Tom vagy Voldemort?

Tom már fel is kapott, és vitt a Nagyterem felé. Á, dehogy törődik azzal, hogy mindenki minket néz, dehogyis érdekli, hogy mi vagyunk a fő látványosság! Útközben egyszer azért megállt, mégpedig egy sebtében felállított kis bódénál, ahol halomnyi újság hevert, és még a padlón is néhány stóc össze volt kötözve tartaléknak. Az asztalka másik oldalán Becca meg Flore feszítettek büszkén, vigyorogva. Igazából csak akkor vigyorodtak el, amikor megjelentünk. Jó, mondjuk akkor mindenki más is…

- Sziasztok! – köszöntek egyszerre, derűsen, mire mi is. – Valentin-napi újságot?

Tom letett, aztán rögtön elvett egyet, csak úgy találomra. Amikor kinyitotta, és ott volt benne a mi drága Barbinknak a félmeztelen fényképe hatalmasban, én erőnek erejével igyekeztem kiverni Tom kezéből az újságot, de pont úgy tartotta, magasan a feje fölé, hogy nem értem el. Közben persze a hátam is fájt, de nem mutattam ki.

- Tom - vihogott Becky. -, szerintem kössél életbiztosítást magadra, mert ha így haladsz, nem marad sok belőled jövőre…

- Na de Mio! – háborodott fel Tom, Beccára csak egy lesújtó pillantást vetett, de nem kommentált. – Nyugi már, nem kell rögtön féltékenykedni – Erre fogta a fényképet, kivette az újságból, és miszlikbe aprította, majd egyszerűen hátradobta a válla fölött. Nyilván tiltakozhattam volna, hogy a környezetszennyezés káros, meg hasonlók, de inkább csöndben maradtam. – Meg vagy elégedve, vagy a párkereső rovatot is széttépjem?

Megszeppenten motyogtam egy igent, majd belenéztünk az újságba. A Valentin-nap történetét kapásból átlapoztam, később majd megnézem. Következő oldalakon a szerelmesek köszöntik egymást. Rögtön az első üzenet nekem szólt:

Drága Mióm! Sok boldog Valentin napot kívánok neked. Meg azt is, hogy ezt a sokat mind velem töltsd, és ne azzal az idiótával. Szeretettel: Tom.

- Tipikus Tom Denem stílus – jegyeztem meg, majd elmosolyodtam. - Köszi szépen.

A rovat vége felé én is mutattam Tomnak egyet:

Édes Tommym! Boldog Valentin-napot neked. Kívánom, hogy mindig maradj ilyen, amilyen most vagy, bár tudom, ez nem lehetséges. Azért még nem kell elkeseredni, lehetne rosszabb is. Szeretettel ölellek: Miód.”

- Rosszabb? – hitetlenkedett Tom. – Ennél rosszabb hogy lehetne?

- Ne fessük az ördögöt a falra, Tommy – vigyorogtam, majd lapoztam egyet, és a társkereső rovatba érkeztem. Pechemre a legelső ez volt:

„168 cm magas, 16 éves, szőke, csinos lány keres korban hozzá illő fiút. Szeretek ismerkedni, szórakozni és bulikat csapni. Legkedvesebb hobbim a vásárlás…

- És a kurválkodás… - szólt közbe Tom, de leintettem, és folytattam:

„Legkedvesebb hobbim a vásárlás, ezen kívül a barátokkal való lógás és minden olyan sport, ami nem izzaszt le nagyon.”

- Figyelj, Tom, lehet, hogy én vagyok a hülye, de a sportnak nem az a lényege, hogy leizzadjunk?

- Elvileg – mosolygott Tom, majd folytattuk az olvasást:

„… ami nem izzaszt le nagyon. Keresek korban hozzám illő fiút, aki el tud fogadni engem úgy, ahogy vagyok. Előnyben a fekete hajú, szürke szemű srácok. Jelige: Lottybaba.”

Tommal elnevettük magunkat.

- Mért van olyan érzésem, hogy Charlotte akar már megint keresztbe tenni neked?

- Nyugi, csak úgy döntött, újságban kerestet meg téged. Ugyan már! – nevettem fel. – Ki az a hülye, akinek nem tűnik fel, hogy kire akar célozni?

Gyorsan átfutottuk a társkeresőt, és valamilyen csoda folytán többször is belebotlottunk a „fekete, rövid hajú,” és „szürke szemű” jelzőkbe, természetesen együtt. De volt még olyan is, hogy „rövid, tejfölszőke hajú és kék szemű”. Itt a célszemély nyilvánvaló volt, mert az egész iskolában csak egy Malfoy van, és másnak meg nincs tejfölszőke haja.

- Nagyon kelendőek vagyunk manapság Abbal – vigyorgott Tom, majd lapozott.

