Tévedések vígjátéka

Egyszerűen nem tudok erre a pergamenre figyelni. Állandóan csak Tomon és rajtam gondolkozok… és már egy rendes házi dolgozatot sem tudok megírni! Csak az jár a fejemben, hogy mi lesz, ha visszajutok Harryékhez, és találkozok Vele… illetve Voldemorttal. Persze tisztában vagyok azzal, hogy rosszul döntöttem, amikor Tom megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője. Igen, velem már csak az a baj, hogy lassan kezdem elfelejteni, milyen, amikor nem a szívemre, hanem az eszemre hallgatok; nyilvánvaló, hogy Ginny is ugyanezt a taktikát követi… és igen, tudom, hogy fájni fog, ha elmegyek, ha nem látom többé emberként, ha majd a jövőben ugyanolyan érzelemmentes, kegyetlen Voldemort Nagyúr lesz, mint ahogy eddig is. De akkor is, ez azon a szép, novemberi napon olyan távolinak tűnt, mi több, eszembe sem jutott. És most? Már késő. A rossz már megtörtént: beleszerettem. Igen, azzal kell vigasztalódnom, hogy ennél rosszabb már nem lehet… vagy mégis?
Nem, gondolnom sem szabad erre. Most a mának kell élnem. Az öröm rövid ideig tart majd, de máshogy meg nem tudok élni. Azzal a tudattal még csak-csak tudnék, hogy ő már Voldemort, és soha többé nem lesz már Tom - de azzal, hogy itt van mellettem, és figyelemre sem méltatom, már lehetetlen lenne. Most már úgyis mindegy… gyenge voltam.

Gondolataimban hirtelen megzavart egy-nem is, inkább kettő- lányos vihogás a hátam mögött. Ugye nem nehéz kitalálni? Becca és Flore volt az. Becca egy szivecskés, rózsaszín lapot tartott a kezében, majd elém rakta, a pergamen fölé. Kérdően és meglepetten néztem rájuk, akik még mindig vihogtak.

- Ne már, Hermione, nem emlékszel?

Még mindig furán néztem rájuk, miközben hátrébb toltam a székem.

- Mire kellene emlékeznem? – A csajok összenéztek.

Becky végül megszólalt:

- Tudod, a fogadás. Tommal jártok, tehát… tudod, a szerelmeslevél. Dumbledore-nak. Csóknyommal a tetején…

Hű… de régen is volt ez! Már teljesen kiment a fejemből.

- Bocs, de erre most nem érek rá – sóhajtottam, miközben betoltam a székem és a kezembe vettem a pennát. – Házi dolgozatot kell írnom…

- Ráér – legyintett Flore vigyorogva. – Különben sem tudsz kibújni az ígéreted alól. A bűbáj kényszerít téged.

Hoppá. Ez, de ciki! Nyeltem egyet.

- Csak csináld, és gyorsan túl leszel rajta – bíztatott Becky mosolyogva. De jó, hogy legalább ő örül! – A levelet már megfogalmaztuk helyetted. Diktálom! – És előhúzott a zsebéből egy pici, összehajtogatott papír cetlit, és kibontotta. A néhány soros szöveg átlátszódott. Nézd, a jó oldalát, Hermione! Legalább nem kell több oldalt írnod! – Szóval… - És vihogott. – Drága szerelmem!

Egy sóhaj kíséretében felmázoltam a levélre a két szót.

- Régóta szeretném elmondani, vessző … hogy mennyire szeretlek, vessző, és mennyire csodállak , pont. Kész? – Dünnyögtem egyet. – Eddig nem volt bátorságom, vessző , de most már úgy érzem, vessző, nem halogathatom tovább a dolgot.

- Annyira azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, hol van pont meg vessző – mormogtam.

- Bocs. Írjad tovább: Tudnod kell, mennyire forrón és lángolóan szeretlek. …

- Ez nagyon nyálas…

- Minél nyálasabb, annál jobb – oktatott ki fensőbbséges hangnemben Flore, aki eddig vigyorogva figyelt.

- Igen, tehát… Tommal csak azért járok…

- Muszáj ezt kiteregetni az átváltoztatástan tanárunknak? – kérdeztem nyúzott képpel, miközben Becca felé fordultam. – Ráadásul nem lesz ez kicsit durva?

