Több mint nyolc hónap... mennyi idő! És mégis, milyen gyorsan elszaladt! Ha jobban belegondolok, már több mint nyolc hónapja vagyok ebben az időben, és így visszanézve csak alig egy-két hétnek tűnik...

Azóta az álom óta kicsit megváltoztak bennem a dolgok, persze külső lényegesebb változtatás nem történt: ugyanúgy jártam Tommal, ugyanúgy próbáltam megbarátkozni mindenkivel, csak nem ugyanúgy viszonyultam bizonyos dolgokhoz. Mimi időközben a legjobb barátnőm lett; akivel mindent megbeszélhetek, akivel minden bajom és bánatom megoszthatom, persze nem hanyagoltam el Beccát, Florence-et vagy Ginnyt sem. Miminek nemsokára azt is elmondtam, hogy a jövőből jöttem, persze az ő jövőjéről nem beszéltem neki. Nem fogadta ellenszenvvel, sőt, akkortól lettünk igazából barátnők.
Természetesen ugyanannyit hülyéskedtünk Tommal, mint eddig, és ha ezt mind fel akarnám sorolni, az jóideig eltartana, de mivel életem ebben a három hónapjában semmi számottevő dolog nem történt, nem tartom fontosnak, hogy beszámoljak minden apróságról.

Éppen a szokásos házi dolgozatomat írtam, amikor Tom egyszer csak betoppant, és egy csókot nyomott a számra, mire elmosolyodtam.

- Házit írunk, házit írunk? – vigyorodott el Tom azzal a Denem-mosolyával, majd levágta magát az egyik kanapéra mellém.

- Muszáj. – Itt szinte már úgy koncentráltam, hogy a nyelvem kilógott a számból, és megpróbáltam Tom jelenlétében is teljesen a bubógumók fejlődési szakaszaira összpontosítani a figyelmem; természetesen vajmi kevés sikerrel. – Figyelj, csak egy öt percet... csak ennyit kérek! Nincs véletlenül kviddics edzésed?

- Nincs, tegnap volt a meccs, ma szabadnapot kaptunk, a döntő csak az utolsó előtti napon lesz. Ennyire nem emlékszel?

- Bocs – sóhajtottam, de a kezemben a lúdtoll még mindig úgy járt, mint a motolla, ennek következtében az ujjaimon és a pergamenen is kisebb-nagyobb pacák éktelenkedtek. Általában törekedek a helyesírásra, a szép és átlátható kinézetre egy dolgozatnál, de most tényleg csak annyit akartam, hogy minél előbb befejezhessem, mert hamarosan itt vannak az év végi vizsgák: bájitaltan, átváltoztatástan, bűbájtan, SVK, mágiatöri, asztronómia, legendás lények gondozása... több kupac könyvet felhalmoztam a könyvtárból, amik mind csak az olvasásra várnak, azon kívül van még hét olyan kötet, amit mára kell visszavinnem; most öt óra van és a könyvtár fél hatkor zár... -, kicsit stresszes vagyok most. Tudod, év vége hamarosan.

- Tudom – felelte Tom, majd megpróbált mosolyogni, amennyire erejéből tellett, de látszott, hogy csak miattam teszi.

- Hazamegyünk – fűztem tovább a szót egy nagy sóhaj kíséretében látszólag érdektelenül, miközben aláfirkantottam a nevem és a dátumot a dolgozat aljára, majd a plafonra szegeztem a tekintetem és hátradőltem. -, de előtte még olyan sok mindent meg kell tennem, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem. Remélem, nem feledkezek meg semmiről... sem én, sem te – jelentőségteljesen Tom szemébe néztem, de legbelül tudtam, hogy ő sem felejtette el...

Kínos csöndbe burkolóztunk néhány percig, de eltökéltem, hogy ezt márpedig meg fogjuk beszélni, akármennyire is nem szeretné.

- Június van. Meg kell tenned, Tom! – Az elején még teljesen közömbös voltam, de második mondatnál már könyörgően néztem a barátomra. – Ki kell nyitnod a Kamrát, ez a kötelességed... az én kötelességem pedig, hogy rávegyelek. Félek, a jövőtől, Tom, nagyon félek...

- Én is félnék a te helyedben, de ez túlzás – Tom megrázta a fejét, majd elfintorodott. – Most arra kérsz, hogy tegyem tönkre az életemet érted. Tudod, hogy nagyon önző vagy, és csak saját magaddal törődsz?

- Te viszont hatalmat akarsz, tudom – vágtam vissza élesen. – Emlékszem még arra a legutóbbi kis magánelőadásodra a kviddicspályánál... nagyon is jól emlékszem.

- Pillanatnyi elmezavar, nem lényeges.

- Én inkább őszinte kirohanásnak tartom, de mindegy is. Csak azért folytam bele ebbe a témába, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy a kamrát még idén kinyitod.

- Nem mondhatod meg nekem, mit tegyek, és mit ne! – sziszegte kissé mérgesen. – Tudod jól, hogy sok mindent, szinte bármit megtennék érted, de ez túl megy minden határon.

- Hát, végül is én helyetted nem döntetek – feleltem monoton hangon, és még csak véletlenül sem néztem Tomra. Belátom, érvekkel kell őt meggyőznöm, a hangos veszekedés nem megoldás. – De azért csak gondold végig. Ha mégis úgy döntenél... tudod, hol van a Kamra, és mit kell tenned ahhoz, hogy kinyisd. Meg fogod tenni – tettem hozzá egy kis csend után teljes bizonyossággal. Igen, mert tudtam. Minden mozdulat, amit itt megteszek, az a jövőben eddig is benne volt, Tom akármit csinál, az is benne volt réges-rég, mert így volt megírva.

