Farsang, vagy amit akartok...

Ilyen szerencsés is csak én lehetek. Persze, persze, tudhattam volna, hogy egy egész szint, csak úgy magától nem lesz tiszta, rendezett, és tanórák színhelyére alkalmas. A gond itt egyedül az volt: nem gondoltam volna, hogy pont én leszek az, akit annyira nem szeretnek odafent...
Szóval ugye említettem nemrég azt a legfelső szintet, ami itt most raktár, de az én időmben rendes iskolai szint, ahol tanítanak, stb. És hát nem tudtam, hogy pont akkor lesz a váltás a kettő között, amikor én is itt vagyok...
Szokás szerint Dippet zseniális ötlete volt. Odahívott minket, prefektusokat (a hollóhátas prefi helyére nemrég nevezték ki Mimit, mert a másik... nos, mondjuk úgy: szabálytalanságot követett el. Ezt nem részletezném...)
Így hát hívatott, és közölte, hogy a tanári kar úgy döntött, a legfelsőbb szintet átalakítják tanteremmé. Hogy miért? Mert így látják jónak. Semmi magyarázat. Nuku. Nyista.
Minket csak szépen megkértek, hogy ha akad rá mód, rakjuk rendbe egy hónapon belül, persze nem kötelező, de bíznak bennünk, satöbbi...

Én teljesen fellelkesültem, Tom szerint viszont hagyjuk a fenébe, úgyis akkora rendetlenség van abban a csomó teremben, meg ne nyúljunk a szarba (igen, próbálom leszoktatni a trágárkodásról, de mintha a falnak beszélnék...), úgysem éri meg. Mimi persze mellém állt – mégsem hazudtolhatja meg önmagát, nem igaz? A hurgabugos prefektus – megjegyzem, eléggé Tom-gyanús (gy.k.: tomos jellemű) – naná, hogy a drága barátom oldalára állt.
Szóval kétfelé megoszlottunk.
Ezért hát a bugis – Tom nevezte így őket, és rám ragadt – prefi nagy okosan kitalálta, hogy dobjunk fel egy sarlót, lesz, ami lesz. Közösen úgy döntöttünk – helyesbítek: A többiek döntöttek úgy, akik teljesen meg voltak győződve arról, hogy én vagyok a legbecsületesebb közöttünk, és nem próbálom a sarlót a zsebembe varázsolni, amikor nem látják -, hogy rám hárul a feldobás feladata.

Naná, hogy mi nyertünk.

×××

- Hermione, képzeld, mit halottam! Ryantől tudom, aki a barátjának a nővérének a pasijának az unokatestvérétől hallotta... szóval, Minervának tetszik egy mardekáros pasi.

Becca ezután kifújta magát a nagy hadarásban, mire én csak fintorogva néztem rá. Tudniillik: ha Becky ideges, vagy izgatott lesz, rögtön hadarni vagy dadogni kezd.

- Aha. Tom már nekem is mondta – morogtam. – Hagynál végre tanulni?

Jobban magamhoz húztam a bájitaltankönyvet, és megpróbáltam jobban tanulmányozni az Élőhalál Esszencia készítését, ám ez a barátnőm miatt nem sikerült.

- Tom mondta? – sikkantotta, mire én próbáltam csitítgatni, vajmi kevés sikerrel. Becca kérem, az Becca. – És miért nem szóltál róla előbb?

- Mert nem tartottam fontosnak, hogy az egész Roxfort tudjon róla.

- Jaj, Hermione, tudod, hogy soha senkinek sem árulnám el, még ha a világ összes kincsét ígérnék, akkor sem.

- Tudom – forgattam meg a szemem.

Újra olvasni kezdtem a tankönyvet, amikor Becca már megint megszólalt.

- És, láttad már? Hogy néz ki? Jóképű? Kedves, okos? Asszem valami Alexnek hívják...

- Aha, biztos – dünnyögtem.

- Ennek utána kell járnom! – jelentette ki Becca diadalmasan, és a száját szigorúan összepréselte, ahogy a jövőben McGalagony.

