Hegymászás és újabb csetepaté

Drága Hermione!
Annyira hiányoztok a csajokkal, hogy le se tudom írni. Itt minden annyira unalmas nélkületek; és persze Tomék nélkül. El sem hiszem, hogy hiányzik a hangzavar! Tudod, én is egyke vagyok, mint te, a szüleim pedig nagyon maguknak való emberek. Én is imádok olvasni, tanulni, de néha kikapcsolódásra is szükség van, nem igaz? Annyira sajnálom, hogy elmész tőlünk. Azért a jövőben remélem még találkozunk! Hiányozni fog a barátságod, őszinteséged és kedvességed. És remélem, te is kedvelsz engem. Nekem nem nagyon voltak soha barátaim, és ezért, ezen a nyáron érzem legjobban a hiányukat – most, hogy végre lettek.
Tényleg, most jut csak eszembe. Florence küldött egy levelet nekem, miszerint egy hét múlva lesz Becca tizenhetedik születésnapja. Úgy gondolja, megünnepelhetnénk valami bulival, náluk. Azt írja, neked is küldött, de mivel manapság sok levelet elfognak... szóval úgy gondoltam, jobb, ha kétszer kapod meg az üzenetet, mint ha egyszer sem. Meghívott titeket Tommal és Ginnyvel. Ha eljönnétek, ne csak nekem írj, hanem Flore-nak is, hogy meg tudjuk idejében beszélni, hogy hogy legyen. Így legalább még találkozhatunk mindannyian még egyszer, és csaphatunk egy fergeteges partit. Egyébként jól vagy? Egészségesek vagytok mindnyájan?

Baráti öleléssel,
Minerva

Miminek jó volt a megérzése, mert tényleg nem kaptam levelet Flore-tól. Mindenesetre örülök, hogy ilyen előrelátó barátnőm van, mert igazán zokon vettem volna, ha lemaradok az utolsó alkalomról, amikor együtt lehetünk mindannyian.
Gyorsan lefirkantottam néhány sort:

Kedves Mimi!

Szerencsére kitűnő egészségnek örvendünk én, Tom és Ginny is. Igazad van, a levelet nem kaptam meg, de amint befejeztem ezt, írok Flore-nak is, hogy elfogadjuk a meghívást. Legalábbis én elfogadom és Toméknak sem hiszem, hogy bármi kifogásuk lenne ez ellen. Megértem, hogy hiányzik a zaj, hisz a Roxfortban minden volt, csak nyugalom és béke nem ebben a tanévben. De hát ez nem feltétlenül rossz, végül is, kamaszok vagyunk, vagy mi.
Itt elmosolyodtam.
És te hogy vagy? Minden rendben már a macskád körül?
Mimi az előző levelében mesélte, hogy a macskája már annyiszor törte össze a vázákat, piszkította be a szőnyeget és a garnitúrát, hogy az anyukája azzal fenyegette meg, hogy kidobja az állatot.
Na most már nem szövegelek tovább, késő van és már fáradt is vagyok.

További minden jót,
Hermione

Álmosan a faliórára néztem, ami fél tizenkettőt mutatott. Aztán vagy két sort írtam Florence-nek is, majd mindkettőt rákötöttem Rómeó lábára – aki már nem is volt olyan kicsi bagoly –és kinyitottam az ablakot. Megkönnyebbülve sóhajtottam. Vele sem volt sok gondom; a szobánkba úgy sem néztek be még egyszer sem, amióta itt vagyok; friss ágyneműért vagy takarítószerekért egészen a mosodáig el kell menni, és magunknak kell csinálni mindent (pedig már úgy kezdtem megszokni a Roxfort kényelmét...). Ezután fáradtan pislogtam még egy darabig, majd a szekrényemből előkotorásztam a hálóingem és a fogmosó készletem, majd elindultam a fürdőszoba felé. Elég közel volt, a folyosó végén és ennek én most nagyon tudtam örülni; már nem vágytam semmi másra, csak hogy végre bedőlhessek az ágyba és szundíthassak egy jót.
Ugyanis holnap kirándulás és ki kell pihennem magam.

Épp hogy betettem a lábam a küszöbre, Dorát láttam fogat mosni, törülközőbe csavarva; nyilván most végzett a zuhanyozással. Épp a vizet köpte ki, amikor hozzászóltam.

- Most mosakodtál? – Teljesen ostoba kérdés volt. De hallani akartam a hangját.

- Igen. – Egy sovány kis tőmondat. Ennyit kaptam én; én, aki a szívemet is kitettem volna érte...