- Ne szólj bele, csak írjad! Tommal csak azért járok, mert hízeleg a hiúságomnak, ha olyan fiú szeret, mint ő, aki eddig egy lánnyal sem bírt megmaradni tartósan. De biztosíthatlak: szándékomban áll minél előbb szakítani vele, csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Nem akarom, hogy megbántódjon, de tovább már nem tudok, és nem is akarok hazudni neki. Szeretem, de csak, mint a legjobb barátomat, és ezt összetévesztettem a szerelemmel. Lassan zárom soraimat, még csak annyit: remélem, te is szeretsz; nem, egészen biztos vagyok benne. Nap, mint nap találkozunk az órákon, ha máshol nem is, de többször is észrevettem bizonyos jeleket, amik arra utalnak, hogy helyesen gondolom, amit gondolok. Tudom, hogy te sosem használnál ki engem, és ha azt mondod, hogy szeretsz, akkor elhiszem. Lehet, hogy a levelem kissé nyálas és kislányos, de ilyen vagyok.
Ha nem is válaszolsz erre, mindörökké maradok hűséges imádód: Hermione G. Kelt: Roxfort, 1944, február11, este fél nyolc

- Úristen! – csapkodtam az asztalba a fejem. Nekem végem! Ha ezt Dumbledore meglátja…!

×××

A levelet Becca elküldte Ryan baglyával, aztán kimentünk Ginnyvel, Flore-ral, Beccával, Vickyvel meg Cherryvel a tóhoz, ami be volt fagyva. Azt terveztük, hogy hógolyózni fogunk, de Flore-nak jobb ötlete támadt: menjünk korcsolyázni.
Természetesen tiltakoztam, de semmit sem ért, már hozták is a felszerelést. Mivel nekem nem volt – érdekes, még Ginny is vett magának egyet-, nekidőltem a fának, és néztem, ahogy bénáznak a többiek. Eközben persze pokolian jól szórakoztak, én meg vágyakozva néztem őket. Nem a jég után vágyakoztam- dehogyis, soha életemben nem tudtam korcsolyázni. Hanem az után, hogy velük legyek.
Végül is csak fél óráig tudtak szórakozni, mert menniük kellett megcsinálni a házi dolgozatot holnapra- szerencsére, én befejeztem addig, amíg Ryant rábeszélték, hogy adja kölcsön a baglyát.

×××

Másnap már nagyon vártam a bájitaltant, hisz tegnap Tomnak edzése volt, és nem tudtunk együtt lenni. Szombaton azt beszéltük meg, hogy délután feljön hozzám. Már alig várom!
Amikor megérkeztem a tanterembe (későn, mert Rómeó már megint elbújt a szekrényembe- ez újabban szokása lett), minden a szokásos volt: vihogó, szaladgáló griffendélesek és mardekárosok, rendetlen tanterem, Tom közelében sóhajtozó lányok. Tényleg, Tom és Malfoy valami fontosat beszélhettek, mert az arcuk nagyon komolynak tűnt. Ami elég szokatlan volt.
Odasétáltam a padunkhoz, és már vártam a szokásos rituálét: Tom vigyorogva mellém sétál, megcsókol - a többi lány eközben majd felrobban az irigységtől -, majd kihúzza a székem, és leülök, majd ő is leül. Aztán bejön a tanár, és megkezdődik az óra.
De most nem így történt. Tom fapofával mellém sétált, majd kihúzta a saját székét, és leült. Eközben én leforrázva álltam mellette: most meg mi baja van?

Valami baja tényleg volt, mert egész órán hozzám se szólt, hiába próbáltam társalgásra bírni. Hiába kérdeztem, miért ilyen undok, nem válaszolt.
Háromnegyed óra kínszenvedés után végre kicsöngettek. Két perc alatt teljesen kiürült a terem, csak én meg Tom maradtunk. Úgy döntöttem, négyszemközt hátha egyszerűbb.

- Most már elegem van – húztam el a számat. – Mi van veled? Mi rosszat csináltam, hogy nem szólsz hozzám?

Ő bezzeg figyelemre sem méltatott, csak pakolta a táskáját tovább. Ahogy befejezte, és kiment a teremből, én mentem utána. Ám hiába ostromoltam a kérdéseimmel, nem válaszolt egyikre sem. Aztán tíz perc után megunta.

- Nem tudnál leszállni rólam csak egy öt percre, mondd?

Furcsán néztem rá.

- Mi van veled? Mért vagy ilyen goromba?

- Nem vagyok köteles őszintén válaszolni a kérdéseidre, a hazugságokra meg úgysem lennél kíváncsi. Szóval légy szíves Granger, kopj le, ha megkérhetlek! Kezd elegem lenni belőled.