- Tedd azt. Irány Hollóhát klubhelyiség! – utasítottam én is diadalmas hangsúllyal, mire a csaj már el is trappolt. Egy perc nyugalmam nincsen itt, esküszöm...

Hiába próbáltam már tanulni, egyszerűen semmit sem fogtam fel a szövegből. Végül is úgy döntöttem, lemegyek Lumpsluckhoz, úgy is kérte, hogy látogassam meg a szorgalmi miatt. Ugyanis – néha – össze szoktunk ülni Tommal, és közösen készítünk valamilyen órára szorgalmi feladatot, olyasmikről, amik nem szerepelnek a tananyagban, de azért valamilyen módon hozzátartoznak. Igen, egyik előnye annak, hogy Tommal járok, és hogy mindketten jeles tanulók vagyunk. Persze mi sem mindig csináljuk ezt, sőt, csak nagyon ritkán; a találkozásaink szerves részét ugyanis nem ez képezi...

Éppen egy folyosón sétáltam egyenesen Lumpsluck lakosztály felé, amikor is a hátam mögött kiáltozást halottam:

- Gyertek, gyerekek! Ezt nem hagyhatjátok ki! Siessetek kifelé!

Amikor hátrafordultam, megláttam, hogy Becky az, aki ennyire bőszen kiabál. A folyosó már rég kiürült, amikor végre megkérdeztem drága barátnémtól, hogy mi a fene történt.

Becca iszonyat hangosan felnevetett.

- Hatalmas balhé van az udvaron, gyere, nézd meg!

×××

Amikor kiértünk az udvarra, alig láttunk valamit, mert az egyik nagy fa körüli rész teles-tele volt diákokkal és tanárokkal. Becca segítségével előretolakodtam, és végül azt hittem, menten elájulok, amikor megláttam, mi van:
Leon és a mi Charlotte-unk álldogált a nagy tömeg közepén, egymásra válogatott szitkokat szórva, nem kímélve senkit és semmit. A nagy nyilvánosság előtt olyanokat vágtak egymás fejéhez, mint „szemét disznó”, meg „megcsaltál”, meg „hogy voltam képes valaha is lefeküdni veled”, és „ezért még megfizetsz”.

A legtöbben nevettek, voltak viszont, akik felháborítónak találták az esetet, és elszaladtak Dippetért. Akik viszont ott maradtak, annyian voltak még így is, hogy ha Tomék (ide tartozik Malfoy meg a többi társa) előre tudják, hogy ez lesz – még a végén képesek, és beszékezik az udvart, majd jegyeket árulnak a helyekre. Amennyire én ismerem őket, még beszerveznének minket a csajokkal pattogatott kukoricát árulni, Ryanéket meg hot-dogot. Jesszus, de jó, hogy nem látnokok...

Néhány perces késéssel megérkezett az igazgató úr, aki aztán behívatta magához a két jómadarat, aztán, amikor látta a nagy sokaság, hogy már nincs több látnivaló, mindenki ment a dolga után. Útközben találkoztam Tommal és Mimivel; naná, hogy ketten együtt találtam rájuk...

- Ezek nem semmik! – nevetett fel Minerva. – Hogy lehet valaki ennyire csökkent agyi képességű?

- Nem tudom, de minden bizonnyal jobban hangzik, mint az, hogy síkhülye – vigyorgott Tom, miközben hárman letelepedtünk egy nagyobbacska tóparti fűzfa alá. Nem telt bele sok idő, és a csajok is megjöttek.

- Szerinted kirúgják őket? – kérdezte Flore, miközben egy szendvicset rágicsált.

- Hát, nem biztos, hogy mindkettőjüket – húzta a száját Becca.

- Igen, igaza van – bólogatott Tom, Beckyre nézve, majd elmosolyodott. – Attól függ, melyikük tudja túlhazudni a másikat, vagy épp melyik verzió a hihetőbb. Különben is... mindketten azon igyekeznek, hogy maradhassanak.

