Emlékszem, egyik hajnalban katatóniás állapotban ébredtem, s azt kívántam, bárcsak én lennék a Harmadik Antikrisztus, hogy megbosszuljam apámékon amit tettek. Szememből folytak a könnyek, én pedig nem is éreztem magam képesnek arra, hogy elfojtsam heves érzelemkitörésem.

A másik ágyon lakótársam – Harry – ébredezett. Hajnali három körül járt az idő, már amennyire meg tudtam állapítani. Pocsékul éreztem magam. Csak feküdtem a takaróm alatt, mint egy darab szemét, meg sem mertem mozdulni, csak itattam az egereket és visszagondoltam rettenetes hangulatom kiváltójára: utolsó évem előtti nyári „vakációmra”.

Rengeteget kínozott apám. Hol Cruciatus-átokkal, hol korbáccsal. Alkalmanként a lelki terrort sem vetette meg. Szerencsétlen mugli fiatalokat kínozott a halálba. Nekem meg végig kellett néznem. Most is. Az egyik nyári „partit” voltam kénytelen újfent végigélni, amikor nem két halálfaló erőszakolt, majd ölt meg egy gyönyörű mugli lányt. Rettenetes volt végignézni. Az emlékkép hatására újra elerednek könnyeim, de most már levegőért kapkodok. Kirohanok a fürdőbe, hogy ne érezzem magam annyira rosszul. Nem hallom meg, hogy szobatársam utánamered.

Mikor már a biztonságosnak mondható fürdőben vagyok, megnyitom a csapot, majd lecsúszok a csempén és újra elmerülök a kínban. Halkan csukódik be Harry mögött az ajtó, szinte észre sem veszem. Akkor tudatosul bennem jelenléte igazán, amikor elzárja a csapot. Összerezzenek.

- Hát te mit keresel itt? - kérdezem sírástól kivörösödött szemeimet arcára emelve.

- Kíváncsi voltam, hogy miért rohantál ki zokogva a fürdőbe – ezek szerint mégsem voltam elég halk és lebuktam. Összeszedve magam, hogy legalább kitérő választ adhassak egyetlen barátom kérdésére így feleltem:

- Csak rosszat álmodtam.

- Aha, persze. A rossz álmoktól zokogva ébredünk fel igaz? Ne etess légy szíves.

- Öhhm... Inkább akkor nem beszélnék róla.

- Pedig talán nem ébrednél fel minden éjjel így.

- Azt hiszed, hogy ez segít? - robbantam ki keservesen. - Azt hiszed, hogy ettől könnyebb lesz? A picsába is! Rajtam már semmi nem segít!

- Mit gondolsz, mi a frászért vagyok veled? Látom rajtad, hogy van valami, amiről nem mersz vagy nem akarsz beszélni! De ám legyen. Akkor hadd legilimentáljalak és akkor nem kell elmondanod.

- Csak átélnem. Kösz. Ez igazán sokat segített.

- Ehh bolond gyerek, gyere ide akkor. Nem tudom, hogy mi a bajod, de legalább hagyd, hogy segítsek. Valamiben. Akármiben.

Azzal magához ölelt. Én pedig mint egy ötéves gyerek, örömmel bújtam hozzá. Halkan beszélni kezdtem:

- Mióta a Roxfortba járok, mindig ugyanaz a programom nyári szünetben: hozzá kell szokjak a halálfaló-léthez. Ezért aztán apámék legtöbb elmebeteg szórakozását végig kellett néznem vagy tevőlegesen is ki kellett vegyem a részem az eseményekből – vártam, hogy mikor szakít félbe, de nem tette. Ezért folytattam.

- Többek közt a szüzességemet is egy ilyen „buli” alkalmával kellett parancsra elvesztenem. Jó mi? Más a kedvesével, én egy halálraítélt mugli kislánnyal. Azóta nem bírok a lányokra sehogyan ránézni. Sem társként, de még barátként vagy szexpartnerként sem. Ez a nyár sem volt különb. Még szerencse, hogy nem töltöttem be egyelőre a tizenhetet.

- Miért? - jött a meglepett kérdés.

- Mert amint nagykorú leszek, meg kell tanulnom ölni és kínozni. Valahogy én nem lelném benne élvezetem. Nem is tudom miért – grimaszoltam keserűen.

