Perselus csak addig viselte a láthatatlanná tevő köpenyt, amíg kiért a kastélyból, hiszen igen csak nagy volt a lebukás veszélye. Így is egyszer majdnem belefutott Friccs karjaiba, aki az éjszaka a folyosón bóklászó diákokra vadászott hű macskája, Mrs. Norris társaságban. Aztán a Dumbledore- ral való összeütközést is éppen csak elkerülte. Egy pillanatig az volt az érzése, hogy az igazgató sejti, hogy ott van, hiszen hirtelen megtorpant és egyenesen abban az irányba nézett, ahol ő állt a köpeny alatt. Mivel elég magas volt, igencsak össze kellett húznia magát, hogy a lába ne látszódjon ki, de a problémát igen gyorsan megoldotta. Úgy tűnt, az idős mágus is megelégedetett azzal, hogy talán csak érzékei játszanak vele és eltűnt a sötét folyosón.
A férfi halkan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől és folytatta útját.
Több akadályba már nem ütközött, így mikor kiért a kastélyból, ruhája alá rejtette a köpenyt, elrugaszkodott a földtől és meg sem állt a Denem- házig, ami olyan fenyegetően magaslott a domb tetejéről, akár egy kísértet kastély.
Perselus csendesen landolt, nem messze a kúriától és hangtalanul lépkedett tovább. Éppen elég ideje volt arra, hogy végiggondolja, mi vár rá majd odabent.
Mikor pár órával ezelőtt Dumbledore elmondta neki, hogy segítenek legyőzni Voldemortot, azonnal tudta, mit kell tennie. Nem sodorhatja veszélybe azok életét, akik fontosak neki, akiket szeret.
Hogy odabent meghal vagy túléli, ez egy másik kérdés, bár igen nagy tétben lefogadta volna az első variációt, ugyanis pálcája, ami legyőzhetetlenné tette volna, most ott pihen a Nagyúrnál. De bárhogy is történik majd, ezt a csatát egyedül kell megvívnia, ahogyan Potternek is egyedül kellett abban a másik világban. Hiába próbáltak neki segíteni, mind elhullottak mellőle, míg nem csak ő volt és Voldemort.
Így lesz hát vele, csakhogy ő nem fogja megvárni, míg elveszíti azokat, akiket szeret. Cselekszik.
Az ajtó nyikorogva tárult fel. Szokatlanul nagy volt a csend, mégis tudta, jó helyen jár és az, akit keres, szintén itt tartózkodik.
Sötét volt, ő mégis tisztán látott. Ismerte ezt a helyet és gyűlölte a múltjával és a benne lezajlott rémtettekkel együtt.
Befordult a nappaliba, ahol a kandallóban tűz lobogott, mintha csak egy baráti összejövetelre érkezett volna.
- Tudtam, hogy eljössz, Perselus – hallotta meg Piton a sziszegő hangot közvetlenül maga mellett. Elégedetten elmosolyodott, hogy most sem tévedett. Az egyik sötét sarokból kilépő Voldemort körvonalai egyre kivehetőbbekké váltak, ahogyan a lángok megvilágították. Egy pillanatig csend telepedett rájuk, csak a tűz pattogását lehetett hallani. Végül a Nagyúr volt az, aki megtörte a csendet. – Egyedül vagyok, akárcsak te. Nincs szükségem segítségre, veled ellentétben. Botorság volt, hogy egymagad jöttél.
- Valóban? – lépett elé Perselus kérdőn felhúzott szemöldökkel. – Én nem így látom.
- Hát persze, nyilván nem bírtad volna végignézni, ahogy a barátaid és az imádott sárvérű szeretőd a halálába rohan.
- Ne nevezd így! – sziszegte Perselus és kezei ökölbe szorultak a visszafojtott indulattól.
- Ahogy óhajtja, felség! – hajolt meg előtte gúnyosan kacagva Voldemort. – Szóval igaz a legenda…A varázslók hercege tényleg létezik és itt áll a nappalimban. Megjegyzem, én a te helyedben kérdeznék. Például, hogy honnan tudtam, hogy ma idejössz. Nem vagy rá kíváncsi, Perselus?
A férfi nem válaszolt és láthatóan ez elég volt egykori mesterének ahhoz, hogy folytassa.