- Van benne valami – ismerte el Flore. – De gondolod, hogy Dippet elhinné, akármit is mondanának?

- Az igazságot úgysem fogják...

- Persze, hogy nem! – csattant fel Tom is. – Csak azt remélem, nem kevernek bele minket is Hermionéval...

- Nem csináltam semmi rosszat – vörösödtem el hirtelen. – Amikor még együtt voltunk...

-... nagyjából négy órán keresztül – szúrta közbe Tom, de rá se hederítettem.

-... az még Milánóban volt – fejeztem be egy sóhajtással. – Azóta sok minden történt, és amikor megtudtam, hogy tanár lesz, én azonnal megmondtam neki, hogy vége.

- Igen, így volt, de Leonék bármit hazudhatnak – fintorgott Flore.


×××

Délutánra mindannyian megtudtuk: Leont kirúgták, de Lotty marad. Hát, nem panaszkodok, legalább Leonnal nincs több gondom... bár nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy úgy állította be Charlotte ezt az egészet, mintha ő lenne az ártatlan áldozat. Persze ha Dumbledore lenne az igazgató, ő biztos, hogy rendet tenne...
Minket végül is meg sem említettek az igazgatónak, vagy legalábbis erre következtetek, mert nem hívattak be minket. Na mindegy, ez már nem is érdekes, most különben is annyira örülök, hogy semmi sem ronthatja el a kedvem.

A házi feladatokat már megcsináltam, és különben is megbeszéltük Mimivel, hogy könyvtárba megyünk. A Hollóhát klubhelyiség előtt találkoztunk, majd elindultunk a tervezett helyre.
Félúton viszont megbotlottunk, mert éppen Charlotte jött velünk szemben. Ahogy meglátott minket, gúnyos mosolyra fakadt, majd lenézően végigmért minket. Minerva kicsit megrettent – láttam, amikor ránéztem -, és mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Charlotte kegyeskedett beszélni:

- Merre, merre stréberkéim? – nevetett fel jó hangosan, és olyan hidegen, hogy azt hittem, menten lefagy az egész folyosó... de nem ez történt. A lány folytatta. - A könyvtárba igyekeztek?

- Igen, képzeld, oda – szólalt meg Minerva flegmán. – Tudjuk, hogy te maximum akkor mész oda, ha srác kell neked, de azért tekintettel lehetnél ránk. Vagy túl sokat kérünk?

Charlotte újra felnevetett.

- Most látom, mekkora a szád, McGalagony, ha van valaki veled... de ha egyedül vagy, nem mersz nekem beszólogatni.

- Leszállnál rólunk? – csikorgattam a fogam, mert már nagyon kezdett elegem lenni ebből a csajból. – Tudom, hogy nem csípsz engem azóta, hogy elhalásztam előled Tomot, de azért már mégis, viselkedjünk normális emberek módjára...

- Te ne szólj bele – vágta rá Charlotte dühösen hadonászva a kezével. – Idefigyelj, Granger, nem hozzád beszéltem. Az nem a te dolgod, hogy McGalagony már megint olyasvalamibe nyúlt, ami nem az olyanoknak való, mint ő.

- Miről beszélsz? – lepődtem meg.

- Alexről – szórt szikrákat a lány égkék szeme, majd Mimire nézett. – Ne is álmodj róla, te undok kis könyvmoly.

Minerva elvörösödött, így én folytattam:

- Először Tom, aztán Leon, most meg ez az Alex? Jesszusom, hogy te mekkora egy...

- Ki ne mondd! – sziszegte.

- ... nem mondom ki, mert azt szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mi vagy – dőltem neki a falnak a könyökömmel. – De, mégis: selejt.

A csaj visított egyet, majd fenyegetőzött egy sort és eltűnt.

- Hát még ekkora bunkót – húztam el a számat.

Lassan beértünk a könyvtárba, majd én egy bájitalokkal foglalkozó könyvet szerettem volna keresni magamnak, ezért elindultam a második polcsor felé. Hosszas nézelődés és fontolgatás után kiválasztottam egy közepes vastagságú könyvet, és elindultam Mimi irányába, aki pedig egy átváltoztatástan könyvet keresett valahol leghátul. De amint közelebb értem, meghallottam, hogy Mimi nincs egyedül.