- Elengedsz? – húztam el a számat látszólag érdektelenül, mire Dora utat engedett a szűk fürdőszobában, majd az egyik zuhanyfülke felé vettem az irányt. Le akartam vetkőzni és be akartam állni zuhanyozni, de nem tudtam. Félreértés ne essék: nem voltam szégyenlős egy másik lány előtt. De nem bírtam tettetni az érdektelent tovább. Dora észrevehette a nagy kézmosásban, hogy bámulom, és dühösen rám förmedt:

- Mit bámulsz?

A vékonyka hangján ez elég groteszkül hatott, mint ahogy az is, ahogy újra elmosolyodott. Szeretet, fájdalom, gúny, irónia, szomorúság, kéj, káröröm... ezek mind benne voltak a mosolyában, amitől szinte rettegtem. És attól is, hogy így fogva tart lelkileg. Nem függhetek tőle.

- Semmit – feleltem remegő hanggal, mire Dora csak felhorkantott és már el is tűnt. Erre újból felsóhajtottam. Rájöttem már rég mindenre. Theodora Holmesban olyan rengeteg sok lehetőséget látok, és ha azt látom, hogy mindezeket és a jó tulajdonságait is rosszra használja, én érzem magam bűnösnek miatta. Mégpedig azért, mert öntudatlanul is sokszor úgy érzem, én vagyok a felelős miatta, mintha csak a mentora lennék; egy olyan mentor, akit a tanítvány nem fogad el, mert nem ő választotta, hanem az élet. Meg nem formált anyagot látok benne, és azt, hogy ezzel az anyaggal, ha én megformálnám, mi mindent tehetnék. Igazi, jó ember válna belőle, erényes, mégis olyan, aki tud gondolkodni, nem csak azt szajkózza, amit úton-útfélen hall; igazi, gondolkodó emberré tenném, olyanná, aki természetszerűleg vágyik a szabadságra, de nem öntörvényű, aki elismeri, ha másnak van igaza, még ha megszégyenül is emiatt, legfőképpen pedig aki olyan, mint én...
Ha hagyná, személyes képmásommá tenném. De egy embert nem taníthatsz meg gondolkodni, ahogy jónak lenni sem. Vagy tudja, vagy nem. Sajnos ez már nem fog változni; és én sem.

×××

- Mio – búgta valami a fülemben amitől megborzongtam. Lassan megfordulva Tommal találtam szembe magam, aki úgy hozzám dörgölőzött, mint egy kiscica. – Ébreeedj, ma van a kirááááándulás – vigyorgott, a takarómon és rajtam fekve. Még gyakorlatilag fel sem ébredtem, Tom máris nyomta.

- Tudom – morogtam, majd megpróbáltam elfordulni, de Tom rám nehezedő súlyától ez nem igen sikerült. – Hagynál még egy kicsit aludni!?

- Be kell pakolni a hátizsákot! – válaszolta olyan hangnemben, mintha ez magától értetődő lenne.

- Miféle hátizsákot? Tom, azt mondtad, a háború miatt lefújták az ott éjszakázás! Akkor meg minek vigyek csomagot!?

- Azért, mert piszok hosszú út lesz és jobb, ha elteszel legalább egy liter vizet és ennivalót – mosolygott, majd elkezdett fütyörészgetni, miközben én nagy álmosan kikászálódtam a pihe-puha ágyikómból és nagy komótosan elsétáltam a szekrényemig. Letérdeltem és kinyitva a szekrényajtót, szétnéztem, hogy mit vegyek fel a kirándulásra. Kivettem a legnagyobb hátizsákom – igaz, csak kettő volt -, majd egy pillanatig a szemmel láthatólag jó kedvű Tomra tekintettem.

- De jó kedved van ma – közöltem sóhajtozva, miközben a kezembe vettem egy zoknit, fehérneműt meg egy rózsaszín pólót. Néhány pillanatig vacilláltam, hogy mit vegyek fel; megakadt a tekintetem ugyanis azon a kopott farmernadrágon, amit akkor viseltem, amikor idejutottunk Ginnyvel. Mosolyogva kivettem a szekrényből és kihajtogattam a levegőben Tom előtt.

- 1996-os divat – vigyorogtam büszkén. – Farmernadrágnak hívják. Hogy tetszik? Szerinted felvegyem?

- Szép... viszont itt elég hülyén fognak rád nézni, ha megteszed. Máshol meg ne vedd fel.