- Te vagy a szemem és a fülem, Perselus – szólt halkan. – Tőled tudok mindent, ami a Rendben zajlik vagyis zajlott. Igen, tény, hogy Féregfark Grimmauld téren tartózkodása is hozzásegített egy-két információhoz, de a valódi forrásom te voltál. Tudtodon kívül árultál el mindent. Mindent! Greyback harapása valóban jó ötlet volt – mosolyodott el gonoszul Voldemort. – Hát nem ironikus, hogy ismét te vagy az árulója annak, akit a világon a legjobban szeretsz? Pont, mint abban a másik világban.
Piton köpni- nyelni nem tudott döbbenetében, csak meredten nézett egykori urára. Honnan tudja?
- Mondtam, hogy nincsenek előttem titkok, Perselus – folytatta a Nagyúr. – Tudom, hogy egy másik világból jöttél vissza, hogy megmentsd a te drága Lilyd és lám… megint te okoztad a vesztét.
- Mit beszélsz? – suttogta maga elé fenyegető hangon a fiatal férfi.
- Hát nem mondtam volna? – nézett rá ártatlan szemekkel a mágus. – Azért maradtam egyedül, mert hű szolgálóimat a Roxfortba küldtem, hogy igázzák le a kastélyt. A te egyetlened az elsők között lesz, aki ma meghal.
- Azt hittem, tiszteled a Roxfort tanárait – sziszegte Piton. – Lily is tanár.
- Egy sárvérű! A sárvérűeknek pedig nincs kegyelem! – kiáltott fel Voldemort gyűlölködve, majd némileg enyhébb hangon folytatta. – De még nem késő. Megmentheted őt – lépett Perselus mögé, aki nem fordult meg, hanem várta a végkifejletet. – Állj át hozzám, Perselus és megkímélem őt!
- Ezt már ismerem – nevetett fel kínjában a férfi. – Ezt már egyszer eljátszottad. És hazudtál.
- Te tudod – vonta meg a vállát a Nagyúr közömbösen. – Nem mondhatod, hogy nem ajánlottam fel – azzal visszaereszkedett a fotelba, ahol még Piton érkezése előtt ült. – Bár, nem sok választásod van, lévén, hogy a pálcád nálam és ugye… a varázsló a pálcája nélkül félkarú óriás. Főleg, ha az a pálca legyőzhetetlenné teszi a tulajdonosát.
- Ha meg akarnál ölni, már rég megtetted volna.
- Vagy csak udvariasan megvárom a döntésed – dőlt hátra kényelmesen a mágus és pókszerű ujjai között egy bűvész ügyességével járatta a Pálcák Urát. – Együtt nagy dolgokra lennénk képesek, Perselus. Az egész világot uralhatnánk. Vagy, ha nincs kedved a világuralomhoz, boldogan élhetsz Lilyvel, mit érdekel engem! De ha nemet mondasz, te is és ő is halottak vagytok. Szóval, mi a válaszod?

A vörös hajú nő még félálomban volt, de kezével az éjszaka során még mellette fekvő férfi után kutatott, ám mikor nem találtam csak a hűlt helyét, rögtön felébredt, ülőhelyzetbe lökte magát és körülnézett a szobában. Perselusnak viszont nyoma sem volt.
Mikor meglátta, hogy eltűnt a láthatatlanná tevő köpeny is a fésülködő szekrényről, egyetlen pillanatba telt csupán, hogy tudatosuljon benne, mi történt, hová ment a férfi. Magára kapta köntösét, hívott egy házi manót Harryhez, mivel nem akarta felébreszteni a kisfiút és már futott is végig a hideg folyosón úgy, ahogy volt; mezítláb, köntösben, míg nem elérte az igazgató irodáját. Kimondta a jelszót, mire a kőszobrok utat engedtek neki, ő pedig pár pillanaton belül már a dolgozószobában volt.
Legnagyobb meglepetésére nem egyedül. Ott volt már Remus és Sirius is, ahogyan Frank és Alice, McGalagony professzor és a többi Rendtag is.
Lily kétségbeesetten tekintett végig a többieken, míg végül megállapodott a szeme az igazgatón.
- Hol van? – kérdezte félhangosan.
- Voldemortnál.
- Miért?
- Hogy elvégezze a feladatát – érkezett az újabb tömör válasz.
- Honnan tudja?
- Én küldtem oda. Felvázoltam neki egy tervet, ami szerint mind segítünk majd neki visszaszerezni a pálcát. Tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy akik fontosak neki, bajba kerüljenek miatta és idő előtt elmegy, hogy beteljesítse a Sorsát.