- Ne! – nyögtem fel, amint megláttam a következő oldalt. Fotók voltak ott, négy oldalon keresztül. Igen, sok kicsi fotó, és mind tökéletes szív alakúra voltak kivágva. Rögtön a második oldal elején ott voltunk mi, Tommal, a gyengélkedőn, felettünk egy felirat: Tom R. Denem & Hermione J. Granger. Közvetlenül alattunk Ginny és Ryan smároltak valamelyik folyosó sarkában. Gondolom, Flore volt az az ügyes, akinek ezt sikerült lefotóznia úgy, hogy nem vették észre. Abraxas is ott volt az épp aktuális csajával, meg…meg… BECCA ÉS ALPHARD?!

Kérdően néztem Beckyre, mire ő kissé elpirult.

- Ezt előbb is mondhattad volna – forgatta meg a szemét Tom.

- Jaj, most ne mondd azt, hogy nem tudtad – sóhajtotta Becca.

- Én csak azt jegyeztem meg, hogy elmondhattad volna, hogy a többiek is tudják. Egy szóval sem mondtam, hogy én nem tudtam…

- Hermione, neked nem a gyengélkedőn lenne a helyed? – terelte a témát Becca, úgy látszik, nagyon nem akaródzott erről beszélni.

- De, de Tom elráncigált.

- Nem árt meg ez neki? - kérdezte Flore.

- Fenét – válaszolt Tom egyszerűen. – Én jobban tudom, mi a jó Miónak.

- Jobban, mint az orvosok.

- Igen, azok meg örüljenek, hogy tanulhatnak tőlem

- És vajon mit tanulhatnának öntől az orvosok, Dr. Denem? – gúnyolódott Becca.

- Hogy a nevetés a legjobb gyógyszer – mosolygott Tom, majd lapozott az újságban, és arra a bizonyos részre érkeztünk, amit úgy neveztek el: „Tippek és trükkök- Tom Denem rovata.”

Elhúztam a számat a címre. Mellette volt egy kép Tomról, amiben immár felsőben, guggolva pózol.

„Első és legfontosabb szabály: soha ne add fel. Akárkit is szemelsz ki magadnak, mindegy, milyen, ha kitartó vagy, előbb utóbb úgyis beléd esik. Soha ne mutasd ki előtte azon félelmeidet, miszerint mi lesz, ha mégsem sikerül a becserkészés. Mindig légy magabiztos és sose alázkodj meg a választottad előtt.”

- Te igazán bölcs ember vagy – sóhajtotta Becca gúnyolódva.

- Eddig nem tudtad? - vigyorgott amaz, mire megjelent mellettem Ginny és Vic is. Köszöntünk egymásnak, aztán újra beszédbe elegyedtünk:

- ...szóval bocs Tom, hogy nem tisztelünk szentként, és nem áldozunk fel senkit miattad – fejezte be mondandóját Flore.

- Kibírom – csapott drámaian a homlokára az említett. – Különben is, én, mint a Sötét Nagyúr, sajnos nem lehetek szent.

- Sötét Nagyúr… hát, agyilag biztosan sötét vagy… – morfondírozott Ginny hangosan, mire mind elnevettük magunkat Tomot kivéve.

- Hé, most megsértettetek. Semmi bajom az agyammal.

- A hülyék mindig meg vannak elégedve magukkal – szúrta közbe oktatólag Vicky.

Elvigyorodtam.

- Ó, Tom nem csak hogy meg van elégedve magával, szerinte ő maga az Atyaúristen.

- Azért ne túlozzunk – szólt közbe Tom – Megelégszem akármilyen angyalka szereppel is.

- Te vagy a fiúangyalka, én meg a lányangyalka – mosolyogtam. – Jó lesz így?

- Mi meg tartjuk a gyertyát – vigyorgott Becca meg Flore. – Odafönt biztos nincs áram.

- Olvashatnánk végre azt a rohadt újságot? – rebegtette a szempilláit Ginny, mire újra belemerültünk az olvasásba.

„Következő szabály: tűnj gonosznak. A csajok imádják a rosszfiúkat, ez általában be is jön, kiéve, amikor nem. Ha nem, akkor még mindig ott van a jókisfiú fíling. Viszel egy csokor rózsát, nyálas szerelmesleveleket írogatsz – ezt imádják, tapasztalatból mondom -, esetleg tedd féltékennyé az egyik barátnőjével.”

- Nem gondolod, hogy az utolsó sor kissé durva? - jegyeztem meg Tomnak.

- Á, dehogyis. Ha nem adtad volna be a derekad, én is ezt csináltam volna, de nem voltál túl nehéz eset - vigyorgott rám, aztán meg végignézett a barátnőimen, majd a szeme megállapodott Ginnyn, aki összerezzent, és úgy nézett szét, akár egy kis őzike. Tom kihívóan nézett rá, mi meg elnevettük magunkat, mire Ginny is megnyugodott végre.

