Újra a gyengélkedőn

Nem telt sok időbe, hogy rájöjjek: Tom nem az a típus, aki egy perc alatt eldönt bármit. Neki gyakran napokra van szüksége ahhoz, hogy mindent alaposan fontolóra vegyen, minden lehetőséget számba vegyen, és sajnos nem siet el semmit.
Végül is most az van, hogy elküldtem Lumpsluck legközelebbi magánpartijára, ami a jövő héten lesz, hátha megtud valamit a horcrux készítésről. Igaz, veszekedtünk miatta nem is kicsit, de végül meggyőztem arról, hogy a jövőnek nem szabad változnia. És amint sikerült meggyőzni – máris azon gondolkodtam, hogy jól tettem-e, amit tettem. Dehogyis akarom én Myrtile halálát, dehogyis akarom, hogy Tomból Voldemort legyen! Dumbledore mondta, ő parancsolta, és amit mondott, azt úgy is kell véghezvinni.

Jobb ötletem nem lévén, egyik délután a könyvtárból egyenesen Dumbledore lakosztálya felé tartottam. Sok volt a megbeszélnivalóm vele, és úgy döntöttem, nem halogatom tovább.
Kopognom sem kellett, már nyílt is ki az ajtó előttem.

- Üdvözlöm, kisasszony! – köszönt derűsen a professzor. – Jöjjön, jöjjön csak be!

Félénken beléptem a szobába; az nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint az igazgatói iroda sok-sok évvel később, csak ebben a kék szín dominált. Ebből három ajtó nyílt, és nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, hová vezetnek, mert nyilvánvaló volt: hálószoba, mosdó és magánkönyvtár. Ahol álltam, valószínűleg dolgozószoba és nappali is lehetett egyben, mert Dumbledore professzor éppen egy asztalnál ült, és egy nagy halom pergamen volt katonás rendben mellette. Kezében pedig egy pennát tartott és nagyban javítgatott az előtte lévő pergamenen valamit. Különben a helyiség önmagában nem volt nagy, épphogy egy asztal, egy szék, egy kandalló és néhány kényelmesnek látszó fotel elfért benne.
A professzor fel sem emelte a fejét, nem is nézett rám. Fejével a fotelek felé biccentett, vagyis hogy foglaljak helyet kényelmesen és érezzem otthon magamat.

Még mielőtt szólhattam volna egy szót is, Dumbledore felállt, majd a mellettem lévő fotelhez sétált és leült. Kezében egy pergamen volt, amit felém nyújtott. Amikor megnéztem, láttam, hogy a legutóbbi átváltoztatástan dolgozatom volt az – szokás szerint K.

- Gratulálok a dolgozatához… bár ezt már megszokhattuk magától – mosolygott rám a félhold alakú szemüvege alatt.

- Köszönöm uram, és azt is, hogy fogad engem – sóhajtottam.

- Nincs mit. A jegyet nem én adom, hanem maga szerzi, és maga, kisasszony, rendkívül szorgalmas, ha szabad megjegyeznem. Parancsol esetleg egy kis teát, esetleg citromos süteményt? – A nagy köteg pergamen mellett ott hevert a sütistálca, tele ínycsiklandó, finom sütivel.

- Egy kis süteményt elfogadok, köszönöm – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, amikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért is jöttem. Jóízűen elfogyasztottam a citromos sütit, aztán a tárgyra tértem.

- Egy elég kínos dolog miatt jöttem ide, Dumbledore professzor – kezdtem bele.

- Azt rögtön sejtettem, ugyanis az ember általában nem a tanárától szokott segítséget kérni legelőször. Jól gondolom?

- Igen. A jövőről lenne szó, és tanácsért jöttem.

Dumbledore arca itt elkomorodott.

- Szeretném elmondani magának…

- Kérlek, csak a legszükségesebb dolgokat mondd el, csak azt, amiről úgy érzed, hogy nélkülözhetetlen, hogy megtudjam – váltott át személyesebb hangnembe.