Most már teljesen kétségbe voltam esve, és olyan volt, mintha egy rémálom vált volna valóra.

- De…

- Tűnj el!

- Tom!

- Stupor! – szegezte rám a pálcáját.

És minden elsötétült.

×××

- Nem, Becca, ezt egész egyszerűen nem bírom felfogni! - Már lassan a hajamat téptem, és látszott Beckyn is, hogy kezdi megbánni, hogy lejött hozzám a gyengélkedőre. Csak ültem az ágyamban, keresztbe tett karral és aggódó arccal. Becca már fél órája hallgat, de eddig meg sem szólalt.

- Nyugi, biztos van ésszerű magyarázat! Talán megivott valami szerelmi bájitalt, és most ezért utál – vetette fel.

- Nem olyan ostoba, hogy ne tudja, mit iszik meg és mit nem. De szerintem te sem hiszed azt, amit most mondtál. Egész egyszerűen – nyávogtam – a saját maga akaratából ilyen undok! Csak még azt nem sikerült kiderítenem, hogy miért. Olyan ez, mint egy rémálom.

- Az. Na figyelj, délután megpróbálok beszélni vele, hátha nekem elmond valamit, bár nem valószínű.

- Hát nem.

- Olyan ember kéne, akit ismer, de nem feltételezi, hogy jóban van veled. Az a valaki óvatosan megtudakolhatná a dolgot. Ötlet?

Gondolkoztam.

- Fiú vagy lány kell? Ha lány, akkor Minerva McGalagony kitűnő lenne erre a célra, ha fiú… ismerek egy srácot, aki mellettem ül átváltoztatástanon, és viszonylag jóban vagyok vele.

- Tom ismeri őket?

- McGalagonyt ismeri, Olivert… nem tudom, lehet. Akkor, kit küldesz a nevemben?

- A csaj jó lesz nekünk. És mit mondjak neki, mit akarsz?

Sóhajtottam egy nagyot.

- Először is hozd ide, aztán a többit majd én tudom. Ha kérdez, mondd azt, hogy sürgősen szükségem van Mimi segítségére.

×××

A lány még be sem ért a küszöbre, máris láthatta, hogy mennyire nem vagyok jól lelkileg. Lassan beljebb sétált, majd leült az ágyam szélére, ahol negyed órával ezelőtt még Becky foglalt helyet.

- Szia. Jól érzed magad?

- Igen – eresztettem meg egy fáradt mosolyt. – Ahogy vesszük.

- Bocsi, de nem informáltak: hogy kerültél ide?

- Elkábítottak.

- Ki? - kérdezte Mimi nagy szemekkel.

- Tom.

A lány megszeppent.

- Ó, szóval innen fúj a szél… és én miért kellek?

- Szeretném, ha beszélnél Tommal, ha nem túl nagy fáradtság. Tudom, hogy nem vagyunk barátnők, de Beccával vagy Flore-ral tuti, hogy nem állna le csevegni csak úgy.

- Mert velem igen.

- Egy próbát megér. Akkor segítesz?

Mimi nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezemet.

- Hermione, őszinte leszek. Ha akarod, segítek, de… meglehetősen nehéz elhinni, hogy Tom tényleg szeret- más körülmények között is, de most pláne. Hiszen megtámadott!

- Kérlek!

- Válaszolnál előbb egy kérdésemre?

Furcsán néztem, de bólintottam.

- Lefeküdtél már vele?

Éreztem, hogy elönti az arcom a pirosság.

- Nem, dehogy…!

Oké, nem először gondoltam már erre a dologra, és ha jól emlékszem, Tommal is beszéltük már néhányszor: azt akarom, hogy azzal legyek együtt először, akit szeretek - ez megvan - és akivel tartós kapcsolatom lehetne - ez pedig hiányzik. Semmi értelme sem lenne annak, ha lefeküdnék vele, sőt, hatalmas ostobaság lenne. Ő ezt szó nélkül elfogadta és megértette. De akkor hogy jön ez most ide?

Mimi a nyakamba borult.

- Nem is tudod, mennyire szerencsés vagy, te lány!

- Miért? – szeppentem meg.

- Mert akár tetszik, akár nem, Tom sok embernek tette már tönkre az életét, és bizonyára még fogja is…

- Tudom – sóhajtottam újból. Persze, hogy tudom…

- … épp ezért, nem lett volna szabad hinned neki, akármit mondott.

