Emlékek és Theodora Holmes

Tegnap éppen az árvaház udvarán sétálgattam, mert úgy gondoltam, ideje lenne felfedezni azt a helyet, ahol további másfél hónapot igyekszek eltölteni.
Az udvar nagy részét aszfaltpálya tette ki, ahol lehetett focizni és mindenféle labdás játékot játszani. Egy kis rész játszótérszerű volt, hintával, homokozóval a kisgyerekeknek.
Nagyjából az udvar kétharmad részénél egy icipici kápolna foglalt helyet, amit – ahogy Tom mesélte -, ma már nem használnak. Ezt nem túlzottan sűrűn, de fák vették körül, és az udvar legvégén egy „pihenő” – fa asztal székekkel, apró fatetővel. Igazából lehetett volna romantikus fészkecske is, de a hely hangulata valamiért nem a romantikusságot váltotta ki belőlem.
Épp a szobánkba igyekeztem a Tom által rajzolt kistérképpel – egyébként eltévedtem volna, bár srác kriksz-krakszai nem valami sokat segítettek... - , amikor az egyik szobából olyan hangos nevetgélést hallottam, hogy az már gyakorlatilag sértette a fülemet. Nem lett volna kedvem bemenni, és rájuk szólni, hogy ez már csendháborítás – nappal -, ha nem hallom meg ugyanabból a szobából azt a beszélgetést... valami nagyon bizalmas sugdolózás lehetett, de azért ahhoz elég hangos volt, hogy halljam. Az ajtó résnyire ki volt nyitva, és nem bírtam megállni, hogy ne kukkantsak be. Egészen meglepődtem, hogy odabent Charlotte-unkat és Theodorát pillantottam meg, és gyorsan elszaladtam, azt hiszem, nem minden hang nélkül, de ha zajt csaptam is, nem hiszem, hogy érdekelte volna a két bizalmas barátnőt.

Ezután már valahogy sikerült elkeverednem a szobánkig, ahol Tomnak rögtön beszámoltam erről az esetről.

- Megmondtam, hogy ne bízz benne – jelentette ki Tom egy én-megmondtam-hogy-ez-lesz arc kíséretében, mire én hitetlenkedő pillantással viszonoztam ezt.

- Ő nem titkos ügynök, Tom – húztam fel a szemöldököm kérdően. – Miért mondod, hogy ne bízzak benne? Charlotte azért annyira nem az ellenségünk, hogy...

- Megtámadott, és bármikor képes lenne megint megtenni – vágott közbe. – Nem tudom, valamiért az érzésem, hogy többre is képes lenne. Bármire, hogy elérje a célját, és nem csak magamra gondolok. Van valami rejtett gonoszság abban a lányban, de még nem jöttem rá, mi is az...

- Jó, jó... de hát akkor sem hinném, hogy Dora Lotty-párti lenne – szögeztem le, mire Tom felhorkant.

- Szerintem akkor is kétszínű. Persze arról eddig nem tudtam, hogy Charlotte-al ennyire jóban vannak, de... de ez csak hab a tortán. Mondtam, hogy mennyire különc, ugye?

- Ezerszer. – Feltört belőlem egy sóhaj.

- Akkor meg miért érdekel ennyire?