- Halálra ijesztettél – sóhajtott fel Ginny megkönnyebbülten. – Esküszöm, még negyedikben sem ijedtem meg így tőled.

- Negyedikben? – Odasúgtam Tomnak:

- Akkor harcoltunk ellened a Minisztériumban, a jövőben.

Tom mindent értően bólintott.

„A másik legfontosabb szabályhoz érkeztünk. Ez pedig így hangzik: SOHA, semmilyen körülmények között ne könyörögj. Inkább állj neki fenyegetőzni.”

- Újabb briliáns hódítási terv Denem pennájából – forgatta a szemét Ginny.

- Könyörgöm, nem hívnál inkább Tomnak, Weasley? Mert akkor végre én is leginnyzhetnélek.

- Nekem nyolc – vont vállat Ginny. – Akkor Tom.

- Miből gondolod, hogy ez bejön? - kérdezte Vicky kíváncsian.

- Nem gondolom, hanem tudom, és onnan, hogy tapasztalat. Ennyi elég?

- Nem, mert ez hülyeség – kommentálta Becca. – Mi az, hogy álljon neki fenyegetőzni? Velem még soha, senki sem fenyegetőzött.

Tom flegmán végignézett Beckyn.

- Akkor nem lehet túl nagy a forgalmad.

Becca elvörösödött mérgében. Vagy nem mérgében. Nem tudom…

- Teee…tee…!

- Nyugi – ugrottam kettőjük közé. – Ne veszekedjetek már minden hülyeségért!

- De megsértett!

- Tom – néztem rá szigorúan. – Kérj bocsánatot.

- De én nem…

- Azonnal kérj bocsánatot, különben itt hagylak, aztán több napig fáradozhatsz azon, hogy kibékíts – húztam fel az orrom. – Szóval, hogy döntesz?

- Bocsi – mormogta Tom Beccának, és kezet fogtak.

×××

Amint beértünk a Nagyterembe – Tom már megint felkapott -, azt vettük észre, hogy mindenfelé piros szívecskék röpdösnek, és baglyok szálldosnak be az ablakon. Tom elvitt a Mardekár asztalához, és leültetett Abraxas mellé, majd ő is lehuppant. Már éppen szóltam volna azért, hogy vigyen vissza a griffendélesekhez, amikor észrevettem Tom asztalát.

Ilyen sok bonbont egy helyben én még ÉLETEMBEN nem láttam. Akkora kupac gyűlt össze ezekből, meg a levelekből és különféle ajándékoktól, hogy nem láttam a tanári karra tőlük, pedig ott ültünk az asztal elején. A mellettem ülő Abraxasnál is volt rengeteg ajándék, bár Tomnál mintha picivel több lett volna. A két hatalmas kupac nem fért el egyiküknél sem, a végük összekeveredett. A keveredésnél kicsit alacsonyabban voltak az ajándékok, kicsit át lehetett látni, de annyira nagyon azért nem.

- Ez mind a tiétek? – hüledeztem, aztán felváltva néztem Tomra és Malfoyra.

Tom hanyagul az ajándékokra nézett.

- Igen, de van még. A csomagok, amiket reggel kaptunk, a hálószobában maradt.

Eltátottam a szám. Ez kész kabaré! Nem hittem, hogy ennyi lány egyáltalán jár a Roxfortba…

- Jesszusom… téged az árvaházban is így szeretnek a lányok? – hitetlenkedtem, mire láttam, hogy Tom arca elkomorodik.

- Ott engem senki sem szeret, a lányok meg végképp nem - na jó, talán Charlotte… Azt mondtad, Harry úgy tudja a jövőben, hogy nagyon szerettem a Roxfortot. Tippelj, miért.

- El tudom képzelni - mosolyogtam. – Bár azt nem értem, miért nem szeretnek az árvaházban. Annyira kedves vagy és aranyos.

- Itt igen – bólintott rá a barátom. – De nem tudod, hogy az ottani légkör mit hoz ki belőlem. Ott senki sem ért meg engem. Mindig is kívülálló voltam, születésemtől kezdve. Sok furcsaságot csináltam kicsi koromban, ezért senki sem akart velem barátkozni…

- Furcsaságot? Mit értesz ez alatt?

- Hát varázslást. Mugli környezetben ez igen szokatlan tud lenni…

- Miért? Szerintem nagyon cuki lehettél, amikor varázsolgatni próbáltál még kisfiúként…

- Tíz éves voltam, amikor felakasztottam Billy Stubbs nyulát egy gerendára - közölte semleges hangon.*

Itt lehervadt a mosoly az arcomról.

- Mi? De miért? Mit ártott neked az a szegény nyúl?