- Arra nem gondoltál, hogy átállsz a jók oldalára?

- Arra nem gondoltál, hogy én meg a jóság két különböző dolog? Nem én vagyok a világ leggonoszabb embere, de egyik oldal sem kedvelne, hidd el. De lenne egy-két ember, akiket gondolkodás nélkül meg tudnék ölni.

- Ó, nekem is nyugi.

- Kik azok?

- Titok. De annyit mondhatok, hogy nem leszel halálfaló. Sokkal inkább valami más. Gondoltam valamire.

- Éspedig?

- Éspedig arra, hogy embereket toborzunk. És kiképezzük magunkat. De előbb. Mint leendő vezetőtársamnak, szükséged lesz valami értelmes ruhára. Mit szólnál holnap egy Londoni kiránduláshoz a tanórák helyett?

- És ezt mégis hogyan akarod kivitelezni?

- Csak bízd rám magad szivi és nem lesz baj – vigyorgott ördögien Harry. – De most irány az ágy, vagy olyat teszek, amit mindketten megbánunk.

- Rendben anyuci – vigyorodtam el erre már én is, mégis... Amint elaludtam, újra kezdődött az egész.

Egy órával, vagy egy élettel később felriadtam ismét. Akkor már nem voltam egyedül, Harry szorosan ölelte remegő testem, én pedig lassan megnyugodtam.

- Azt hiszem, hogy itt kell maradnom, ha aludni is akarok – azzal már húzta is magára a takarót. Hónapok óta most volt először nyugodt álmom.

Reggel aztán minden a szokásos ritmusban folytatódott, egy kicsi különbséggel. Reggeli után nem órára, hanem a jó öreg Londonba mentünk, mert már nem csak Harrynek volt tele a töke az egész iskolával. Öltözés közben:

- Hogy nézel ki Malfoy? - dörrent rám extrém jóbarátom. - Így nem jöhetsz velem!

- Miért is? - néztem fel csúnyán. – Úgy nézek ki mint szoktam. Miért baj ez?

- Azért kisszivem, mert most nem olyan helyre indulunk, ahol ez az öltözködés helyénvaló.

- De nincs más ruhám, hahó!

- Várj – fáradt sóhaj – adok az enyémből. - Azzal hozzám vágott egy fekete boxert, színben egyező nadrágot és inget, majd egy fekete acélbetétest.

- Indíts öltözni. A méretekkel szerintem nem lesz baj, a többit meg megoldom én.

Húsz perccel később (az idő nagy részében ugyanis a húszsoros Shelly's bakancsot fűzögettem nagy odaadással) elgondolkodva bámultam a tükörbe. Azt nem értettem, hogy miért nem fedeztem fel magamnak előbb a feketét. Hiszen jól áll vagy mi a szösz. Aztán Harry sürgetésére kivonultam a fürdőből, hogy aztán elküldjem egy körre szobatársam ádámcsutkáját – jól láthatóan nyelt egyet, amikor meglátott.

- Hú Malfoy, még a végén tisztátalan gondolataim támadnak. Na hadd cicomázzalak ki cicafiú! - vigyorodott el hirtelen, majd egy könnyed pálcaintésre én már egy széken ültem, Harry pedig elgondolkodva mászkált körülöttem.

- Hmm. Kezdetnek... - majd kinyitott egy dobozt, ami megállapíthatatlan dolgokat tartalmazott – Áhhááá – kiáltott fel olyan hangsúllyal, ami már nem tetszett nekem. Mi lesz ebből?

- Mit akarsz? - rémüldöztem, amikor néhány furcsa tárggyal közelített felém.

- Csukd be a szemed, nem eszlek meg – mit volt mit tenni, engedelmeskedtem, de néhányszor a frász jött rám. Pláne, amikor valamit rácsatolt a nyakamra, majd a nadrágomnál kezdett el matatni egy láncféle dologgal. Aztán mivel nem történt semmi, ezért kezdtem megnyugodni. Itt-ott matatott még, többek közt a fülemnél és a kezemnél. Hol a csuklómra szuszakolt fel valamit, hol némelyik (legtöbb) ujjamra, hol pedig valami ismeretlen kütyüt bütykölt fel a fülemre. Hazug lennék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Ám a végeredmény...