- De a szívem…

- A fenébe a szíveddel! – kiáltotta Mimi. – Csak a józan eszedre hallgass, Hermione, semmi másra. Csak az mondd igazat. És hidd el, ha megfogadod a tanácsom, nem fogsz többé csalódni.

- De én azt hittem – pityeregtem el magam -, azt hittem, hogy… hogy szeret, és hogy igazat mond, és… és képes voltam bedőlni neki! De kérlek, most te válaszolj őszintén nekem: lehetséges, hogy mindezidáig csak játszott velem? Ennyi időn át képes volt hitegetni?

Mimi elmosolyodott, de látszott, hogy egyáltalán nem vidám, és nem jókedvéből mosolyog, hanem csak miattam.

- Tudod, hogy Tom színésznek is elmehetne a Roxfort után, annyira jól tud játszani.

- Igen – bólintottam, majd újra sírni kezdtem, és Mimi vállára borultam. – Hogy történhetett ez pont velem? Mért pont én, miért mindig én!?

- Ha van egy kis büszkeséged – szólalt meg a lány fojtott hangon -, akkor ezek után szóba sem állsz vele.

- De azt nem bírom ki!

- Muszáj lesz. Csak legyél erős, és ha nagyon akarod…

- Épp ez az, hogy nem akarom – ráztam meg a fejem hevesen, de a szememből még mindig csorogtak a könnyek. – Szeretnék vele lenni addig, amíg még lehet… tudod, jövőre átmegyek egy másik iskolába, és utána már nem lesz lehetőségem.

Mimi sóhajtott.

- Tényleg nagyon szereted?

Suttogni kezdtem.

- Az életemnél is jobban.

×××

Az éjszakát még a gyengélkedőn töltöttem, mert az ápolónő nem engedett el, de holnap reggel már mehetek órákra. Nem értem, miért kell egy kis kábítást ennyire eltúlozni, na de nem is ez volt a fő témám, amin gondolkoztam egész éjjel; mivel aludni nem bírtam. Három szót ismételgetett az agyam végig: Tom… Harry… Voldemort.
Tom… nem, ezek után már nem hívhatom Tomnak. Denem, amíg a gyengélkedőn voltam, meg sem látogatott, ami persze logikus is volt, de mégis, fájt. Én már eldöntöttem, hogy meg sem próbálom szóra bírni. Mondtam Miminek, hogy óvatosan puhatolja ki a dolgot, mert ha hirtelen támadja le Denemet, akkor rögtön gyanakodni fog, és elküldi a fenébe. Kezd az egész itteni életem egy nagy rémálommá válni, Tom nélkül…

×××

Szerencsére kedden egy közös óránk sem volt Tommal, ilyenkor csak az ebédnél szoktunk találkozni, általában úgy, hogy odaül mellém. De ezúttal ez is elmaradt.
Miközben töltöttem magamnak egy kis töklevet, észrevettem – mivel Tom… Denem velem szemben ült-, hogy Mimi akcióba lendült. Itt véletlenül a taláromra öntöttem a friss töklevet, annyira mérges voltam. Megmondtam neki, hogy ne legyen túl rámenős, és… és a végén még képes, és elrontja az egészet! De a mérgem hamarosan elpárolgott, amikor láttam, hogy Tommal BESZÉLGETNEK. Igen, valahogy sikerült szóra bírnia, szerencsémre. Gondolom, megvannak a módszerei.
Néhány perccel később Mimi már a helyén ült, én pedig alig vártam, hogy befejeződjön a tanítás, és megtudjam végre, mi ez az egész.

×××

Délután hatkor megbeszéltem Mimivel, hogy feljön hozzám, a Griffendélbe. Furcsán néztem rá, amikor csalódott arccal lépett be a klubhelyiségbe. Hellyel kínáltam, majd amikor mindketten leültünk, végre valahára belekezdett:

- Nincs jó hírem, Hermione. Beszéltem Denemmel, és szerencsére –igaz, megvoltak a módszereim- kiszedtem belőle, hogy miért nem áll veled szóba. Őszintén, nem hittem volna rólad, de…

- Mondd már! Mit nem hittél volna? – sürgettem.

Mimi sóhajtott.

- Denem egy levelet nyomott a kezembe.

Már feszültebben figyeltem.

- Milyen levelet?

- Te írtad. De nem neki.

- Akkor kinek?

Óvatosan körbenézett, majd amikor biztos volt benne, hogy senki nem hall meg minket, halkan odasúgta nekem:

- Az ifjabb Vitale professzornak.