Már majdnem válaszoltam, amikor végre eljutott az agyamig; az, hogy „máshol” nem vegyem fel, a jövőre vonatkozott, ’96-ra. Remek. Inkább befogtam a csőrömet és újra nekiláttam a ruhakeresésnek. Amint befejeztem, jólesően nyugtáztam, hogy már vissza is feküdhetek aludni, majd indulás előtt még elmegyek friss szendvicsért a konyhára. Tomtól még mindig nem szabadultam.

- Mit csinálsz? – förmedt rám, amikor látta, hogy rávetem magam az ágyra.

- Aludni próbálok, nem látod?!

- Ilyenkor?

- HAJNALI NÉGY ÓRA VAN, TOM ROWLE DENEM!!! – üvöltöttem vicsorogva.

- Jól van na, halkabban is lehetett volna, még a végén felébrednek...

A mondatot nem fejezhette be, mert Ginny már kezdett is ébredezni, Dora pedig szerencsénkre jó alvónak bizonyult; csak fordult egyet az ágyában. Amint vörös hajú barátném felébredt, rögtön kíváncsiskodni kezdett; természetesen vulgáris kifejezésekkel, amiket inkább nem sorolnék fel. Mindenesetre sokszor emlegette Tom felmenőit, meg azt az órát, ami útszéli foglalkozást végez a falon. Végül is megnyugodott nagy nehezen.

- Nagyon elemedben vagy – vicsorította fogait Ginny. – Nem akarsz inkább az idegesítésünk helyett tíz kört futni az árvaház körül!?

- De – vigyorgott, majd fogta magát és kisétált az ajtón. Ginnyvel összenéztünk.

- Te, ez most tényleg kiment futni? – nézett ki az ablakon. – Esik az eső! Hogy megyünk így kirándulni?

- Á, szerintem csak a konyhára ment kajáért – vigyorogtam, majd én is megállapítottam, hogy esik. – Majd eláll addigra. Aludjunk.

×××

Hát nem állt el. Dehogyis; igazából az lett volna a csoda, ha nem esik az eső. Végül is elindultunk a nagy zuhéban is. Pedig tisztára Olaszország hangulatom volt.
Nagy örömömre Mandy – az igazgató lánya, akivel a roxmortsi jelmezboltban ismerkedtünk meg, és akit nagyon kedvesnek találtam – is velünk tartott a kiránduláson, pedig eddig még nem láttam az árvaházban. Igyekezett lelkesíteni a gyerekeket, főleg a kicsiket, de azért mosolyogva odaköszönt nekünk is, és beszélgettünk is egy keveset.
Azt hiszem elmondhatom, hogy nem volt egy nagy kirándulás; mindenesetre fantasztikus volt saras latyakban szoros egymásutánban menetelni, mint a katonák. Nem is számoltam, hány ember lábára léptem rá, vagy hogy hányan léptek az én lábamra. Esernyőt aztán hozott Ginny, de közben kiderült, hogy nem lehet használni, ezért csak felesleges nyűgnek hordozta fel Tom a hegyre, pedig egyébként sem volt könnyű megmászni, még akkor sem lett volna, ha nem esik.
Először is azért, mert előttem ment Charlotte és barátnői, élükön Dorával. Szörnyű volt már csak Charlotte-ot is hallgatni, a barátnőit végképp, Dorát pedig kész kínszenvedés. Dorán kívül mindannyian panaszkodtak az esőre, a koszra meg mindenre, miközben állandóan röhögtek valamin; Dora meg nevetett velük együtt. Hát ha százszor nem ment fel bennem a pumpa, akkor egyszer sem. De Tom vagy Ginny mindig megnyugtatott idejében; még mielőtt odacsaptam volna közéjük.
Nem voltam hozzászokva a hegymászáshoz, szóval már az elején szörnyen kifáradtam.

- Fenn vagyunk már?! Uhh... mindjárt meghalok – lihegtem sokadik alkalommal, amikor megálltunk pihenni. Tom elvigyorodott, majd balra tekintett.

- Ne! – nyögtem, amikor megláttam a szinte égig érő hegyet nem sokkal előttünk. – Csak azt nem mondd, hogy ez csak egy kis domb volt!

- De – nevetett fel Ginny is.

Nagyon saras lettem, latyakos, vizes, több százszor ráléphettem Charlotte-ék lábára, és az utolsó tíz métert, amikor már szinte függőlegesen kellett haladni, négykézláb tettem meg, de büszkén kijelenthetem: megmásztam a hegyet!
Amint megpillantottam a csúcsot, minden nehézséget elfelejtettem, minden fájdalmat, ami ide vezetett. A hegy tetején fű terült el, a déli szélénél pedig, ahova mi érkeztünk rengeteg szikla szabálytalan sorrendben, közöttük is fű nőtt. Olyan gyönyörűséges volt, hogy nem győztem bámulni.