- A gazdája előző nap elvette az ebédemet, hogy azt a vacak nyulát etesse. Jó, tudom, hogy gyerekes dolog, de akkoriban ezt véresen komolyan vettem. Elég szegényes a koszt ott…Össze is vesztünk emiatt, verekedtünk is, de a gondozók szétválasztottak minket. Másnap reggelire menet megláttam az egyik folyosón a nyulat. Tudtam, hogy Stubbs nyula, csak ő tartott állatot az egész árvaházban. Biztos voltam benne, hogy valahogy elszökött a gazdájától. Gondoltam egyet, felvettem a nyulat a földről is kivittem az udvarra. Gondoltam eldugom valami jó kis helyre estig, hadd aggódjon az a hülyegyerek. Aztán megláttam egy gerendát a kert végében, gondoltam, hogy a karbantartó hagyta itt, aki nemrég ment el. Nem bírtam tovább menni, valahogy ösztönös késztetést éreztem, hogy felakasszam szerencsétlen állatot. Gyorsan szereztem egy vékony kötelet valahonnan, de a gerenda túl magasnak bizonyult. A bosszúvágy még égett bennem, de kezdtem feladni. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és erősen koncentráltam, hogy eszembe jusson valami jó ötlet. Amikor kinyitottam, a nyúl már a gerendán volt, megfojtva. Nem tudtam, hogy csináltam, de nem is érdekelt. Először fogtam fel, hogy mit csináltam, és hátrálni kezdtem. Elfutottam reggelizni, de képzelheted, mennyire voltam éhes. A tetemre csak délután találtak rá, Stubbs rögtön engem gyanúsított, de én persze mindent letagadtam. Na. Még mindig úgy gondolod, hogy aranyos voltam?

- De hát hogy voltál képes ilyen szörnyűségre? – hűltem el.

- A bosszú miatt az ember sok mindenre képes, Hermione – sóhajtotta Tom. – Mintha valami lila köd ereszkedett volna az agyamra, és nem láttam tőle.

- De… - próbáltam összeszedni magam -… ez csak egyszeri eset volt. Ez még nem jelenti, hogy gonosz voltál.

- Öhmm… tavaly a kiránduláson két emberrel bent voltunk egy barlangban, amikor jött felénk egy kígyó, és meg akart támadni engem. Megparancsoltam neki, hogy hagyjon békén. Ezt Benson és Bishop hallotta, és teljesen megrémültek. Szerintük maga a Sátán vagyok, mert beszélni tudok a kígyókkal. Azóta meg sem mernek mukkanni, ha a közelükben vagyok, vagy ha rólam van szó. Úgy félnek tőlem, mint a tűztől.

- Annyira nem értelek – csóváltam a fejemet. – Miért nem használtál felejtőátkot?

- Mert egyszer már varázsoltam a nyáron, és ha még egyszer megteszem, akkor kirúgtak volna innen, azt meg nem akartam.

- Ó. Így már érthető. Nem baj, majd én kibékítelek a többiekkel.

Tom felnyögött.

- Inkább ne. Nekem jó így, ahogy van. Nem szükséges változtatni a helyzeten…

- Tom, ne haragudj, de huszonegy éves korodig kénytelen leszel maradni az árvaházban. Nem lehetsz mindenkivel rosszban.

- De igenis, lehetek. Kérlek, ne szólj bele, semmi kedvem barátkozni az ottaniakkal. Nekem a Roxfort az otthonom.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy bagoly szállt a vállamra, és egy levelet dobott az ölembe, aztán már ott sem volt. Gyorsan felbontottam a levelet, majd olvasni kezdtem:

Kedves Hermione!

Először is, boldog Valentin napot kívánok. Csak azt szerettem volna a tudtodra adni ezzel a levéllel, hogy még mindig nem mondtam le rólad. Remélem, megbocsátasz a múltkori kis incidens miatt, ami az órám után történt. Nem akarlak kényszeríteni semmire, csak arra kérlek – mit kérlek, könyörgök -, hogy gondold át alaposan a dolgokat, minden lehetőséget vegyél számba, mielőtt döntesz. Én még mindig szeretlek – ezt tartsd észben. Ha elgondolkozol a dolgon, és esetleg mellettem döntenél, tudod, hol találsz, ha viszont nem… az ajtóm akkor is, mindig nyitva áll előtted. Reménykedem, hogy jól döntesz.

Legmélyebb szeretetemmel csókollak:
Leonardo V.

- Kész vagyok – fújtam ki a levegőt.

- Mi volt az az óra utáni incidens, hadd halljam csak? – nézett rám Tom szigorúan.

Megráztam a fejem.

- Jaj, Tom semmi az egész. Összevesztünk. Ennyi.

- Biztos csak ennyi? Nem erőszakoskodott?

