- Hermione – szólított meg Ginny egyszer, amikor a csajokkal a klubhelyiségben voltunk; általában ilyenkor mindenki mást csinál, mint most is: Becca Ryannel veszekszik, Flore és Vicky gyöngyöt fűznek – Becca tanította meg őket -, Mimi meg egészen eddig velem beszélgetett. Ginny újságot olvasott, de látszott, hogy nem oda figyel, ezért nem is lepődtem meg, amikor hozzám szólt. – Szeretnék beszélni...valamiről...

Jelentőségteljesen Mimire kacsingatott, aki értette a célzást, majd elvonult Flore-ékhoz kézműveskedni; végül egyedül maradtunk a barátnőmmel. Ginny köhintett néhányat, majd néhány másodpercig azon gondolkodott, mit mondhatna. Végül aztán mégiscsak megtörte a kínos csendet.

- Tudod, nem hittem volna, hogy Tom... – Itt kicsit halkabbra vette, és kicsit közelebb húzódott hozzám. -... szóval, hogy kinyitja a tudod mit... – És szánakozóan nézett rám, amitől rettentően bedühösödtem. Engem csak ne sajnáljon senki, nem kell a szánalma!

- Én mondtam neki – közöltem szárazon, mire Ginny olyan arcot vágott, hogy azt hittem, máris elájul. – Ne nézz így rám. Meg kellett történnie.

- Mit...mit csináltál? – kapkodta a levegőt kis fáziskéséssel Ginny, és nagy szemeket meresztett rám. – Normális vagy!? – Ezt már majdnem ordította, úgyhogy megpróbáltam lecsendesíteni, de folytatta. – Te boldog leszel attól, ha ránk szabadítod Voldemortot, vagy mi? Attól, hogy biztosan gonosz lesz?

- Nem is lehet másképp – vontam vállat úgy, mintha semmiség volna az, amit közöltem. – Nézd, Ginny! – sóhajtottam úgy, hogy előre tudtam: ez nem lesz könnyű menet. – Én már beletörődtem, hogy mindennek úgy kell történnie, mint a jövőben. Tedd te is ezt.

- De hát ha itt van a lehetőség, hogy mindent megváltoztass! – mondta kétségbeesett arccal, és megpróbált győzködni. – Voldemort egy szörnyeteg vadállat, és remélem tisztában vagy azzal, hogy mit szabadítasz ki közénk!

- Tom Denem még nem Voldemort – jelentettem ki egyszerűen, bár Ginnynek eléggé sikerült lelomboznia a hangulatom. Mintha ez olyan vidám téma lenne...

- Attól fogva az, hogy gyilkol – szűkítette össze a pupilláit a lány, majd kitört. – Könyörgöm, térj már észre, ez abszurdum! Próbálj már meg boldog lenni vele, még vissza lehetne csinálni!

- Boldognak lenni itt? Minek? Úgyis elmegyünk nemsokára.

- Én nem akarok – duzzogott Ginny, mire nagyot néztem. – Mármint akarok, de nem akarom őket – biccentett a csajok és Ryan felé – elhagyni. Az nagyon fájna. Bár ígyis-úgyis fájni fog... – latolgatta magában. – Hiányzik az anyukám.

Ezt annyira az ötéves kislány szintjén mondta, hogy akaratlanul is elnevettem magam.

- Nekem is – válaszoltam, majd hirtelen eszembe ötlött anyu arca, ahogy rám mosolyog, vagy leszid, amiért nem takarítottam ki a szobám már több hete, vagy apu mérges arca, amikor közlöm vele, hogy nem akarok fogorvos lenni, varázsló szakmát szeretnék választani, aztán azt is magam előtt látom, amikor megenyhül... és Ront is, amikor két kézzel tömi a szájába az évnyitó ünnepségen az édességeket a szájába, Harryt, ahogy mosolyogva nézi őt, és engem, ahogy egy könyv fölé hajolva – bár látszólag olvasok – őket figyelem, és képtelen vagyok visszatartani egy mosolyt...