És meséltem. Csak úgy ömlött belőlem a szó, mindent elmondtam, ami a szívemet nyomta. Elsősorban Tom, aztán a barátaim, a szüleim, Harry, Ron és a jövőbeli barátaim, Voldemort… a professzor egyszer sem szólt közbe, figyelmesen hallgatott.
Meséltem a bölcsek kövéről, a Titkok Kamrájáról, a halálfalókról, Siriusról, a Trimágus Tusáról, a Rendről, Dumbledore seregéről… mindenről, ami eszembe jutott, a professzor figyelmeztetése ellenére.

- Hihetetlen – csóválta a fejét. – Tom Denem, aki iskolaelső és prefektus… sötét varázsló lesz?!

- Igen. Elvileg gyűlölnöm kellene, de… - Elharaptam a mondat végét. – A jövőből tudom, hogy tizenhat évesen nyitotta ki a Titkok kamráját.

- Ó. És Denem tudja, hogy te…?

- Igen – haraptam bele az ajkamba. – Nemrég elmondtam neki. Nem kellett volna?

- Ha úgy érzed, hogy helyesen tetted, akkor én nem szólhatok bele. Viszont térjünk vissza a kamrához. Hogyha a jövőben valóban ez történik, akkor nincs mese, Tom Denemnek valóban ki kell nyitni a Titkok kamráját – sóhajtotta gondterhelten.

- Akkor jól gondoltam – vettem egy nagy levegőt. – A jövőt nem szabad megváltoztatnom.

Dumbledore kedélyesen elmosolyodott, mintha csak a napi időjárásról beszélgetnénk.

- Tudod, van egy elméletem, miszerint… a jövő megmásíthatatlan, és nem lehet megváltoztatni. Minden úgy történik, ahogy történnie kell.

- De professzor úr – mondtam -, ez… ez lehetetlen. Harmadéves voltam a Roxfortban, amikor időnyerő segítségével…

- Mondtam már, kedves kisasszony – mosolygott újra, és átváltott ismét magázásba. – Minden úgy történik, ahogy történnie kell. A jövőt nem lehet megváltoztatni, csak ha eleve úgy van megírva… remélem, érti, mire gondolok.

- És ha ez is úgy van megírva? – kérdeztem kíváncsian. Dumbledore nem beszélt világosan, ezért csak sejthettem, mire gondol.

- Az előbb-utóbb kiderül. Jegyezze meg, Miss. Granger: semmi sem lehetetlen.

- Igen, ez… ez valóban igaz – sóhajtottam. – Volt módom megtapasztalni. Azt hiszem, most már megyek.

- Rendben, és ha bármikor kedve támad jönni, jöjjön nyugodtan. Egy kis tea mellett bármiről szívesen beszélgetek bárkivel.

- Köszönöm, és viszlát!

×××

Végre eljött a csütörtök is, ami ez esetben dupla örömöt jelentett: február tizenkettedike volt, ami azt jelentette, hogy szombaton Valentin-nap. Jókedvűen kikászálódtam az ágyamból, majd magamra kaptam valamit, és – mivel korábban keltem -, úgy döntöttem, leülök még olvasni egy kicsit a klubhelyiségbe.
Csakhogy azzal nem számoltam, hogy a klubhelyiség teljesen tele lesz – a Valentin napi leveleket valamiért szokatlanul gyorsan el akarták intézni, amit jó esetben toleráltam VOLNA, ha nem ül minden fotelben legalább négy-öt diák. Persze, akinek sok levelet kell megírni…
Gondoltam, majd az ágyamon ülve olvasok, ez a legkevesebb, nem zavarom a díszes társaságot. A lábam már az első lépcsőfokon volt, amikor izgatott sutyorgást hallottam a hátam mögül:

- Szerintetek…? Igen, neki. Tom biztos értékelni fogja, és remélem, van esélyem…

Alap esetben nem álltam volna meg, mert valószínűleg több száz Tom nevezetű egyén sétálgat nap, mint nap kis – vagy nem is olyan kicsi – iskolánk falai közt. Viszont valamiért felfigyeltem.