- És maga hagyta, hogy a vesztébe rohanjon. Eltervezte ezt az egészet, igaz?! A biztos halálba küldte őt! – kiabált Lily önmagából kikelve.
- Kérem, nyugodjon meg… - próbálta őt csitítani az idős mágus, de láthatóan nem ért célt.
- Nincs pálcája! Hogy küldhette őt oda?!
- Lily, kérem…
- Nem nyugszom meg! – hárította el Dumbledore felé nyúló kezeit a nő. – Megölte őt.
- Életben van.
- De ki tudja, meddig még!
- Perselus tudja, mit csinál – folytatta szelíden az igazgató. – Biztos vagyok benne, hogy minden lehetőséget felmért és csak azután döntött. Javaslom, várjunk, míg kiderül, mi történik és utána a fejemhez vághat mindent, ami a keze ügyébe kerül, ha ne adj’ Isten, balul sülne el a dolog, de addig kérem, próbáljon meg megnyugodni.
Lily azonban nem hallotta az igazgató szavait, csak némán az ablakhoz lépett és kitekintett, egészen messzire, míg a szem ellát, felváltva kémlelve a sötét eget és a földet, hogy ő legyen az első, aki meglátja az ismerős és számára oly drága alakot, amint kilép a Rengeteg fái közül vagy éppen megjelenik az égbolton.

- Hogy együtt igázzuk le a világot? Soha! – válaszolta Perselus. – Inkább meghalok.
- Az addig rendben is lenne, hogy te meghalsz – szólt Voldemort. – De hogy Lily is meghaljon miattad…
- Ne próbálj meg zsarolni!
Azért ez kisebb fajta túlzás volt, ugyanis Piton agyán átfutott több gondolat is ez alatt a rövid idő alatt, de mindvégig abban reménykedett, hogy a Nagyúr csak blöfföl. Egy jó kártyás pedig nem veszi be az olcsó ugratásokat, inkább rájátszik, emeli a tétet és kivár a végsőkig.
Na tessék, mégis csak tanult valamit az apjától és annak részeg haverjaitól, akik gyerekkorában mindig náluk lebzseltek és egész éjszaka pókereztek.
- Ez a végső döntésed? – nézett rá kérdőn vörös szemeivel Voldemort, ő pedig némán bólintott. – Akkor kezdjük egy kis bemelegítéssel! Stupor! – kiáltotta el magát a mágus és az átok máris repült Perselus felé, aki tehetetlenül várta, hogy elérje őt.
Hogy szimpla életösztön volt, ami ezután következett, vagy valami tudatalatti, amire minden tudós próbál évek óta magyarázatot keresni, azt nem tudta, de Perselus kezeit maga elé emelete és egyetlen intésére a rontás elment a másik irányba, hogy aztán nem is olyan távol tőle a falba csapódva hatalmas fekete lyukat hagyjon a tapétán.

Lily még mindig az ablaknál állt és figyelt, hallotta, ahogy a többiek halkan beszélnek körülötte, de nem érdekelte, miről van szó.
Csak egyet akart, hogy Perselus újra biztonságban legyen mellette. Vagy inkább ő a férfi mellett? Most először érezte, mennyire félember Perselus nélkül. Szüksége volt rá. Ha eddig nem lett volna biztos abban, hogy mit érez iránta, hát akkor most már semmi nem tántoríthatta volna el abbéli szándékától, hogy tiszta szívéből szeresse ezt a férfit.
A távolban, mintha mozgolódás lett volna.
A nő először azt hitte, Piton tért vissza, ám minél jobban meresztgette a szemeit, annál jobban látta, hogy nem egy, hanem több emberről van szó.
- Halálfalók – suttogta maga elé rémülten.
Erre már az igazgató is felfigyelt és odalépett mellé. Hirtelen csend borult a helyiségre.
- Gyorsan! A házvezetők vigyék a diákokat biztos helyre! – adta ki a parancsot Dumbledore. – A szükség Szobája pont megfelelő lesz erre a célra – folytatta, majd mikor a házvezetők eltűntek, Lily, Alice és Molly szinte egyszerre pillantottak egymásra.
A három nő is elindult, ki – ki a saját csemetéjéért, hogy biztonságba helyezzék őket.

Piton legalább annyira megdöbbent attól, ami történt, mint a vele szemben álló Voldemort. Egy pillanatra minden elcsendesült. Perselust ne érdekelte, hogy honnan van ez az erő, az sem, hogy miért tört föl belőle. Először érezte azt, hogy itt és most győzhet. A Pálcák Urát pálcával nem lehet legyőzni, ám az új fejlemények útján, ő nem is pálcával fog szembeszállni a Nagyúrral, hanem valami mással. Valami sokkal hatalmasabb erővel. Olyannal, amiről még soha egyikük sem hallott.