×××

Teljesen össze voltam zavarodva. Levél? Leonnak? És hogy jön ide Tom?

- Milyen levél? – nyöszörögtem kínomban. – Sem Vitale professzornak, sem Tomnak nem küldtem semmiféle levelet! Ti el vagytok tévedve! Biztos, hogy valami félreértés az egész.

Mimi erre gyanúsan végigmért.

- Írtál valakinek levelet az elmúlt egy hétben? Kinek, és mit?

- Hát –sóhajtottam -, múlt pénteken Beccának küldtem egyet, amikor büntetőmunkán volt, amin az volt, hogy mikor menjünk hógolyózni. Többet nem küldtem. Vagyis… - Elpirultam. Úristen! Ez nem lehet igaz! Nem lehet, hogy az a levél…! – Illetve év elején fogadtunk Flore-ral, hogyha Tommal félév előtt összejövök, akkor küldök egy szerelmeslevelet Dumbledore-nak, csóknyommal a tetején… de hát azt bagoly vitte kézhez…!

Mimi elmosolyodott, és látszott rajta, hogy megkönnyebbült.

- Úgy kezdődik a levél, hogy…?

- Drága szerelmem , blablabla… - mosolyogtam immár én is.

- Azaz – bólintott nevetve. – Akkor tényleg félreértés az egész. A bagoly valamiért az idősebb Vitale professzornak postázta a levelet - talán azért, mert a lakosztálya Dumbledore-é mellett van - aki, mivel elolvasta, és tudta, hogy te kivel jársz, azonnal odaadta Denemnek, aki azt hitte, hogy Leonardo Vitale professzornak írtál, csak az apja nem tudott arról, hogy milyen… viszonyban voltál régebben a fiával. Mert Denem ezt is elmesélte.

- Jobb szeretném letagadni, de… na mindegy, a lényeg, hogy tisztáztuk.

- De Denemmel még nem.

És már rohantam is a Mardekár klubhelyiségbe.

×××

A szobor, mivel tudta, hogy ki vagyok, már rutinból elállt az útból, hogy ne idegesítsem. Tomot ott találtam az egyik sarokban, éppen egy régi, vastag könyvet olvasott elmélyülten. Először szóltam, aztán, mivel nem figyelt, azt hittem, annyira el van foglalva, hogy nem hallja. Másodjára is megismételtem, immár erélyesebben, és még mindig semmi. Döntöttem.
Kikaptam Tom kezéből a könyvet, és leültem mellé, majd az olvasnivalóját is leraktam magamhoz.

- Hé!

- Beszélnünk kell – hadartam. – Itt valamit nagyon félreértettél.

Tom megforgatta a szemét.

- Gondoltam, hogy McGalagony máris szalad hozzád, és kitálal mindent.

- Akkor meg minek beszéltél neki?

- Szabályosan megfenyegetett… na de ez most mindegy is. Kérem a könyvem, és tűnés. – A szeme villámokat szórt.

Gondoltam egyet, és felemeltem azt a vastag könyvet. Megnéztem, Tom mit olvasott. A felső sort elég volt megnéznem: A HORCRUXKÉSZÍTÉS FOLYAMATA.
Ugyan halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy mi az a horcrux, de már a neve sem tetszett, és a könyvből ítélve, biztos, hogy sötét varázslat lehet. Megborzongtam. Hát persze, hogy nem jutott eszembe! Annyira szeretem Tomot, hogy már el is felejtettem, mit csinált év elején: egy csomó gyereket megkínzott Malfoy és a többi társa segítségével. Nem értem, hogy voltam képes elnézni ezt neki!?

Tom látta, hogy megborzongtam, ezért vetett rám egy sötét pillantást.

- Megijedtél?

- Én? Ugyan mitől? Azt sem tudom, mi ez a ho… hor…

- Horcrux – segített ki, mert sehogy sem jött a nyelvem hegyére a szó. – És csak tájékoztatásul: a horcrux olyan dolog, amibe egy varázsló vagy boszorkány a lelkét elrejtheti.

- Nagyon nem világos – húztam össze a szememet.

Tom sóhajtott, és elkezdett magyarázni, annak reményében, hogy utána hátha lerázhat:

- Gondolom, kitaláltad, hogy ez sötét varázslat. A lényege az, hogy a horcrux majdnem mindig egy tárgy, amibe egy varázsló elrejtheti az egyik lélekdarabkáját.