- Felejtsd el, drága – hallottam egy iszonytatóan magas hangot. Először arra gondoltam, hogy Myrtile az, de akkor eszembe jutott, hogy ő nem griffendéles. – Tom Denem az enyém.

Aha.
Oké, most már világos.

Felvettem a lehető leggúnyosabb vigyorgásomat, és odasompolyogtam győzelmi mámorban úszva azokhoz a bizonyos lányokhoz. Már miért ne élvezném ki a helyzetet? Addig ütöm a vasat, amíg meleg.
Szóval ott tartottam, hogy kényelmesen arrébb toltam az egyik csajt, és a helyére huppantam.

- Bocs, lányok, de Tom Denem az enyém – villantottam meg egy olyan ribancos mosolyt, miközben az „enyém” szót jól megnyomtam -, és lesztek szívesek ezek után leszállni róla.

A magas hangú csaj végignézett rajtam, majd arca gúnyos fintorba torzult.

- Idefigyelj, kisszívem – rebegtette a szempilláit, mondanivalóját pedig ezek szerint nekem címezte. – Tudod, nem bírom azokat az embereket, akikben túlteng az önbizalom.

- Érthető. – Itt megpróbálkoztam egy angyali mosollyal.

- Szóval csak annyi: ne haragudj, de nem vagy egy szépségkirálynő. A hajad szörnyen bozontos, talán ha fésülnéd… kapafogad van, ráadásul a szemed színe sem valami hű de csodálatos. A fogad is sárga egy picit, az arcod… hát, láttam már rosszabbat is, de attól, hogy egész szép vonásaid vannak – remélem, értesz -, nem fogod Denemet elhódítani előlem. Még csak az kéne! – Itt felnevetett, rólam pedig egyből lehervadt a mosoly.

- Hogy… hogy lehetsz te ilyen bunkó? – dadogtam, arcom pedig tiszta vörös lett.

- Nem rúghatsz labdába mellettem, te is jól tudod – folytatta ő kicsit sem kíméletesen. Jó, bevallom, tényleg nagyon szép lány volt. A haja - egyébként szőke volt -, az arca, a szemei és úgy minden rajta, akár egy modellé. Csak az a töméntelen sok smink, ami rajta volt, csak az csúfított kicsit az összhatáson. De azért még nem hagyom magam! Rajtam ugyan nem fog ki egy ilyen Barbi baba! – Tom Denem az egyik legjobb pasi a suliban, ugye nem gondolod, hogy egy olyan lánnyal, mint te vagy, hosszútávra is tervezne? Ennyire te sem lehetsz naiv. De azért biztos, ami biztos – itt felém nyújtotta a kezét -, a nevem Charlotte.

- Nem érdekel a neved – húztam össze a szemöldököm, majd újra elvigyorodtam, hogy mégiscsak én vagyok fölényben. A kinyújtott kezet nem fogadtam el. -, különben is. Lehet, hogy nem vagyok egy hatalmas szépség, de nekem legalább nem töklé van az agyam helyén, és nem vagyok egy IQ csökkent liba. Nem tekintelek ellenfélnek – válaszoltam végül könnyedén. – A versenyünk már akkor eldőlt, amikor még el sem kezdődött. Én nyertem. Nyugodtan kérdezd meg Tomot, ugyanazt mondja majd, mint én.

A csaj iszonyatos dühbe gurult, és mielőtt egy szót is szóltam volna, már rá is kezdte azon az éles, süvítő hangján:

- Mégis mit képzelsz magadról?

- Hát én…- kezdtem volna bele, de az közbevágott:

- Hülye ribanc.

Ezt már nem hagyhattam annyiban. Mindketten előkaptuk a pálcánkat, és először ő támadott, de kivédtem. Aztán én, de ő is kivédte, aztán megint ő… és így ment ez legalább tíz percen keresztül. El kellett ismernem: tényleg nem töklé van a fejében, Barbi nagyon okos volt.
Már kezdtem unni ezt az egészet, amikor eszembe jutott egy hatásos varázslat:

- Pofix!