Ezt a kérdést még nagyon sokáig nem tudtam megválaszolni magamnak. Még akkor sem, amikor már több mint három hete vendégeskedtem az árvaházban. Egyetlenegyet tudtam: a lénye vonzott engem. Három hét nem lenne sok idő, de úgy éreztem, ennyi idő alatt is sikerült szinte teljesen kiismernem Dorát.
Határozottan furcsa lány volt. Nem egyszer megesett, hogy kabátban láttuk sétálni az udvaron, júniusi forróságban, és ha ilyenkor szóltunk hozzá, olyan volt, mintha észre sem vett volna minket, már a tekintete is olyan üres volt, mint egy élettelen babáé – viszont ha Charlotte vagy „barátnői” akartak szóba elegyedni vele ilyenkor, készségesen felelt a kérdéseikre, jókat nevetgéltek együtt. Igen, hihettem volna, hogy ez a lány őrült, de máskor annyira zavarbaejtően normális volt, hogy senki sem tudta megfejteni őt. Tudtuk, hogy teljesen eszénél van, csak az agya, mintha másra lenne beprogramozva, mint a legtöbb emberé. És persze ahányszor rátaláltunk, hogy magában olvasgat, természetesen csakis jogi és politikai könyvek voltak nála – egy 17 éves, csinos, fiatal lányról van szó!
Nagyon bökte a szememet, hogy egyre jobban Lottyékhoz kezdett verődni – pedig egyáltalán nem hasonlított hozzájuk! Ugyan, mi érdekeset találhat egy visszahúzódó, félénk, ámde olvasott és művelt lány az éretlen, közönséges cicababák társaságában? Előttem ez is teljes homály volt. Ezek a lányok persze kedvesek voltak vele, nagyon kedvesek; amilyenek velem sosem voltak, pedig semmit sem tettem ellenük. Hát, ezt nevezik manipulációnak és előítéletnek. És hát valljuk be: Charlotte és csapata eléggé népszerűek voltak az árvaházban, azt szerezhettek meg barátnak, akit csak akartak, és pont, pont Dora kellett nekik, az egyetlen, akinek én akartam a barátságát, és őt is elveszik tőlem, ellenem próbálják uszítani, pedig az égvilágon semmit sem vétettem Charlotte-ék ellen... mindezt azért, hogy bosszantsanak és idegesítsenek. De nem hagyom, hogy felhergeljenek, csak azért sem! És hiába áskálódtak annyit, Dora mégsem fordult el teljesen tőlem; mivel szobatársak voltunk, gyakran találkoztunk, és rengetegszer beszélgettünk. Viszont ahányszor csak megláttam, hogy Charlotte-ék az ajtónk előtt várják őt, hogy menjen velük, és ő elment, hátra sem nézett, ránk sem nézett, nem is érdekelte onnantól, mi van velünk... ilyenkor mindig a sárga irigység kerülgetett.
Különös kötődést éreztem Dora felé. Talán azért is akartam, hogy barátok legyünk, mert nagyon komoly és értelmes lány, bár kicsit komor is: más szóval sokmindenben hasonlított rám; és ugyanennyiben, ha nem többen különbözött is. Ginnyt, Flore-t, Beccát is imádtam, de valahogy nem éreztem azt, hogy rokonlelkek lennénk. Valamiért Doránál sem ezt éreztem, de maga az érzés nagyon hasonlított ehhez.

Ezen kívül egészen kezdtem megszokni és megszeretni az árvaházat. Bár Tom Denem barátnőjeként nem nagyon akarództak barátkozni velem a bentlakók, de mi akkor is jól elvoltunk hármasban... vagyis négyesben... már amikor...
Charlotte persze nem érte be Dorával, vagy akár a csendes áskálódással; ezután sem hagyott békét nekünk. Tom mondta, hogy amikor egyedül volt, többször is előbukkant a lány a semmiből és megpróbálta behízelegni magát nála. Ő persze mindig elzavarta.

×××

- Rossz hírem van, Mio! – rontott be a szobába Tom kopogás nélkül. Ezt nem díjaztam túlságosan, de beértem egy csúnya pillantással. – Már legalábbis neked rossz.

- Neked nem? Mi az? –kérdeztem sóhajtozva, minden kíváncsiság nélkül a hangomban. Valahogy most nagyon nem voltam vicces hangulatban. Sem most, sem az utóbbi időben.

- Tudod, az árvaház vezetősége minden évben elvisz minket...

- ...állj! – kerekedett el a szemem, és felpattantam egy ültő helyemből. – Csak azt ne mondd, hogy kirándulni!

- De – halkult el Tom, és kíváncsian fürkészte az arcomat, majd közelebb jött hozzám, egészen közel, és az egyik szemembe hulló hajtincsemet elkezdte az ujja köré csavargatni. Nem mintha lett volna mit csavargatni, így is elég göndör volt, de... olyan kellemes volt, hogy nem szóltam bele, mert még megint lehurrog, hogy én most ezzel foglalkozok, mikor sokkal komolyabb dolgokról beszélgetünk. Ami mondjuk még csak nem is igaz...