Tom kényszeredetten elmosolyodott, majd hevesen megrázta a fejét, de látszott, hogy elgondolkozott a hallottakon.

- Most mennem kell – köszörülte meg a torkát hirtelen. – Van még egy csomó házim, és büntetőmunkám is lesz... tíz perc múlva – Itt felnevetett.
Mindig már szombaton elkészíti a házikat. Hazudik. – Szia! – Megcsókolt, majd már el is tűnt.

×××

- Nincs étvágyad, Hermione? – kérdezte Flore a vacsoránál mosolyogva. Az előbb még Beccával beszélgettek nagyon vidáman, de gondolom megérezte rajtam, hogy nem vagyok éppen a legjobb passzban. – Vagy beteg vagy? Baj van? – érdeklődött kedvesen.

- Á, semmi Flore – próbáltam meg mosolyogni, miközben a húst és a krumplit turkáltam unottan. Tudom, este negyed hétkor nehéz kaja. De annyira rossz kedvem volt, hogy ez sem érdekelt. Sőt, semmi más...

Újra magamba fordultam, mire Flore olyan pillantást vetett Beccára, minta nem lennék teljesen normális; persze megpróbálta úgy csinálni, hogy ne vegyem észre. Szegény lányok! Kicsit komolyabban viselkedtem azóta, és nem is nevetgéltem velük annyit, mint régen. Persze még mindig nagyon jól megvoltunk, de... szóval... magam sem tudnám megmondani, mi változott, de azt tudtam, hogy itt belül valami...

- Öhm... – Flore biztos nagyon nem tudta, mit mondjon, így az ajkába harapott, majd összenézett Beckyvel. – Jó étvágyat...

- Neked is – néztem fel egy pillanatra mosolyogva, majd megint lehajtottam a fejem. Elég nevetséges párbeszéd volt, és mégis... ekkor nem voltam képes valamiért a normális beszélgetésre.

Már jó negyedórája ment ez így, amikor is azt láttam, hogy Lumpsluck – aki valamiért ma nem ült a főasztalnál – az ajtóban álldogál, és rajtam kívül nem úgy tűnt, hogy valaki is észreveszi. Az arca nyugtalanságot tükrözött, holtsápadt volt, és idegesen pillantgatott a tanári asztal felé – vagyis inkább Dippet felé. Ez a gesztus – vagyis sokkal inkább az, hogy egyáltalán ideges volt (tudniillik, híres volt a nyugalmáról) – nem illett hozzá, ezért is figyeltem fel. Hamarosan többen is észrevették őt rajtam kívül – végül Dippet, Dumbledore és még egy-két tanár is felállt, majd Lumpsluck felé vette az irányt. Kimentek a nagyteremből.

- Szerinted mi történt? – kérdezte tőlem Becca kíváncsian.

- Honnan tudjam? – förmedtem rájuk, majd ráeszmélve erre, rögtön bocsánatot kértem. – Ne haragudjatok, ma szörnyű napom volt, elég rossz passzban vagyok. Szerintem semmiség, biztos Tom vagy Malfoy, ne adj’ Merlin mindketten felrobbantottak valamit, esetleg elárasztották valamivel valamelyik klubhelyiséget. Nem furcsa – szögeztem le, pedig én sem hittem el ezt. Túl különös volt Lumpsluck arca....

- Lehet – vonta meg a vállát Flore, majd tekintetével végigpásztázta a Mardekár asztalát. – Abraxas ott ül, de Tomot nem látom.

- Ne fessük az ördögöt a falra – próbálkozott Ginny, miközben jóízűen harapott egyet a lekváros kenyeréből. – Lehet, hogy csak vécén van, vagy egyszerűen délután bezabált egy rakat csokit, és most nem éhes. Előfordult már, nem? – vigyorodott el, mire egy kelletlen bólintás volt a válasz részemről. – Na. Most pedig nyugodtan megvacsizunk, és ha van kedvetek, este átmehetnénk Vickyvel, és...

-... és kibeszélhetnétek minket, srácokat – vágott közbe Ryan fontoskodóan.

- Azt is – mutatott rá a lényegre a barátnőm még mindig vigyorogva.

- Én benne lennék – mosolygott Becca, majd egyértelmű bólintással jelezte Flore, hogy neki sincs ellenére. Mindannyian rám néztek, majd közösen úgy döntöttek, hogy mivel én nem vagyok valami jól, ezért máskorra halasztjuk a csajos estét, meg különben is; holnap tanítás. Annyira tud örülni az ember néha, hogy ilyen rendes barátai vannak, hogy csak na! Nem akarnak kihagyni semmiből, amiért igazán hálás vagyok, de ma este tényleg nem vagyok olyan hangulatban, és inkább aludnék.

Akkor legalább nem gondolok semmire...

×××

Amint lassan nyitogattam a szemem, ráébredtem, hogy még este van; vagyis inkább éjszaka. Eléggé álmos voltam, már éppen aludtam volna vissza, amikor rájöttem, hogy csurom izzadság vagyok. Arra nem emlékeztem, hogy mit álmodtam; azt hiszem, futottam valami vagy valaki elől...
Hát nem volt mit tenni, másnap már tanítás, reggel azért nem kelek korábban, hogy megfürödjek, de ennyire izzadtan csak nem ülhetek be holnap órára; különben is, ha már ébren vagyok, gyorsan megmosakszom és már itt is vagyok. Különben is, Tom van ma beosztva járőrözésre, ő, ha észrevesz, biztos nem büntet meg ha elmondom, hova megyek.