- Hermione – mondta Ginny lassan tagolva és elhúzva a nevem utolsó e betűjét. – Huhú, itt vagy?

- Persze – válaszoltam kissé zavartan. – Csak eszembe jutott néhány dolog... semmiség.

- Nem jól van ez így, Hermione... most akkor rád haragudjak? Tomra így nem lehet. Bár igaz, ami igaz, ő tette...

- Nem volt szándékos, de kérlek, erről most nem szeretnék beszélni – préseltem össze szigorúan a szám, és megpróbáltam témát váltani.

- Nem furcsa, hogy ma van az utolsó tanítási nap? Hogy holnap elmegyünk innen...örökre? – néztem a csajokra és Ryanre; közben elszorult a szívem.

- De, az – nézett Ginny is a többiek felé. – Majd csak kibírjuk valahogy! – sóhajtotta.

- Ne szomorkodj – próbáltam vigasztalni, amikor láttam, hogy már egy ideje Ryant nézi. – Majd csak találunk magunknak valakit a saját időnkben... aki ugye korban is jobban passzol hozzánk.

- Kíváncsi vagyok, mi lesz a jövőben Ryanből – tűnődött el szomorkásan. – Találkozni szeretnék majd vele.

- Na ne – mosolyogtam. – Látni szeretnéd hetven éves öreg bácsiként, amint az esetleges unokáival játszik?

Ginny is elmosolyodott, majd mindketten még egyszer, alaposan végigmértük Ryant.

- Nem! – nevetett föl végül Ginny. – Igazad van, inkább kihagynám!

×××

Annyira furcsának tűnik, hogy az utolsó estémet töltöm a Roxfortban... holnap indul a Roxfort Expressz ami visszavisz Londonba. Olyan... olyan hirtelen van vége, olyan természetellenesen hirtelen...

- Baj van, Hermione? – húzta el a száját Ginny a vacsoránál. Biztos észrevehette a lehangoltságomat, és hogy alig bírtam valamit lenyelni egész este. – Tudod, a Mardekár klubhelyiségben ma búcsúbuli van, és éppen azon gondolkodtam, hogy segítesz-e kiválasztani a ruhámat? Cserébe én segítek a tiédet...

- Szívesen segítek neked – válaszoltam kissé fanyarul – Viszont nekem nincs kedvem most bulizni.

- Ugyan már, ez az utolsó esténk ebben a Roxfortban, rúgjunk ki egy kicsit a hámból! Különben is, ki fog akkor vigyázni, hogy Tom ne zaklassa a lányokat? – Úgy látszott, kicsit viccesre próbálja venni a vigasztalást. Bocs, Ginny, ez most nem jön össze...

- Majd te – mosolyodtam el halványan, vidámságot erőltetve magamra. – Bocs, de most tényleg nem vagyok ilyen hangulatban.

Ginny egy bólintással tudomásul vette ezt, látszott, hogy nem szívesen teszi. Viszont én már eldöntöttem, hogy nem megyek, én úgyis csak rosszkedvű vagyok, nem akarok mást lehangolni.
Utolsó nap itt... ez is az elmúlást juttatja eszembe, mint az, hogy hamarosan elmegyek, és itt hagyok mindent és mindenkit magam mögött....

×××

- Vége a sulinak! – ugrott fel Becky örömében. – Ez az, ez az, ez az!

Ekkor éppen a csomagokat pakoltuk fel a Roxfort Expresszre, majd Tom segítségével felkapaszkodtunk a vonatra. Egy kupéban kényelmesen csak hatan fértünk el: Én Ginny, Becky, Flore, Mimi és Tom társaságában foglaltam helyet, Vicky és Ryan pedig gondolkodóba estek, hogy hova üljenek. Kimentek és szétnéztek, de már csak Charlotte-unk mellett maradt hely, úgyhogy inkább összepréselődtünk; de közös megegyezéssel nem kárhoztattuk csapatunk két tagját egy Barbi baba elviselésére.
Az utazási időt nagyszerűen kihasználtuk – mint az utolsó órákat, amikor velük lehetek...