- Na most felállunk, elvezetlek a tükörig és vagy leátkozod a fejem, vagy a nyakamba ugrasz. Készülj fel rá, hogy így a lehető legmalfoytalanabb vagy, de ilyen kinézettel már velem jöhetsz.
Mikor a tükör előtt ácsorogtam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Fura volt ez az új Draco Malfoy. Sokkal...sötétebb és félelmetesebb, mint volt. Fülemen fültyű, ezen egy fordított kereszt fityegett. Nyakamban szegecses nyakörv, karikájában lánccal, aminek a másik vége a nadrágomhoz volt erősítve. Ujjaimon különböző gyűrűk, némelyik pentagrammos pecsétgyűrű, némelyik egyszerű mégis nagyszerű karomgyűrű. Mindkét csuklómon csuklószorító, persze szegecses kiadásban. Tetszett a látvány. Ragyogó tekintettel fordultam barátom felé:

- Köszönöm – vigyorogtam rá.

- Indulhatunk, hogy ráhozzuk a Roxfortra és fél Londonra a frászt?

- Naná!
Persze a Nagyteremben minden szem minket nézett és persze belépőnket. Mindenki elhűlt. Élvezettel fürdőztünk a reflektorfényben. Miután reggeliztünk, kérdő tekintettel fordultam az ex-griffendéles felé:

- És hogy jutunk ki?

- Gyere velem – huncut kacsintás – kiviszem magunkat a hoppanálási ponton kívülre, aztán szabad a pálya.

- De hogyan? - értetlenkedtem.

- Jaj Draco Lucius Malfoy, majd meglátod!

- Oké főnök!

Ez után következett életem legfurább fél órája, aminek a végén:

- Azt ne mondd, hogy ez a Mézesfalás!

- Pedig pontosan ezt mondom.

- És innen el lehet tűnni? Mondjuk most?

- Próbáljuk meg, de kapaszkodj belém, majd vezetlek.

Összekapaszkodva indultunk hát útnak a mugli London hétköznapi összevisszasága felé, ám egyáltalán nem oda érkeztünk, ahova én terveztem. Hanem...

- Miért jöttünk ide?

- Nem gondolod, hogy van nálam annyi pénz, amivel finanszírozni tudnám a te ruházásodat? Nem. Először is: szépen bemegyünk a Gringottsba, veszek ki pénzt, váltatok is, majd csak a második pont lesz a tényleges vásárlás.

- De miért nem az enyémből veszünk ki?

- De szőke vagy! Drága bolondom: nem gondolod, hogy apád ellenőrzi a pénzmozgást az egyenlegeden? Nekem nincs aki ezt tegye, ezért az én széfemből veszünk ki egy halom aranyat és váltjuk be mugli fontra. Aztán irány shoppingolni.

Háromnegyed órával és egy kiadós hajtépéssel később (amit én idéztem elő magamnak azzal, hogy kétségbe vontam Harry mugli világhoz való értését és végül jól leégtem, amin az említett jót derült), már a város mugli felén suhantunk. A színesnek nem igazán nevezhető forgatagban akarva-akaratlanul is nagy feltűnést keltettünk félelmetes megjelenésünkkel, de nemsoká egy hozzánk nagyon hasonló boltban találtuk magunkat. Harry csak intett az eladónak, mintha ismerné, majd felém fordult:

- Akkor most veszünk mindkettőnknek ruhát, neked meg cigitárcát.

- Lehet, hogy nem vetted észre, de nem dohányzok.

- Ami késik nem múlik, de állítom, hogy hamarosan fogsz.

Annyiban hagytam. Mikor tüzetesen körülnéztem, akkor tudatosult csak igazán bennem, hogy milyen fantasztikus helyre is tévedtem. Hátra mentünk, mert ott tartották az igazán érdekes ruhákat. Volt ott minden: a lányoknak kismillió fűző és ruha, nekünk meg a legszebb nadrágok és pulcsik, amiket valaha láttam. A méla bambulásból partnerem rángatott ki:

- Szerintem az a láncos nadrág jól nézne ki rajtad. Próbáld fel, ott a próbafülke a hátad mögött. Javasolnám, hogy vidd hozzá azt a vámpírpulcsit.