Így hát felkaptam a törülközőmet és a fürdőköpenyem magamra vettem; ezután elindultam. Gyorsan elértem a prefektusi fürdőt, majd még gyorsabban, ha lehet, lezuhanyoztam. Nem szerettem én éjnek évadján a hideg, sötét kastélyban bóklászni, mással sem, nem hogy egymagam; emlékszem, régen sem csak a szabályszegés volt az egyetlen ok, amiért nem szerettem Harryékkel éjszaka mászkálni... jól van, féltem, na és? Mindenki fél valamitől.
Nem engedtem forró vizet, csak épp langyosat; a forrótól csak még jobban elment volna az energiám.
Miután kiszálltam, megtörülköztem és felöltöztem, igyekeztem a klubhelyiség felé, ami a folyosó másik végén volt. Ám hirtelen zajra lettem figyelmes, és jól hallhatóan léptek közeledtek felém, így hát az egyik oszlop mögé még az utolsó pillanatban el tudtam rejtőzni.
Eléggé ideges voltam, hogy esetleg valamelyik tanár arra jár, észre vesz, és majd megbüntet így év vége felé, és majd mindenki rám lesz mérges, hogy miattam vesztettünk sok-sok pontot...
A sejtésem annyiban bevált, hogy csakugyan tanárok jöttek felém, de csak a hangjukat hallhattam először, mert háttal álltam; aztán, amikor bátrabbnak éreztem magam, megfordultam, és onnan, az oszlop takarásából néztem Dippetet és Dumbledore-t, ahogy néhány tanártársukkal – Lumpsluck is ott volt, még mindig sápadtan és idegesen – beszélgetnek valamiről nagyon halkan; egy szót sem értettem. Reméltem, hogy mindjárt eltűnnek, ám nem így történt; legnagyobb meglepetésemre hamarosan Tomot pillantottam meg. Az arca szokatlanul érzelemmentes volt.

- Igazgató úr – nézett Dippetre tiszteletteljesen, majd hátrapillantott, és végül megint az igazgatót nézte. -, csak egy lány volt a klubhelyiségén kívül, őt is visszaküldtem. Sehol senki.

- Köszönöm, Mr. Denem – bólintott rá Dippet. – Azt hiszem, eleget segített nekünk; nyugodtan menjen pihenni, holnap tanítás.

- Nincs mit köszönnie – köszörülte a torkát Tom. – Ma úgyis én voltam beosztva éjszakára. Nincs kedvem visszafeküdni... ezek után...

Néhány másodperces csönd. Közben észrevettem valami furcsát – ha ez már önmagában nem lett volna furcsa -: Dippet és a többi tanár mind-mind köszönettel nézett Tomra, és úgy, mintha a nap hőse lenne; Dumbledore ennek ellenére inkább olyan gyanúval méregette, mintha bűnöző lenne.

- Megértelek – sietett a válasszal Lumpsluck, miközben a kezét tördelte nagy izgalommal. Nyilván a kínos csendet akarta megtörni. – Nagy megrázkódtatás lehetett ez számodra, fiam. Hogy az egyik évfolyamtársad, akivel ráadásul még jóban is voltál... szörnyűség, ez... ez egyszerűen maga a téboly! És még hozzá ilyen titokzatos körülmények között... de vajon ki követhette el ezt a rémséget? Hisz a Roxfortba, ugyebár... nagyon nehezen tud bejutni idegen, és...

Látszott, hogy Lumpsluck professzornak nagyon nehezére esik ezeket a szavakat kimondani, így is szinte dadogott. Valami nagyon nagy sokk érhette, ha alig bír beszélni. Ráadásul tisztán látszott még kicsit távolabbról is, hogy a homloka csupa veríték, az arca pedig még mindig inkább egy halott emberére emlékeztetett. Dippet és a tanárok igyekeztek megőrizni a nyugodtságukat, vagy legalábbis annak a látszatát, Dumbledore viszont? Maga a megtestesült mennyi béke és nyugalom.

Jól van, Hermione, gondoljuk csak végig logikusan. Az egyik évfolyamtársunk... és valami tragédia történt. Csak nem...?
Több időm gondolkozni nem maradt, mert Dumbledore hirtelen megszólalt:

- Valóban úgy gondolod, Horatius – ráncolta végül a homlokát, és kérdően nézett az említettre -, hogy idegen követte el a gyilkosságot?

A szám elé kellett kapnom a kezem, mert a végén még felsikoltok. Édes Merlinem! Myrtle! Hisztis Myrtle halt meg, és aki megölte... Úristen! Ilyen lehetséges lenne!? Hát nem azt mondta...?
Újra kivert a veríték, hasonlóan, mint Lumpsluckot, és valószínűleg el is sápadhattam.
Így is elég rosszul voltam, de a következő képsornál tényleg kis híján elájultam: letakart hordágyat gurított a mostani javasasszony lassan Dumbledore-ék elé, szánakozóan meredve a fekete vászonra, amivel letakarták.

- Myrtle – suttogta Tom, bár nem hallottam, inkább csak a szájáról olvastam.

A halott jelenléte egy pillanatra megzavart mindenkit, de azután Lumpsluck professzor magához tért, és végül válaszolt Dumbledore-nak.

- Ugyan, Albus, ki más tehette volna? Talán a Szekta...

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – jutott szóhoz Dippet lassan, aki még mindig a letakart holttestet nézte. – Nem, ez azért már túlzás. A Roxfort kívül-belül védett, lehetetlenség behatolni belső segítség nélkül... arra viszont már végképp nem visz a lélek, hogy egyik tanártársamat vagy diákomat gyanúsítsam. Nem, azt semmiképpen nem tenném.