- Igen, hidd már el – néztem Tom szemébe könyörgően – Na jó… izé… megfenyegetett…

- Mi? – kiáltotta Tom, és már állt volna fel, de sikerült elkapnom a talárjánál.

- Kérlek, ne menj oda – könyörögtem, miközben megpróbáltam a szememmel megtalálni Leont, de nem sikerült.

Tom ekkor felállt, és a tanári asztal felé vette az irányt. Nagy kétségbeesésemben elé álltam.

- Állj el az utamból – sziszegte, miközben láttam valamit megvillanni a szemében. – Esküszöm, Hermione… itt olyan botrány lesz pillanatokon belül, amilyen még nem volt a Roxfort történetében. Állj félre!

- Nem – sikítottam, s ezzel sikerült elérnem, hogy a mardekárosok mind minket néztek, és a tanári asztal felől is kaptunk néhány lesújtó pillantást. – Nem mész sehova! Nem engedem!

×××

Tomot kiráncigáltam a folyosóra. Természetesen mindenki minket nézett, de még mindig jobb volt, mintha Tom elkezdené provokálni Leont.

- Idefigyelj… - kezdte volna, de közbevágtam:

- Semmire sem mész azzal, ha párbajozol vele…

- Ki mondta, hogy párbajozni akarok? Simán ki akarom nyírni - csikorogtatta a fogait.

- Jesszusom, Tom, ne mondj már ilyet! Nyugodj végre le! – Idegességemben nem tudtam, mit tegyek. – Menj el a mosdóba, mosd meg az arcod, és gyere vissza. Itt várlak.

Tom nem mozdult, inkább a kezembe nyomott egy fényképet. Leon volt rajta, meg egy hugrabugos csaj, és csókolóztak…

- Holnap felmegyek Dippethez és megmutatom a képet. Ha addig élek is, de kirúgatom ezt a hülyét – mondta, majd elvette az említett dolgot a kezemből, ezután elment, gondolom, a mosdóba.

Már negyed órája vártam, és úgy döntöttem, előre megyek, és félúton biztos, hogy összetalálkozunk. Felmentem a lépcsőkön, de még járni kellett kicsit a mosdóig. Már csak azon az egy folyosón kellett volna végigsétálnom, amikor hátulról léptek zaja ütötte meg a fülem, és megálltam. Azt hittem, Tommal elkerültük egymást valahogy, és ő lesz az. Nagy meglepetésemre Leon állt előttem, amikor megfordultam.

- Szia – mosolygott.

- Szia – morogtam.

- Megkaptad a levelem?

- Sajnos meg.

- Nem sürgetlek a választásban.

- Már választottam.

- Igen? És szabad tudnom, kit?

- Tomot, és még novemberben.

Leon arca kifejezéstelen maradt.

- Ó. Szóval így állunk.

- Igen, és köszönj el szépen az állásodtól, mert holnaptól már nem fogsz itt dolgozni – vigyorogtam, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy elszóltam magam.

- Ugyan miért nem?

- Tomnál van egy fénykép, amin egy diákkal szórakozgatsz… és én is jelenteni fogom Dippetnek, hogy zaklatsz.

Leon feje hihetetlenül gyorsan lila lett a dühtől, és az öntelt, vigyorgó képem elég volt ahhoz, hogy erőteljesen a falnak lökjön, és a torkomnak szorítsa a pálcáját. A vigyor persze rögtön lehervadt az arcomtól. Egy ideig farkasszemet néztük Leonnal, majd végül ő szólalt meg először:

- Két lehetőséged van. Gondolom, rájöttél már magadtól is, de azért elmondom. Az egyik, hogy szép csendesen szakítasz Denemmel, és a barátnőm leszel, a képet meg széttéped. A második… inkább ne akard tudni – szorított jobban a falhoz, és a pálcáját még mindig a torkomnál tartotta.

Gondolkodás nélkül rávágtam:

- A másodikat választom… akármi legyen is az. Tomnál van a fénykép, nem nálam, még ha meg is ölsz, akkor sem tudod megakadályozni, hogy kirúgjanak innen.

- Ugyan már, drága Mione! – nevetett fel erre Leon olyan harsányan és sötéten, amitől megborzongtam. – Csak nem feltételezed rólam, hogy megölnélek? Ugyan! Sokkal jobb terveim vannak veled… ne vágj ilyen rémült arcot, nyilván semmire sem kényszerítenélek, jobban szeretem, ha a másik is önként rááll a dologra… viszont a válogatott kínzások még mindig hasznosak tudnak lenni ilyen helyzetekben. Tehát, utolsó lehetőség. Nem?

