerángatta magáról a kardigánját, és rányomta a vágásra.

- Milyen méreg van rajta? – kérdezte, de Draco csak a fejét rázta.

- Nem tudom… Egyszer hallottam, hogy Bella néni azzal dicsekszik, hogy a tőrével megölt valakit, úgy, hogy megkarcolta a bőrét. De nem tudom, milyen méreg… - túrt bele a hajába idegesen a fiú.

- Hol van Piton professzor? – nézett körbe kétségbe esetten Hermione. – Szorítsd rá a sebre. Megyek és megkeresem. Lehet, hogy ő is megsebesült… - pattant fel, mikor Draco ujjai ráfonódtak a vértől csatakos kardigánra.

A kis boszorkány felrohant az emeletre, de nem találta nyomát sem a professzornak, sem dulakodás nyomának. Ugyanez volt a helyzet a konyhában és a hátsó udvaron is. Már kezdte volna feladni, mikor a ház mellett befordulva egy kéz kulcsolódott a karjára.

- Mi a fenét képzelnek magukról? – csattant fel Piton hangja. – Egy szó nélkül eltűnnek, miközben tudják, hogy mekkora veszélyben vannak! Már órák óra keresem magukat! Hol van Draco?

- A házban… Jöjjön gyorsan! – tért magához Hermione, és megragadva a férfi kezét, maga után húzta.

- Mi a fenét csinál? – dühöngött a tanár, de mikor a szeme elé tárult a nappali képe, elhallgatva sietett oda tanítványához.

- Azt a mérget én adtam Bellának, mindjárt hozom az ellenszert – mérte fel azonnal a helyzetet, amint meglátta a földön fekvő tőrt, majd felsietett a szobájába.

- Nem lesz baj… - nyugtatta Dracót a lány. Az ifjabbik Malfoy legalább olyan sápadt volt, mint a karjaiban fekvő férfi. – A professzor meggyógyítja.

- Meg akart menteni. Nem akarta, hogy bajom essen, pedig elárultam – remegett meg a szőke fiú egész testében az elfojtott sírástól.

- Szeret téged – szorította meg a fiú kezét Hermione. – És nem árultad el.

- Ő biztosan nem így gondolja… - nézett le apja arcára Draco.

- Meg akart menteni, vagy nem?

- De. De igen – bólintott.

Mindketten izgatottan néztek fel, mikor Piton professzor libegő talárban besietett a nappaliba. Kezében egy kis üvegcsét szorongatott, amiben kék színű folyadék volt.

- Menjenek arrébb! – mordult rá a két fiatalra. Hermione azonnal félreugrott, de Draco csak vonakodva engedte el az édesapját.

A mogorva tanár letérdelt az ájult férfi mellé, leemelte a vértől teljesen szétázott kardigánt, és egy rántással feltépte a drága talárt, majd egy újabb tépéssel a fekete ingtől is megszabadította a seb helyét. Fogával kihúzta a dugót az üvegből, majd a bájitalt a vérző sebbe öntötte. Lucius arca megrándult a kíntól, de szerencsére, nem tért magához.

- Meg fog gyógyulni? – kérdezte Draco halk hangon.

- Nem tudom… Ha a méreg még nem szívódott fel a szervezetében, akkor talán… Minden esetre, az jó ötlet volt, hogy kihúzta belőle rögtön a tőrt – nézett Hermione felé. – Igaz, hogy így sok vért vesztett, de kevesebb méreg jutott a sebbe.

- Köszönöm, Hermione – nézett Draco hálásan a lányra.

- Nincs mit – biccentett a kis boszorkány, és magában hálát adott, hogy odafigyelt a bájitaltan órákon, mikor a mérgezésekről tanultak.

- Miss. Granger, képes fellebegtetni Malfoyt a szobámba úgy, hogy nem esik semmi baja? – kompenzálta az előző dicséretét gúnyos hangon Piton, mire a lány bólintott egyet. – Akkor tegye ezt! Én addig értesítem Dumbledore professzort a történtekről. Na meg, őrzöm ezt a boszorkányt! – vetett egy lenéző pillantást a földön fekvő Bellatrixra.

Ezt a részt Laylának ajánlom, aki annyira várta már az új fejezetet, és nem felejtkezett meg a történetemről. :)