- Lehet, hogy én tudom rosszul, de egy embernek nem csak egy lelke van? – Hát ez nagyon hülye kérdés volt.

- Alapból de. Ha viszont egy varázsló megöl egy másik ember, akkor a lelke kettészakad, és egy, a számára tetszőleges tárgyban elrejtheti azt. Persze egy sötét varázslattal, amiről fogalmam sincs.

- És ez mire jó?

- Hát, tudod egész praktikus, ha valaki halhatatlan szeretne lenni…

Nyeltem egyet.

- Hogyan is működik ez az egész? – Hátha ez az infó még segíteni fog, ki tudja…

- Ha valakinek van egy horcruxa, akkor, ha a teste meg is hal, a lelke tovább él, és így tulajdonképpen lehetséges, hogy visszatérjen a „halálból”.

- Aha, és tovább?

Tom összehúzta a szemöldökét.

- Nem tudom, mert nem hagysz olvasni.

Elmosolyodtam, és odanyomtam a kezébe a könyvet.

- Ha felolvasom, akkor utána békén hagysz?

- Aha.

- Szóval… - És elkezdte olvasgatni a könyvet -… mire vagy kíváncsi?

Gondolkodtam.

- Hány horcruxot lehetséges csinálni? Mármint egy embernek.

- Vár csak… itt azt írja, hogy a varázslók csak egyet szoktak, de nincs kizárva, hogy több legyen. Igaz, ez logikus is: ha valakinek a lelke több darabban van, akkor az sérülékenyebb. Épp ezért, még senki sem csinált többet egynél.

- Aha. És elpusztítani hogy lehet? Vagy ha valaki szétszakítja a lelkét, akkor vissza lehet csinálni?

- Na látod, erről nincs szó. Vagyis… itt épp csak meg van említve, hogy ha valakinek szétszakadt a lelke, akkor újra össze tudja „kapcsolni” a kettőt, de iszonyatos fájdalmak árán, vagy csak halállal, de ehhez is az kell, hogy valaki őszintén megbánja, hogy ilyet készített. De arról semmi nincs, hogy hogy lehet elpusztítani. Van még kérdés?

- Igen. Miért olvasod pont ezt a könyvet?

Tom elvigyorodott.

- Mert én is csinálni akarok.

- Viccelsz – sápadtam el.

- Nem viccelek. Többet is akarok egyszerre.

Nyeltem egyet.

- Hányat?

Erre elgondolkodott.

- Mondjuk hetet.

Hát ezen rendesen kiakadtam.

- Hetet?

- Hetet – vigyorgott még jobban. – Van kifogásod ellene?

- Miért pont hetet?

- Hát te tényleg nagyon hülye vagy.

- Köszi. Szóval?

- A hét mágikus szám, te trollagyú.

Elfintorodtam.

- És, kit ölnél meg miatta?

- Az első tuti, hogy Leonardo Vitale lenne - Itt még vigyorgott, aztán az arca újra megkomolyodott. – Azt mondtad, ha elmondom, mi az a horcrux, akkor elmész.

- Hazudtam – vontam vállat immár vigyorogva, és közelebb másztam hozzá, aztán úgy rámásztam, mint egy kiscica. – Először is, nem hiszem el, hogy nem tudod, hogyan kell elpusztítani egy horcruxot, de ezt majd később. Először tisztázzuk azt a vacak levelet.

- Nem vagyok hajlandó… - sóhajtotta, de én félbeszakítottam:

- Engem meg nem érdekel, mire nem vagy hajlandó – És az ölébe ültem. Vagyis nem az ölébe, hanem Tom lába fölött… ez nem is jó… nem, inkább ott guggoltam, vagyis térdeltem… illetve Tom lábánál a kanapén… nem, ott ültem Tom ölében a kanapén, úgy, hogy a két lábam… nem, ez sem jó… a fenébe, mindenki képzelje el úgy, ahogy akarja! Szóval a lényeg, hogy ahogy körbenéztem, azt láttam, hogy mindenki úgy néz rám, mint egy rossz ribancra. Komolyan, a viselkedésem már tényleg kezd egy olyanéhoz hasonlítani, de ha egyszer csak ez a módszer válik be! – Szóval az a levél nem az, aminek látszik.

- Szóval nem szerelmeslevél?

Elpirultam.

- De, az, csakhogy nem Leonnak írtam.

- Akkor tényleg egy hatalmas kurva vagy.

Ezt már nem tűrtem tovább, inkább egy hatalmas pofont lekevertem neki, de úgy, hogy majdnem vérzett. Keltem volna fel, de Tom keze olyan erősen szorított, hogy nem bírtam.

