A látszat néha csal

Beckyék háza nem volt nagy, de nagyon szép volt. Nem Londonban laktak, de az árvaházból az út nem volt több egy óránál; és hogy hogy engedtek el minket? Természetesen Tom trükközött jó szokása szerint; már nagykorú és egy egyszerű kis bűbájjal elintézte az egészet. Igazából elhitette az igazgatónővel, hogy az egyik - az „egyetlen” - nagyon idős és beteg rokonomat látogatom meg, aki már annyira leépült, hogy nem tudott gondoskodni rólam, rajta kívül pedig nem él senki a családomból – és ezért is kerültem ide. Tom bámulatosan meggyőző tudott lenni, de azért a varázslat is besegített kicsit.

A vidéki házat nagyobb udvar vette körül; szép, egyszerű kis családi ház volt. Úgy volt megbeszélve, hogy Beckynek meglepetés lesz az érkezésünk.
Először is a küszöbön beérve megismerkedtünk Becca édesanyjával. Maga az ünnepelt hátul volt a kertben, Flore és Ryan vitték oda, amíg a többiek megérkeznek és elkezdődhet a parti. Mi érkeztünk elsőnek; amíg vártunk, Becca anyukája - aki egy apró termetű, mosolygós asszony volt – máris friss sütivel és forró teával kínált. Beszélgettünk egy darabig hármasban; kiderült, hogy Beccáék összesen öten vannak: Az édesanya, az édesapa – aki csak ritkán találkozik feleségével és gyerekeivel, mert a háborúban tiszt -, Becca és Ryan, az ikrek; és Becca bátyja, aki orvos és szintén a fronton betegeket gyógyít. Az anyukája – a konyhában magukat suvickoló edényekből adódóan – boszorkány lehetett, az apa pedig mugli.
Hamarosan azonban megérkezett Minerva – új, vállig érő frizurával, ami nagyon jól állt neki -, aztán Vicky és Cherry is.

A nagyszobába tereltek minket, ahol már a két fal között ki volt feszítve egy széles, piros szalag, „Boldog születésnapot, Becky és Ryan!” felirattal. Ekkor jutott csak eszembe, hogy mivel ikrek, egyszerre van a szülinapjuk is. Becky anyukája ekkor behozott egy szép, saját sütésű tortát, majd a szalag alatti nagyobb asztalra rakta. Az asztal körül pontosan annyi szék volt, ahányan voltunk ünnepeltestül, szülőstül, barátostul. Néhány másodpercet kellett csak várnunk, Becky hamarosan megjelent; természetesen bekötött szemmel. Florence némán, egy legyintéssel, vigyorogva köszönt nekünk. Ryan ekkor levette a lány szeméről a kendőt, aki hirtelen tágra nyílt szemekkel bámult minket, majd a fölöttünk lévő szalagot. Természetesen Ryan mindenről tudott; Florence pedig Becca tudtával volt ott már sokkal hamarabb. Egészen eddig a kertben szórakoztak, hogy addig a többiek titokban megérkezhessenek.
Mi persze rögtön, egy emberként harsogtuk:

- Boldog szülinapot, Becky! Boldog szülinapot, Ryan!

A lány néhány másodperces döbbent csend után sikított egyet és a hozzá legközelebb eső személy nyakába ugrott – aki történetesen épp Tom volt. Ő persze rögtön, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette az ünnepeltet, persze csak halkan, úgy, hogy csak én és Becca hallhassuk. Ennyit róla.

- Szent Merlin, ti meg hogy kerültök ide? – Volt az első reakciója, mire Florence még szélesebben vigyorgott.

- Én szerveztem a bulit. Egész holnapig itt maradnak.

A nagy örvendezés után és miután megettük a finom epertortát, Becky kiterelt minket a kertbe. Mit mondjak, csodás idő volt: a nap hétágra sütött, felhőknek nyoma sem volt az égen. Az ikrek elvezettek minket egy nagy fa alá, ami épp jó árnyékot adott. Egy kiterített pokrócra le is ültünk, majd beszélgetni kezdtünk, mint régen, a Roxfortban. Ginny Ryan vállára dőlt, úgy mosolygott.

- Azt hittem, hogy már sosem látjuk egymást.

- Én is! – kiáltott fel Becca.

- Szerintem Ryanre gondolt – jegyezte meg Vicky csöndesen, vigyorogva. Becca egy lesújtó pillantást vetett felé.

- Szóóóval... mi újság? – kérdeztem mosolyogva, az ünnepeltekre nézve.

- Velünk? Inkább veletek! Szerintem a ti életetek picivel izgalmasabb – vágta rá Ryan.