- Felmegyünk a kilátóra? – kérdezte Ginny mosolyogva tőlem, amikor látta, hogy egy nagy nyögéssel elterülök a zöld füvön. Rá emeltem a tekintetem, és úgy néztem rá, mintha megőrült volna.

- Egy lépést sem tovább! – ziháltam. – Nem megyek innen sehova!

- Fél óra múlva indulunk vissza – vigyorgott Tom, aki, ha nem izzadt volna meg, azt mondom, hogy nem is mászott fel a hegyre, olyan jó kondiban volt. Mindegy, így csak még jobban nézett ki. Ekkor megfogta a kezem és elkezdett felhúzni, végül talpra állított. – Ha el is kell vonszoljalak odáig, de eljössz!

Tényleg elmentem, nem tudom, miért. Viszont tény, hogy megint majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy a kilátó körülbelül hatvan méter magas és a deszkákat rajta már csak a lélek tartja össze.

- Én ide fel nem mászok! – hördültem fel, amikor a magasba pillantottam, majd lent is körülnéztem. Rajtunk kívül nem volt itt senki, a többi gyerek és gondozó a fák mögött volt, vagy kétszáz méterre tőlünk. – Ez veszélyes!

- Még ha fel is másznál a legtetejére és leugornál onnan akkor sem lenne semmi bajod; én végtére is itt vagyok – vigyorgott Tom, majd megcsókolt. – Nem lesz semmi bajod. Ígérem.

Bizonytalanul megöleltem, és tudomásul vettem, hogy itt úgysem az van sosem, amit én akarok. Már meg kellett volna szoknom.

×××

- Áh – sikítottam nagyon hangosan.

- Hermione, Hermione, ez csak egy létra! – húzta el a száját Tom. Na jó, valóban csak az első „emeletre” akartam felmászni, de a létra jobb oldalán nem volt a szint fájához rögzítve, így hát állandóan billegett, amikor másztam rajta. Az sem segített, hogy vasból volt és így még csúszott is. Képzelem, hogy nézhettem ki, amikor másztam, de inkább azzal törődtem, hogy épen és egészségesen feljussak. Meg persze az járt még a fejemben, hogy ha felfelé ilyen nehezen mentem, hogy fogok lefelé menni... ja, és azt ki ne hagyjam: tökéletesen el tudtam képzelni, hogy én itt most leesek, és kitöröm a lábam és visznek a kórházba. Micsoda víziók!
Végül Tom karjába kapaszkodva feljutottam. Először bizonytalanul kezdtem lépkedni az alattam nyikorgó deszkákon, aztán egyre magabiztosabban. Leróttam vagy három kört a két létra között; az egyik, amin feljöttem, a másik meg, amin feljebb lehet menni. Ezután elégedetten kifújtam magam, és közeledtem a felfelé vezető lépcsőhöz, hogy én menjek fel először; mostanra már megjött a bátorságom. Már majdnem a létránál voltam, amikor hirtelen nagy reccsenést hallottam a bal lábam alól, és elugrottam; persze sikítozva. Helyben vagy három deszka le is szakadt és a földre zuhant.
Így most három deszkányi hely választott el Tomtól és Ginnytől, akik közvetlenül a létra mellett álltak, velem szemben. A hiányzó helyeknél lepillantottam a földre; ami csak maximum tíz méterre volt a földről, de...

- Muszáj tovább mennünk? – kérdeztem reszketve Tomtól. Erre ő kedvesen elmosolyodott, majd egyszerűen átlépett a hiányzó helyen, majd megfogva a kezem elkezdett húzni, hogy menjek vele.

- És ha ezek is leszakadnak? – kérdeztem félve. Tom halkan nevetve a kezébe vette az arcom, majd azt suttogta:

- Bízz bennem. – Mint mindig, most is elpirultam és beleborzongtam Tom szavaiba. Végül is átléptem a másik oldalra, a létra mellé; miközben Tom a kezem fogta. Miután átléptünk, még mindig nem engedett el, hanem megszorította a tenyerem.