A Barbi valószínűleg nem ismerte, ezért védekezni sem tudott. Mivel a nyelve a szájpadlásához ragadt, nem tudott több varázsigét rám szórni, vagyis egy szó, mint száz: én nyertem. A csaj arca olyan lila volt a dühtől, hogy öröm volt ránézni.
Csak ekkor vettem észre, hogy az egész klubhelyiség minket bámul, mellettem pedig ott álltak a csajok és Ryan. Az egész Griffendél üdvrivalgásban tört ki.

- Ügyi voltál – veregette meg a vállam mosolyogva Vicky.

- Kösz. Igazából nem is volt túl n…

Ekkor azt éreztem, hogy a hátamba csapódik valami, aztán minden elsötétült.
×××

- Áú! – szisszentem fel, amikor megpróbáltam felülni. Minden homályos volt, alig láttam; de azt érzékeltem, hogy ketten ott ülnek az ágyam mellett. Mert a gyengélkedőn voltam, ez nem is kétség. A hátam iszonyatosan fájt, alig bírtam megmoccantani magam. Inkább feladtam, és megadóan hátradőltem a párnámra. A fájdalom mégse múlt el. Ekkor jött a javasasszony, és a kezembe nyomott valami italt, és amikor látta, hogy ébren vagyok, utasított, hogy igyam meg.
Belekortyoltam, de annyira szörnyű volt, hogy már köptem is ki.

- Mi ez? – fintorogtam. – És miért vagyok itt?

- Azért, mert eltörött néhány bordád – kaptam meg a választ. Felismertem Ginny hangját. Lassan kitisztult a kép: a barátnőm mellett megpillantottam Tomot is, aki vigyorgott.

- Mi van? És miért vigyorogsz?

- Nos, Mio, az van – kezdte roppant komolyan - , hogy egy lánnyal párbajoztál, és… és az a valaki eltörte a bordád. Ginny mesélte. Különben - kérdésedre válaszolva - , azért vigyorgok, mert imádom, ha a csajok összeverekednek miattam.

Tom újra elvigyorodott – azzal a Denem-mosolyával -, Ginny meg én csak a szemünket forgattuk. Eközben a javasasszony azt magyarázta, hogy muszáj meginnom azt a szörnyű italt, mert csak az segíthet a bordáimon.

- Nem emlékszel, mi történt? – kérdezte barátnőm néhány perces csönd után, és miután leöntöttem a torkomon azt a vackot.

- Várj csak… már emlékszem! Barbival párbajoztunk…

- Barbival?

- Valami Charlotte. Szőke cicababa, és griffendéles.

Tom erre különösen élénk lett.

- Magas, idegesítő hangja van?

- Aha. Honnan tudod?

- Készülj fel – nevetett fel Tom -, hogy ez a nyarad húzós lesz.

- Miért?

- Mert Charlotte is árva – húzta el a száját. – És teljesen rám van szállva. Az évi rutin általában az, hogy nyáron mindig megpróbál rám mászni. Először természetesen imponált a különös viselkedése, de a csaj sajnos egy alkalommal nem érte be; engem hibáztatott, hogy csak kihasználtam, satöbbi… Asszem ez két éve volt, azóta általában az szokott lenni nyáron, hogy nem hagy élni, folyton a nyomomban van. Én ilyenkor tapintatosan figyelmeztetem, de nyár végére általában teljesen kiborulok, és vérig sértem. Ilyenkor egy tanév kell, hogy megbocsásson, nyáron megint újra kezdi. Egyébként nem egy csajt bántott már miattam, úgyhogy… - És megint elvigyorodott.

- Élvezed, mi? – csóváltam a fejem mosolyogva.

- Hát persze!

Ekkor hatalmas ajtócsapódás kíséretében megjelent Flore és Becca. Egy összehajtott papír volt Florence-nél, Beccánál meg egy fényképezőgép.