- Emlékeztek arra, amikor Becky befestette a haját? – nevetett fel Flore, mire az említett szúrós szemekkel nézett Tomra, aki csak vigyorgott.

- Ó, hogyne.

- Nicsak, ki beszél! – válaszolta Becca élesen, miközben elhúzta a száját, majd elvigyorodott. – És arra, amikor Tom összevissza szurkálta magát a karácsonyi fenyővel, és csak azután emlékeztette arra az apró tényre Hermione őt, hogy varázsló, amikor már felvitték a klubhelyiségbe?

- Én viszont emlékszem még arra, amikor a tegnap este úgy berúgtál, hogy nekem meg Abraxasnak kellett ketten felvonszolni téged a szobádig...

- Micsoda? – döbbentem le, majd kérdően váltogattam a tekintetem Beccán meg Tomon.

- Jaj, Hermione, ugye nem most jön a kioktató beszéd? – fanyalgott Becca halkan.

- De igenis most jön – vágtam rá, majd vádlóan néztem a barátnőmre. – Tizenhat évesen...

- Tizenhét leszek egy hónap múlva...

- Mindegy, akkor is. Könyörgöm, itt senkit sem érdekel a józan ész?

- Senkit – felelte Tom, majd jelentőségteljesen a szemembe nézett, majd vádló hangon folytatta. – Kivéve téged, ugye? Pedig mennyire szeretném, hogy ne érdekeljen...

Kínos csend. Jóideig csak a vonat zakatolását hallottuk, és még azt is meg lehetett volna hallani, hogyha valaki leejt egy gombostűt. Fellélegeztem, amikor a büfékocsi megjelenésének köszönhetően megszűnt a csend. Miközben a többiek vásároltak, én elgondolkodtam az előbbieken.
Nyilvánvaló, hogy Tomot sérti az, hogy nem maradok itt. Ezért is mondta, amit mondott; ha a józan eszemre hallgatnék, hazamennék, ha az érzelmeimre, akkor itt maradnék.

Miután újabb kínos csöndben mindenki elfogyasztotta az ennivalóját, elhívtam Tomot, hogy négyszemközt beszélgethessünk. Alig értünk ki a vonatfolyosóra, máris neki rontottam:

- Befejeznéd végre?

- Mit? – tettette az ártatlant.

- Azt, hogy megjegyzéseket teszel rám, ha csak burkoltan is. Élvezzük a közösen eltöltött időt, kérlek, ne a múlton vagy a jövőn rágódjunk.

- A közösen eltöltött időt... – ismételte Tom flegmán. – Mert ez véges.

- Pontosan.

- Még mindig nem érted, mit akar Dumbledore? – sziszegte, miközben egyre közelebb jött hozzám.

- Ő azt akarja, hogy mindannyiunknak jó legyen, próbál megoldást keresni, ami... ami jó a világnak.

- Szóval jó a világnak, ha te elhagysz, én meg gonosz leszek.

- Nem, ezt... ezt te nem értheted – ráztam a fejem tehetetlenül. Tudtam, Tom mennyire makacs, lehetetlen lesz őt meggyőznöm a saját igazamról.

- Nem, te nem érted – vágta rá egyből. – Gondolj csak bele; ő ezzel semmit sem veszít, sőt, csak nyer, ha a jövőben valamikor elpusztít majd engem, hisz akkor csak még nagyobb hírnévre tesz szert. És hogy te hogy jössz ide? Dumbledore már csak egy drótot akar, akit rángathat kénye-kedve szerint, azzal a jelszóval, hogy „a világért teszem”, miközben nem világban kellene gondolkozni, hanem személyekben. Ez az én véleményem, ne haragudj, ha megbántottalak téged.

- Ezt mégis miből gondolod?

- Idefigyelj, Hermione – tette Tom mindkét kezét a vállamra, majd nagyon közel hajolt hozzám, és halkabban beszélt. – Ez az egész egy színjáték, semmi több. Mégis mit keresett egy magyarországi zsálya a bájitaltanteremben, pont a te padodon, úgy, hogy a tanár észre sem vette? Valószínű, hogy a tanár, aki tanítani fogja nektek a bájitaltant, Dumbledore embere, és ő tette oda szándékosan a növényt.