Bementem, felvettem, elámultam. Veni, vidi, vici*. Mintha rámöntötték volna. De minden ruhát. Fél óra próbálgatás és pultrahajigálás után már csak a szobánkat akartuk egy-két tárggyal feldobni. Ilyen volt a sárkányos ékszerdoboz, amiben majd azt a pentát teszem, amit itt vettem, meg a szintén itt lelt karomgyűrűt és további öt ékszert. Volt a tárgyak között gyertyatartó, penta alakú gyertya, bögre, toll, poszter, zászló, kitűző. Vettem egy bakancsot is. Ez nem húszsoros, hanem csak tizenhat, de nekem tökéletesen megteszi. Vettünk egy hamutartót, cigitárcát, és körülbelül ennyi volt a mai napra, mert még enni is akartunk valahol.

- Mi lenne, ha a Roxfortban ennénk? - vetettem fel, mikor Harry már a századik étteremötletemet vétózta meg valamilyen frappáns érvvel.

- Mi lenne, ha csak este mennénk vissza arra a rabszolgatelepre?

- Rendben, de akkor te mondd meg, hogy hol együnk.

- Semmi akadálya! King's Cross pályaudvar, kínai étterem. A legjobb hely a városban.

- Itt vagyunk még?

- Hívok egy taxit. Aztán beülünk valahova, és csinálunk valamit.

Mire végeztünk a kajával erősen sötétedett. Rendeltünk a főúrtól még egy sört, majd Harry rágyújtott. Megkínált engem is, mire én egyszer élek felkiáltással követtem példáját. Hősiesen végigszívtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most tetszik, vagy sem. Kértem még egy szálat. Tetszett. Társam mindentudóan vigyorgott.

Kis idő múlva én törtem meg a beszédes csendet:

- Már visszamehetnénk. Kezdek fáradni.

- Pedig semmit nem csinálunk, csak ülünk és dohányzunk.

- Ez már hányadik szál a mai napon? - kérdeztem elrévedve, majd hirtelen elsápadtam - Bassza meg!

- Mi történt? - húzta össze szemöldökét Harry.

- Piton! Ott kinn!

- Ja, hogy ő? - azzal elővett egy fekete kis ketyerét (amiről később kiderült, hogy mobilfelefon vagy valami hasonló neve van), benyomott rajta egy gombot, majd a füléhez emelte. Nem kis meglepetésemre Piton egy ugyanilyen kis mütyürt vett ki zsebéből majd illesztette ő is a füléhez. Kisvártatva:

- Helló Perszi! Minket keresel?

Kis hallgatás, majd:

- Aha, itt a hátad mögött – majd vigyorogva integetett az épp megforduló bájitaltan tanárnak, akinek legnagyobb meglepetésemre fülig érő vigyor terült el arcán, és elindult felénk.

Fél perccel és egy infarktussal később Piton beült hozzánk.

- Látom Potter, magaddal rántottad Dracót is.

- Naná! Nem hagytam volna ki.

- De el kell rontsam a mai napotokat, mert Dumbli küldött, hogy vigyelek vissza titeket. Nem szereti, hogy kijárkáltok.

- Teszek rá, hogy mit szeret – méltatlankodott Harry. De menjünk. Legalább vacsira visszaérünk?

- Nem. Már nem.

- Akkor majd lopok valamit a konyháról. – sóhajtott barátom. – Menjünk.

Mikor visszaértünk iskolánkba, rögtön a konyha felé vettük az irányt, magunk előtt lebegtetve a vásárfiát, amit eddig kézben voltunk kénytelenek cipelni. Megérte.

Miután lepakoltunk végre a szobánkban, elvonultunk tusolni. Előre mentem, majd miután végeztem, Harry váltott.

Épp elhelyezkedtem az ágyamban és készültem elaludni, mikor éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac.

- Hát te?

- Nyugodtan akarok aludni, na márpedig ez csak úgy lehetséges, ha melletted alszok, mivel úgy néz ki, hogy te csak akkor alszol nyugodtan, ha én ölelgetlek – elvörösödtem a megállapítástól, de ellenkezni sem volt időm, máris Harry ölelésében találtam magam, ami bevallom, nem volt ellenemre.

Így aludtam két hónap óta először végig egy éjszakát.

*Veni, vidi, vici = Jöttem, láttam, győztem