- Nem akarok menni – haraptam bele az alsó ajkamba, de ezt már jóval halkabban mondtam, mint az előbbit. Talán Tom közelségének volt ez köszönhető, magam sem tudom. – Túl sok kalandos történik velünk, túl sok regénybe illő fordulat, ha veled megyek valahova kirándulni! Kösz, de Olaszországból elég volt! Még a végén ez lesz Verona kettő... majd megint elrabolnak valakit, és nekünk kell kiszabadítani....! Soha, soha többet veletek sehova!

- Nem lesz Verona kettő, sem semmi regénybe illő fordulat. Egyszerű, kétnapos kirándulás lesz a legközelebbi hegyre. Hegyet fogunk mászni. Mit szólsz? - Halkan felnevetett, és kicsit nekem is jobb kedvem lett.

- Csak te fogsz. Részemről a témát befejezettnek tekintem.

- Egyébként kötelező jönni.

- Persze – forgattam a szemeim, és fintorogtam.

- Komolyan!

- Még majd el is hiszem! – horkantottam. – Meg fogom kérdezni valaki megbízható embertől, de nem tőled! Kinézem, hogy ezzel akarsz rávenni, hogy veled... de ez lehetetlenség!

- Eljössz.

- Ez nem kérdés volt – húztam el a számat egykedvűen.

- Nem, ez kijelentés - villantotta fel ismét azt a drága Denem-mosolyát.

- Majd meglátjuk!

- Kérlek, ezt most fejezd be. Nem fogsz rávenni. Semmivel.

- Mio – fogta meg a kezeim, majd leült az ágyára, én pedig melléültem. – Használjuk ki ezt a kis időt. Érts meg, Mio! Egyelőre még fel sem tudom fogni, hogy lesz olyan időszak az életemben, amikor nem láthatlak.

- Ezt hogy érted? – gyanakodtam, és mélyen a szemébe néztem. Tom magához húzott és átkarolt. Az arcom a vállgödrébe fúrtam és onnan néztem fel rá.

- Nem fogsz végleg itt hagyni. Tudom, hogy eljössz majd egyszer, visszajössz hozzám... – sóhajtotta, mire hirtelen elhúzódtam tőle. Az arcomra kiült a teljes döbbenet.

- Te ezt már eldöntötted magadban? Mert én még nem! Tom, fogadd el, hogy nem fogok visszajönni. Nem fogjuk többé látni egymást... vagyis fogjuk, csak nem ilyen alakban. Vagyis csak én nem látlak majd téged ilyen alakban többé, mert én ugyanaz a Hermione leszek ötven év múlva is... és ha úgy adódik majd, neked hidegvérrel kell meggyilkolnod engem.

- Ne viccelj, Hermione – fagyott le az arcáról a mosoly. – Olyat sosem tennék.

- Pedig gyilkolni fogsz, akár akarod, akár nem. Most már biztos – sóhajtottam.

- Rajtam múlik, nem rajtad – idézett engem savanyúan, majd bánatosan sóhajtott egyet és megrázta a fejét. – Én nem akarok ebben részt venni, nem akarok belekeveredni a ti mocskos...

- Fogd már fel, Tom! – rázogattam meg kissé talán erősen őt, szinte már nem is kiabáltam, hanem sikoltottam ezt a négy szót. Aztán némileg halkabban folytattam. – Máris nyakig vagyunk az egészben, és nem csak te, hanem én is Ginny is! Végig kell csinálnunk, most már mindenképp! Nincs visszaút!

- És hol van a vége? – kérdezte megint csak savanyúan.

- Még nem tudom. Egyelőre – jöttem kissé zavarba.

- Pedig jó lenne tudni, merre haladunk. Hogy mi lesz belőlem... vannak emlékeid rólam, ugye?

- Rólad nincsenek. Voldemortról vannak. Miért?

- Tudod – mosolyodott el, majd felállt az ágyról, a szekrényhez sétált, letérdelt, kinyitott azt, és elkezdett kotorászni benne. – amikor megkaptam az Önzetlenül az Iskoláért díjat – az arca meg sem rendült -, pénzjutalom is volt hozzá. Na persze nem olyan sok, de a saját összegyűjtött pénzemmel és ezzel sikerült megvennem egy olyan tárgyat, amit már régóta szerettem volna. – És elővett a szekrényből, miután minden mást kidobált, egy szürke, kisebb kőtálat.

- Ez egy merengő? – kérdeztem elhűlve. Elég kicsi volt, legalábbis kisebb, mint amiket eddig láttam, de határozottan úgy nézett ki, mint amit már annyiszor láttam Dumbledore irodájában.