- De... – akadt el a szavam. – Neki mi haszna szándékozna ebből az egészből? Én nem is lehetek ráadásul fontos neki, ha Harry a kiválasztott... ez annyira logikátlan.

- Dehogyis az, csak többször át kell gondolni a dolgokat. Potter nem hinném, hogy valóban a kiválasztott lenne, ha egyszer Dumbledore nem vele törődik, hanem veled.

- De a jóslat...!

- Térj már észre! – rázogatott meg Tom finoman. – Ha Voldemort is csak egy hazugság, akkor a jóslat miért lenne igazi?! Hidd el, ez nagyon jó meg volt tervezve. Potter van a színpadon, őt figyeli az egész világ, miközben Dumbledore úgy kínozhat téged – például azzal, hogy engem itt kell hagynod -, ahogy akar, senkit sem fogsz érdekelni. Ráadásul, amíg Potter is úgy tudja, hogy ő a legfontosabb, addig mindenki biztonságban van.

- Elég! – csattantam fel. - Azt hittem, kedveled Dumbledore-t!

- Egészen addig kedveltem is, amíg ki nem derült ez az egész. Látom, hogy nem hiszel nekem... végül is, csak gondolj bele. Valakinek gonosznak is kell lennie; és azt már elég rég tudod, hogy én nem vagyok gonosz. Akkor, van tipped, ki lehet az? – És ezzel már faképnél is hagyott, bement a kupénkba.

Én meg egyedül maradtam a gondolataimmal.

×××

Egészen a megérkezésig aludtam, és Tom ébresztett fel végül, hogy megérkeztünk. Kicsit rosszul esett, hogy Beccáéknak és a többieknek a szülei ott voltak, az enyéim meg nem... jó, az enyéim még meg sem születtek, de akkor is. Mondjuk Abraxasért sem jöttek, ő egyedül ment gondolom vissza a Malfoy kúriába.

- Hermione! – borult a nyakamba könnyes búcsút venni Flore még a fülkében, aztán ugyanígy tett Ginnyvel is. – Istenem, annyira hiányozni fogtok! Azért ígérjétek meg, hogy írni fogtok nekünk... a jövőben is!

- Nem is tudjuk a címeteket... – hökkentem meg.

- Megadjam az enyémet? – érdeklődött készségesen Becca.

- A jövőbeli lakhelyed címét? – fintorgott Tom, majd mind rájöttünk, hogy ez a dolog így kicsit sántít.

- Nagyölelés! – kiáltotta Flore, mire érdekesen néztünk rá, mire morcosan hozzátette. – Jól van, na, csak egy ötlet volt.

- Jaj, Hermione, de kár, hogy jövőre már nem leszel – ölelt meg Mimi is, majd elmosolyodott. Rövidesen ugyanígy tettek a többiek velem, meg Ginnyvel is, aztán átjött az egyik szomszédos fülkéből Cherry; ő sem maradhatott ki, és persze Abraxas se, aki csak egy kurta „szia” köszönéssel tisztelt meg, amikor bekukkantott a fülkébe. Hiába, ez Ab.

Úgy jó tíz perc múlva lekászálódtunk a vonatról; még egyszer elbúcsúzkodtunk, majd elköszöntünk a többiektől, akik mind mentek a maguk dolga után...

- Mivel megyünk az árvaházba? – tudakolta Ginny érdeklődően néhány perccel később, amikor már az állomásról sétáltunk kifelé.

- Gyalog – felelte Tom hűvösen, majd Ginnyre nézett úgy, mintha ő hülye lenne. – Mégis mivel mennénk?

- Hát például Kóbor Grimbusz?

- Mibusz? – fintorgott, mire oldalba böktem Ginnyt, és a fülébe súgtam, hogy az még ekkor nem létezett.

- Mindegy. Messze van?