Szinte egyszerre reagáltak. Ismét a Nagyúr támadott és ő játszi könnyedéggel hárította az átkot.
Újabb támadás, újabb intés és újabb átok a falba.
Előbb utóbb neki is támadnia kell. Csak azt tudná, hogyan!
- Ügyes – sziszegte Voldemort. – De azt kell hogy mondjam, ez nem elég, Perselus. Crutio!
Piton most ügyesen ugrott el, pont az egyik pamlag mögé vetette be magát, leverve az asztalról az egyik borosüveget, ami apró darabokra tört és ő ügyesen bele is tenyerelt a roncsokba.
- Hogy az a… - szisszent fel, mikor megérezte, hogy az üvegszilánkok felhasítják tenyerén a bőrt és mélyen a húsába vágnak.
- Gyere elő, Perselus! – nevetett gonoszul a Nagyúr. – Egy herceg nem bújik el.
Piton vett egy mély lélegzetet és újra ott állt szemben Voldemorttal.
- Említettem már, - kezdte a kígyó képű mágus – hogy a király drámák a kedvenceim? A legjobb rész, amikor a herceg meghal. Expulso!
- Globus Igneo! – kiáltotta el magát Piton egykori mesterével egy időben, mire egy tűzgolyó lövellt ki tenyeréből ellenfele felé, akit láthatóan meglepetésként ért a férfi támadása, de még időben hárította azt.
- Serpensortia! – a Nagyúr pálcája végéből egy kígyó tűnt elő, aminek már a látványa is megbénította Pitont. Voldemort gúnyosan elmosolyodott. – Szóval azért rettegtél Naginitól is és most ettől a kedves kis állattól is, mert egy ilyen végzett veled előző életedben. Akkor még nem tudta, mikor belenéztem a fejedbe, hogy mit jelentenek a rémképek, de most már tudom. Milyen ironikus, hogy megint egy kígyótól leleld majd halálod.
Perselus dermedten figyelte a felé kúszó kígyót és szinte már érezte, ahogy az majd a fogait belemélyeszti a lábába, erős, gyorsan ölő mérget fecskendezve testébe.
Aztán valami történt. A fejében hirtelen felhangzott egy éles női sikoly.
Lily!
- Vipera Ivanesca! – kiáltotta magához térve Perselus, mire a kígyó eltűnt. – Talán a beállásoddal lesz a baj – oldódott meg Piton nyelve, mikor újra nyeregben érezte magát. – Én a helyedben a másik lábamra helyezném a testsúlyomat.
- Most meghalsz!
- Nem hittem volna, hogy ilyen rosszul viseled az építő jellegű kritikát.
- Avada Kadevra!
- Protego!
Piton látta, ahogy hatalmas sebességgel közelít felé a zöld fénycsóva és semmi változást nem vett észre maga körül, amivel meg tudta volna állítani a felé száguldó halálos átkot. A védőburok nem volt sehol.

Lily olyan gyorsan futott végig a folyosón, ahogy csak tudott, karján a síró Harryvel, nyomában pedig három halálfalóval.
Arra sem volt ideje, hogy a pálcáját magához vegye, csak felkapta kisfiát és futott, ahogy csak bírt. Minél hamarabb biztonságba akarta őt helyezni, de a halálfalók túl gyorsan törték át a védvonalat és semmi perc alatt jutottak be a kastélyba.
Lilynek pedig már egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy ő is az elsődleges célpontok között van, másként hogy találták volna meg ilyen gyorsan.
Átugrott egy, a folyosón heverő halott halálfalót és már éppen azon volt, hogy beforduljon a sarkon, mikor előtte termett két nagydarab, feketecsuklyás alak.
- Áh, a bájos Lily Potter! – szólalt meg az egyik férfi és megpróbált közelebb lépni a nőhöz, ám az elkezdett hátrálni, de csak addig, amíg az őt követő halálfalókba nem ütközött.
Kétségbeesetten próbálta védeni kisfiát.
- A Nagyúr örülni fog neki, ha megölünk! – szólt a másik csuklyás. – A szívszerelmed már nagyvalószínűséggel úgyis halott. Legalább követheted őt.