- Az. Használtan vettem és elég kicsi is, de akkor is merengő. Szóval... – közben feltápászkodott a padlóról és a szekrény melletti faasztalra tette a tárgyat. Hívott, hogy menjek oda hozzá. -... megkaphatom az emékeidet... Voldemortról?

- Muszáj ezt? – haraptam bele az ajkamba, kissé idegesen. – Nem szükséges tudnod, hogy...

- Te akarod, hogy rossz útra térjek. Tudnom kell, hogy milyen legyek a jövőben, hogy tökéletes Voldemort legyek. – Ez a mondat eléggé groteszkül hatott, ezért nem is válaszoltam, csak belátva, hogy igaza van, elfordultam, aztán összeszedtem a gondolatfoszlányaimat, azokat is, amiken én magam nem vettem részt, hanem magam is csak merengőből láttam Harry emlékein keresztül. Majd az összeset beledobtam a kőtálba. Tom elgondolkozva meredt maga elé, majd megkérdezte, hogy felkészültem-e.

- Én? Tőlem kérdezed?

- Igaz – sóhajtotta, majd mindketten a merengő felé hajoltunk...

×××

Nedves földön és szinte teljes sötétségben értünk földet. Tom felsegített, ő kicsit hamarabb találta meg a lélekjelenlétét, mint én – bár talán ez annak is köszönhető volt, hogy én tudtam, hogy hol vagyunk.

- Mi ez a hely?

- Egy temető – suttogtam épp csak hallhatóan.

- Arra magam is rájöttem – bosszankodott Tom, majd körbefuttatta tekintetét a földből kiálló sok-sok kőtáblán, rajta a halottak nevével. Mint azon az éjszakán is, most is nagyon ijesztőnek tűnt ez egész temető, főleg, hogy telihold volt. – Várj csak, valahonnan ismerős ez a hely...

Ekkor magunktól nem messze, megpillantottam Harryt, ahogy a füvön feküdt. Éppen most érkezett a zsupszkulccsal.

- Ő ki? – érdeklődött Tom, miközben közelebb mentünk Harryhez.

- Ő Harry Potter – Ő nem szólt semmit, csak elmélyülten figyelte az emlékben élő Harryt. Néhány perc múlva megjelent Féregfark, aztán lejátszódott az a bizonyos jelenet. Tom arca egészen addig nem változott, amíg rongyokban oda nem vitték Voldemort emberi maradványait. Tom ekkor önkéntelenül hátralépett egy lépést, ám a java csak akkor következett, amikor Voldemort lassan visszanyerte az ötven évvel későbbi alakját. A folyamat maga is horrorisztikus volt, láttam Tom arcán, hogy nehezen viseli, ezért hozzábújtam, ő meg átkarolt. Láttam rajta, hogy viszolyog a későbbi önmagától, de hát ő akarta látni.
Amikor Voldemort teljesen visszanyerte az általam ismert alakját, Tom felszisszent és az arca megfeszült.

- Menjünk – suttogtam Tom fülébe kérlelően.

- Nem – Hangjában tisztán éreztem a feszültséget. – Látnom kell...

Ekkor hirtelen megint megfordult velünk a világ. Most már nem zökkentünk ki annyira, és én rögtön felismertem, hogy ez már a Minisztérium. A jósgömböket tartó polcok szinte az égig emelkedtek, a teljes sötétség pedig talán még a temetőnél is félelmetesebbnek bizonyult.
Hamar fény gyúlt, mert megérkeztünk mi, az akkori kis csapatunk Harryvel és a pálcák világítottak.

- Mi ez a sok gömb? – nézett szét Tom csodálkozva, mire fanyarul elmosolyodtam.

- Jósgömbök, és a Minisztériumban vagyunk. – Ő mindent értően bólintott, majd csendesen figyeltük az eseményeket. Megjelentek a halálfalók, majd a Rend tagjai is, végül végig kellett néznem megint Sirius halálát...
Aztán megjelent Voldemort is. Tom ezúttal megborzongott, de semmi egyéb változást nem vettem észre rajta, talán csak a már eddig is észlelt undort – önmagától – a szemében. Amikor én is megjelentem a színen, akkor Tom felszisszent.

