Perselus mindent elmesélt töviről helyire, az intim részleteke kivéve, Dumbledore-nak, aki figyelmesen végighallgatta és néha egy hümmögő hangot hallatott vagy éppen csodálkozásának adott hangot. Mikor Piton megkérdezte, hogy egy számára teljesen hétköznapinak tűnő dolog miért váltotta ki az igazgató érdeklődését, az nem válaszolt, csak intett neki, hogy folytassa.
Mikor a férfi a történet végére ért, Dumbledore néma maradt és elgondolkodva nézett maga elé.
A fiatal varázslónak már-már az volt az érzése, hogy a mágus belealudt a történetbe és már éppen kezdte volna személyes sértésnek venni a dolgot, mikor Albus végre megszólalt, de csak annyit mondott, hogy elmehet.
- De igazgató úr… - kezdte volna tiltakozását Perselus, ám Dumbledore ismét leintette, így Pitonnak nem volt más választása, mint követni az utasításokat.
Fáradt volt. Szeretett volna pihenni egy kicsit, de szobájába érve érezte, hogy valami hiányzik.
Rápillantott órájára és látta, hogy igencsak későre jár. Szinte az egész napot az igazgató irodájában töltötte, válaszolva annak kérdéseire, így a szellemi kimerültség rendben is lett volna.
Többször is megpróbált elaludni, ám mindannyiszor sikertelenül. Hiányzott neki Lily! Hát csoda ez a tegnap éjszaka után?
Akárhányszor lehunyta a szemét, magán érezte a nő érintését, csókjait. Hallotta halk sóhajait. Édesen csengő hangját, ahogyan a nevét suttogja…
Több sem kellett neki. Mire észbekapott, már a folyosón lépdelt, meglehetősen gyors ütemben, mígnem elérte úti célját.
Bekopogtatott a súlyos tölgyfaajtón, mire az szinte azonnal kitárult.
- Reméltem, hogy eljössz – mosolygott rá Lily kedvesen és utat engedett a férfinak.
- Látni akartalak.
- Én is téged. Ha te nem jössz, egészen biztosan felszóltam volna neked a kandallón keresztül és nem vagyok benne biztos, hogy túl vonzó lettem, ahogy az arcom a tűzben ég, akár egy középkori boszorkány a máglyán, de… - befejezni azonban már nem tudta, mert Perselus elhallgattatta őt egy csókkal, ő pedig átadta magát az élménynek. Karjait a férfi nyaka köré fonta és viszonozta minden egyes érintését. – Várj egy kicsit! – szakadt el Perselustól egy pillanattal később, aki kissé kábán nézett vissza rá, mígnem eljutott az ő füléig is a sírás, ami a szomszéd szobából jött. – Biztos rosszat álmodott. Azonnal visszajövök – biztosította a férfit, aki látta, amint kedvese eltűnik kisfia szobájában.
Piton mélyet sóhajtott, majd lehuppant az egyik kényelmesnek tűnő fotelba. A percek gyorsan elszálltak és az „azonnalból” szépen lassan fél órányi időtartam kerekedett ki. A férfi ezt a feleslegesnek ígérkező időt egy, a nő asztalán talált, varázspálcákról szóló magazin lapozgatásával ütötte el, mikor is feltárult a szomszéd helyiség ajtaja és Lily lépett be rajta.
- Elaludt, végre – mosolygott a férfire, aki visszamosolygott rá, majd a felé közeledő vörös hajú nőt figyelte, aki megállt előtte, kivette a kezéből az újságot és egy hanyag mozdulattal visszadobta az asztalra és alsó ajkát kissé beharapva, csábítóan nézett férfire, majd lassan a fotelba térdelt Perselusszal szembe és gyengéden megcsókolta a férfi nyakát.
- Hohó, hölgyem! – nevetett fel csukott szemmel Perselus. – Miben sántikál?
- Szerinted? – mosolygott rá a ragyogó smaragdzöld szempár és Lily már a férfi ingének gombjaival kezdett babrálni.
- Még mielőtt jobban belemélyedne, hölgyem, tudnia kell valamit. Szerelmes vagyok valakibe – tiltakozott tettetett felháborodással a fekete hajú férfi és bal kezét, ami még nem volt a nő blúza alatt, felemelte, és megsimogatta vele a gyönyörű arcot.
- Nos, én is szeretek valakit– kacagott a nő, miközben az utolsó gombot is kioldotta. – Egy hősszú, fekete hajú varázslót. Úgy hívják, Perselus. Ismeri netán? – de hirtelen elhallgatott, mert a férfi szenvedélyesen megcsókolta, majd mikor elszakadtak egymástól, Piton ráemelte barna tekintetét és komolyan folytatta.
- Szeretlek.
- Én is téged– kapott Perselus ajkai után mohón Lily.
- Még nem is mondtam el, mennyire – lehelte a varázsló a nő nyakába, miközben blúzának gombjait már ki is oldott.
- Mutasd meg, mennyire!
- Ezer… örömmel…. megtenném, – válaszolta szaggatottan Piton, mert a nő minden egyes szó után megpróbálta elhallgattatni egy csókkal – de a kisfiad a szomszéd szobában alszik.
- Oké, akkor majd halk leszek! – ajánlotta fel a nő, és ebben a pillanatban megérezte Perselus kezeit a blúza alatt, ami lekerült vállairól.
- Én gyönyörű, szenvedélyes kis boszorkám! – csókolt bele a férfi Lily nyakába és úgy érezte menten megőrül, ha nem mehet tovább. Kezei már a nő farmerjának gombjánál jártak, mikor a lakosztály bejárati ajtaja hirtelen feltárult és Sirius lépett be rajta, de rögtön ki is fordult a szobából zavarában.
- Jesszusom, Sirius, téged nem tanítottak meg kopogni? – kiáltott felháborodottan Lily, miközben összehúzta magán a blúzt és feltépte az ajtót.
- Nem tudtam, hogy ti… - szabadkozott rákvörös arccal Sirius, de nem mert a nőre nézni, Pitonra meg aztán pláne nem, akinek a tekintetéből lerítt, hova kívánja Blacket.
- Mi volt olyan fontos, hogy nem várhatott reggelig? – kérdezte nyugodtabb hangon a nő, majd félreállt az ajtóból, hogy a még mindig zavarban lévő varázsló beljebb léphessen, majd hátat fordított neki és elkezdte begombolni a blúzát.
- Dumbledore… beszélni akar veled, Piton – szólalt meg végre Sirius.
- Mit akarhat? Hiszen most jöttél tőle – jegyezte meg aggódó hangon Lily Perselus felé fordulva, akinek az arca most semmi érzelmet nem tükrözött.
- Jobb lesz, ha utána járok – válaszolta csendesen, majd egy kedves pillantást vetett Lilyre és egy megvetőt Siriusra, mikor elhagyta a szobát.