- Hahó! – köszönt Becky. El is felejtettem mondani: a haja különben már visszatért eredeti állapotába. Gondolom, ezek után már kétszer is meggondolja, mit tesz… - Fantasztikus híreim vannak! Dippet megbízta Tomot és Hermionét, hogy csinálják meg a Valentin-napi újságot!

- Mit? – kérdezett vissza Tom rögtön.

- Valentin napi újságot – ismételte el Flore.

- Aha. És miért pont mi? – kérdeztem értetlenül.

- Miért, miért! – méltatlankodott Becca. – Valószínűleg azért, mert ti vagytok a szenzáció! A suli álompárja… Tom már eddig is népszerű volt, hát még most! Csodálkozom, Hermione, hogy nem vetted még észre.

- Álompár? Mindenki utál minket, Flore - gúnyolódtam.

- Ez nem igaz. Tomot sokan szeretik, téged meg nem ismernek. Na jó, elismerem, vannak, aki utálnak… de akik meg nem, azoknak ti vagytok a mintapár.

Tommal összenéztünk, és elmosolyodtunk. Keresve sem találnánk olyan párt, aki kevésbé illene össze, mint mi ketten…
A suli álompárja… hmm, ez még új nekem.

- Lehet, hogy igazad van, de… én nem tudom az újságot megcsinálni most, hogy itt vagyok – feleltem. – Becca, Flore, nem vállalnátok helyettünk?

- Tényleg, ez jó ötlet – bólintott Tom.

- Egyébként miről kéne írni? – kíváncsiskodtam. Különben az ötlet maga nem lenne rossz, de azért meg akarok bizonyosodni a felől, hogy semmi botrányos nem fog szerepelni az újságban. Bár Beccától és Flore-tól az is kitelik…
Flore nem szólt semmit, csak a kezembe nyomta azt a kis papírt, amit eddig szorongatott. Tom közelebb hajolt hozzám, és együtt kezdtük el olvasni:

VALENTIN-NAPI ÚJSÁG
Tartalom:

1. oldal: BOLDOG VALENTIN-NAPOT! felirat, alatta a Valentin-nap története.
2-4. oldal: szerelmesek köszöntik egymást (a homokórák mellé 24 órára ki kell helyezni egy zsákot, abba lehet a cetliket rakni)
5-8. oldal: boszorkány és varázsló társkereső rovat
9-12. oldal: A Roxfort szerelmesei (képek)
13. oldal: Tippek és trükkök – Tom Denem rovata
14. oldal: búcsúzás, tartalomjegyzék

Melléklet: boszorkányoknak /tetszés szerint/ - 1 db. Tom R. Denem és/vagy 1 db. Abraxas Malfoy másfél méteres poszter
Varázslóknak: 1 db. Charlotte M. Sullivan és/vagy Sarah Anderson másfél méteres poszter.

- Hogy gondolod? – hüledeztem.

- Mit? – pislogott Flore.

- A posztereket! És mi az, hogy roxforti szerelmesek? És képek?

Becca elvigyorodott, és máris lefotózott minket Tommal.

- Ez. Nem is örülsz? Benne lesztek az újságban!

Még mielőtt szólhattam volna, Tom közbeszólt:

- És mi az, hogy Tom Denem rovata!?

Flore és Becca összenéztek, majd Becca sóhajtott. Flore közben suhintott a pálcájával, és láss csodát: máris megjelent a gyengélkedő jobb sarkában, közvetlenül az ágyam mellett - egy mini fényképezőkabin. Ha szabad így fogalmaznom.

- Hermione – kezdte Flore -, nem kell aggódnod, megcsináljuk nélküled az újságot, de akkor legalább ne kritizáld, lécci. Tom, segítenél?

- Miben? – hökkent meg.

- Hát a tippek és trükkök rovatban… írhatnál néhány dolgot a roxforti fiúknak… ha gondolod.

- Felőlem – vonta meg a vállát sóhajtva Tom.