- Nagyon gyűlöltél, igaz? – suttogta alig hallhatóan, de érezhetően szomorúan. Némán bólintottam, mire mindent értően ő is egyet.

×××

Tom az ágyán ült és elmerengve gondolkodott. Először nem mertem megzavarni, de végül mégis leültem mellé, és megszólítottam:

- Nem kellett volna látnod – suttogtam, miközben közel hajoltam hozzá és a szemébe néztem. – Ne haragudj!

- Így a legjobb. – A fejét elfordította, és néhány másodpercig így ült, hogy az arcát ne láthassam. Miután rendezte a vonásait, megint felém fordult. Látszólag nem történt semmi, de szerintem nagyon felzaklatták az emlékek, meg aztán... hát, ha a helyében lennék, én azért sokkal rosszabbul viseltem volna ezt az egészet. Látni azért, hogy mi lesz magunkból ötven év múlva... senki sem akarná ezt, még akkor sem biztos, ha az illetőre csupa boldogság várna, hát még ha ilyen borzalmak, mint Tomra! Hiába, nem olyan izgalmas a jövő, ha előre tudjuk. De hát az emberi kíváncsiság határtalan. – Amikor a múltkor kérdeztelek, és azt mondtad, hogy nem leszek egy görög félisten...hát igazad volt, tényleg szörnyen ocsmányan fogok kinézni, és még finoman fogalmaztál! El se hiszem!

Elmosolyodva megnyugodtam. Mégiscsak sikerül más szemszögből is néznie a dolgokat, és nem fog teljesen elkeseredni, vagy elveszíteni az életkedvét miattam. Az, hogy „viccesen” – mert megjegyzem, nem volt vicces – próbálta felfogni a dolgokat, igazán „tomos” volt, és megnyugtató volt látni, hogy nem sokat változott jellemben. Legalábbis eddig még nem...

- Igen, tényleg rosszul nézel majd ki... de most még szerencsére nem ez a helyzet – bújtam hozzá.

×××

Este volt, és éppenhogy betoppantam a szobánkba, láttam Dorát, hogy egyedül ágyaz, se Tom, se Ginny nincs a szobába. Egy pillanatra megtorpantam, de végül is tovább mentem, és köszöntem neki. Ő is visszaköszönt. Nagyjából ennyi volt a kommunikáció köztünk egészen addig, amíg meg nem jelent a küszöbön Charlotte, Bernadette és Kitty. Előre forgattam a szemeim, amint megláttam őket, viszont Dorának inkább megcsillant a szeme.
Kölcsönösen köszöntötték egymást, és épp elkezdték játékosan ugratni őt, amikor Kitty – azt hiszem, ő volt – rám nézve elfintorodott. Én éppen a ruháimat rendezgettem a szekrényben, és megpróbáltam ügyet sem vetni rá, de ekkor megszólalt:

- Granger, nem mennél ki? Nem bírjuk a szagodat.

Mérgemben felálltam, és rákiáltottam:

- Menjetek ki ti, ez az én szobám!

- Az én szobám is, úgyhogy addig maradnak, amíg akarnak – döntötte kissé balra a fejét Dora, majd elvigyorodott. Ezúttal olyan ördöginek láttam a vigyorgását – magam sem tudom, miért -, hogy legszívesebben megint elfordultam volna, és rendezgettem volna a szekrényben, csakhogy a büszkeségem nem engedte, és csak álltam némán, semmi jó beszólás nem jutott eszembe... pedig jó Merlinem, mennyire dühös voltam! Már megint ott kellett látnom Dorát közöttük, akik aljas módon próbálják befolyásolni a lányt, aki annyira naiv, hogy el is hisz mindent, amit mondanak neki, és úton-útfélen azt szajkózza; a véleménye pedig megváltoztathatatlan. Charlotte-nak ugyanis van még egy tulajdonsága: ő is nagyon szeret politizálni, és tökéletesen meg van győződve a saját maga igazáról. Igaz, mondtam, hogy cicababa, de azt is, hogy nem valami butuska szépség. Egyszerűen csak faragatlan gyémánt, és ha lett volna rendes családi háttere, szerető szülőkkel, esetleg testvérekkel, és rendes barátokkal: okos, normális lány lehetett volna. De hát ilyen körülmények között csoda-e, hogy ez lett belőle!?