- Most én felmegyek először – nézett rám, majd Ginnyre. Aztán megint rám. – Utánam te jössz. Addig kénytelen leszek elengedni a kezed, de utána megint megfoglak. Még a végén tényleg leesel itt nekem, azt meg ugye nem akarjuk – kacsintott, majd tényleg elengedett, és elkezdett mászni, a lehető legnagyobb lelki békével. Én aggódva figyeltem a felfelé vezető létrát, ami megint csak vasból volt, és megint csak úgy billegett, mint az első, ha még nem jobban. De Tom minden jajszó és félelem nélkül, tíz másodperc alatt már fent is volt a második „szinten”. Felnéztem; még három szint van felfelé; összesen tehát öt. Hogy ne higgyenek nagyon gyávának, a másodikra még felmásztam, de a harmadiknál már kijelentettem, hogy ezt nem.

- Mégis miért nem? – lombozódott le Ginny, aki legalább annyira élvezte az egészet, mint Tom.

- Először is. A létra egyik vége sincs rögzítve felül – mutattam rá dühösen az említett tárgyra. – Másodszor: beismerem, félek. Nem akarok láb vagy kéztöréssel kórházba kerülni.

- De... – kezdett akadékoskodni Ginny, de Tom leintette, miközben erőteljesen a szemembe nézett.

- Hagyd, Gini. Ha így akarja...

Felhúzott szemöldökkel néztünk rá a barátnőmmel mindketten; ugyanis Tom így ejtette a nevét, hogy Gini.

- Nem vagyok Gini! – fújtatott dühösen. – A nevem Ginevra, következtetésképpen: Ginny!

- Akkor Ginni – vigyorgott Tom. – De egy n-el jobban tetszik. Csak azért gondoltam, hogy jó lesz ez a név, mert ha már Hermione is Mio, akkor te meg legyél Gini. Nem tetszik?

Ginny épp közbe akart szólni, amikor mosolyogva leintettem.

- Hagyjad. Ha már egyszer elnevezett Gininek, többé nem fog máshogy hívni. Én is Mio lettem, pedig nem akartam. Nézd el szegénynek. Tudjuk, hogy nem normális. – Itt Tom oldalba bökött, mire elnevettem magam. Jó, csak vicceltem! De akkor sem megyek tovább.

A korlátnak támaszkodtam és lenéztem a mélybe; a kb. 15 méteres mélybe. Hirtelen támadt ötletem miatt visszafordultam Ginnyékhez.

- Én nem megyek tovább – ismételtem, majd megint lenéztem a földre, és megint rájuk. – Inkább kiugrom, de nem visztek föl.

- Már nagykorú vagyok, és akár fel is lebegtethetlek – vigyorgott Tom, nem véve komolyan az előbbi mondatomat. Aztán azzal a híres-hírhedt Denem-mosolyával odasétált mellém, a korláthoz, és ő is lenézett. – Előbb ugrok ki én – vigyorgott a képembe. – Te úgy sem mersz.

- Én... – Valami jót akartam mondani, de sehogy sem jött a számra semmilyen beszólás. – Jó, akkor ugorj, ki, tessék – fontam keresztbe a karomat durcásan. Még hogy én nem merem!

- Jó – egyezett bele készségesen, és már emelte a lábát a korláthoz. – De ha én leugrok és esetleg meghalnék, nem lesz Voldemort, jobb, ha tőlem tudod.

- Hű, meglökhetlek? – csillant fel Gini (jesszus, már én is így hívom) szeme. Tom csak rosszallóan meredt rá, majd megint rám emelte azt a két csodaszép szemét.

- Jössz, vagy maradsz?

- Ez kész öngyilkosság – csikorgattam a fogaim félelmemben.

- Húsz méter? Te viccelsz? – nevetett fel. – Több ezer méter magasból is leugrottam már!

Nyeltem egyet.

- Mégis honnan?

- A Roxfort tetejéről. Azt hiszem, negyedikes voltam – régi, nosztalgiázó arcot vágott. – Emlékszem még, hogy visítoztak a tanárok! Rájuk akartam ijeszteni. Leugrottam a legfelső toronyból, aztán hívtam a seprűm és az utolsó húsz méterben rápattantam.

- Nem mondtad, hogy ilyen öngyilkos hajlamaid vannak – nyöszörögtem halálra váltan. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg nem lehetett eldönteni, hogy csak blöfföl-e vagy tényleg megtörtént ez az eset. Nála sosem lehet tudni...

- Nem kérdezted – nevetett fel. – Na. Ugrunk? Fogd meg a kezem, és ne vágj ilyen arcot. Milyen szép lenne, ha együtt nyúvadnánk meg! Mint Rómeó és Júlia!

A „nyúvadnánk meg”-re képtelen voltam nem nevetni.