- Nem túlzottan, fölösleges lenne pénz kiadni járműért. Indulunk?

- Persze, de Tom, neked nem lenne kedved még szétnézni kicsit a városban? – mosolyogtam. – Nem hiszem, hogy haragudnának, ha később mennénk vissza kicsivel. Különben is, van egy-két könyv, amit szeretnék megnézni az Abszol-úton.

- Hát az Abszol-útra elmehetünk, ha gondoljátok, de nem szeretek a belvárosban mászkálni.

- Jaj, még a kedvemért se? – pislogtam rá szépen.

- Nem tőlem függ, Hermione. Ha nem tudnád, háború van, és fontosabb ok nélkül nem szokás az utcákon mászkálni.

Nyeltem egy nagyot. Hát persze, a második világháború... hogy felejthettem el! A Roxfortban, varázslók közt nem éreztem ennek a hatását annyira, mint most.
Hamarosan arra is rájöttem, hogy az Abszol-út teljesen be van biztosítva mindenféle bombázás ellen, és ott azért igen élénk társasági élet folyt. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az én időmben, csak annyit vettem észre, hogy a varázslók talárjai sokkal jobban kopottabbak, régebbiek, mint az én időmben, valószínűleg nem volt pénzük újra. Persze, a háború vihara hozzájuk is elér, akár varázslók, akár nem...
Mind a hárman elnyaltunk egy fagyit, a Czikornyai és Patzában szétnéztünk kicsit – én vettem egy könyvet - , aztán már mentünk is az árvaházba.

Ginny különösen levertnek tűnt egész úton, valahogy viccelődni sem tudott annyira, amikor fagyiztunk, végig Tom meg én teremtettük a hangulatot. Rögtön sejtettem, hogy Ryan miatt ilyen, de szerintem még elintézhetnénk, hogy találkozzanak. Ezt akkor, amikor Tom elkéredzkedett, mert „hívta a természet”, meg is említettem barátnőmnek ezt. Ő csak szomorúan megrázta a fejét, és annyit motyogott, hogy akkor még nehezebb lenne, és ez alatt az egy hónap alatt legalább megszokhatja a hiányát, és hogy nyugodjak meg, nem lesz itt semmi baj sem. Az arca persze nagyon nem erről árulkodott, de inkább hagytam az egészet, nem akartam az így is elrontott hangulatot tovább rontani, elvégre még itt vagyunk, most kell élvezni mindent...

×××

Az árvaház nagyjából olyan volt, mint amilyenre számítottam. Dumbledore még karácsony előtt kért helyet számunkra Ginnyvel, és meg is kaptuk.
Először is csak egy nagy, komor, sötétszürke épülettömböt láttam, aztán amikor bementünk – Mrs. Cole, az igazgatónő nem fogadott valami kedvesen, de ez valamiért nem tudott érdekelni -, kezdtem rájönni, hogy valójában nem is olyan komor ez az épület. Az udvaron ugyanis – ami sokkal nagyobb volt, mint amilyennek képzeltem – már javában szaladgáltak és nevetgéltek a lányok-fiúk csoportokra szakadva. Furcsán szemrevételeztem, hogy Tomhoz senki sem jött oda megkérdezni, hogy van, vagy akár csak köszönni. Senki, még csak figyelemre sem méltatta.

- Mindig ilyenek? – A tekintetem megállapodott néhány kislányon, akik épp hintáztak, nagyon is jókedvűen.

- Csak velem – hangzott a rövid válasz monoton hangon. – Hol alszotok?

- Öhm... nem tudom. Nem kellett volna megkérdezni? – húzta el a száját Ginny, és Tomra nézett.

- Nem szükséges – sóhajtotta erre ő. – Egy szobában általában négy ágy van, és az enyémben csak ketten vagyunk. És most ne jöjjetek azzal, hogy az igazgatónő majd kiparancsol onnan – intett le engem. – Neki aztán tökmindegy, hogy hol vagytok, nagy ívben leszar titeket.

- Kösz – fintorgott Ginny. – Nekem mindegy, menjünk.