- Mi van, McGali, nem éred fel azt a könyvet? – hallottam valakinek a gúnyos hangját.

- Nem... esetleg... segítenél? – hallottam Mimi cérnavékony hangját, de ekkorra már odaértem. Mimi mellett egy ismeretlen, szőkésbarna hajú, feltűnően jóképű fiú állt, arca gúnyos mosolyba torzult. – Hermione!

Mimire néztem, majd az a valaki is rám.

- Na, még egy stréber – forgatta meg a szemét a srác flegmán. – Remek.

- Ha nem tetszik, akkor minek jössz könyvtárba? – mordultam föl. Hát ez remek. Még nem is ismerem, de már össze vagyunk veszve... – Azért, hogy Minervát idegesítsd?

- Eltaláltad – mosolyodott el ördögien, majd összedörzsölte a tenyerét, és megpaskolta jó erősen Mimi hátát, úgy, hogy az felnyögött. – Különös örömem telik abban, hogy ronda múmiák után szaladgáljak nap, mint nap. A zsenialitásod lenyűgöz, Granger.

- Honnan tudod a nevem? – hökkentem meg.

- Ugyan, Tom Denem szajhájának a nevét mindenki ismeri – nevetett fel gúnyosan. – Persze, hogy te még nem ismersz. – Itt röhögve meghajolt a földig. – Alexander Dolohovnak hívnak, kedves hölgyemény.

- Mekkora egy bohóc vagy – vontam le a következtetést sziszegve. Hiába, látszik, hogy a fia halálfaló lesz; ilyen apával nem csodálom...

- Hé, viselkedj tisztelettudóan, sárvérűkém – fintorgott, de nem látszott, hogy nagyon dühös lenne. – Különben meggyűlik még a bajod velem.

- Ha továbbra is bántod Mimit, akkor ebben biztos lehetsz.

- Mimi? – csapkodott röhögve a kezével. – Ez meg milyen becenév? Már a Minerva név is katasztrófa, de ez...

- Nem kötelező, hogy tetsszen – húztam el a szám. – És most inkább menjünk innen, mert még megfertőz minket a hülyeségével.

×××

- Milyen emberek vannak! – puffogtam, miközben mentünk Mimivel a klubhelyiségek felé.

- Szerintem alapjában véve nem rossz ember ő – tett egy félénk javaslatot Mimi.

- Ne mondd, hogy tetszik neked! – horkantam föl. – Én akkor sem járnék vele, ha azt mondaná valaki, hogy kitakarítja helyettem a legfelső szintet, és még hozzá adna két láda aranyat.

- Jól van, na, nem mindenkinek adatik meg egy Tom Denem – nevetett fel Minerva.

×××

- Ezt gyorsan felejtsd el. Nem, ebben nem megyek ki emberek közé!

- Ne csináld már, Mio! Legalább ezt a paravánt húzd el, nem igaz, már úgyis láttalak ebben...

Mérgesen fújtatva eltoltam balra a paravánt, majd végigmértem Tomot. Ezután még dühösebben neki szegeztem a kérdést:

- Te meg hogy nézel ki? Nem azt mondtad, hogy te is beöltözöl farsangra!?

Tom macsósan felhúzta a szemöldökét.

- De hát beöltöztem!

- Akkor csak én vagyok vak? – húztam el a szám, majd újra végigmértem a srácot. – Ugyanaz a nadrág, pulcsi...

- Nem teljesen - mosolyodott el Tom úgy, mintha már jó ideje erre a pillanatra várna, majd rámutatott a pulcsija címerére, és elakadt a szavam. – Griffendélesnek öltöztem.

Hatalmas dühbe gurultam, de végül is be kellett látnom: Tom állta a szavát, és tényleg beöltözött. Hát jó... azt hiszem, bele kell törődnöm, hogy csak én nevettetem ki magam ezzel a menyasszonyi ruhával.