- Márpedig, Armando – Lumpsluck szemmel láthatólag kezdett magához térni, és kezdte elveszteni a türelmét. – Valakinek el kellett követnie a gyilkosságot! Ez egyszerűen abszurdum! A Roxfort több száz éves történelme során ilyen még nem fordult elő! Ha ezt a szülők megtudják... akár még a bezáratásra is sor kerülhet...!

- Kérlek, ne fessük az ördögöt a falra – szólt váratlan hirtelenséggel Dumbledore, szinte belevágott a másik szavába. -, őrizzük meg a hidegvérünket, és gondoljuk át a dolgokat nyugodtan.

- Igaz - szólt beleegyezően Dippet, majd a talárjából előhúzott egy lepecsételt levelet, és Tom felé nyújtotta. – Denem, vidd fel ezt a bagolyházba, és küldd el mihamarabb. A lány szüleinek van joguk elsőként megtudni – Az utolsó két szót nagyon lassan ejtette ki, és kis szünetet tartott előttük.

- Máris – bólintott Tom engedelmesen, és már indult volna, amikor végül mégis Dippetnek szegezte a kérdést. – Remélem, hamar megtalálják a bűnöst.

- Mi is – Tom be sem fejezte, Dumbledore máris ezt mondta. Egy-két másodpercig Dumbledore még nem engedte el a szemkontaktust, végül aztán Tom megunta és egy halvány, ám kedves, bíztató mosoly kíséretében a bagolyház felé vette az irányt a levéllel a kezében.

Dippeték még beszélgettek néhány másodpercig, aztán a javasasszonynak megmondták, hova vigye a holttestet; ezután ők is elmentek, bizonyára aludni. Bár nem hinném, hogy ezen az éjszakán akármelyikőjük is aludhatott volna akár egy szemhunyásnyit is... velem egyetemben.
Ezután a kis közjáték után felsiettem a szobámba, bedőltem az ágyba, majd a fejemre húztam a takarót. Szörnyen sírhatnékom volt, bár csak néhány könnycseppet sikerült kierőltetnem magamból – pedig éreztem, hogy ha sírnék, sokkal könnyebben fel tudnám dolgozni ezt az egészet. Jó, elismerem; én mondtam Tomnak, hogy tegye meg, nyissa ki a Kamrát... valószínűleg holnap, ha világos lesz, a feliratot is megtalálják majd az egyik falon, mint akkor másodikban... és ezt most nekem megint végig kell szenvednem! Elviselni, hogy az emberek meghalnak, most nem csak kővé dermednek, és végig tettetnem kell, hogy nem tudok semmit... meg persze Tomnak is.
Rendben, tudtam, hogy meg kell majd tennie, de akkor is: elképzelni nem ugyanaz, mint átélni! És persze azzal a tudattal sem kellemes élni, hogy mindez miattam van, mert ha nem bukkantam volna fel még októberben, minden másként alakult volna.
Ekkor elhatároztam, hogy nem fogok többé a „mi lett volna, ha...” kérdéssel foglalkozni, csakis azzal, hogy mi lesz majd. Megváltoztatni úgysem lehet semmit, a könnyek meg pláne nem segítenek; minek hát sírni? Csak a gyengék, elveszettek szoktak jogosan sírni, azok, akiknek semmi reményük a jövőre nézve. Igen, ezzel kell vigasztalódnom. Vannak, akik nálam sokkal szörnyűbb helyzetben vannak, nincs ruhájuk, élelmiszerük, fedél a fejük fölött... igen, az én helyzetem azért mégiscsak jobb, sokkal jobb az övéknél. Ezért pedig hálásnak kell lennem.
Észre sem vettem, amint a gondolataim közt elfogott az álom...

×××

Másnap futótűzként terjedt a hír: meghalt Myrtle. Hiába próbálták a lehető legjobban eltussolni az ügyet az igazgató és a tanárok, ez nem sikerült, valahogy mégis kitudódott. Délben, aki csak bement egy tanórára, nagyon furcsa dolgot láthatott: senki sem figyelt a tanárra, mindenki magába volt süllyedve – ami önmagában még nem is lett volna furcsa: hanem a tanárok is, úgy tűnt, mintha még ők sem tudnának figyelni arra, amit tanítanak. A szavak gépiesen jöttek, de a lényegükre senki sem figyelt; sokkal fontosabb dolog történt most annál, mint hogy ezzel foglalkozzanak.
Nekem is olyan furcsának tűnt, hogy most, hogy Myrtle meghalt, ugyanúgy folyik az órarend, mint más, hétköznapi reggelen, holott ez korántsem volt az. Beccáéknak én mondtam el a hírt személyesen, hogy ne kelljen mástól megtudniuk, esetleg az ostoba pletykákat meghallgatniuk az igazság helyett. Ők is halottsápadtra váltottak, és mint az iskola java része, egész nap úgy járkáltak, mint az élőhalottak, vagy mint a bábok.

Sötét KV után (szintén Tom idióta elnevezése; gyengébbek kedvéért ez SVK lenne, csak felcserélt néhány betűt) éppen kérdezni mentem az anyaggal kapcsolatban Dippet professzorhoz – mert ő nem csak az igazgató volt, hanem ezt a tantárgyat is ő oktatta a felsőbbéveseknek -, amikor azt láttam, hogy az igazgató épp Tommal beszélget.

Én vele tegnap óta nem találkoztam – SVK-n a terem két végében ülünk -, és a történtekről sem beszélgethettünk; hanem most elhatároztam, hogy inkább megvárom Tomot, és vele együtt megyek ebédelni, a kérdés várhat.
Összepakoltam a holmimat, és ezután arra eszméltem, hogy Tom a padom mellett áll, és igen elmélyülten engem néz.