Tom szobája a második emeleten volt – összesen egyébként négy volt. Az egész árvaház tulajdonképpen két épületből és egy udvarból állt, ami pont a kettő közé esett. Az első épületben volt a konyha, ebédlők, a portaügyelet, a csecsemők meg azoknak az alkalmazottaknak a szobái, akik itt kívántak elhelyezkedni. A második háztömb volt a gyerekeké. Egyébként nagy többségükben iskoláskorúak voltak az itt lakók – a háború miatt... -, de persze voltak, akiket – mint Tomot is – születésüktől kezdve itt gondoztak.

A szoba nem volt éppen tágasnak mondható, csak a legszükségesebb dolgok foglaltak helyet, mint például ágy, szekrény, ilyesmik. Két darab emeletes ágy volt a szobában, amint kiderült, a jobb oldaliban, alul aludt Tom, ezért én a felsőt választottam. Ginnynek a másik ágy maradt szintén felül.

- Nem egy luxuslakosztály, de... – vetette magát Tom rögtön az ágyára. – Még éppen megfelel.

- Hogy hívják a szobatársunkat? – nézett körbe Ginny, miközben az éjjeliszekrényre – a felső ágynak ez a bal oldalon volt, az alsónak jobb – pakolgatta ki a személyes holmijait.

- Dora – mondta nyugodtan Tom.

- Lány? – hökkentem meg.

- Nem, marslakó.

- De hát nem fiú-lány hálószobák vannak... külön?

- Alapban de. Csakhogy egyszerre kerültünk ide a szobatársammal, és mindenhol telve voltak akkoriban a hálók. Ez maradt... egyébként tényleg úgy van, hogy fiúknak, lányoknak külön.

- És itt hogy fogunk... öltözni? – jött egy pillanatra zavarba Ginny, ahogy körülnézett, és ahogy bepakolta a szekrénybe a ruháit. – Már ha te itt vagy...

- Miben zavarlak? – kérdezte Tom őszinte rácsodálkozással. Komolyan, néha annyira, de annyira meg tudnám fojtani... és szerintem ezzel Ginny barátnőm is így van. – Nyugi, nem szekállak, csak ne nézz így rám – vigyorodott el először azóta, hogy ideértünk, ami igen furcsa volt tőle. – Öltözhettek a mosdóban, az tényleg nemek szerint külön van választva, itt a folyosó végén.

- Szóval akkor minden reggel menjek be a mosdóba, ha öltözködni akarok?

- Úgyis mész fogat mosni, nem?

- Reménytelen eset vagy – nyugtázta Ginny egy mosollyal, majd témát váltott. – És, milyen ez a csaj, aki a szobatársad? Hányszor volt meg?

Vetettem Ginnyre egy haragos pillantást, de szerintem észre sem vette.

- Ne viccelj – nevetett fel Tom. – Mondom, hogy itt nem vagyok annyira népszerű. Különben is, Dora kicsit... furi, na. Nem mindennapi lány.

- Mit értesz az alatt, hogy furi? – fintorogtam.

- Hát... – harapott bele az ajkába, de már nem tudta elmondani, mert egy nagyon vékonyka, zöld szemű, vállig érő vörös hajú lány lépett be a szobába. Az arca tele volt szeplővel, és bár tudtam, hogy egyidősek Tommal, inkább néztem volna tizennégy-tizenöt évesnek. Kicsit olyan ábrándozó tekintete volt; mondjuk ez önmagában még nem furcsa, nem értem, Tom miért mondta ezt – már ha azt leszámítjuk, hogy annyira szálegyenes haja volt, hogy el nem tudtam képzelni, mit csinált vele. Mindig is ilyen hajra vágytam!

- Sziasztok – lepődött meg a lány. Kicsit magas hangja volt, bár nem annyira idegesítően magas, mint Charlotte-é. Merlin! Csak most jutott eszembe, hogy Lottytól még mindig nem szabadultunk meg. Minő pech...!

- Dora, ő itt Hermione és Ginny – mutatott be minket Tom, felkelve az ágyáról. – Mostantól itt fognak lakni.