- Lehet, de Rómeónak és Júliának nem loccsant szét a feje, mert leugrott húsz méter magasról. Csak magába szúrta a tőrt, Rómeó meg mérget ivott.

- Na, elég legyen már a fecsegésből! – kiáltott ránk Gini. – Most akkor ugrotok, vagy megyünk? Döntsétek már el!

- Én ugrok! – Mielőtt még szólhattam volna, felállt a korlátra, és... és egyszerűen leugrott!

×××

- Tom! – sikoltottam, és úgy, de úgy féltem, mint még soha, majd hátrafordultam a barátnőmhöz. – Ginny, most...?

- Most már nem kell aggódnod, Mio! – Számomra teljesen érthetetlenül, Tommal találtam szembe magam. Szinte letámadtam az ölelésemmel.

- Tom, hogy mertél...? Hogy merészeltél...? Na de várjunk csak! Hogy kerülsz te ide? Most ugrottál le! Ugye nem...? – a korlátra támaszkodtam és lenéztem a földre. Semmi.

- Tudod, van egy olyan utazási eszköz, amit hoppanálásnak hívnak – vigyorgott. – Bárhonnan bárhova menet lehet használni. Igen praktikus.

- Miért hozod mindig a frászt rám? – fúrtam bele a fejem a vállgödrébe, miközben egyre jobban hozzábújtam.

- Mert olyan jó látni a kétségbeesett arcodat! – szélesedett ki még a vigyora.

×××

Iszonyatosan köves volt lefelé az út. Nem tudom már, kinek az ötlete volt, hogy most az északi oldalon menjünk le, de szívesen elbeszélgetnék azzal egy-két crucio társaságában. Erős volt a gyanúm, hogy Mandy keze volt a dologban.
Mivel nem haladtunk egyforma tempóban, ezért sokan le-lemaradoztak, vagy másik ösvényen indultak el; végül is mind ugyanarra vezetett: lefelé.
Igazából azt hittem, lefelé már könnyebb lesz, de tévedtem. A sok kavics és nagyobb kő a vékonyka cipőmön át rendesen kikezdte a lábamat, kétszáz méter után már alig bírtam menni. Egyszer csak, a nagy panaszkodásomban – amit Tom és Gini is figyelmesen hallgatott – véletlenül félreléptem, és miután leültem nagy jajgatások közepette, Tom megállapította, hogy kibicsaklott a lábam.

- Ne félj, ez itt mindennapos – mondta, miközben a Ginitől kölcsönkért kendővel szorosan átkötötte a bokám, majd rá és a barátnőmre támaszkodva fel tudtam állni. Tom ezután kedvesen megkérte Mandyt, aki előttünk, haladt, hogy vigye már le az én hátizsákomat, ami elég nehéz, mert így is csak bajosan tudok lejutni majd a hegyről, és még félúton sem járunk.

- Miért nem gyógyítasz meg varázslattal? – kérdeztem Tomtól csodálkozva.

- Pszt! – tette a mutatóujját a szája elé. – Legalább halkabban! Az egész árvaházban csak mi, Charlotte és Mandy vagyunk varázslók!

- És ha megvárnánk, amíg a többiek leérnek, és majd lassan utánuk mennénk? – Hátranéztem. Vagy két-három srác elkezdett káromkodni, hogy miért nem megyünk már. A köves ösvény elég keskeny volt, a bokáig érő fűben és a kisebb-nagyobb köveken pedig csak nem gázolhattunk át. Haladnunk kell a tempóval.
Összeszorítottam a fogaim, majd Tomra és Ginire támaszkodva lassan, botorkálva megindultam. Illetve inkább ugráltam, a jobb lábammal egyre előbbre. Elég lassan ment ez, de mivel még a hátunk mögött is több száz gyerek volt, kénytelenek voltunk sietni. Néha letettem a bal lábam is, és ilyenkor feljajdultam a bele-bele nyilaló éles fájdalomtól. Kész kínszenvedés volt leérni, és bár másfél óránál nem lehetett több, egy egész napnak tűnt, mire lent voltunk. Utolsó akadályként egy nagy kupac fehér kő még volt előttem, de azt gyorsan megmásztam és végre sima földet ért a jobb lábam. A balra még mindig nem tudtam fájdalom nélkül rálépni.

Itt már megálltunk egy kicsit. Tom meg tudta végre gyógyítani a lábam, miközben Mandy, aki már rég lent volt, odaadta a hátizsákom. Ezután együtt indultunk vissza az árvaházba.

- Láthatunk majd még, vagy csak a kirándulásra jöttél? – kérdeztem Mandytől, mire ő kedvesen elmosolyodott.