- Nem – nyögtem, miközben becsuktam a szememet, és vártam, mi fog történni. Leon már vette a levegőt, hogy valamilyen átkot szórjon rám, de ekkor meghallottam bal oldalról valaki hangját:

- Tedd el a pálcád! – Tom volt az, igen, csak is ő lehetett. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy igazam volt. Tom Leonra szegezte a pálcáját, de Leon még mindig olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt.

Leon sötéten elmosolyodott.

- Eszemben sincs. Ha akarod, ölj meg, de előbb még megkínzom a kis barátnődet…

Tom nem szólt semmit, csak állt ott, némán és egyenesen. A szemébe néztem, és szerintem látta az én szemeimben, hogy nagyon félek, mert ez az ember bármire képes lehet…
A feszültség ekkorra már tapintható volt. Ekkor egy hangot hallottam, ami mintha a fejemből jött volna:

„Nyugi, Hermione, kitalálok valamit, csak adj egy percet…”

- Tom? – kiáltottam fel hangosan, mire Leon kérdően nézett rám, Tom pedig csak kacsintott. Alig hiszem el…Tom képes lenne legilimentálni? És csak így, minden erőfeszítés nélkül? Nem is rám szegezte a pálcáját, bár lehet, hogy rám koncentrált. De akkor is… tizenhét évesen ennyire jól olvasni mások gondolataiban lehetséges lenne!?

„Legilimentor vagy?”, kérdeztem gondolatban.

„Igen. Ennyire meglepő?”

„Most mit fogsz tenni?”

„Töröm a fejem. Az előbb bele tudtam nézni Vitale fejébe, és nem hiszi el, hogy képes lennék megtámadni, úgyhogy...”

Itt a gondolatmenet félbeszakadt. Ránéztem Tomra, aki vett egy mély levegőt.
Ekkor Leon hirtelen megszólalt, még mindig rám szegezve a pálcáját:

- Cru…

- Capitulatus! – kiáltotta Tom, mire Leon kezéből kirepült a pálca. Ezt hamarabb is megtehette volna… - Crucio!

Felsikítottam. Leon hirtelen elterült a földön és elkezdett vonaglani, miközben üvöltött.

- Tom! – sikítottam újra, miközben odafutottam mellé, és elsírtam magam. – Tom, hagyd abba…!

De ő nem hallgatott rám. A pálcáját hihetetlenül mereven tartotta, esélyem sem volt, hogy kiverjem a kezéből. A szemében nem láttam érzelmeket, talán csak azt, hogy… mintha… mintha élvezné!?
Igen, látszott, hogy élvezte. Ott álltam megsemmisülve, miközben Tom még mindig Leont kínozta. Rácsimpaszkodtam a vállára és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Teljesen más lett, amint ez sikerült. A pálcát leengedte, és végre, úgy látszott, újra olyan, mint régen. Annyira bűnbánóan nézett rám, hogy azt hittem…

- Hermione! – hallottam a hátam mögül egy hangot. Amikor megfordultam, láttam, hogy Minerva az. Amikor meglátta Leont – aki közben elájult -, elsápadt és kérdően nézett felénk.

- Mi történt itt? – nézett vádlóan Tomra. – Kiáltozást hallottam.

- Minerva… ez itt nem az, aminek látszik…. – mentegetőztem. – Leon meg akart kínozni, de Tom megmentett…

- A Cruciatust használtam – szólalt meg Tom hidegen, mire Mimi teljesen megdöbbent. – Nem kell titkolózni, Hermione, előbb utóbb úgyis mindenki megtudja majd, és akkor repülök.

Tom szemén tisztán látszott a bűntudat. Egy pillanatig rám nézett, aztán Mimire, és végül elindult előre.

- Hová mész? – kérdeztem dadogva.

- Csomagolni!

×××

- Nem… Tom! Ezt nem teheted…! – rohantam elé, és elálltam az útját. – Nem hagyjuk, hogy kirúgjanak! Ugye, Mimi?

Minerva kissé ideges lett.

- Hogy mi? De hát ez… ez szabályszegés… - Itt beleharapott az ajkába. – És mint hollóhátas prefektus és iskolaelső…

- Igaza van – legyintett Tom szomorúan, és körbenézett. – Nem érdemes fáradnotok miattam. Hermione, gondolom már nem akarsz velem lenni, úgyhogy nem értem a viselkedésed…

- Tévedsz! – vágtam rá egyből. – Még mindig szeretlek, és nem érdekel, mit mondasz. Nem mész te sehova. Együtt majd kitalálunk valamit.

Tom újra csak rázta a fejét.

- Rajta, Mimi, mondj már valamit! – néztem rá esdeklő szemekkel. – Győzd meg!

- Hát… - gondolkozott Minerva valami jó kifogáson - … Tom, azt ugye tudod, hogy ha most elmész, nem csak a Roxfortból rúgnak ki, de mivel már nagykorú vagy, Azkabanba is csuknak?