- Vigyem a táskád? – szólított aztán meg mosolyogva, mintha mi sem történt volna. Én bizonytalanul átnyújtottam neki azt, majd elindultunk a nagyterem felé. Nem, az azért túlzás lett volna, hogy rettegtem tőle, mert embert ölt... csak kicsit tartottam, habár tudtam, hogy nincs miért. De a képzeletemből nem tudtam száműzni azt a képsorozatot, hogy a baziliszkusz előmászik, Myrtle-re néz, és... és Tom csak áll, mereven és egyenesen, a halottra néz, érzéketlenül, mintha az ő érzései is halottak lennének...

Jó néhány kínos másodperc múlva azt vettem észre, hogy mialatt én elkábulva gondolkodtam, egészen más helyre tévedtünk. Nem a nagyterem felé haladtunk immár, hanem csak egy mellékfolyosón sétálgattunk. Tomra néztem, de ő egy szót sem szólt egészen addig, amíg egy teljesen kihalt folyosó következett. Itt megálltunk.

- Emlékszel még Stellára? – kérdezte ő halkan, mosolyogva nézve rám.

Rögtön mérges lettem. Hogy jön ide ő? Mégis, mit képzel Tom, hogy itt majd kis semmiségekről fogunk beszélgetni, amikor...? Na várjunk csak...

- Honnan tudsz róla? – gyanakodtam, miközben elhúztam a számat. Sem neki, sem másnak nem szóltam soha arról a gyönyörű szép lényről...

Tom még szélesebben mosolygott, majd végül vigyorgott.

- Ne... ne mondd, hogy...

Tom elnevette magát.

- Csak nem elhitted, hogy tündér vagy? Komolyan, a hiszékenységed a csillagos ég határa... na de én így szeretlek. Jó, bevallom, én küldtem rád, hogy megvicceljelek.

Úgy néztem rá, mintha ott helyben fel akarnám nyársalni.

- De mégis mire volt ez jó!?

- Hát arra gondoltam, hogy ha azt hiszed, semmit sem változtattál meg, akkor itt maradsz velem... és persze szórakozni is remekül szórakoztam. Egyébként a lány azért volt olyan szép, mert véla volt – Hát nem sok híja volt, hogy lemossam az öklömmel azt az idétlen vigyort az arcáról. – Jó kapcsolataim vannak...

- És ezt miért pont most mondtad el? – kiáltottam dühösen.

- Szerettem volna, ha egy kicsit vidámak vagyunk. Ránk fér – Itt már nem mosolyogott.

Néhány másodperces csend.

- Na jó – mondta Tom kicsit zavartan, és elindult a folyosón előre. – Kövess!

A számat elhúztam, de megtettem, amire kért. Aztán amikor utolértem, épp a folyosó közepén álldogált.

- Mi van? Miért álltál meg?

Tom nem mondott semmit, csak bökött egyet a fejével a fal felé. Lassan felemeltem a tekintetem, egyre feljebb a falon...
Sikkantottam egyet, és hátraléptem több lépést.

- Ismerős, ha nem tévedek – nézett rám fanyar mosollyal Tom. – „Feltárult a Titkok Kamrája...”

- Miért? – kérdeztem rekedten és sápadtan.

- Nem azért, mert te kértél – préselte össze a száját szigorúan Tom, miközben a falat bámulta. – Nem, dehogyis.

- Azt mondtad, házit kell csinálnod, meg hogy büntetőmunkád van.

- Tényleg büntetőmunkám volt – húzta el a száját Tom. – Myrtle-el a bűbájtan tanárnál.

Kezdtem kíváncsi lenni.

- És?

- Myrtle utánam jött két perccel, az arca ki volt sírva teljesen. Megkérdeztem, azt mondta, hogy valami Hornby gyerek kicsúfolta a szemüvege miatt – Itt elhúzta a száját. – Tudod, nem vagyok az a pátyolgatós típus, szóval inkább annyit mondtam neki, hogy nem is olyan csúnya a szemüvege, és hagytam, hogy sikálja a trófeákat... ne, ne szólj közbe – Intett le. – Tudom, nem volt szép tőlem, de mindegy most már. Egész büntetőmunka alatt úgy tűnt, megint elkezd bőgni, de visszatartotta. Miután végeztem, mentem volna vacsorázni, de eszembe jutott, hogy még csak fél hat van, csak háromnegyed óra múlva ehetek, pedig nagyon éhes voltam. Végül is lementem a manókhoz a konyhába, és annyira teleettem magam, hogy vécére kellett mennem. Tudom, most azt kérdezed, miért mentem a lány vécébe... hát magam sem tudom, talán mert útközben megláttam, hogy Myrtle épp oda fut be sírva. Meg különben is, közel volt, szóval gyorsan végeztem... azután amikor kezet mostam, még mindig hallottam, hogy Myrtle az egyik fülkében sír. Bekopogtam, és azt mondta, hogy hagyjam békén, senki sem érdekli. Na jó, kezdett elegem lenni. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de Myrtle bezárta. Komolyan, kezdett elegem lenni ebből a kis csitriből, aki nem fogja fel, hogy egyeseknek sokkal komolyabb problémájuk is van, mégsem zárkóznak be a vécébe sírni... szóval ott tartottam, hogy megpróbáltam kinyitni az ajtót. Mondogattam is az orrom alatt, hogy nyíljon már ki... és erre Myrtle rám ordított, hogy legalább akkor ne sziszegjek itt neki. Először nem tudtam, mire gondol, továbbra is megpróbáltam betörni azt az átkozott ajtót. Ez már elvi kérdés volt nálam, nem akartam, hogy ő győzzön, mindenképpen le akartam tőle vonni néhány pontot. Szóval káromkodtam, üvöltöttem, hogy nyíljon már ki az a rohadt ajtó... és ki is nyílt. De nem az ajtó... – sóhajtotta Tom, miközben a falnak dőlt.

