Mimi nagy ötlete

- Hermione… - Látszott Tomon, hogy olyasmit fog mondani vagy kérdezni, amit már régóta szeretne. -… soha nem jutott még eszedbe, hogy velem maradj… ebben az időben?

Közelebb húzódtam Tomhoz, már amennyire ez még lehetséges volt, és a szemébe néztem.

- De igen, és szeretnék…

Tom szeme felragyogott.

- ...de nem lehet. – Ő sóhajtott egyet, és elfordította a fejét. – Érts meg engem, kérlek...!

- Értem – felelte, miközben bólogatott. – Szóval mert én leszek a jövőben a legnagyobb ellenséged, már nem is szeretsz, és inkább mész vissza, hogy a barátaiddal megölj, mint maradsz itt, hogy együtt lehessünk.

- Nem – siettem a válasszal, miközben megsimogattam Tom arcát. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. Szeretlek.

- Ez így semmit sem ér – csóválta a fejét szomorúan. – Hogy már csak néhány hónapig lehetek veled... ez... ez annyira...

- ... igazságtalan. Tudom. Nem mi akartuk így, de ez van és kész. Jaj, ne legyél már ennyire elkenődve... látjuk még egymást a jövőben!

- Persze! – horkantott – Miközben a barátaid átkokat lövöldöznek rám, és azokra a halálzabálókra, vagy kikre...

Ettől nevetnem kellett. Tom halálosan komolyan mondta a mondanivalóját, és épp ettől lett vicces. „Halálzabálók”...
Tom egy lesújtó pillantást vetett felém.

- Azok halálfalók! – javítottam ki kuncogva.

Ő csak elmosolyodott.

×××

Minerva „Mimi” McGalagony és Tom „Voldemort” Denem éppen a terv részleteit dolgozták ki a tóparton, egy nagyobb fa alatt. Szerencsére egész jó idő volt, már februárhoz képest: nem volt se eső, se hó, csak kicsit hűvös volt odakint, ezért mindannyian kabátot kellett, hogy vegyünk. Miközben Tom és Mimi lázasan a továbbiakról vitatkoztak, addig Flore-al – mi ketten tudtunk még erről a Leon-dologról – jól elvoltunk: ő valami most divatos újságot olvasott, én meg elmerengve bámultam a tavat, amibe egyszer már majdnem belefulladtam. Szép emlékek...

- ... szóval, kész a terv – dőlt a fatörzsnek Tom.

- Halljuk – sóhajtottam egykedvűen. Amit semmiképp sem tudtam megérteni: Mimi és Flore nagyon könnyen átsiklottak a felett a Cruciatus-átok fölött... igaz, nem mondom Tomnak, meg nem is mutatom ki – bár szerintem ő is tudja -, ez engem nem is kicsit zavar. Jól van, tudom, ha az ember Voldemort Nagyúrral barátkozik, akkor fogadja el, hogy márpedig neki ilyen a természete. Önmagában nem sötét, csak hajlik a rosszra, de ennyi. Tény viszont az is, hogy nem ilyennek képzeltem: a fiatal Voldemort mindig is úgy élt bennem, mint egy elszigetelt bástya, aki megközelíthetetlen a többi diák számára. Úgy gondoltam, mindig rosszban sántikált, mindenki utálta, persze sokan féltek tőle a sötét természete miatt, kivéve a tanárokat, akiknek tenyérbe mászó módon hízelgett. Úgy képzeltem, bárkit képes volt manipulálni a céljai elérésére... és erre idejövök, egy bájital miatt, és megismerem a valódi Tom Denemet: Egy feltűnően jóképű fiatal srácot, akiért bomlanak a csajok és aki élvezi is ezt.
Hát nem fura?

- Nos, a terv a következő – vette át a szót Mimi, és olyan komolyan képet vágott, mintha egy államtitok elmondására készülne fel lelkiekben. – Holnap este Tom elmegy Lumpsluckhoz, hízeleg, visz csokit és amikor már csak ketten vannak, elkábítja őt. Besurran a bájital-laborba, elvisz egy jó csomó Százfűlé-főzetet. Eddig megvagyunk, ugye. Másnap – ez hétfő -, Tom reggel iszik belőle, mondjuk egyórányi adagot. Kényelmesen megebédel a tanári asztalnál. Visszaváltozik Tommá, minden megy a régiben. Amikor Vitale professzornak órája lenne, Tom ismét, minden szünetben megiszik egyórányi adagot.