- Most csak erre jöttem. Mióta felnőttem már csak a kirándulásokra jövök vissza, kisgyerekként még gyakran játszottam az itt lévőkkel.

- Ha nem illetlen a kérdés... hány éves vagy?

- Huszonhat. Tudom, nem nézek ki annyinak, sokan mondták már – húzta a száját félmosolyra.

- És mióta ismeritek egymást Tommal?

- Régóta – vigyorodott el Mandy. – Kilenc éves voltam, amikor Tom megszületett. Imádtam dajkálni. Elzavartam a gondozókat és sokszor én etettem, itattam, én tettem tisztába... ennivaló baba volt!

- Khm... – köszörülte meg a torkát Tom, majd rám nézett.

- És te, amikor már nagyobb voltál megszeretted őt?

- Persze – vigyorodott el erre még szélesebben. – Mindenféle értelemben.

- Szóval...? – pirultam el.

- Tom! – pirított rá Mandy. – Megbeszéltük...

- Az már régen volt – legyintett Tom, szigorúan nézve a lányra, majd rám. – Ő volt az, aki... úgymond beavatott az élet dolgaiba...

- És nem vagyok rá büszke – sütötte le a szemét zavartan Mandy. – Tom még tizenöt éves sem volt, persze sokkal idősebbnek nézett ki... én már túl voltam a húszon... csak úgy megtörtént. De inkább ne beszéljünk erről.

×××

Már este volt, amikor Tomnak és Ginnynek beszámoltam Becca születésnapi bulijáról. Nekik semmi ellenvetésük nem volt, ami nem is lepett meg. Gini magán kívül volt, hogy újra együtt lehetünk, úgy, mint a Roxfortban.

- Jaj, de várom már! – sikította Gini a párnájába fúrva a fejét. Még nem voltunk pizsamába öltözve, pedig már elég késő volt.

- Akkor halkabban várd – vágott közbe unott hangon Dora, aki eddig hangtalanul az ágyán lapozgatott egy jogi könyvet. Most, hogy szólt, megnyálazta az ujját és lapozott egyet. – Szeretnék olvasni, ha nem látnád.

- Mi meg szeretnénk beszélgetni – húzta össze a szemöldökét Tom. Rosszat sejtettem. – Kívül tágasabb, tudod.

Idegesen váltogattam a tekintetem Tom és Dora közt, azt várva, hogy mikor tör ki a készülődő vihar. Nem akartam, hogy egymással veszekedjenek; Tomot szeretem, de Dorát is. A szeretteim pedig ne veszekedjenek.

- Kérlek, hagyjátok békén egymást – álltam a két fél közé, még mindig váltogatva a tekintetem közöttük. Dora kitörő reakcióját viszont nem tudtam megakadályozni.

- Nem te vagy itt az Atyaúristen, Tom Denem – prüszkölte. – Ne mondd meg, mit tegyek! Ezzel a kis hercegnővel azt csinálsz itt, amit akarsz, de engem hagyj élni!

- Hercegnő? – kiáltottam feldühödve. – Miért pont hercegnő?

- Hát azért – pattant fel a helyéből Dora kifejezéstelen arccal -, mert állandóan úgy viselkedsz, mintha magasabb rendű lennél nálunk! Úgy viselkedsz, járkálsz köztünk, köztem és Lotty közt, mintha te mindent tudnál! Csak tetteted itt az elegáns hölgyet azzal, hogy sokszor nem szólsz vissza, és az összes reakciód is erre vall! Úgy képzeled, én csak egy kis senki vagyok, aki úgy ugrál, ahogy te fütyülsz!

Az utolsó mondat volt a végszó. Közelebb léptem hozzá, és kétségbeesett arccal válaszoltam neki.

- Csak jót akartam neked! – közöltem, miközben tehetetlenül kitártam a karjaimat. – Jó barátnőd akartam lenni, de te ezt nem engedted! Gyűlöllek!

Dora újra elvigyorodott. Azzal az angyali-ördögi arcával. Gyűlöltem azt, hogy szeretem. Nem akartam szeretni. De honnan is ismerős ez nekem!?

- Magad is tudod, hogy ez nem igaz. Túlságosan szeretsz. Az nem jó.

- Te pedig érzelmileg zsarolod! – vágott közbe hirtelen Ginny. – Kegyetlen vagy! Hogy tehetsz ilyet azzal, aki ennyire szeret!?