×××

A sejtésem bevált. Hogy nagyjából úgy tűntem ki a tömegből, mint Leon a filozófia professzorok társaságából tűnne ki... nos, enyhe fogalom. Komolyan, minta leprás lettem volna, a mardekárosok, amikor elmentem mellettük, elkezdtek röhögni. Tom mondta, hogy ne törődjek velük, a többieknek tetszik a jelmezem. A többi ház diákjai nem méltatták a ruhám, csak három hurgabugos csaj röhögött ki, de amikor Tom elgáncsolta őket, és a limonádéjuk Lotty királylány jelmezén landolt, rögtön elhallgattak.

Ha már itt tartunk: tényleg illetlenség lett volna Charlotte-ot nem meghívni. Persze ha Tom egymaga állította volna ki a vendéglistát, akkor feleannyian sem lettünk volna, de mi Mimivel és Flore-al ragaszkodtunk, hogy a legjobb, ha az egész Roxfortot meghívjuk, és aki nem akar, nem jön, de legalább nincs sértődés.
Lotty a már említett incidensen alaposan felkapta a vizet, és jól pofonvágta az egyik hurgabugos csajt. Tom végül is nem állhatta meg, hogy közbe ne avatkozzon. Ordított egy sort a csajjal, majd az sértődötten elvonult az egyik sarokba.

Ettől eltekintve a buli hatalmasra sikeredett. Fél hétkor kezdődött, és egészen hajnalig tartott, ugyanis péntek volt, és másnapra nem kellett tanulni. Az előkészületek egyébként kivételesen simán zajlottak; Becky már az előző héten – kivételesen- tanári engedéllyel lement Roxmortsba, hogy megrendelje a töménytelen sok vajsört, limonádékat és a bulikban elmaradhatatlan rágcsálnivalót. A díszítésért én, Minerva és Flore voltunk a felelősek, de – olyan címen, hogy így túl „lányos” lenne a Griffendél klubhelyiség – Tom és Abraxas is csatlakozott hozzánk. Mimi ezen kívül tértágító bűbájt is szórt a klubhelyiségre, hogy az egész iskola beleférjen.

A program a következő volt: első órában még várunk mindenkit, iszogatunk kicsit, eszegetünk, a banzáj elvileg este tízkor kezdődik. Tom egy régi – oké, még mindig nem tudom megszokni: most – divatos zenét tett fel, és mindenki elkezdett táncolni. Mondanom se kell, hogy extra hangos volt – persze ebben az is közrejátszott, hogy kedves barátom nem hagyományos bakelitlemezen nyomatta, hanem mágikus zenelejátszó szólt. Beckyvel az első sorban táncikáltak nagyjából egy órán keresztül, és egyszer sem (!) ültek le pihenni. Hogy miért Beckyvel? Egyrészt mert nem tudok táncolni a saját időmben sem, pláne nem régi slágerekre. Persze nem is bántam, nem nagyon vagyok oda az ilyen dolgokért.
A jelmezekről annyit: én a menyasszonyi ruhámban voltam, Tom ugye griffendéles volt, Cherry ígéretéhez híven ördöglány lett – meg is lett az eredménye: Tom és Becky mellett ő volt a másik öröktáncikáló Abraxas partnereként, aki egyébként szintén griffendélesnek öltözött. Páratlan fantáziájuk néha tényleg meglep...
Flore angyal volt, bazinagy – elnézést a szóért, Tom szoktatott rá... – hófehér szárnyakkal – amik csak az első negyed órában voltak hófehérek, ugyanis szinte minden italt és ételt kivert a szerencsétlenkedésével az emberek között mászkálva, és így a buli közepe felé az újonnan érkezőknek őt tettük ki az ajtó mellé, hogy mutassa meg az étlapot a hátán...