Meghökkentem.

- Komolyan így történt!?

- Esküszöm – tette a szívére a kezét nagyon meggyőzően, és őszintén. Én hittem is neki.

- És utána...? – A hangom közben megremegett.

- Utána? – sóhajtotta Tom gondterhelten, miközben a homlokát ráncolta. – Amint mondtam, kinyílt a Kamra. Rögtön tudtam, hogy az az. Le akartam menni, hogy megparancsoljam a baziliszkusznak: maradjon a helyén, és ne csináljon semmit. Épp a lyuk fölött álltam és azon gondolkoztam, hogy mindjárt lecsúszok, amikor Myrtle, még mindig a zárt fülke mögül megkérdezte, mi volt ez a furcsa hang. Mire én: „Semmi, semmi! De azért megköszönném, ha kijönnél végre.” Ezt korántsem mondtam olyan mérgesen, mint akartam, kicsit megijedtem a Kamra miatt. De Myrtle csak ennyit mondott megint: „Már megint itt sziszegsz! Hagyd már abba, nem igaz! Engem senki sem ért meg!” és megint elkezdett bőgni. Gondolhatod, milyen ideges voltam. A Kamra kinyílt, Myrtle meg ott volt a vécéfülkében. Ekkor azt hittem elájulok... amint azt a vécéfülkét néztem, amiben a lány volt... nos, egyszer csak megjelent a baziliszkusz. Én még ilyen... – Itt elakadt szava, és csak egy-két másodperc múlva tudta folytatni. - ... ilyen kígyót életemben nem láttam... meg is ijedtem nagyon. Hirtelen olyan furcsa érzésem volt... tudom, furán hangzik, de lepergett előttem az egész életem, amint szembe találtam magam azzal a szörnnyel... és épp ekkor, hallottam, hogy nyílik a zár. Myrtle kilépett, és én nem tudtam idejében kiáltani, a torkomra forrott a szó, annyira... annyira megrémültem... de ezután már nem tudtam mit tenni. Myrtle, amint a kígyó szemébe nézett, holtan rogyott össze. Néhány percig elkábulva álltam, aztán végül is döntöttem: a kígyónak megparancsoltam, hogy menjen vissza, és ezután szóltam az éppen arra járó Lumpslucknak, hogy halott lányt találtam a mosdóban. Ezután már tudod.

- Tegnap kimentem mosakodni – feleltem halkan. – Hallottam, amint Dippettel és Dumbledore-al beszélgetsz.

- Á – bólintott Tom, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – És te is észrevetted, hogy úgy tekintenek rám, mint egy hősre? Ha tudnák... – sóhajtotta szomorúan. – Persze Dumbledore nem. Olyan gyanakvóan nézett rám... te nem vetted észre?

- De.. de észrevettem – dadogtam. Dumbledore tudja, hogy Tom nyitotta ki, hisz én magam mondtam el neki... de jobb, ha ezt Tom nem tudja. Még a végén nekem esik. Pedig Dumbledore professzor csakis jót akar, de ezt ő nem lenne képes felfogni, tudom. – Gondolod, hogy...?

- Nem tudom – szorította ökölbe a kezét Tom. – Remélem, nem. Hermione... te... ugye nem haragszol...?

- Nem szándékosan tetted – próbálkoztam meg egy ügyetlen mosollyal. – Nyilván így is hibás vagy, de... én kértelek meg rá. Jó, tudom, nem miattam tetted, sőt, nem akartad te ezt, de akkor is... gyilkos vagy... és...

Tom megölelt. Olyan kellemes melegség áradt belőle, hogy jó néhány másodpercig nem is mozdultam, úgy csüggtem rajta, mintha az életem ezen múlna... végül Tom bontakozott ki az ölelésből, és azt mondta, szóljunk valamelyik tanárnak, hogy teljesen véletlenül ebbe az írásba botlottunk.

- Jobb, ha én szólok. Nem lenne kicsit furcsa, hogy mindig ott vagy valahol a közelben, ha tragédia történik?

- Jól van, ahogy akarod. Én megyek ebédelni. Viszont... valamit még mondani szeretnék.

- Mit?

- A legjobb az lenne - sóhajtotta -, ha nyáron nem jönnél el velem az árvaházba.

- Micsoda? – Meglepődtem a hirtelen témaváltástól, és persze magától az ötlettől is. – De akkor mégis hol töltsem a nyarat?

- Itt maradhatnánk a Roxfortban. Már írtam egy levelet Dippetnek, hogy engedje, hogy itt maradjak. Ha nekem megengedi, akkor nektek Ginnyvel is nyert ügyetek van. Nem akarom, hogy lásd, hol nőttem fel, és hogy... hogy... szóval tudod, hogy gyűlölök ott lenni, és azokat is, akik ott vannak.

- Ez butaság – tiltakoztam. – Attól, hogy ott nem szeretnek, még visszamehetsz, maximum nem foglalkozol velük, csak velem. Ez is egy megoldás.

- Akkor is... kint háború van, és biztonságosabb lenne, ha itt maradnánk.

- Ennyire féltesz? – mosolyodtam el. – Hidd el, semmi bajom nem esik akkor sem, ha az árvaházban fogunk lakni. Csak nem bombáznak le, vagy ilyesmi! – nevettem fel, de Tom komor arcát látva inkább elhallgattam.

- Ezzel ne viccelj, kérlek. Bármi megtörténhet, nem tudod, mire képesek az emberek a hatalomért. De most... ne is beszéljünk erről, most már tényleg megyek.