- Másfél hónapig - tettem hozzá, erőteljesen Tomra nézve. Ezután kedvesen a kezem nyújtottam a lány felé. – Hermione Granger, örülök, hogy megismerhettelek.

- Theodora Holmes. – A lány kissé zavartan, de kezet nyújtott. – Én is örülök. – Elég félénknek és szerénynek látszott.

- Mint Sherlock Holmes – szaladt ki a számon, mire a lány elmosolyodott. Erre már én is.

- Érdekes, mindenkinek ez az első reakciója. Szereted?

- Igen, már nagyon sok kalandját olvastam. – Egy darabig csöndbe burkolózott az egész szoba, végül Tom törte meg a csendet. Elmesélte, hogy hogyan kerültünk ide – persze nem a teljes igazságot. Végül a lány elköszönt, mondván, kimenne kicsit az udvarra, mi pedig magunkra maradtunk.

- Nem értem, miért mondtad azt, hogy furcsa – vonta meg a vállát Ginny mosolyogva. – Szerintem egyáltalán nem az. Kicsit félénk, meg szerényt, de ennyi.

- Ha jobban megismeritek, ti is ezt fogjátok mondani – felelte Tom elgondolkodva. – Most sem a barátaihoz ment, hanem olvasni az udvarra...végül is, ettől függetlenül meg kellene becsülnöm. Ő az egyetlen, aki magától szóba áll velem ebben az árvaházban. Meg persze Charlotte... de ő külön fogalom.

- Azt biztos – vigyorogtam. – Csoda, hogy még nem tűnt fel.

- Nyugi, ebédnél szerintem számíthatunk rá. Fogadni mernék, hogy mellénk ül.

×××

Az ebéd nem volt egy fejedelmi koszt, de azért jobb volt, mint amilyenre számítottam. Én és Ginny Tom mellé ültünk, és igyekeztünk meghúzódni, amennyire csak tőlünk tellett. Ebéd közben elvileg nem lehetett volna beszélni, de szerencsére a felügyelő pedagógustól elég messze ültünk, így még épp hogy suttogni tudtunk.

- Látjátok Charlotte-ot? – szűrte a fogai közt Tom nagyon halkan.

- Igen, persze – suttogtam vissza, majd Lottyra esett a tekintetem, ezután jól szemügyre vettem azt a két lányt, akik között ült.

- A „barátnői” – suttogta Tom nekem és Ginnynek, ekkor már mindannyian őket néztük. – Jobb oldalon Bernadette, bal oldalon Kitty. Idegesítő kis... nem is mondom ki, mik. Csak elvenném az étvágyatokat.

A jobb oldalon lévő mogyoróbarna és egyenes hajú lányra – ezek szerint Bernadette-re néztem, aki flegma arckifejezéssel éppen Charlotte-nak súg valamit, mire ő felkapta a fejét, és ránk nézett.

- Gondolom, itt sem fékezik magukat a pasizást illetően – szólt közbe megvetően Ginny.

- De, itt igen. Ők csak a gazdag srácokat szeretik, és itt olyanok nemigen vannak – közölte Tom, miközben a levesét kanalazta. – Én csak azért kellettem volna Lottynak, nehogy a büszkeségén csorba essék, és ne tudjon egy pasit megszerezni. Utálom.

- Mondtad már – mosolyodtam el kissé fanyarul.

- Nem győzöm hangsúlyozni elégszer!

×××

Miután megtusoltam, és felvettem a pizsamám és hálóköpenyem, a hálószoba felé vettem az irányt. Milyen furcsa lesz ezek után Tommal... hát, tulajdonképpen egy szobában, együtt élni! Jó, ott van még Ginny és a másik lány, de akkor is.
Amikor kinyitottam az ajtót, azt láttam, hogy Tom az ágyán fekszik keresztben, és még nappali ruhában van.

- Szia! Látom már megfürödtél – állt fel, majd magához húzott, egészen közel. – Nagyon hiányoztál.