Mimi nem öltözött be különösebben, csak egyszerűen csinos ruhát vett fel. Ginny és Vicky kínai császári párnak öltöztek be; Ginny volt a császár, és Vicky volt a császárné a pálcikákkal felkontyozott aranyszínű hajával. Mondanom se kell, a jelmezversenyt ők nyerték... második Tom lett, ki tudja, miért. Bár a sok női szavazat lehet ebben a ludas, azt gyanítom...

Az est utolsó programja a karaoke volt. Itt Ginny meg Ryan voltak a májerek: Ginnynek csodaszép hangja van, csodálkoztam, hogy még sosem hallottam énekelni. Néhány gyors szám után egy szerelmes lassú jött és Ryan kellemes mély hangja szépen összecsengett a barátnőmével.

- Tom, nem akarsz színpadra lépni? – vigyorodott el Cherry hirtelen.

- Nem tudok énekelni – vallotta be zavartan; és ez a gesztus egyáltalán nem illett rá.

Cherryből meg belőlem kitört a nevetés.

- Azt hittem mindenhez értesz – csapkodta hátba Cherry nevetve.

- Ezen kívül tényleg mindenhez – vette fel a szokásos Denem-mosolyát Tom.

×××

Nagyon hamar eljött március eleje, és az idő is kezdett jobbra fordulni. Igaz, nagy hideg már februárban sem volt, még hó sem, abból csak decemberben jutott nekünk; akkor viszont bőségesen. Ahogy közeledett a tavasz, valahogy mindenkinek jobb kedve lett, szívélyesebb lett a másikkal, és segítőkészebb (talán ez köszönhető annak is, hogy a csajok kezdtek örvendezni, hogy végre nem kell a hideg miatt állig begombolt kabátban mutatkozniuk, vehetnek fel merészebb ruhadarabokat is...). Persze ez nem mindenkire igaz: Lotty, miután Leon elment, csak még hisztisebb és elviselhetetlenebb lett, és most már nem csak engem szekírozott nap mint nap: Minervának is sikerült kivívnia az ellenszenvét, pláne a Dolohov gyerek miatt.
Mimit szerencsére nem kellett nyugtatnom, sőt, értelmes ember módjára nem is kergette illúziókba saját magát. Pontosan tudta, hogy Alexander Dolohov sosem járna vele, és nem azért mert Mimi csúnya vagy hasonló: egyszerűen mert a pasi hülye, és ez mindent elmond.

- Igen, én is tudom, de... de az érzéseket nem lehet irányítani – húzta el a száját Mimi kicsit elpirosodva. – Ezt te tudod a legjobban.

- Persze, de Tom azért más. – Ránéztem az órámra, és ijedten kiáltottam fel, ugyanis már este nyolc volt, és még nem csináltam meg az átváltoztatástan házit. – Bocs, most mennem kell, még nem csináltam meg az átváltoztatástant.

- De hát azt mondtad, hogy csak az anyagot kell megtanulni, semmi házi dolgozat, és különben sem vettetek sokat...

- De ha Dumbledore kihív felelni...

- Majd óra előtt átnézed, biztos jó a memóriád. Nekem most nagyon nincs kedvem semmihez, csak veled beszélgetni...

Ledöbbentem.

- Nem hiszem el! Most te komolyan arra bíztatsz, hogy ne csináljak átváltoztatástan házit?

- Egyszer nem halsz bele...

- Te könnyen beszélsz, te abból vagy a legjobb – fújtattam, miközben hátradőltem a kanapén.

- Na jó, akkor nem nyaggatlak – nevetett fel, majd felállt. – Megyek is vissza a klubhelyiségembe. Szia!

Visszaköszöntem, majd felmentem a szobámba és elővettem a tankönyvet. Tanultam jó másfél órát, majd elmentem vacsorázni.

×××

Harry a kezeit ökölbe szorította. Első kábulatából felébredve lassan felemelte a fejét, majd a zöld szemeit összekapcsolta az enyéimmel. Láttam a szemében a haragot, a gyűlöletet, hogy mondana valamit, akármit – de a megdöbbenéstől szóhoz sem jut. Többször is szólásra nyitotta a száját, de végül mindig csendben maradt. A mellkasa a dühtől egyre gyorsabban emelkedett föl és le, majd végül úgy kapkodta a levegőt, mintha már jó néhány kört lefutott volna a Roxfort körül.
Félve szemléltem legjobb barátomat; de mindannyiszor a szemébe néztem, hisz semmi szégyellnivalóm nincs. Az érzelmeimre hallgattam, és talán máris megbántam, de innen már nincs visszaút.