- Nézd meg, Dora, hogy néz ki Granger – súgta halkan – persze épp annyira, hogy még én is halljam - Charlotte az említettnek, aki megint csak elvigyorodott. – Az a haj! Fésülködsz te egyáltalán? Mert nem úgy néz ki! – Ez utóbbi kérdést már egyenesen hozzám intézte.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen göndör hajam van! - Kissé talán elpirultam. – Fésülködök gyakran, de két perc múlva úgyis mindig összegubancolódik...! – Azt hiszem, nem a megfelelően reagáltam. Ez a kétségbeesett bizonygatás – mert leginkább erre hasonlíthatott a stílusom ekkor – nagyon nem volt jó taktika, csak azt jelezte, hogy elismerem a vereségemet – persze ez csak a három cicababának jelentette ezt, Dora csak nézett rám az ártatlan szemecskéivel és az ördögi vigyorával – és mit sem sejtett! De valamiért képtelen voltam máshogy szólni hozzájuk, egyszerűen nem ment! Nem tudtam, mit mondhatnék.

Kittyből kitört a vihogás, és hamarosan Bernadette is követte a példáját. A hangjuk szörnyen irritált, legszívesebben azonnal elszaladtam volna, de azt most nem lehetett.
Kitty odament az éjjeliszekrényemhez, és kezébe vette azt a könyvet, ami kinyitva, borítójával lefelé feküdt rajta.
Kiáltani akartam, hogy az az enyém, hagyja békén, de nem segített; a lány felemelte, majd a borítójáról leolvasta a címet.

- Na Granger, most már legalább látjuk, hogy mit csinálsz fésülködés helyett! Rómeó és Júlia! Micsoda egy rakat hülyeség! – dobta le Tom ágyára a könyvet.

- Hé, nincs benne könyvjelző! Miért kellett ezt most ledobni oda? – kiáltottam dühömben. – És a Rómeó és Júlia nem hülyeség! Klasszikus!

- Klasszikus a fejed tokja - vigyorgott Charlotte, majd hívta Kittyt, hogy menjen vissza hozzá. – Hé, felfoghatnád, hogy ez rajtad kívül senkit sem érdekel. Tényleg, ha elfogadsz egy tanácsot! – Összevigyorogtak Kittyvel. – Inkább fésülködj, vagy sminkeld ki magad. Könyörgöm, hogy lehet tizenhat éves korodra smink nélkül mászkálni nyilvánosan? Én elsüllyednék szégyenemben!

Együtt nevettek mindannyian, még Dora is – pedig ő sem volt kisminkelve. Majd elsüllyedtem szégyenemben, és már-már rászántam magam, hogy eltűzök, mert hát ugye szégyen a futás, de olykor hasznos is tud lenni... de éppen ebben a szent pillanatban megérkezett Tom, aki igencsak érdekes arcot vágott erre a jelenetre, ami fogadta.

- Mi a fenét csináltok? – meresztett nagy szemeket, majd mellém sétált, és megfogta a kezem. – Bajotok van Hermionéval?

- Á, bajunk az nincs – pillantgatott édesen Kitty. – De te! Fel nem foghatom, hogy járhatsz egy ilyen rondasággal, mint ez itt! Sokkal szebb lányt érdemelsz – jött közelebb Tomhoz, nagyon közel.

- El innen, Kitty! – lökte félre őt Charlotte csábítóan mosolyogva Tomra, mélyen a szemébe nézve. – Tudod, én nem vagyok olyan apáca, mint Granger, velem azt csinálhatnál, amit akarsz... – hajolt közel Tom arcához, aki feszülten, tetőtől talpig végigmérte a lányt. Én kettejük közt váltogattam a tekintetem, de nem éreztem azt, hogy közbe kellene lépnem. Tomban egyrészt nagyon is megbízok, másrészt azt akarom, hogy Lotty Tom szájából hallja, hogy már nem érdekli senki mást, csak én.