Elköszönt, majd már el is sietett, gondolom, nem akarta tovább azt a falat bámulni... én pedig rögtön az igazgatói felé vettem az irányt, és beszámoltam Dippetnek, hogy a Titkok Kamrája feltárult, elvezettem a folyosóhoz is. Közben magam is meglepődtem, milyen jó színész vagyok, azt hiszem, sikerült meggyőznöm az igazgatót, hogy teljesen véletlenül találtam ide.

×××

Másnapra a kedélyek még mindig nem csillapodtak. Rögtön arra gondoltam: mindenki attól retteg, hogy ő lesz a következő, pedig ha elmondhatnám...! De hallgatnom kell, tudom.
A tanítás a szokott mederben folyt, bár még mindig ez a különös hangulat – a rettegés – lengte be a termeket. A diákok meg voltak róla győződve, hogy valaki külsős követhette el a merényletet; a tanárok pedig akarva-akaratlanul is egymásra gyanakodtak. Arra pedig, hogy egy diák tette, senki sem mert gondolni. Különben is; Myrtle kicsit szeles volt, kicsit hisztis, de attól még alapjában kedves lány. Ugyan kinek állhatott szándékában megölni őt?

Este különös dolog történt. Éppen Flore-al meg Ginnyvel beszélgettem, amikor is Tom dühösen beviharzott a klubhelyiségbe. Egyenesen felém igyekezett, majd a taláromnál megmarkolva közelebb húzott magához.

- Hogy merted elmondani Dumbledore-nak, Hermione?! Mégis hogy... hogy merészelted!? – kiabálta dühösen.

- Miről beszélsz? – suttogtam, miközben Tom arcát fürkésztem; nagyon, de nagyon dühös volt. Sajnos ismerem ezt a nézését. De hát... majd lenyugszik.

- Azt hiszed, nem jöttem rá magamtól?! Ahogy néz rám, ahogy méreget... teljesen világos, hogy elmondtál neki mindent!

- Na jó, menjünk fel a szobámba, ott nyugodtan beszélgethetünk – súgtam halkan Tomnak, mert észrevettem, hogy mindenki minket bámul. Még a végén, Tom nagy haragjában kiteregeti, hogy ő volt a gyilkos, ha nem is közvetlenül...

- Nem, nem megyünk sehova! Választ akarok!

- Jól van, csak ne üvölts, mert még valaki... érted... – jöttem zavarba. Ezután kicsit lenyugodott, elengedte a talárom, majd leültünk a fotelbe. – Szóval. Mit szeretnél megtudni? Hogy miért mondtam el Dumbledore-nak... – Itt körülnéztem, majd suttogva mondtam tovább -, hogy te voltál a gyilkos? Már jó régen tudja. Azért mondtam el, hogy tanácsot adjon, mit tehetnék: jól teszem-e, hogy veled vagyok.

- Gondolom, azt mondta, hogy nem – mondta Tom flegmán, mire én azt válaszoltam, hogy nem így volt. Aztán néhány másodpercig elgondolkodva és komolyan meredt maga elé, majd kijelentette: - Az igazgatóiból jövök. Dippet nem fogadta el a levelem, a merénylet miatt nem maradhatok itt. Épp ezért, én ezt tovább nem csinálom. Elegem van.

Már ment volna el, amikor elkaptam a talárjánál fogva.

- Állj csak meg, nem mész sehova! – szidtam meg halkan, majd visszahúztam magam mellé a kanapéra. – Mi is történt az igazgatóiban, halljam csak!?

- Semmi különös – felelte Tom hűvösen. – Dippet azt mondta, hogy ha megtalálnák azt, aki a falra írt, és aki megölte Myrtle-t... akkor... akkor talán... –Itt sóhajtott, de mondatot nem fejezte be. – Épp ezért, úgy döntöttem, a legokosabb, ha megmondom, hogy én tettem, véletlenül.

- Megőrültél?! – sikkantottam, mire úgy néztek rám a többiek, mintha hülye lennék. Újra halkan folytattam. – Ha feladod magad, azzal csak azt éred el, hogy ezt a nyarat – sőt, a következőket is - nem az árvaházban, hanem az Azkabanban töltöd majd!

- De hát nem szándékosan tettem, amit tettem!

- Szerinted ezt meghatja majd őket? – Majd megráztam a fejem. – Gondolkodj, Tom, gondolkodj. Ha rákened az egészet Hagridra... még akkor sem maradhatsz itt. Dumbledore tudja, hogy nem ő volt.

- Mert te elmondtad neki – nézett rám Tom szemrehányóan.

- Ez már mindegy, te ne ezzel foglalkozz. Most rögtön elmész Hagridhoz, és... menj már, nyomás! – löktem rajta egyet, és idegesen pillantgattam rá még néhány másodpercig, amíg Tom sóhajtva fel nem állt, és ki nem sétált a klubhelyiségből.

×××

- Van ötletetek, hogy ki tehette? – tűnődött el Becca az ágyára dőlve.

- Én inkább nem gyanúsítok senkit – húzta el a száját Flore. – Lehet, hogy személyes ügy miatt kellett meghalnia.

- De az ég szerelmére, láttad a feliratot! – mondta félelemmel a hangjában Becca. – Mindenki látta! Az, aki megölte Hisztis Myrtle-t, a mugliszármazásúakra vadászik!

- Megkérdeztem Mimit – szólt közbe Flore. – Azt mondta, ő már olvasott a Titkok Kamrájáról. Csak Mardekár utódja nyithatja ki, és hogy ami megölte Myrtle-t, egy szörny volt – ezt mondta. Szerintetek igaz lehet, hogy Mardekár utódja... köztük... köztünk lehet? – remegett meg a hangja.