- Kábé tíz perce találkoztunk utoljára – mosolyodtam el, mire Tom halkan felnevetett, aztán megcsókolt úgy, hogy lassan az egész testemet átjárta a forróság, és mégjobban hozzábújtam. A testéből forró meleg áradt, és úgy éreztem, azonnal megfagyok, ha nem ölel meg még jobban – pedig elég meleg volt így is a szobában.

- Tom! – sóhajtottam fel, amikor egy pillanatra elvált az ajkunk.

- Azt hiszem – A hangjából különös melegség áradt, olyan, amilyet még sohasem hallottam, és közben mosolygott -, nem engedem meg, hogy elmenj.

Még mielőtt válaszolhattam volna, újabb csókkal tapasztotta be a számat. Megadóan simultam a karjaiba, és közben megpróbáltam nem arra gondolni, ki is ez az ember, aki ennyi szeretettel csókol most, hanem csak a pillanat varázsára, hogy itt vagyok, Vele, és... és hogy Mi akkor is összetartozunk, ha ezerszer is választanak szét minket. Tudom, hogy így van.

Minden annyira gyorsan történt, hogy egyszer csak azon kaptam magam: Tommal az ágyra dőlve csókolózunk, és már az ing is lekerült róla, ő pedig a kezeit lassan a pizsamafelsőm alá csúsztatta, és óvatosan próbálta lehúzni rólam, ami végül sikerült is. A józan eszem már túl régen elhagyott, talán már gondolkozni sem tudtam, csak Tom testének melegségére vágytam, és arra, hogy soha ne kelljen elengednem őt...

Egy pillanat alatt történt. A szobaajtó hirtelen kicsapódott, és valaki dühösen beviharzott. Én ijedtemben a felsőmet magam elé kaptam, Tom csak fintorgott.
Előttünk ugyanis Dora állt. Arcán nyoma sem volt meglepettségnek, hogy így talált minket. Pedig még én magam is meg voltam lepődve, azt hittem, hogy én...

- Hallottátok a legújabb híreket? – kérdezte a lány dühösen, mintha mi sem történt volna, de mire szólhatott volna, Tom vágott közbe.

- Idefigyelj, Dora. Egy: ha bemegyünk valahova, kopogunk. Kettő: nem érdekelnek a politikai halandzsáid. Tudom, hogy imádsz politizálni, alkalmanként én is imádok veled erről vitatkozni, de most pont nem jókor. Nem érdekel, mit csinált Hitler, van most nekem fontosabb dolgom is – nézett szúrós szemmel Dorára.

- De hát ez...!

- Te szeretsz politizálni? – szólaltam meg először, de a hangom akadozott.

- Politikus szeretnék lenni. Vagyis igazából emberjogi aktivista – Nem kérdeztem meg mi az, mert Dora nagyon eltűnődő arcot vágott. – Mondjuk még gondolkodok rajta.

- Aha – próbáltam érdeklődő arcot vágni, de ez nem sikerült. – Hát... nem mész tusolni? Nem marad melegvíz. Azt hiszem, amúgy sem volt sok, de...

×××

- Jaj, Mio, ne legyél már ennyire régimódi!

- Ez többé sosem ismétlődhet meg! Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha Dora nem jön be – ráztam a fejem elkeseredetten.

- Én bele merek. – Kicsit meglöktem a srácot. – Na! Nyugi, megígérem. Csak...

- ...csak neked ez már megszokott dolog. Értem én – sóhajtottam.

- Na jó, megígérem, jókisfiú leszek. Ne is beszéljünk erről többet. Így most jó? – kérdezte, de szenvedő arcot vágott.

Rábólintottam, majd Tom az én engedélyemmel elindult mosakodni, én pedig felmásztam az emeletes ágyra, és lepihentem kicsit. Furcsa volt, hogy az ágy ha megmozdulok, elkezd mozogni, de majd úgy is megszokom, gondoltam. Nemsokára megyek haza... már csak alig másfél hónap. Beccáékat már az életben nem látom, ebbe már beletörődtem nagy nehezen, de Tom még velem marad, egészen addig, amíg...