- Fúj – nyújtotta ki a nyelvét Flore. – Szegény.

- Aztán – emelte fel a hangját Mimi, és szúrós szemekkel nézett Flore-ra, mintha azt mondaná: „Pofád befogod, vagy számolj a következményekkel!” -, már csak annyi van hátra: ki lesz Tom, amíg az igazi Tom Vitale professzorként órákat ad? Pofonegyszerű. Hermione, vagy Flore: el kell csórnotok Rebecca Royston papagáját.

- Minek? – hökkentem meg. Egy papagáj az, ami most a legkevésbé hiányzik nekünk.

Mimi elvigyorodott.

- Minek, minek! Tudod, Hermione, hogy nagyon jó vagyok átváltoztatástanból. Senki sem fogja észrevenni, hogy kicseréltük Tomot egy papagájra...

- Mi? – Majdnem eldőltem a röhögéstől. Hogy Tomot... egy papagáj helyettesítse?

- Jól hallottad. Mit szóltok? Zsenik vagyunk Tommal, vagy nem vagyunk zsenik?

- Ez az!

Tom és Minerva összevigyorogtak, majd rácsaptak egymás tenyerére.

- Szervusztok, fiatalok! – hallatszott egy derűs hang a hátunk mögül. Megfordulva láttam, hogy a mosolygó Dumbledore az. - Csak nem valami rosszban sántikáltok? – kérdezte még szélesebb mosollyal, majd odasétált hozzánk, közvetlenül Tom mellé.

Én és Mimi teljesen lefagytunk, de Tom és Flore földöntúli nyugalommal néztek az ősz varázslóra. Na igen. Mimi és én – mint a két eminens – mindig rettentően megijedtünk, ha szabálytalanságon értek minket, de Tom és Flore – a két edzett ember nálunk – csodálatos módon még csak meg sem rezzentek soha. Bár igyekeztem én is, hogy ne látszódjon az arcomon, hogy ideges vagyok, de nem tudom, mennyire sikerült. Nem akartam, hogy Dumbledore professzor megtudja, hogy a bűntársa vagyok Tomnak ebben az egészben, hisz még a végén mind a négyen Azkabanba kerülnénk jó sok időre... és akkor fuccs az időutazásnak. Nem, titkolni kell, amíg csak lehet.

- Mi? Dehogy, mi egyáltalán nem is sántikálunk, rosszban meg pláne nem – válaszolta lazán Tom, és megeresztett egy Denem-féle mosolyt. Tény, hogy a mostani átváltoztatástan professzorunk nem tartozott a Tom látványától sikongató tinilányok közé, ezért nem tudom, ez a mosoly mennyire vált be. Mindenesetre megpróbálta.

- Á, ennek örülök. Egész szép időnk van, nemde bár?

Tom és Dumbledore professzor még társalogtak néhány percig, aztán, mire odanéztünk, a professzor eltűnt.

×××

Flore már elkérte a papagájt, így hát nekem semmi dolgom nem volt, mint hogy megfigyeljem az eseményeket. Éppen a Mardekár klubhelyiség – itt úgyis mindenki rosszban sántikál, így nem keltünk feltűnést, még egy óriáspapagájjal sem –, egyik eldugott sarkában telepedtünk le négyen. Aztán végül is annyira megbámultak, hogy mégis inkább Tom szobáját választottuk.
Felmentünk, és a papagájt letettük a földre, közvetlenül Tom ágya mellé, mi pedig négyen az ágyon ültünk. Végül Minerva suttogott valamit, néhány mozdulatot tett a pálcájával – meg Tom fejéhez is érintette -, és láss csodát: a papagájnak hirtelen lába nőtt, meg két karja, és ott állt előttünk Tom teljes hasonmása.

- Hű – döbbent meg az igazi Tom, majd az átváltoztatott papagáj felé fordult. Megérintette az arcát és a haját is. – Tényleg olyan, mint én!

Már éppen kezdtünk belejönni az örvendezésbe, amikor:

- Kurva anyádat – krákogta a papagáj hangján az elvarázsolt Tom.

Fintorogva néztem Mimire.