Tom vett egy nagy levegőt, ezen kívül sikerült elkapnom a tekintetét.

- Gondolkozz, Tom! Mindig bátor voltál, most meg gyáván megfutamodsz? – vetettem a szemére.

- Vállalnom kell a felelősséget a tetteimért. Épp ideje volt, hogy megtanuljam – A hangja remegett. – Te, Hermione, és te sem, Minerva… nem tudjátok, hogy ez az egész milyen változásokat okozott nekem itt – bökött a szívére elkeseredetten.

- Ha vállani akarod a felelősségedet akkor segíts rendbe hozni Leont, hogy semmi ne derüljön ki. Kérlek, Tom, miattam, a jövőmért! – kérleltem sírva.

Tom szeme villant egyet, aztán végül megszólalt:

- Legyen.

Visszamentünk az ájult Leonhoz, és elkezdtünk gondolkodni.

- Nem hagyhatjuk itt…- sóhajtottam.

- De akkor hova vigyük? – kérdezte Mimi.

- Hát… az iskolán kívülre nem mehetünk. Itt kell valahol elrejteni addig, amíg rendbe hozzuk. Hányadik emeleten vagyunk most?

- A harmadikon.

- Akkor gondolkozzunk. Hova rejthetnénk el Leont, ami közel is van, meg nem is veszi észre sen…megvan! Vagyis lehet, hogy mégsem jó, mert mászni kell még néhány emeletet, de egyébként… mit szólnátok a Szükség Szobájához?

- Hát az létezik? – kérdezte Mimi csodálkozva.

- Persze, a hetediken van… de ha Tom rászórja azt a láthatatlansági varázslatot, amit a múltkor ránk… akkor van esélyünk – sóhajtottam fel. Tom már végzett is a bűbájjal. Nem láttuk Leont, de tudtuk, hogy ott van. Fellebegtettük nagy ügyesen a hetedik emeletre. Háromszor elsétáltam az ajtó előtt – Mimi és Tom különben hülyének néztek.
Kell egy hely, ahol elrejthetjük Leont, amíg rendbe nem jön, de ne vegyék észre… kell egy hely, ahol elrejthetjük Leont, amíg rendbe nem jön, de ne vegyék észre… kell egy hely, ahol elrejthetjük Leont, amíg rendbe nem jön, de ne vegyék észre…

Az ajtó máris feltűnt, mire mi csendben beosontunk. Egy kellemes, nagyobb szoba tárult elénk. A szoba bal sarkában volt egy ágy, arra fektettük Leont, amikor már ismét látható volt. A szoba másik sarkában egy nagyobb kandalló foglalt helyet, amiben égett a tűz, a előtte pedig kényelmesnek tűnő kanapék. Közvetlenül az ajtó mellett egy nagyobb faasztal állt, meg néhány szék.

- Hmm… hogy kerülnek ide kanapék? – morfondírozott hangosan Mimi, de ez senkit sem izgatott különösebben.

- Minerva, szaladj le Flore-ért, de csak érte. Minél kevesebben vagyunk, annál jobb.

Mimi bólintott, és már el is tűnt.

- Te megőrültél? Minek hívod Reynaudot? – sziszegte nekem Tom, amikor helyet foglaltunk a fotelben.

- Ő tud a legjobban gyógyítani, ráadásul biztos, hogy nem szól senkinek.

- Nem vennék rá mérget. Hogyan tervezed ezután?

- Nem tudom, minden attól függ, hogy mennyi idő alatt gyógyul meg Leon.

Tíz perc múlva már meg is érkezett Flore lihegve, McGalagony társaságában. Elvégzett néhány alap gyógyítói varázslatot, majd közölte az eredményeket:

- Nem súlyos az állapota, bár idő, mire rendbe jön.

- Mégis mennyi? – kérdezősködtem.

- Körülbelül egy hét…

- Mennyi? – kiáltottunk fel egyszerre Tommal, és megbotránkoztatva néztünk Flore-ra. – És ki tartja majd addig az órákat, ha szabad tudnom? Holnap még vasárnap, nem lesz feltűnő, ha hiányzik, de hétfőn órája van velünk…

- Hétfőn még biztos nem bír lábra állni, ezért valakinek helyettesítenie kellene…

- Mégis hogy?

- Mit tudom én! – kiáltotta Florence. – Te csináltad a bajt, te is hozd rendbe!

Egy darabig csend volt, mindenki mélyen elmerült a gondolataiban.

- Nekem lenne egy ötletem… - szólt közbe Minerva, mire mind ránézünk.

- Halljuk!

- Százfűléfőzet?

- Az egy hónapba telik, mire elkészítjük, és nekünk már hétfőre kellene…

- Nem mondtam, hogy mi készítsük el… - kacsintott Minerva.