- Hát te tényleg egy hülye barom vagy – sikítottam, és úgy ütöttem a mellkasát, ahogy csak bírtam, hátha enged a szorítása. De nem engedett. - Engedj el!

- Nem azt mondtad, hogy magyarázkodni akarsz? Tessék, akkor nyugodtan!

Nem voltam biztos benne, hogy miután leringyózott, szeretnék még a barátnője lenni, de a szívemnek egyszerűen nem tudok ellentmondani…
Még mindig erősen tartott, de én határozottan belekezdtem:

- Év elején fogadtam Florence-el, hogy még félév előtt a barátom leszel-e, vagy sem. Ő győzött, tehát…

- Várj! – elengedte az egyik kezemet, majd a talárjából egy kis fiolát húzott elő, és a számhoz nyomta.

- Mi ez? – rökönyödtem meg.

- Veritaserum. Idd meg!

- Hogyhogy te ilyet tartasz a talárodban? Különben is, még soha nem hazudtam neked!

- Dehogyisnem. Azt mondtad például régebben, hogy nem vagy szerelmes belém.

- Az igaz volt. Akkor még csak tetszettél.

Kénytelen-kelletlen mégis bevettem a Veritaserumot.

- Szóval, Florence-el fogadtunk, hogy félév előtt mi ketten összejövünk-e vagy sem. Flore győzött, úgyhogy teljesítenem kellett a tétet: írni egy szerelmeslevelet Dumbledore-nak, egy csóknyommal a tetején. Úgy tűnik, sajnos, hogy a bagoly véletlenül az idősebbik Vitale-nak postázta tévedésből a levelet, és ő odaadta neked. Te meg azt hitted, hogy Leonnak írtam, csak az apja nem tudott a korábbi kis „viszonyunkról”, ezért adta neked, mert tudta, hogy egy szerelmeslevelet csakis neked írnék, senki másnak.

Végre elengedte a kezemet, és magához ölelt, úgy, hogy majd megfulladtam.

- Meg tudsz nekem bocsátani mindenért? Nem lett volna szabad, hogy bármit elhiggyek, de Abraxas szerint… na, többet sem hallgatok rá. Nagyon szégyellem magam, hogy megtámadtalak.

Elmosolyodtam.

- A lényeg, hogy végül minden tisztázódott. Természetesen megbocsátok.

- Más lány nem venné ennyire természetesnek.

- De én szerencsére nem vagyok ilyen „más lány”.

- Aha – vigyorgott.

- Szóval, kérdeznék még valamit. Igazából három dolgot. De nem lesz vicces, figyelmeztetlek.

Tényleg komolyan lett az arca.

- Hallgatlak.

- Először is: év elején néhány kisgyereket megkínoztál. Válasz?

Tom elvigyorodott, majd elnevette magát.

- Van.

- Ne vigyorogj, és ne nevess! Egyáltalán nem vicces a dolog. Választ AKAROK!

- Oké, akkor a kedvedért megpróbálok szépen fogalmazni: fizetett színészek. Érted?

Megkövülten ültem Tom ölében, illetve nem ültem, hanem… nem is tudom, csak megkövülten voltam Tom ölében.

- Ezzel akartál meghódítani? – dadogtam.

- Úgy tudom, a csajok buknak a rosszfiúkra – vigyorgott. – A kölyköknek meg kellett némi zsebpénz, szóval…

Elmosolyodtam.

- Most megkönnyebbültem. Viszont még hátra van két kérdés.

- Csak bátran – bíztatott.

- A második: igazából miért olvasod ezt a könyvet? – mutattam a poros tárgyra.

- Nagyon egyszerű – válaszolta. – Aurornak készülök, és mint ilyen, meg kell ismerkednem a sötét varázslatokkal is. Ki látott már olyan aurort, aki nem tudja, hogyan kell ilyen-olyan sötét varázslatot elhárítani?

- Komolyan auror szeretnél lenni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Aha. Harmadik kérdés?

- Hogyan lehet elpusztítani egy horcruxot?

Tom újra elvigyorodott.

- Elmondom, de figyelmeztetlek, nincs ingyen.

Furcsán néztem.

- Nem hoztam magammal pénzt.

- Nem pénzre gondoltam – És egyre jobban vigyorgott… - Szavanként egy csók, és máris megtudod, amire kíváncsi vagy.

- Összesen mennyi szó lenne? – kérdeztem mosolyogva.