- Most meg mi van? - tárta szét a karját. – A hangját nem tudom elváltoztatni. Különben meg, nem tudom, mi bajotok. Tom is így beszél, nem?

- Hát ebben van némi igazság – ismerte be vállrántva Flore.

- Na ugye. Fel sem fog tűnni.

×××

Még mindig a szobában ültünk a papagáj-Tom és az igazi társaságában, amikor is hirtelen ajtócsapódást hallottunk. Későn láttuk csak meg Abraxas Malfoy döbbent képét, amint az belépett a szobába.

- Mi... mi ez? – adott hangot meglepődésének Malfoy, mire Tom nemes egyszerűséggel karon ragadta, és kihúzta a szobából. Egy perc múlva újra bejött Tom, de már egyedül.

- Kitöröltem az emlékezetét, és elküldtem, hogy menjen a szokásos csajozó-körútjára. Egy hamar nem tér vissza, mindig a Szükség Szobájába mennek, vagy a csaj hálószobájába...

- Honnan tudod?

- Én is mindig oda vittem a lányokat – közölte egy Denem-mosoly kíséretében Tom. Kösz. Még egy érdekes részlet, amit nem akartam tudni.

Tovább folytattuk a beszélgetést – Flore kicsit szomorkás lett Tom megjegyzése óta -, aztán elmentünk vacsorázni, és lelkiekben felkészülni a holnapi napra.

×××

Mágiatörin poshadtunk éppen. Az én tollam magától jegyzetelt, de megpróbáltam persze figyelni is – vajmi kevés sikerrel. Akkor épp a hollóhátasokkal voltunk beosztva; ezért hát Mimi is itt volt – éppen Tommal varázslósakkoztak. Ami azt illeti, én olyannak képzeltem a fiatal McGalagonyt, aki mindig csak tanul és tanul, semmi szórakozásra nincs ideje. Erre most óra közben sakkoznak a későbbi Voldemort Nagyúrral. Hát nem semmi.
Hogy Tom hogy került ide? Nos úgy, hogy neki éppen lyukas órája van, és úgy döntött velünk marad. Binns naná, hogy nem vette észre.
Mivel a koboldfelkelés nem nagyon érdekelt senkit, mindenki igyekezett lekötni magát valamivel: én ugye tanultam, Tomék sakkoztak, Ryan bűvésztrükköket mutatott – amikben egyébként nagyon jó - a meghökkent Ginnynek és Vickynek, Becca körömlakkozott, Flore egy hollóhátas fiúval beszélgetett, Cherry meg nagy bőszen tanulmányozta a számba vehető fiúkat a teremben – azokat, akik kimenthetik ebből a szörnyű házassági tervből.

- Nyertem! – sikkantotta Minerva mellettem, miközben mind két kezét a magasba emelte. Binns egy lesújtó pillantást vetett ránk, aztán folytatta az unalmas monológját.

- Csak azért, mert szándékosan hagytalak nyerni – morogta Tom, Minerva viszont csak vigyorgott.

Jó nekik, hogy ilyen nyugodtak. Én még mindig ideges vagyok. Reggel Tom – rá jellemző módon – elfelejtett elmenni reggelizni Leon-képpen. Persze ez még nem nagy tragédia. Az lenne a nagyobb, ha az óráira felejtene elmenni...
Legalább a százfűlé főzet megvan. Tom azt mondta, óvatosan puhatolózott Lumpslucknál a horcruxokhoz kapcsolódóan, de csak annyit tudott meg, amennyit már eddig is tudott. A professzorból ennyit kiszedni is valódi művészet volt, Tom szerint többször is kérdezte, hogy csak a dolog elméleti része érdekli-e. Aztán nevetve mesélte, hogy Lumpsluck azt mondta: ha sok csokit visz neki és továbbra is jól tanul, még azt is el tudja intézni, hogy a Minisztériumban kapjon munkát, sőt odáig ment: ki tudná eszközölni a jó kapcsolatai révén, hogy Tomból mágiaügyi miniszter legyen.

Tom és Mimi új partit kezdett, és éppen ekkor csöngettek. Nagy levegő. Most jön a Legendás Lények Gondozása velünk...