- Másban is kéne a segítség – folytatta Becca, majd elvigyorodott. – Tom, lécci vedd le a pólód és fáradj be a kabinba.

- Mi van? – kérdeztem elképedve.

Becca úgy sóhajtott, mintha ötévesek lennénk, akikkel mindig csak a baj van.

- Mit gondolsz, hogy csináljam meg a Tom Denem posztert, ha nem áll nekem modellt?

- De félmeztelenül? – hápogtam.

- Nem, majd beöltöztetem bundába – forgatta meg a szemét Becca. - Ne legyél már ennyire féltékeny! A lányok nyolcvan százaléka már így is látta Tomot nem csak póló nélkül… csak a falukra kell nekik. Nyugi.

Itt fintorogtam. Ahogy elképzeltem, hogy minden lányhálóban ez lesz kiplakátolva a falra, muszáj volt…
Tom már le is kapta a pólóját, és már állt volna fel, amikor közbeszóltam:

- De ez akkor is…! Most képzeljétek el! Ti mit tennétek, lányok, ha a ti barátotoknak lenne egy meztelen csaj az ágya fölött! Na ugye!

- Én speciel nem cirkuszolnék – szólt köze Flore, aki közben Tom felsőtestét mustrálgatta. – Nézni csak nem tilos!

- De ez akkor is nagyon rosszul esik… - érveltem tovább makacsul.

- Hé, lépj már túl ezen! – fújtatott Becky, aki – azt hitte – észrevétlenül szintén Tomot stíröli. – Csak egy fotó lesz!

- Akkor sem! – hisztiztem.

- De Mio…! – sóhajtotta Flore. – Nem sajátíthatod ki magadnak!

- Na, most akkor mi lesz? – szólt közbe Tom, miközben a szemeit forgatta. – Döntsétek már el végre!

- Gyere – sóhajtotta Flore, miközben elbújt a fülkében, Tom pedig ment utána. Innentől már csak hangokat hallottunk: - Kicsit balra… úgy… fordulj velem szembe, és húzd ki magad… azta!...vagyis…ühm… oké, állj így… lécci, úgy nézz, ahogy Hermionére néztél, amikor még meg akartad hódítani… oké… kész is!

Diadalmas képpel kijött a fülkéből először Flore, aztán Tom. Flore odaadta a képeket Beckynek.

- Vidd fel és nagyítsd ki!

- Milyen lett? – nyújtogattam a nyakam, hátha látok valamit a képből.

- Majd meglátod. Nyugi, te is kapsz belőle.

- Már kezdtem félni – gúnyolódtam.

- Oké, most megyünk Abraxashoz – itt Flore kicsit elpirult. – Becca, vállalod a fotózást?

- Aha – bólintott az említett – Sziasztok!

Ginny, Tom és én hümmögtünk egyet, aztán már el is tűntek.

- Esetleg nem akarsz felöltözni? – kérdezte Ginny Tomtól, miközben alaposan végigmérte.

Erre az elvigyorodott.

- Mért? Zavar?

Itt sóhajtottam, aztán elmosolyodtam.

- Ezt már velem is végigjátszotta, úgyhogy nyugi… különben hiába próbálkozol, Ginny, Tom , ha a fene fenét eszik is, ő akkor sem veszi fel a felsőjét. Ez olyan biztos, mint hogy most itt fekszem.

- Jó tudni – csóválta a fejét a barátnőm. – Igazából azért jöttem, hogy beszélgessünk.

- Beszélgessünk – adta beleegyezését Tom is.

- Négyszemközt – sziszegte Ginny.

- Jó. Bármikor szívesen elbeszélgetek veled…

Mielőtt Ginny hozzávághatott volna valamit, Tom már itt sem volt. Egy pillanatig nem szóltunk, aztán Ginny törte meg a csendet:

- Hova ment ez félmeztelenül? Itt hagyta a pólóját!

Csak fáradtan legyintettem, és mondtam neki, hogy üljön le mellém.