- Könnyen – adtam meg a választ keserűen Dora helyett. – Az utóbbi egy hétben elhidegültünk egymástól; de nem miattam. Miért!? – A kérdésem Dorához intéztem, és úgy szögeztem rá a tekintetem, mintha az életem függne tőle.

- Egyszerűen rájöttem – közölte mérhetetlen közönyösséggel azt, ami számomra nagyon fontos. Gyűlölöm érte -, hogy nem azonos a stílusunk és az érdeklődési körünk.

- Ez nem kifogás! – sikítottam, és nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírjam magam. – Te nem lehetsz Sullivannel, nem mert én... én jobban szeretlek... én jobban, akár egy testvért...

- Mégis miért? – kérdezte halkan, a fejét csóválva, ezúttal minden gonoszság nélkül. Ez volt az, végre! Az igazi Dorám, az én Dorám! – Csak magadat teszed tönkre. Ne szeress. Egyszer még bajod lesz belőle.

- Nem érdekel – vágtam rá, majd könnyes szemekkel a vállára borultam. – Szeretlek, te hülye, fogd már fel! – zokogtam a vállán, akár egy kisgyermek. Szörnyen groteszk jelenet volt; Tom és Ginny meg sem szólaltak, csak figyelmesen néztek minket. Dora sem mondott semmit, de ő gondolom a meglepetéstől. Aztán hirtelen magához tért, és ellökött magától, a földre taszított, majd kirohant.

A földön még jobban zokogni kezdtem, még akkor is ezt tettem, amikor Tom és Ginny felhúzott a földről és leültetett az ágyamra. Tom magához húzott, és addig csókolta az arcom, amíg meg nem nyugodtam teljesen.

- Hé, semmi baj. Ne legyél miatta szomorú, nem érdemli meg. Senki sem érdemli meg a könnyeid – próbált vigasztalni Ginny, miközben a hátamat simogatta, Tom pedig a hajamat.

- Miért kellett ilyen jelenetet rendezni? Már kezdtem féltékeny lenni... – húzta el a száját Tom.

- Ja, olyan buta vagy! – nevettem fel a könnyeim közül is, majd puszit nyomtam Tom ajkára.

×××

Éjszaka nem tudtam aludni. Szüntelen rémálmok gyötörtek; újra és újra előjött a csalódott Harry képe, aki képtelen tudomásul venni, hogy elárultam... ezen az éjszakán szörnyen meg is izzadtam, ezért úgy döntöttem, felkelek kicsit, úgy sem bírtam volna még aludni. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, majd eldöntöttem, hogy kimegyek a mosdóba zuhanyozni. Már a kilincsen volt a kezem, amikor meghallottam, hogy valaki suttog:

- Hova mész, Mio?

- A mosdóba, Tom – válaszoltam szintén halkan. – Hogyhogy ébren vagy?

Majd láttam, hogy a barátom lekászálódik az emeletes ágyról, és odasétál mellém. Elég sötét volt, de azért lehetett látni.

- Hermione, szeretnék veled beszélni.

- Hűha, nagyon komoly a hangod – suttogtam vissza, mire Tom megfogta a kezem, és elvezetett az ágyamig. Mindketten leültünk.

- Csak hallgass meg – Itt sóhajtott, majd belekezdett. – Biztos szörnyű lehet, hogy Dora nem szeret téged, te pedig a szívedet is kiteszed neki, de még ez sem segít.

- Az is. Szörnyű.

- Most akkor képzeld el – húzott közelebb magához. – Ha ő is ennyire fáj neked, akkor én mennyire fájnék... ha már elmennél...?

- Ezt már ezerszer megbeszéltük –sóhajtottam a kelleténél kicsit hangosabban, mire Tom lecsitított. Folytattam. – Nem tehetem.

- Hermione. Senki más nem szeret úgy, mint én. Nem is szerethet. Azért vagy te itt, hogy megakadályozd, hogy Voldemort legyek. Erre még nem is gondoltál?

- Már gondoltam rá – pirultam bele, ám ezt Tom nem láthatta a sötétben -, de ez nem túl valószínű. Sőt...

- De nem lehetetlen! – rázogatott meg finoman a vállamnál fogva. – Akármekkora kicsi is az esély, de van esély!

- Maradnék én, de...

- Kérlek! Csak most az egyszer hallgass a szívedre! – A szemembe nézett, azzal a két szép gyönyörű szemével, aminek sosem tudtam ellenállni; egyszerűen megbabonázott. És én is megbabonázva, a pillanattól és a szerelmemtől mindent elfelejtve ejtettem ki a bűvös szavakat:

- Hát jó, rendben van. Maradok.