Azonban a következő pillanatban történt valami, ami mindent összezavart; Harry hangos pukkanás kíséretében eltűnt édesanyja karjaiból.
Mindenki, beleértve Lilyt is, döbbenten figyelte, mi történik.
Hoppanált! Az ő kisfia hoppanált! Már biztonságban van! Tudta! Érezte!
- Hagyjátok a kölyköt! – csattant fel a magasabbik halálfaló. – Nekünk ő kell! Most nem menekülsz! Avada…

Piton behúzta a nyakát is, hátha így kevésbé lesz fájdalmas a halál, ám szemét nyitva tartotta, figyelve a felé száguldó zöld fénycsóvát és látta, ahogy Voldemort szája diadalittas mosolyra húzódik.
Hát ennyi volt! Soha többé nem láthatja Lilyt és csak reménykedhet benne, hogy jól van és semmi baja! Talán ez az ő Sorsa; minden világban élni és meghalni Lilyért és Harryért.
Gondolatait és búcsúját ettől a világtól azonban valami egészen szokatlan jelenség zavarta meg.
A zöld átok hirtelen irányt váltott és félelmetes sebességgel Voldemort felé száguldott, elérve őt.
Hatalmas zöld fény árasztotta el a helyiséget és egy óriási robbanás a falnak lökte Perselust.
Látta, amint a Nagyúr teste elemelkedik a földtől, majd mintha ezer darabra szakadna úgy áramlik ki belőle a zöld fény.
Halott! Voldemort meghalt!
Működött a pajzsbűbáj!
Hogy hogyan, azt maga Perselus sem tudta, de nem is érdekelte.
Megölte!
Vége van!
Aztán valami ismét belehasított a gondolatatiba. A Roxfort! Lily!
Vissza kell hívnia a halálfalókat!
Amilyen gyorsan csak tudott, talpra állt és a halott Voldmemorthoz lépett, akinek felemelte élettelen kezét, amiben a Pálcák Urát tartotta még mindig, majd felhúzta saját ingét és a Sötét Jegyhez érintette a pálcát, amit végül kivett a Nagyúr kezéből és mielőtt végleg távozott volna, rábocsátott a házra egy olyan bűbájt, aminek köszönhetően bárki beléphet, de ki senki, míg az, aki az átkot szórta fel nem oldja azt.
Elrugaszkodott a földtől, majd a levegőbe emelkedett, ahonnan még látta, hogy a halálfalók kisebb nagyobb csapatokban megérkeznek az egykori Denem- házhoz.
Sikerült!

- Megjött a jel – szakította félbe társát az egyik csuklyás, mielőtt az végigmondta volna a halálos átkot. – Vissza kell mennünk!
- Tojok rá! – torkollta le amaz. – Azért jöttünk, hogy megöljük.
- De a Nagyúr parancsa…
- Akkor ti menjetek! Én addig elvégzem a piszkos munkát! – adta ki a parancsot a többi halálfalónak, akik kénytelen kelletlen, de távoztak. – Ketten maradtunk szépségem – szólt vigyorogva, pálcáját még mindig a nőre fogva. Egy lépést közelebb lépett hozzá és mohón nézte a köntösben fel-le mozgó mellkast. – Senki nem haragudna, ha egy kicsit eljátszadoznánk, mielőtt megöllek.
Testét egészen Lily testéhez passzírozta, a falhoz szorítva a nő kezeit és erőszakosan megcsókolta.
- Te ribanc! – kiáltott fel, mikor érezte, hogy szájából kiserken a vér. – Megharaptál! Ezért megfizetsz! – újra ráemelte a pálcáját Lilyre. – Avada Kadev…
- Capitulatus! – hangozott fel nem is olyan messziről az ismerős hang, mire a halálfaló pálcája azonnal Perselus kezében termett, de mire ellenfele bármit is reagálhatott volna, újra elkiáltotta magát. – Incarcerandus! – és vastag kötelek tekeredtek a halálfaló köré olyan szorosan, hogy moccanni sem bírt.
A férfi egy lépéssel a még mindig remegő Lily mellett termett és karjaiba zárta őt.
- Úristen, Lily, annyira sajnálom! – suttogta a nő vörös hajába. Érezte, ahogy könnyei áztatják az ingét. – Jól vagy?
A boszorkány bólintott, de még mindig alig kapott levegőt a félelemtől. Most, hogy Perselus újra itt volt mellett, azonban újra biztonságba érzete magát. Jöhet akár ezer halálfaló, már nem számít. Újra együtt vannak.