- Csak hat, de ha akarod, egész fogalmazást készíthetek neked…

- Jó lesz a négy szó, megegyeztünk – nevettem fel.

×××

- A…
-… baziliszkusz…
-… mérge…
-… és…
-… a…
-… táltostűz.

A sok csóktól teljesen kifulladva dőltem hátra, és úgy látszott, Tom is így van ezzel.

- Hű, ez jó volt, többször is csinálok ilyet – vigyorgott.

- Na, megvan, amit akartam – motyogtam lihegve. – Csak ennyi mód van az elpusztítására?

- Igen, ennyit ismerünk.

- A baziliszkusz mérge ismerős nekem…várj csak – ültem fel, és villámgyorsan eszembe jutottak az összefüggések: A baziliszkusz foga… az elpusztított napló, amiben Tom képes volt visszajönni az élők közé, mint egy szellemalak… Harry beledöfte a naplóba a fogat, ami elpusztult… hát persze!

- Mi az, baj van? – kérdezte Tom, amikor rám nézett.

- Nincs, csak…– borzongtam meg, amikor világossá vált előttem, milyen kulcsfontosságú dologra jöttem rá. - … eszembe jutott valami, a jövőmből.

- Mondd el, hátha tudok segíteni.

- Jól van. Tudod, amikor másodikos voltam a Roxfortban – nyeltem egyet -, Ginny… kinyitotta a Titkok kamráját.

Tom felugrott egy ültő helyéből.

- A Titkok kamráját? De hát nem is Mardekár utóda!

- Tudod, mi az a Titkok kamrája? – hűltem el. Hogy mennyi meglepetés ért engem csak ma!

- Persze, hogy tudom, mivel elvileg nekem kellene kinyitnom… olvastam már róla, amikor a családom után kutattam.

Gyanakodni kezdtem.

- Hogyhogy elvileg? Nem akarod kinyitni?

- Minek? – vont vállat szórakozottan Tom. – Semmi bajom a mugliszármazásúakkal, pláne, hogy félig én is az vagyok. Most mire jó, ha cirkuszolok? Dumbinak meg Dippetnek így is van elég bajuk velem, hátha még kiszabadítanék egy bazi nagy baziliszkuszt is a gyerekek közé…

Ezzel egyet kellett értenem.

- Ugye tudod, hogy előbb-utóbb muszáj lesz kinyitnod?

- Nem.

- Kötelességed, hogy kinyisd, érted? – sziszegtem. – Még idén.

- De nem akarom.

- Tudod mit? Akkor majd én kinyitom – makacsoltam meg magam. Nem engedhetem, hogy ez a fiatal, idióta barom, helyes, aranyos fiú elcsessze nekem a további életemet a jövőmben. Hogy gondolja?!

- Azt meg pláne nem. Nem engedlek egy baziliszkusz közelébe!

- Egyszer már kővé dermedtem egy baziliszkusz miatt, szóval ne aggódj. Viszont akkor is neked kéne kinyitni. Tudod, ki az a Hisztis Myrtile?

- Aha.

- És utálod? – csillant meg a szemem.

- Nem, csak idegesít. Ő az egyetlen lány a Roxfortban, aki nem érdekel.

- Azért nem annyira csúnya…

- Nem azért, mondom, hanem azért nem kéne, mert folyton nyávog. Képzeld, mellette ülök bűbájtanon!

- Ó, te szegény – gúnyolódtam. – Örülj, ezek után már nem fogsz.

- Miért?

- Mert ha kinyílik a kamra, ő meghal, te pedig csinálsz egy horcruxot. Vili?

- Nem, nem vili. Nem akarok gyilkos lenni.

- Könyörgöm, egy évtized múlva ezreket fogsz meggyilkolni! – ordítottam, mire a mellettünk lévők igencsak érdekesen néztek ránk. – Ezt az egyet csak kibírod!

- Nem.

- Értem sem? Fogd fel úgy, hogy miattam gyilkolsz. Könyörgöm, légy már egy kicsit voldemortos!

- A múltkor meg az volt a baj, hogy túl voldemortos vagyok – Itt drámaian a homlokára csapott. – Miért van az, hogy a nőknek soha, semmi sem elég jó?

Egyszer még lecsapom, esküszöm, csak ne szeretném ennyire…

- Nyugi – vigyorgott aztán -, nem szándékozom elszarni a további életed a jövőben. Oké, kinyitom azt a kurva kamrát, csak ne szekálj állandóan!