- Hívatott, uram? – lépett be a bájitaltan tanár az igazgató irodájába.
- Foglaljon helyet, fiam – mutatott egy szék felé Dumbledore, de a fiatal férfi visszautasította. – Azt hiszem, megoldottam a problémát.
- Melyiket?
- A pálcásat, barátom. Elvesztette a Pálcák Urát, emlékszik, még?
- Rémlik valami.
- A láthatatlanná tevő köpeny alatt beoson holnap a Denem-házba, visszaszerzi a pálcát, legyőzi Voldemorot, mi pedig mindvégig fedezzük önt úgy, hogy felvesszük egy-egy halálfaló alakját a Százfűlé-főzet segítségével.
- Szerintem nem annyira…
- Higgye el, működni fog! – mosolygott rá bátorítóan a mágus.
- Nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljenek miattam – tiltakozott a férfi.
- Ugyan, fogja úgy fel, mint egy kalandot!
- Egyedül szúrtam el, egyedül is teszem jóvá.
- Erről hallani sem akarok, megértette? – fordult felé hirtelen az igazgató és szemeiben különös fény csillant meg. Olyan, amit Piton ezelőtt még nem látott. – Kövesse az utasításaimat és akkor nem lesz baj – majd egy árnyalattal halkabban folytatta. – Tudom, hogy ez most mekkora teher lehet önnek, fiam, de mindig jusson eszébe, hogy ez az ön feladata. Az ön Lily iránt táplált halhatatlan szerelme tette lehetővé, hogy eljussunk idáig; hogy ne kellejen éveket várnunk arra, hogy legyőzhessük Voldemortot, hanem itt és most megtehetjük. Ha az ön érzései nem lettek volna ilyen erősek Lily iránt, most valószínűleg ugyanott tartanánk. Tudom, hogy furcsán hangzik, fiam, de ez a sorsa. És a sorsa elől senki nem menekülhet el. Egészen biztos vagyok abban, hogy abban a világban, ahonnan jött, ugyanúgy megvoltak a lehetőségei, csak sajnos, hiba csúszott a tervbe. De itt és most minden a legnagyobb rendben – egy pillanatra elhallgatott majd, folytatta. – Megteszi, Perselus?
- Igen – válaszolta halkan a férfi.
- Akkor most menjen és pihenjen le, fiam! Holnap nehéz nap vár mindnyájunkra.
Piton bólintott és gondolatiba merülve kilépett az irodából, így azt sem láthatta, ahogy az igazgató szája apró, mindent tudó mosolyra húzódik, mikor az ajtó becsukódott mögötte.

Perselus egyedül Lily karjaiban nyert nyugalmat azon az éjszakán. Úgy ölelték és csókolták egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy együtt lehetnek.
A nő csókjai és érintései, halk sóhajai gyógyító balzsamként hatottak a férfi lelkére. Zihálva adta át magát minden apró, boldog pillanatnak, amit kedvesével tölthetett.
Verejtéktől fénylő, egymáshoz tapadó testük többször is eljárta az ősi táncot. A szobát halk sóhajok és forró csókok töltötték meg, hogy aztán egymás karjaiban boldogan merüljenek mély, pihentető álomba.

Perselus óvatosan kicsusszant a nő ölelő karjai alól, nehogy felébressze őt. Magára kapkodta ruháit és hosszú percekig csak állt az ágy mellett, nézve az egyenletesen szuszogó nőt, akinek vállairól lecsúszott a takaró.
A férfi betakargatta, nehogy megfázzék.
De még mindig nem tudott megmozdulni. Csak nézte és nézte Lilyt, mintha minden egyes vonását emlékezetébe akarná vésni.
Vett egy mély lélegzetet, magára terítette a láthatatlanná tevő köpenyt és még egyszer utoljára visszanézett kedvesére.
- Ne haragudj – suttogta. – De ezt most meg kell tennem. Érted, értünk, mindenkiért – azzal kilépett a szobából, hogy beteljesítse a sorsát.