- Könnyen meglehet – húzta el a száját Becca. – Mérget vennék rá, hogy a mardekárosok közt kell keresgélnünk. Így ki is zárhatjuk Lottyt...

- Ne már, hogy őt gyanúsítottad – horkantam fel, ezzel először beleszólva a beszélgetésükbe.

- Azért elég gonosz.

- De nem úgy, hogy gyilkolni is tudna!

- Nagyon biztos vagy a dolgodban. Talán tudsz valamit? – gyanakodott Becca, és a szemembe nézett erőteljesen.

- Én? Ugyan, honnan tudhatnék?

- Hallottuk, hogy Tom találta meg a hullát, te pedig a feliratot a falon. Kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy beavattak titeket – préselte össze a száját szigorúan Florence.

- A tanárok? Vicceltek?

- Vagy ha nem, akkor Tom kiderítette. Tudod, mindent megtud, amit akar.

Ekkor lélekszakadva rontott be néhány évfolyamtársunk a szobánkba.

- Hallottátok a legújabb újságot? – kérdezte az egyik tőlünk lihegve.

- Milyen újságot? – értetlenkedett Flore.

- Rubeus Hagrid ölte meg azt a lányt! – sietett egy másik a válasszal, mire Beccáék eltátották a szájukat.

- Az a kedves, duci griffendéles srác? Nem ő udvarolt tavaly Beccának? – Becca elvörösödött, Flore meg az újonnan érkezők elvigyorodtak egy pillanatra.

- Ne is említsétek! – nyilatkozta röviden Becky, még mindig zavartan.

- De hát ő a légynek se tudna ártani! – fordult újra az ajtóban állókhoz Flore.

- Épp ez az! Mindenki meglepődött! – vonta meg a vállát az egyik lány. – És ráadásul pont egy griffendéles...!

- Hogy derült ki? – érdeklődött a homlokát ráncolva Becca.

- Tom Denem jött rá, és ő szólt a tanároknak. Hiába, az a fiú igazi hős! És milyen jóképű! – Ekkor rám nézett. - Bocsi.

- Megszoktam – fintorogtam, majd a lányok elmentek. Egyedül maradtam Beccával meg Flore-al.

- Látod, Hermione, megmondtam, hogy Tom tudja! Bár elképzelni sem tudom, hogy jött rá, mindenesetre tényleg egy zseni – örvendezett Flore. – El sem tudom viszont képzelni, hogy lehet ez a fiú Mardekár Malazár utódja...

- Mindegy, a lényeg, hogy kiderült az igazság – köszörültem meg a nyelvem.

- Igen. Remélem, kirúgják, aztán Azkabanba kerül! – bokszolt bele a párnájába gyűlölködve Becca.

- Á, nem hinném, még kiskorú, és simán rá lehet fogni, hogy kényszerítették, vagy ilyesmi... értitek – vontam meg a vállam, de legbelül nagyon sajnáltam szegény Hagridot. Ebben az időben még nem is nagyon találkoztam vele... de már nem is fogok. – Gondolom, most az igazgatóiban vallatják.

- Hát igen. Meg is érdemli. Tom meg minimum egy trófeát megérdemel ezért.

- Igen – feleltem, majd az ágyamra dőltem és nem akartam semmi, de semmi mást, csak aludni...

×××

Másnapra kiderült, hogy nem bocsátják el Hagridot, hanem Dippet ráparancsolt a gondokra, hogy tanítsa be vadőrnek. Szegény, szegény Hagrid... de hát előre tudhattam, hogy ez lesz. Tom pedig az „érdemeiért” hamarosan meg fogja kapni az „Önzetlenül az iskoláért” díjat, persze ő ezt még nem tudja.
Reggelinél különösen komor volt, már amennyire a távolság ellenére láthattam. Ellenben mindenki más arcán talán öröm, ám megkönnyebbülés biztos látszott. Kivéve Dumbledore-én... és persze Tomén. Ők valamiért nem voltak éhesek, csak nézelődtek a teremben egész reggel; meg voltam arról győződve, hogy Dumbledore professzor Tom tekintetét keresi, Tom pedig épp ezt igyekszik elkerülni.

- Hát az a gyilkos mégis maradhat vadőrnek – kente meg unottan a kenyerét Becca. – Ez egyszerűen nem igazságos. Embert ölt, könyörgöm, nem nézhetjük tétlenül, hogy megússza, csak mert kiskorú! – csapott végül az asztalra két ököllel.

- Igazad van, de mit tehetnénk? – sóhajtotta lemondóan Flore, miközben töklét töltött magának. – Egyébként az is lehet, hogy nem volt szándékos, vagy pillanatnyi elmezavar...

- Az mindegy, ugyanúgy gyilkos, és nem kellene hagyni, hogy az ilyenek szabadon mászkáljanak! – dühöngött megint Becky. – Most hiába derült ki minden, a diákok nem mernek majd éjszaka a folyosón mászkálni, nehogy megint megismétlődjön az egész!

- Nem is lenne szabad éjszaka odakint járkálni – szúrtam közbe. – És szerintem Florence-nek van igaza. Lehet, hogy csak pillanatnyi elmezavar.

- A túlzott igazságérzeted miatt szerintem jó helyed lenne a Wizengamotban – mosolygott Flore, mire Becca csak egy lesújtó pillantást vetett felé. Úgy látszott viszont, Florence jókedvét semmi sem szegheti. – Nézzük a jó oldalát! Vége a rettegésnek!

Szegény Flore, mekkorát tévedett! A rettegés?! Az inkább csak most kezdődött el igazán...