- Miért akartál beszélni velem?

- Csak mert… hát… - Itt elpirult. – Szerettem volna elmondani, hogy elsőként tudd meg…

- Mit?

- Izé… hát, összejöttünk Ryannel – préselte ki magából. Én felsikítottam, és ha nem fájt volna annyira a hátam, akkor biztos a nyakában is ugrottam volna.

- Uramisten, Ginny, és ezt csak így közlöd!?

- Mért, hogy kellett volna?

- Mikor történt?

- Mármint, hogy mikor jöttünk össze? Három hete.

- Mi? – döbbentem meg. – És eddig nem szóltál?

- Hát úgy voltunk vele, hogy minél kevesebben tudják, annál jobb. Ez csak ránk tartozik.

- Ki tudja még?

- Csak Becca, neki Ryan mondta el. Most közöljük majd a többiekkel. Ja, és Denem is tudta.

- Tom? – hűltem el. – Neki elmondtátok, nekem meg nem? Ezt sohasem bocsátom meg, vedd tudomásul!

- Nem! – tiltakozott. – Nem mi mondtuk el, ő jött rá magától.

Kifújtam a levegőt.

- Hát persze. Már meg kellett volna szoknom… Tom Rowle Denem mindent lát, mindenhol ott van, minden nyelven beszél – legyen az élő, holt, állat, növény -, mindig mindent tud, maga a tökéletesség.

Ginny elnevette magát.

- Szívemből szóltál!

Nevettünk egy darabig, aztán én szólaltam meg:

- Hallottad egyébként Flore-t? Én és Tom, mint a Roxfort álompárja… hű, ezt még meg kell szoknom.

- Sok sikert – vigyorgott Ginny.

×××

Hajaj… holnap Valentin nap, négy nap múlva pedig itt a szülinapom… Tom tuti, hogy nem felejtette el. Remélem, nem veri magát költségekbe miattam, mert általában azt szokta… Rómeó is egy egész kis vagyonba kerülhetett. Ő – mármint Rómeó – egyébként egész szépen fejlődik. Még csak alig két hónapja van nálam, de már sokkal nagyobb, mint amikor kaptam. Becca nemrég elkezdte különben beszélni tanítani a madarát, amit tőlem kapott. Eddig nem sok sikerrel… ha a papagáj beszélni méltóztatik, akkor is valami trágár kifejezést mond, amit Tom szokott. Ezért egyszer kérdőre is vontam Beckyt, hogy hogy van az, hogy a papagája úgy beszél, mint Tom, holott a madarat a hálószobájában tartja… aztán nekem – mint főállású hülyének – sikerült rájönnöm, hogy EGY szobában alszunk Beccával, Tom pedig elég gyakran feljár.

×××

- Boldog Valentin-napot, bazdmeg!

- Majdnem tökéletes…

Nos elég kellemetlen, ha egy ilyen párbeszédre ébred az ember reggel, ráadásul pont, ha egy Valentin-reggel az…

- Bocs, Hermione – hallottam Tom hangját mellőlem, és végre kinyitottam a szemem: Tom ült az ágyam mellett; Becca papagája éppen Tom vállán ült, aki még mindig engem nézett. Mármint Tom, nem a válla. Na de mit keres Napóleon a gyengélkedőn?!

- Jó reggelt. Bocs az ébresztőért, azt a bizonyos utolsó szót sehogy sem tudom kiverni ennek a hülye madárnak a fejéből.

- Te megtetted a magadét – sóhajtottam még álmosan, majd megpróbáltam felülni, ami nagyjából már sikerült. A javasasszony szerint még négy-öt napig minimum maradnom kell, ha meg akarok gyógyulni.

- Mikor jöhetsz már el?

- Én?

- Nem, Erzsi néni. Naná, hogy te!

- Még négy-öt napba beletelik…

Tom elszontyolodott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem is jössz Valentin-napozni?

- Hát, nem igen tudok…

Tom erre se szó, se beszéd, felkapott, és már vitt is ki a gyengélkedőről.