×××

Halálos félelemben üldögéltem a mardekárosokkal egy fa tövében, az udvaron, közel az erdőhöz. Leont vártuk. Vagyis Tomot, de ezt senki sem tudja. Nos igen, ekkor jutott eszembe: hogy a fenébe fog Tom tanítani, ha még ő maga is csak tanuló? Késő bánat...
Persze nekem se volt az egész fenékig tejfel: Tom-papagáj kezét kellett fognom végig. Flore briliáns ötlete...
A mardekárosok már nagyban káromkodtak, amikor megjelent Leon. Vagyis Tom. De szakasztott úgy nézett ki! Még a számat is eltátottam. Ugyanaz a mosoly, arc... egy pillanatig eszembe jutott, hogy talán mégiscsak az igazi Leonardo Vitale az, de elvetettem.
Flore kicsit másképpen festett, mint én. Pontosabban: ha nem lettek volna ott a többiek, szerintem halálra röhögte volna magát. Mi tagadás, most, hogy belegondolok, tényleg elég vicces...
Tomnak valami módon mégis sikerült Leon-szerűvé változtatnia a hangját, és nagyban elkezdte mesélni a kimérák fejlődési szakaszait, életkörülményeiket és szerepüket a varázslótársadalomban. Úgy láttam, készült.

- Valaki meg tudná nekem mondani, hogy sikerült-e már legyőzni valakinek egy kimérát?

Szokás szerint a kezem a magasban volt.

- Miss Granger – köszörülte a torkát Tom-Leon.

- Egyetlen példát ismerünk, de a győztes varázsló annyira kimerült a harcban, hogy nem sokkal később lezuhant a szárnyas lováról és meghalt – daráltam úgy, mintha könyvből olvasnám.

- Nagyon jó, kisasszony – mondta, de pontot, azt nem adott. Hát köszi. Ezért még számolni fogunk.

„Hát pontot nem kapok?” , gondoltam, mert biztos voltam benne, hogy Tom legilimentál.
„Naná, hogy nem. Készülj.”

Nem sokkal később Walburga felelt valamire – neki bezzeg adott harminc pontot. Harmincat! Csak mert mardekáros! Szólni kellett volna neki, hogy nem most van itt az ideje a pontlevonósdinak...
Ennek ellenére Tom tökéletesen játszotta Leon szerepét. Ha nem tudnám, hogy ő az, tuti elhinném az egész színdarabot.

×××

Szerencsére nem voltam ott, amikor az igazi Leon felébredt. Éppen Flore volt vele, és ő mesélte: annyira üvöltözött és rohangált, hogy le kellett kötöznie. Amíg beteg, nem akar felejtőátkot szórni rá, majd csak ha meggyógyult. Persze, ő tudja...
Tom nagyon ügyes volt egész héten. Igaz, a papagájjal volt némi gond: többször is beszólt a tanároknak, amikor azok kérdezni akartak valamit, így a Mardekár jó néhány pontot veszített.

Nagy bátorságról téve tanulságot, kedden bemerészkedtem a Szükség szobájába, hogy beszéljek Leonnal. Mondjuk tök felesleges volt, csak annyi történt, mint mindig – könyörgés, hogy legyek vele, fegyegetés, stb. -, persze egy kis ordibálással vegyítve, hogy engedjem ki, mert hogy jövök én ahhoz, hogy őt bezárjam. Na itt volt az a pont, amikor távoztam a szobából, és elhatároztam, hogy addig vissza se megyek oda, amíg Leon nem megy el. És még neki áll feljebb.

×××

Hát, ezt is megértük. Hátam mögött van egy balszerencsés időutazás, egy szerencsétlen olaszországi út, sok-sok veszekedés a barátaimmal és Tommal, a roxforti Valentin-nap és egy igen sikeres Leon-rejtegetés a Szükség Szobájában... és most végre – ötven évvel a saját korom előtt – 17 éves vagyok. Illetve leszek este kilenckor. Azazhogy ötven év múlva ilyenkor, mert itt még meg sem születtem.
De ez részletkérdés.
A csajoktól és Ryantől már megkaptam az ajándékokat: kaptam cipőt, ruhát, képeslapot, gyöngyfűző-készletet, körömlakkot, könyvet – vagy hármat -, bonbont és persze virágot. Rózsát kaptam mindenkitől, mert az igazsággal nem mertem előhozakodni: a kedvenc virágom a napraforgó. Azt ugyanis nem szokták ajándékba vinni. És hogy miért ez a kedvencem? Mert egyszerű, szép, és sárga. És szeretem a sárgát. És a zöldet. És a vöröset. Na de eltértünk a tárgytól, ami engem most teljesen leköt:

Tom még nem köszöntött. Nem voltam elkenődve, tudtam, hogy úgysem úszom meg holmi tessék-itt-az-ajándék-puszi-puszi dologgal. Dehogyis! Biztos kitalál valamit a szülinapomra. Abban nem kételkedem, hogy eszébe jut-e egyáltalán, mert ugyebár ő tökéletes. Különben is, még csak ebéd volt, gondoltam, majd délután köszönt.