Megvilágosodtam.

- Hát persze! Tom ellop Lumpslucktól egy adag főzetet, és minden meg van oldva, hisz nagyon jó színész…

- Mi? – szólalt meg Tom ledöbbenve. – Na várjatok csak. Nézzek ki úgy, mint Vitale?

- Csak egy hétig! – győzködtem.

- Inkább az Azkaban!

- Majd lenyugszik – vigyorogtam Mimire. – De hogy lopja el a bájitalt?

- A Lump-klubhoz mit szóltok? – kérdezte Tom sóhajtva. – Holnap este lesz. Így két legyet ütünk egy csapásra. Horcruxok és százfűléfőzet. Meglesz.

- Oké, de hogy fogod ellopni a főzetet?

- Megvannak a módszereim…

- Merlinre, ebből hatalmas balhé lesz – vágott szenvedő képet Minerva. – Ha ezt megtudja Dippet vagy Dumbledore…

- Nem tudják meg, ha csak valamelyikünk el nem mondja neki. Én nem teszem – szögeztem le. – A többi csak rajtatok áll.

- Hermione – szólalt meg Mimi. -, gondolod, hogy Tom képes lesz akár néhány napig is Vitale professzort helyettesíteni?

- Bármikor képes lennék erre, mostanra szerencsére sikerült kiismernem azt az undok modorát. És nem tagadhatjátok, hogy jó színész vagyok.

- Hiába, a Broadway sokat fog veszteni személyedben – gúnyolódott Flore.

- De még mekkorát!

- Tom, ez most nem alkalmas időpont, hogy növeszd az egódat. Inkább találj ki egy pontos tervet, hogy miként törsz be a bájital-laborba.

- Mondjak valamit? Eszemben sincs betörni – mosolygott. Mindannyian kérdően függesztettük rá a tekintetünket. – A Lump-klub végén - amikor már csak ketten leszünk -elkábítom Lumpsluckot, aztán elcsórom a bájitalt, és beleteszem a talárom zsebébe. Lumpsluckot felébresztem és kitörlöm az emlékezetét, majd egy földöntúli mosollyal távozok. Hogy tetszik?

Mimit és Flore-t megbíztuk, hogy hozzon fel egy kis kaját nekünk és Leonnak, ha majd felébred. Bele sem merek gondolni, hogy itt fog üvöltözni és követelni, hogy engedjük ki…

Kettesben maradtunk Tommal.

- Mennyire haragszol rám, Mio? – kérdezte egy sóhaj kíséretében.

- Neheztelek – vontam vállat, mert zavarban éreztem magam. – De tudom, hogy te leszel Voldemort, ezért még csak nem is szidhatlak meg, hisz én kértelek arra a múltkor, hogy nyisd ki a Kamrát…

- Ki is nyitom, Hermione – közölte erre ő szárazon. – Kinyitom, de nem most, majd csak év vége felé. Egyelőre gondolni sem akarok rá, és azt szeretném, hogy te se gondolj… szörnyű volt, ami nemrég történt, Hermione. Ugyanaz a bosszú töltött el, mint amiről meséltem neked, de sokkal, százszor erősebb, mint tíz évesen… mindez csakis azt bizonyítja, hogy mennyire szeretlek.

- De könyörgöm, a Cruciatus átok… nem gondoltál rá, hogy mi lesz ennek a következménye?

- Nem, már mondtam, hogy ilyen helyzetben képtelen vagyok a józan gondolkodásra. Amikor végre abbahagytam a kínzást, és láttam a kisírt szemeid… hát esküszöm, meg tudtam volna fojtani saját magam, amiért ennyire gyenge voltam, és amiért megbánottalak. Csodálom, hogy meg tudsz bocsátani nekem. Én a helyedben nem tenném…

- Tom – hajtottam a fejem fáradtan Tom vállára, és elmerengtem. -, tudod, miért pont mi vagyunk az álompár a Roxfortban? Én gondolkodtam ezen.

- És, mire jutottál?

Fáradtan elmosolyodtam.

- Azért, mert mindig újra tudtuk kezdeni tiszta lappal, akármi is történt. Igaz, eddig nem történtek olyan súlyos dolgok, de más pár már rég szétment volna például annál a bizonyos szerelmeslevél incidensnél… de mi nem.

Tom kuncogott. Odahajolt hozzám, és megcsókolt.

- Nem illünk össze – mondta kicsit később, a csóktól kifáradva.

- Tudom - sóhajtottam.

- Nem is maradhatunk sokáig egymás mellett….

- Ezt is tudom.

- Hermione… - Látszott Tomon, hogy olyasmit fog mondani vagy kérdezni, amit már régóta szeretne. -… soha nem jutott még eszedbe, hogy velem maradj… ebben az időben?