Ám ekkor váratlan dolog történt. Tom a kezét lassan kicsúsztatta a kezemből, és Charlotte kezét fogta meg. A lány erre máris magabiztosabb lett, és teljesen Tomhoz simult. Tom látszólag vágyakozva nézett rá, én pedig azt hittem, ott helyben összeesek. De nem. Végig kellett néznem, ahogy Charlotte lassan az ajkát Tom ajkához érinti, többször, lágyan, aztán egyre jobban csókolgatni kezdte, Tom pedig visszacsókolt. Én megsemmisülve álltam vagy fél méterrel mellettük, és szinte lebénultan bámultam őket. Tom a kezeit ezután megint csak idegölően lassan Charlotte derekára csúsztatta, még jobban magához húzta, és még hevesebben csókolta.
Hihetetlenül kezdtem szédülni, és már éppen azon voltam, hogy kimegyek, amikor észrevettem, hogy Tom hirtelen megszorítja jó erősen a lány derekát, majd elhúzva magától, iszonyatosat taszít rajta. Charlotte, ahogy esett, pont az ágy sarkában beverte a fejét, ekkor Kitty és Bernadette elkezdtek sikítozni; ugyanis a fejéből elkezdett szivárogni a vér.

- Ti meg mit sikítoztok!? – förmedt rájuk Tom vigyorogva. – Inkább vigyétek a betegszobára, mielőtt elvérzik!

- Meg fog halni! – sipította Bernadette idegölően magas hangon, majd rámutatott Tomra. – Börtönbe kerülsz életed végéig! Megölted, undorító gyilkos vagy! – kezdett el bőgni, de azért a két lány együttes erővel felvette Charlotte-ot, és a betegszoba felé vették az irányt.
Ahogy kimentek, Tomból kitört a féktelen nevetés.

- Hát ez... nem hiszem el! Bevette! Bevette, hogy én őt akarom! – ült le az ágyára, majd nagy nevettében elkezdte csapkodni a térdét. – Kész cirkusz! Még jó, hogy te nem hitted el! – nézett rám, majd a mosoly lefagyott az arcáról. – Ugye... ugye nem hitted el? – Az arcom valószínűleg még mindig ugyanolyan volt, mint mikor megláttam, hogy Tom Charlotte-ot csókolja, de azért igyekeztem most már rendezni a vonásaimat.

- Szerinted? – húzódott pici mosolyra a szám, mire Tom intett, hogy üljek az ölébe, majd ezután átkarolt.

- Soha nem cserélnélek le rá – puszilta meg az arcom.

- Egészen biztos? – szontyolodtam el. – Én semmi olyat nem nyújthatok neked, amit te már eddig megszokhattál, sőt, természetesnek vettél egy kapcsolatban.

- Nem csak az a bizonyos dolog fontos... és kérlek, ne mondd, hogy kapcsolatban, mert nagyon nem szeretem ezt a szót. Az emberek úgy szeretik használni, többes számba, ráadásul a „kapcsolat” szó nem fejezi ki a dolog tartósságát eléggé.

- Szerinted. Én nem így gondolom – ráztam a fejem. – Nem esett jól, Tom...

- De hát láttad, hogy megvicceltem!

- Ezzel a dologgal nem szabad játszani, Tom – ingattam a fejem, mire láttam, hogy ő úgy elszontyolodik, mint egy kisfiú, akitől elvették a játékát. – Elég egy rossz mozdulat, egy rossz lökés, és ha a fejét olyan ponton üti be, ahol akár halált is okozhat... akkor vége, nincs tovább.

- Értem, értem, de nem halt meg. Akkor azonnal leállt volna a szíve – szögezte le Tom.

- Honnan tudod, hogy nem állt le? – kérdeztem kétségbeesett arccal. – Tom, ezt nem kellett volna akkor sem, ha most nem lesz ezután semmi baja. És azért bevallom, elég rosszul esett... – pirultam el -, hogy... hogy megcsókoltad, és...

Tom elmosolyodott és megpróbált közelebb hajolni hozzám, de én elhúzódtam.

- Először mosd ki a szád – öltöttem nyelvet, majd elnevettem magam, mire Tom is.

- Igazad van, még a végén átragad rám vagy rád valami bacilus. Még csak az kéne, hogy ez a perszóna itt megbetegítsen! – csapott a kezével a homlokára drámaian.