Nem tévedtem.

Kora este, úgy háromnegyed hat körül feljött a Griffendélbe és azt kérte, hogy sétáljunk egyet.

- Ilyenkor? – hökkentem meg, de ő nem szólt, csak bólintott. Megfogta a kezem, és már mentünk is.

Vagy jó negyedórán át.
Be, a Tiltott rengeteg fái közé.
Helyesbítek: a Tiltott Rengeteg legsötétebb fái közé. Á, dehogyis ijedtem meg, hogy a jövendőbeli Sötét Nagyúrral vagyok egy teljesen elhagyatott, sűrű és sötét erdőben tök egyedül!
Mert persze hiába kedves, meg aranyos, az aggályaim mégsem oszlottak el csak úgy, sajnos.

- Itt vagyunk – fékezett le, mire én is megálltam. Tom a pálcájával egy fa tövére mutatott, ahol egy nagyobb pokróc volt leterítve, meg kis kosárkák.

- Piknik? – csillant föl a szemem, amint rájöttem, hogy Tom nem azért hozott ide, hogy megöljön/megkínozzon/szétdaraboljon és odadobja a maradványaimat a kentauroknak és farkasoknak.
Ő elmosolyodott, mire mindketten leültünk. Tom kis hangulatvilágítást küldött fölénk, majd előhúzott a pokróc alól egy nagyobbacska csomagot. Rögtön ki is bontottam. Ez állt benne egy kis papíron:

"Kicsi szívem, kicsi szám, boldog születésnapot kíván. Tom”

Most már vigyorogva bontottam tovább. Első szerzemény: egy szép, sötétzöld kötésű, közepes méretű könyv volt benne, és rajta ez állt:
Napló

- Ha nem vezetsz naplót, éppen ideje. Rá kell hagynunk az utókorra, mit szenvedett Júlia, s Rómeó - köszörülte a torkát.

Majdnem elnevettem magam.

- Te? – prüszköltem. – Mit szenvedsz te?

- Mindketten igen nehéz kínokon fogunk átesni – közölte halálkomolyan.

Csak megforgattam a szemeim.

Kaptam még parfümöt, egy csokor rózsát – na igen... – meg egy romantikus témájú könyvet.
Az este csodásan telt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, beszélgettünk, ettünk, és a változatosság kedvéért beszélgettünk.

- ... szóval nem hinném, hogy valaha is találsz hozzám hasonló barátot.

- Jaj, de egoista valaki – nevettem fel. – Honnan veszed, hogy hozzád hasonlót keresnék?

- Mindenkiben engem keresnél, ez biztos – felelte mosolyogva. – Mert szeretsz.

- Aha. És ki mondta? – viccelődtem.

- Hát te!

- Á, az nem olyan biztos. Lehet, hogy Imperius alatt álltam, vagy valaki konfúziós átkot szórt rám. Bármi megeshet. Vagy te adtál be nekem szerelmi bájitalt. Sosem lehet tudni.

- Én nem adtam semmit – vigyorgott. – És biztos nem állsz átok vagy bűbáj alatt. Most legalábbis biztos nem. Akkor, megismételnéd?

- Mit?

- Hogy szeretsz. És hogy hűséges leszel... legalábbis amíg itt vagy.

- Oké: szeretlek, és hűséges leszek. Meg vagy elégedve?

Üldögéltünk kicsit a fa alatt, úgy, hogy ő háttal a fának dőlt, én meg háttal neki. Észre sem vettem mennyire múlik az idő. Kicsit megkértem, hogy ne beszélgessünk.
Egyszerűen annyira mesébe illő volt minden: fények, Tom, kellemes levegő, édességek, szerelem... egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy ez pont velem történik.