- Her...hermione... – dadogta a fiú, és elkezdte hevesen rázni a fejét. Biztos voltam benne, hogy most azt igyekszik elhitetni magával, hogy nem, nem, én nem árultam el őt, nem tettem semmi rosszat, ez csak egy rossz álom lehet... és én is igyekeztem erről meggyőzni magam. – Ez... ez abszurd, Hermione, ilyen nem lehetséges...

- Sokáig én is ezt hittem – sóhajtottam, miközben újra a szemébe néztem a barátomnak. - Nincs menekvés, örökre elvesztem. Ezt már régebben is mondtam neked, de te nem hittél nekem... Én már biztos meghalok, Harry, ez olyan biztos, mint hogy most itt ülök veled szemben. A világnak ez túl sok lenne, így mielőtt még ez a dolog kiderülne, én már rég nem leszek itt. Azzal, hogy felvállaltam akkor régen őt... a saját halálos ítéletem írtam alá, nem gondoltam bele a következményekbe. Ő maga fog engem megölni. Ennek így kell lennie.

Vettem egy nagy levegőt, ám mielőtt folytattam volna, irtózatos robbanás rázta meg a fülemet és egyből felpattantam egy ültő helyemből, és a hálószobákból, a még alvó diákok is kisereglettek. Néhány másodperccel később ijedten rontott be a klubhelyiségbe McGalagony professzor.

- Mi történt, professzor? – kérdezte Harry rémülten.

- Voldemort... Voldemort behatolt az iskolába! Azonnal szóljanak mindenkinek, aki még nem ébredt fel, azonnal evakuálni kell az iskolát! – A tanárnő ijedt tekintete mindannyiunknak jelzés volt, ha a fegyelmezett szavakat elsőre nem is fogta fel mindenki.

- Szólok a többieknek. Később még... beszélgetünk – vett egy mély levegőt Harry, és a hangja remegett. Nagyon nehezére eshetett, hogy vissza kellett tartania a dührohamát, de pillanatnyilag a pániknak helye itt nem volt; s ezt ő is tudta.

- Nem lesz később – remegett meg az én hangom is.

Harry már a lépcsőnél tartott, amikor visszafordult.

- Hogy érted ezt?

- Vége van – Egy-két kósza könnycsepp szaladt végig az arcomon - semmi érzés nem volt bennük, ezek is csak üres könnyek voltak... Aztán azt vettem észre, hogy sötétségbe borul minden. Mire újra láttam valamit, legszívesebben mégsem láttam volna semmit... Voldemort állt ott teljes valójában. Nem értettem, hogy kerül oda. Hiába néztem a szemébe; érzelmet abban semmit sem láttam, csak egyetlenegy valamit: szenvedélyt, hogy gyilkolhat.

- Avada Kedavra... – A pálca felém lövellt, és éreztem, hogy itt végem van. Nem sírtam, nem is fájt már, ez csak megszokás kérdése... csak vártam a Halált, a Megmentő Halált...

×××

A párnám vizes volt, a szemem pedig nagyon fájt. Lassan, amikor már magamhoz tértem, megkíséreltem felülni, de csak harmadik nekifutásra sikerült. Hátamat az ágy támlájának támasztottam, majd amikor egy Lumost motyogva megnéztem a vekkerem, kiderült, hogy hajnali öt van, még senki sincs ébren.
Az álmomban nem fájt semmi... ekkor viszont még igen. Még túl sebezhető voltam. Majd lassan persze felkészülök... addig is, nem szégyellem kisírni a fájdalmam a párnámba.


__________________________________________

Még egy kép: http://www.myimg.de/?img=wrwdcc7a.png
:)