×××

Másnap reggel meglátogattam Charlotte-ot a betegszobán. Jó, elismerem, lehet, hogy nem kellett volna, mert már ébren volt, és csak annyira volt képes, hogy elkezdett válogatott szitkokat dobálni a fejemhez. Szerencsére – vagy nem szerencsére, nézőpont kérdése – nem sérült meg komolyabban, nem lesz maradandó agyi károsulás meg ilyesmi, tegnap este összevarrták a fejét és ma délben már mehet is, csak még megfigyelésre tartják ott.
Jó, azt azért nem vártam, hogy a nyakamba ugorjon, mert meglátogattam, de azért mégiscsak jobb lenne, ha átváltanánk az „egymást békésen megtűrjük” politikára; de hát ő erre nem volt hajlandó. Csak tíz percet voltam nála, de annyi is elég volt; utánam úgyis jött Dora, Kitty és Bernadette, hogy pátyolgassák a kicsi beteget, szóval rám már nem volt többé szükség, és hamar leléceltem.
Közben Ginnytől megtudtam, hogy az a kirándulás tényleg kötelező, és a jövő héten lesz; még mindig nem adtam beleegyezésemet Tomnak, de már valahogy sejtettem, hogy úgy is el fogok menni, valahogy éreztem. Ginny is csak áradozott róla, úgyhogy inkább nem lomboztam le a jókedvét, és mondtam, hogy szerintem is nagyon jó ötlet ez az egész. Ő Dorával kapcsolatban annyit mondott, hogy hagyjam őt, nem érdemes vele foglalkozni.

- Ő éli a saját életét, te is a tiédet – nyilatkozott Ginny barátnőm. – Attól, mert szobatársak vagyunk, nem kell szeretnünk is őt.

- De én szeretem, és meg akarom...

-... meg akarod óvni a csúnya, rossz befolyásoktól – forgatta a szemeit Ginny. – Figyelj, Ő nem a te dolgod. Miért foglalkozol vele ennyit? Nem akar veled barátkozni? Nem akar és kész, ne akasztd fel magad csak azért, mert elutasít. Ez még nem a világ vége!

És éppen erre a végszóra toppant be Dora. Valahogy kezdett elegem lenni abból, hogy mindig, mindenkinek rossz az idő-tér párosítása, amikor meg akar jelenni valahol, de hát ez már csak az én szerencsém.

- Sullivannel voltál? – kérdeztem a padlóra szegezett tekintettel. Eléggé zavarba voltam, de azért álltam a sarat.

- Igen. Mert? – mosolygott olyan angyali ábrázattal – ez őszintén ő volt, mindkettő, az is, aki gonosz, az is, aki jó -, hogy teljesen ledöbbentem.

- Ha magunk vagyunk, mint most is, legtöbbször kedves vagy velem. Charlotte-ék nem tiltják?

- Ők nem tiltanak meg nekem semmit, nem úgy, mint te – szinte köpte az utolsó szavakat.

- Én sem tiltok meg semmit, csak... – Nem tudtam kimondani, hogy féltem a rossz befolyástól, nem jött a nyelvemre. – Két urat egyszerre nem lehet szolgálni.

- Miért ne lehetne? – nézett rám őszinte csodálkozással, és én is éppen így néztem vissza rá.

- Tudod... –sóhajtottam. – Vannak bizonyos klikkek, akiknek az alapvető elveik mások, épp ezért, sosem barátkozhatnak, mert ha alapvetően mást gondolnak az életről, akkor semmi megbeszélnivalójuk sem lehet.

- Igen, de a klikkeket ki lehet békíteni egymással – köszörülte meg a torkát Dora, és jelentőségteljesen nézett rám. – Nincsenek kibékíthetetlen ellentétek.

- De vannak – bólintottam. – Csak te még túl na... – Elharaptam a mondat végét, de Dora szerintem tudta, hogy mit akarok mondani. – Miért vagy velük? – Ez a kérdés már nagyon régóta foglalkoztatott, de eddig még nem mertem rákérdezni; most csak valahogy kicsúszott a számon.

- Senki sem szeret – rázta a fejét, majd elfordult. – Őket kivéve.

Kedvem lett volna felüvölteni, hogy nem, nem így van, én vágytam volna a barátságára, én szerettem volna, szeretem így is, úgy, ahogy van, de most, hogy tudtam; nem tudom kimutatni a szeretetemet felé, valahogy nem volt a dolog teljes egész, mert ha nem érzi, hogy szereti valaki, aki nem csak önző érdekekből szereti, hanem a szíve legmélyéből fakad a szeretet, - akkor ott már baj van.