- Ó, áldott, áldott éj...mivel hogy éj van, félek, az egészet álmodom csak; oly bűvös-bájos, túlédes valónak - suttogtam.

Tom halkan nevetett.

- Ez az én szövegem.

Gondoltam egyet.

- Szarok rá.

- Hé, kezdelek megrontani – nevetett fel immár hangosabban. – És ez baj. Épp így szeretlek, ilyen mindent tudó kis strébernek...

- Hé! – bokszoltam bele a hasába.

- És kezdesz erőszakos lenni.

- Csodálod? Na de viccet félretéve: kérnék valamit.

- Mondjad.

- Esküdj hűséget, mint tenéked én - sóhajtottam.

- Hisz én előbb esküdtem, meg se kértél - hökkent meg. Ez nagyon vicces volt. Tudniillik, az igazi Rómeó és Júliában is pont ez jön, hajszálpontosan ugyanígy. Tom pedig reflexből mondta; hát igen, ez a Rómeó és Júlia;Tom és Hermione párhuzam...

- Nem emlékszem. Mondjad csak még egyszer!

- Az áldott holdra esküszöm, kisasszony, mely a gyümölcsfákat ezüstözi...

- Nincs is hold – vágtam közbe.

- Fenébe is! – toporzékolt. Igen, toporzékolt... – Pedig csak költői akartam lenni!

- Voldemort csak ne legyen hősszerelmes, oké? Nem várom el, ne törd magad – nevettem fel.

- De én törni akarom, hogy örömet okozzak – nézett rám kiskutya szemekkel. - Bármilyen nyálas monológot megtanulok, különben is; ez is csak fejleszti színészi képességeimet. Különben is, ha már a napraforgóval nem tudtam örömet okozni...

A számat is nyitva felejtettem.

- Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva megloptad az én titkomat?

- Tom Denem a becsületes nevem, és legilimentor vagyok.

- Aha. Na de még mindig nem esküdtél.

- Jó, akkor: esküszöm, hogy hűséges leszek addig, amíg el nem mész, és azon túl is szeretni foglak. Mit szólsz?

Lefelé görbült a szám.

- Sajnos én ezt nem ígérhetem...

- Semmi baj, ne is ígérd. A szerelmesek hitszegésén Jupiter is kacag.

Hosszú csend.

- És mondd, e helyre kicsoda vezérelt?

- Abraxas Malfoy. Persze ezen kívül minden a saját ötletem volt.

Elgondolkodtam.
Ennek az idillnek nemsokára vége lesz. Nem lesz többé se Tom, se Becca, se Flore, se Mimi, se senki más, akit annyira szeretek... kegyetlen lesz, az biztos. És Tom... édes jó Istenem, hogy fogom kibírni nélküle? Egy hétig sem bírom ki úgy, hogy nem látom, legalábbis itt. Persze lehet, hogy ott minden más lesz. Ugyanaz a kedves Harry, ugyanaz a vicces Ron, ugyanaz a szigorú McGalagony professzor és mindenekelőtt: ugyanaz a kegyetlen és rideg Voldemort. És aki miattam lett olyan, amilyen.
Könnyek szöktek a szemembe. Igen, minden miattam van. Miattam haltak meg Harry szülei, miattam bomlott meg az elméjük Longbottoméknak, miattam halt meg Sirius, miattam állt át a rossz oldalra Pettigrew, miattam lett a sok halálfaló, miattam lett Voldemort, én teremtettem azt a kegyetlen és gyilkos Voldemortot, akitől mindenki retteg... én öltem meg olyan sok mindenkit, nem Tom vagy Voldemort; mindegy, akárhogy is nevezzük. Én vagyok a hibás, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak.
Itt volt a lehetőség, hogy megöljem Tomot, vagy hogy megváltoztassam a jövőt. Nem tettem... azaz még nem dőlt el semmi... igen...talán...
Talán lenne egy esélyem? Lenne, hogy itt maradjak, Tommal? Hogy boldogan éljünk?
De ezt nem tehetem. Olyan sok embert kellene ott hagynom, és talán önző vagyok... de különben is, Dumbledore úgysem engedné, hogy megváltoztassak bármit is.
Igen. Így kell lennie. Itt kell lennem a fiatal Voldemorttal, a bűn útjára terelnem, tulajdonképpen én irányítom. Mégis néha úgy tűnik, hogy csak a pálya széléről figyelem az eseményeket, és csak állok, és tehetetlenül nézem, hogy megy tönkre a világ, mert engem senki, senki nem ért meg, senki sem törődik velem vagy a boldogságommal, mert ez a Sors – a sorsunkat pedig be kell teljesíteni, ezért születtünk ebbe a világra -, és én csak sírni tudok, keservesen sírni, mert nem tehetek semmit, de semmit, és a könnynek csak úgy csorognak lefelé az arcomon...