- Mi… mit csinálsz? – hüledeztem. – Vigyél vissza! Még a végén elejtesz!

- Ez a legnagyobb bajod? – vigyorgott. – Mert ha igen, akkor megnyugodhatsz. Igaz, nem vagy túl könnyű, de elbírlak.

- Kösz a bókot – gúnyolódtam.

- Csak a csontok nehezek benned, nyugi…

- Aha… meg az eltört bordám, mi?

Már meg is érkeztünk a Griffendél klubhelyiségbe, ahol – ahogy az lenni szokott -, mindenki minket bámult. Tom ledobott egy fotelbe – lehetett volna kicsit óvatosabban is! - , aztán ő is leült. A nadrágzsebéből elővett egy pici, téglalap alakú valamit, ami leginkább egy gyufásdobozra emlékeztetett. Rábökött a pálcájával, mormogott valamit, aztán a pici kis valami egyre nagyobb lett: végül akkora lett kb., mint kétszer az a vaskos könyv, ami a horcruxokról szólt. Felül elég szabálytalan alakja volt, alul lapos.

- Szóval, ahogy már mondta az a dög… boldog Valentin-napot!

- Köszi – pusziltam meg a száján. – De miért nem az ebédnél adtad oda? Úgy szokás, nem?

- Nem érdekel, mit hogy szokás. Különben meg ebédnél nem hiszem, hogy oda tudtam volna adni. Általában ahhoz is segítség kell, hogy tudjak mozogni a sok bonbon és ajándék között - amik ugye a lányoktól jönnek. Természetesen tele vannak szerelmi bájitalokkal, úgyhogy egyikből sem eszem.

- Akkor mit csinálsz velük?

- Régebben egyszerűen bedobtam a kukába, mostanában inkább felcsaptam kerítőnek.

- Vagyis?

Tom elvigyorodott.

- A bonbonokat elküldöm - persze névtelenül - olyanoknak, akit utálok – fiúknak és lányoknak is, vegyesen – és nem mondom meg, mi van benne. Természetesen amint megeszik, szerelmesek lesznek abba, akitől én kaptam… olykor ez elég vicces tud lenni, pláne, ha lány lesz szerelmes lányba, vagy fordítva… de azért nehogy azt hidd, hogy olyan gonosz vagyok. Volt már, hogy én hoztam össze két szerelmest.

- Tom Denem, a kerítőbácsi – vihogtam. – Igazán érdekes!

- Inkább nyisd ki az ajándékod, ne beszélj annyit – fintorgott.

- Hű, még megsértődök… de jól van. Csak a kedvedért.

Izgatottan kibontottam a csomagot: felül egy kisebb, puha teddymaci volt, mellette egy csomag Zonko-s édesség; alatta pedig… URAMISTEN!

Felsikítottam.

- Ez komolyan az enyém?

Nem csalás, nem ámítás: pontosan ugyanaz a könyv volt benne, amit Tom olvasott a múltkor; ami a horcruxokról szólt.

- Én már elolvastam – mosolygott. – És láttam, hogy érdekel. Amúgy nyugi, nem a könyvtárból csórtam, a Zsebpiszok közben vettem.

- Nagyon, nagyon köszi! – Valamiért biztos voltam benne, hogy a horcruxos infókra még szükségem lesz. Inkább bele sem gondoltam, hány száz éves könyv lehet, és Tom mennyit adott érte… - De… nem fogadhatom el – nyújtottam neki. – Túl értékes.

- Ne hülyéskedj - tolta Tom vissza a könyvet -, neked adtam, a tiéd.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg… - mosolyodtam el. – A jövőben ez sok információt adhat. Nagyon hálás vagyok.

- Szóval arra akarod használni, hogy engem megölj? – lepődött meg. – Hát amikor azt mondtad, hálás vagy…

- Öhm… bocsi – vörösödtem el. – Mindig elfelejtem, hogy te vagy Voldemort. Ne haragudj!