Tom észrevette, hogy sírok, és még jobban magához ölelt.

- Ne szomorkodj addig, amíg itt vagy, kérlek – suttogta. – Ráérsz néhány hónap múlva is, amikor már messze leszek tőled. Nem akarlak sírni látni.

- Én sem akarok sírni, csak... csak olyan szar ez az érzés – fakadtam ki. Nem szoktam így beszélni, de jobb szót nem találtam, és esküszöm, annyira, de annyira jól esett...

- Persze, de ez még ráér... ráérsz még szomorkodni. Na. Most már megnyugodtál kicsit?

- Igen – bújtam még jobban hozzá, már ha ez még lehetséges volt, és még mindig szipogtam. – Igen, kicsit.


Lágyan megcsókolt, és ekkor sikerült elfelejtenem mindent, de mindent...

×××

Reggel hiába próbáltak ébresztgetni Beccáék, nem akartam felkelni. Tommal úgy hajnali kettő körül érhettünk haza. Hiába, nagyon gyorsan elment az idő...
Már nyolc óra volt, és bár előbb szoktam kelni, mert ugye még reggelizni is kell, úgy döntöttem, kivételesen endegélyezek magamnak még egy kis pihenőt, és szóltam a csajoknak, hogy ma nem reggelizek.

×××

- Eddig minden a terv szerint megy – mosolygott Leon, vagyis Tom, az egyik fiúvécében. Na most hogy én itt vagyok vele, az történetesen úgy alakult, hogy ebbe a mosdóba senki, de senki nem jár be. Hogy miért? Egyszerű: a kastély legfelső szintjén van, ami úgymond "raktárként” funkcionál. Azaz minden, amit az eddigi igazgatók/tanárok felzsúfoltak a Roxfort nagy múltú történelme során, és minden, ami nem fér be a lenti szintekre, az itt van. Itt tulajdonképpen azért van vécé, mert az alapítók úgy gondolták, hogy itt is legyenek tantermek, ami nem rossz gondolat, mert a mi időnkben – gyengébbek kedvéért: 1996 – szintén tanórák színhelye.
Ezzel ugye semmi gond nem lenne, ha történetesen a roxforti diákok nem lennének annyira lusták amennyire, és ha nem kellene ennyit lépcsőzni. Nos, igen, ezért is hasznos mugli találmány a lift, és ha mást nem is, ezt bevezethetnék a Roxfortba...

- Igen, igen, zseni vagy – közöltem unott fejjel, mire Tom csak elvigyorodott, majd közelebb jött, és épp meg akart csókolni, amikor elvörösödve elhúzódtam.

- Mi az? – vágott Tom morcos fejet, miközben még mindig fogta a kezem, mire én zavartan kiböktem:

- Tudod, most úgy nézel ki, mint Leon, és... – pirultam el még jobban, majd ránéztem, mire ő elnevette magát.

- Persze, bocsi. Nem kárhoztatlak arra, hogy ennek a görénynek a pofáját bámuld egész nap, úgyhogy mennék is, órám van a hugrabugosokkal és mardekárosokkal.

×××


Jaj, de jó, vasárnap van. És nem mellesleg: Leon meggyógyult. Hosszas huza-vona után végül is sikerült a csajoknak lekötözni, mire Tom rászórta a felejtőátkot. Szóval most minden tök oké, Leon Leon, Tom Tom, és én is jól érzem magam.
Mostanában sok időmet Mimivel töltöm. Felfedeztem, hogy sok mindenben hasonlítunk: szeretünk olvasni, tanulni, de azért szórakozni is a barátainkkal. Szóval mondhatjuk tulajdonképpen úgy is, hogy barátok lettünk. Egyébként Minervának volt egy olyan tulajdonsága, amit soha nem hittem volna róla: képes lazítani. Igen, mégpedig sokkal jobban el tudja engedni magát, mint én, és Tom - megjegyzem: rossz – hatására fokozatosan kezd megbarátkozni a szabálytalansággal. Hát már Tom miatt is muszáj, mert sokszor vannak együtt. Hogy mit csinálnak: az rejtély. És én nem vagyok féltékeny. Á, dehogyis. Csak kicsit furcsállom, hogy sokszor látom beszélgetni őket mondjuk a tóparti fűzfa alatt, vagy a tanermekben... persze, nyilván létezik fiú-lány barátág, én már csak tudom. Nekem ott volt Ron, Harry, most Ryan, és mondhatjuk, hogy Abraxas Malfoyjal is sikerült többé-kevésbé baráti viszonyba keverednem – persze ettől még nem leszünk puszipajtások, de jó tudni, hogy a suliban nincs komolyabb ellenségem.
Azazhogy fiú ellenségem, mert Lottybaba – ahogy mi szoktuk nevezni Charlotte-ot Tommal meg a többiekkel – még mindig imád keresztbe tenni nekem, bár amióta jelentettem Dippetnél azt, hogy megtámadott, már kicsit óvatosabb csínyekkel próbál az idegeimre menni, gondolom fél, hogy kicsapják, ha állandóan átkokat lövöldöz felém. Pedig hót ziher, hogy ezt akarná...
Hogyha már itt tartunk: annál a csajnál valami nem tiszta. Pedig van esze, okos, még valamennyire jó tanuló is, de épp az a baj, hogy úgy próbál viselkedni, mint egy üresfejű kis liba, mert most ez a menő. Hát nem érdekel, csináljon, amit akar, Tom velem jár, tessék más pasi után nézni, nem a másét elcsórni.
Nos, ezt egyik Legendás Lényeg Gondozása órán – amit immár az igazi Leon tartott – voltam is szíves közölni vele, mire nekem ugrott, és Leonnak meg Tomnak kellett szétválasztania minket.
Gondolom, Leon persze ezzel is csak imponálni akart nálam, mert ugye kikosaraztam. Látom, ő is olvasta Tom egyik alapszabályát, de... de könyörgöm, erőszakkal nem lehet meghódítani valakit! Tomra meg, az ég áldja már meg őt is, mért kellett hallgatni?! Hát már hogy gondolta volna komolyan azt, hogy neki kell állni fenyegetőzni, nem? Nem?
Erre most tessék, Leon még mindig utánam koslat, és képtelen megérteni, hogy engem csak Tom érdekel. Ennek nincs agya? Vagy ha van, mekkora lehet?

- Max borsóméretű – közölte Tom egyszer, amikor sétáltunk az udvaron.

- Ne turkálj a fejemben engedély nélkül! – fortyantam fel. – Ezerszer megmondtam már!

- Jó, akkor majd beterjesztem a kérelmem a Mágiaügyi Minisztériumba – forgatta a szemét.

- Ne szórakozz már! Igenis, idegesít, hogy meg se kérdezel, és minden infót kicsalsz a fejemből!

- Ok, ezentúl vigyázok majd. Egyébként... hallottad, hogy a mi Lottynk bepasizott?

Ezen kénytelen voltam nevetni.

- Mit csinált? – prüszköltem. – Hát ki az az épelméjű pasi, aki szóba állna, mi több: járna vele?

Tom megvonta a vállát.

- Leonardo Vitale.

- Zsák a foltját – vigyorogtam. – Honnan tudod?

- Hát ezt pletykálják az egész suliban. Még a tanárok is, persze Dippet kivételével. Mindenki ügyel, hogy ő ne tudja meg.

- Képzelem. Mindenesetre lehet, hogy csak pletyka.

- Nem - rázta a fejét. – Mivel Vitale-nál érthető okokból nem kérdeztem meg, hát megkérdeztem Lottytól.

- És?

- Megerősítette – mosolygott. – És fogalma sincs, hogy kicsapathatnám mindkettőjüket!

- Inkább hagyd őket szerintem, had éljék a saját kis világukat. Majd ráeszmélnek. Vagy nem...

- Szerintem nem... de beszéljünk másról. Szeretsz még?

- Persze – nevettem fel. – De miért kérdezed mindig?

- Csak jó hallani meg tudni.