- Hát... elmondjuk nekik, Tom? – kérdeztem drágától vigyorogva, aki vigyorogva kacsintott.

- JESSZUS, ELVETT FELESÉGÜL?

- Naná, Florence. Csakis – felelte Tom flegmán, szokásához híven.

- Komolyan!?

- Nem. A nagy hír annyi, hogy úgy néz ki... Hermione itt marad!

- Jesszus, komolyan? – sikította Florence, a nyakamba vetve magát. – És Ginny?

- Nem tudom – válaszolta a lány, zavartan Ryanre nézve, akinek a szeme tele volt szomorúsággal.

Néhány másodpercig zavart csönd telepedett ránk; végül Florence csattant fel.

- A fenébe is, beszéljünk vidám témákról! Tom... Barbi még mindig zaklat titeket?

- Ez neked vidám? – prüszkölte a barátom, majd készségesen válaszolt. – Nem is engem zaklat, inkább Miót. Kezd elegem lenni abból a csajból. Tényleg, Cherry... hogy sikerült elszabadulnod apádtól? Megszöktél, vagy mi? – A kérdést viccesnek szánta, és teljesen megdöbbent, amikor Cherry ezt mondta:

- Aha. – És vigyorgott.

×××

- NEM! NEM ÉS NEM ÉS NEM!

- DE ÉS DE ÉS DE! – vigyorgott a képembe Tom, mire durcizni kezdtem.
A téma nem volt nagyon vészes – felelsz vagy merszezni akartak a többiek. Már késő este volt ekkor; mindenki pizsamában volt és elvileg aludnunk kellett volna. De hát milyen ott alvós buli az, ahol éjszaka végig alszanak? Becca és Ryan szobájában aludtunk, összesen kilencen; végül is megegyezésre Ginny Ryan mellett aludt VOLNA, Becca mellett pedig én, a többiek pedig a széles padlón; sőt, Vicky olyan kis pici volt, hogy az ablak melletti kis „fatáblán”, ahogy Becca nevezte, is elfért volna. De mint mondtam: nem aludni készültünk. Sajnos.

- Ne legyél ilyen ünneprontó, Mio! – szólított fel Tom a lehető legkomolyabb hangján.

- Legutóbb is ezt mondtad. Utálok felelni és merni is!

- Akkor nem játszol, de legalább maradj velünk és nevess. Úgyis meggondolod magad közben.

Végül tényleg így lett. Miután Ryannek vérfarkast kellett játszania az ablakon besütő hold előtt, és Miminek szerelmet kellett vallani Becca bugyis fiókjának... (aki mellesleg kitűnő színészi képességekről tett bizonyságot – na nem a bugyisfiók, hanem Mimi)... nos, úgy döntöttem, semmi baj nem lehet, végül is ez csak egy játék. Na jó, legutóbb majdnem meghaltam miatta, de mégiscsak az egyik legjobb barátnőm szülinapja volt!
Becca pörgetett és az üveg nálam állt meg. Vettem egy nagy levegőt és várakozóan tekintettem a pont velem szemben ülő barátnőmre; aki valószínűleg az előbbi durcizásom miatt meg akart büntetni, és amikor nagy bátorságról téve tanúságot mertem, azt a feladatot kaptam, hogy csókoljam meg Ryant. Pirultam rendesen, de azt hiszem Ryan és Ginny is. Tom persze látszólag halálos nyugalommal ült, de a szemén láthattam, hogy szikrákat szól a másik fiú felé. Végül a nagy eszemmel kitaláltam valamit. Felkeltem, majd mosolyogva megpusziltam Ryan arcát.

- Ez nem... – akart szólni Flore, amikor közbevágtam.

- Azt nem mondtátok, hogy hol.

Ezzel le is zártam a témát; Tom fellélegzett, Ryan megint vigyorgott. Ginny amúgy sem tulajdonított nagy jelentőséget az egésznek, szerintem neki tökmindegy volt, hiszen ez csak egy játék. De hát Tom féltékenysége ugye messze földön híres...
Becca kicsit mérgesebb lett. Ezután én pörgettem, és Cherrynél állt meg az üveg vége. Ő csak felelt; megkérdeztem tőle, hogy mondjon valami olyan kínos dolgot, amitől fél. Végül nagy pirulva bevallotta, hogy fél egyedül végigmenni egy zsúfolt utcán.

- Ez nem is vicces! – vágott közbe Flore.

- Hermione kérdezte – vont vállat Cherry, majd rám mutatott.

- Anyukád nem tanította, hogy nem illik mutogatni? – rebegtem, majd rögtön befogtam a számat, amint rájöttem, hogy érzékeny témát tapintottam.

Cherry néhány pillanatig csendben volt, végül halványan vigyorogni próbált. Megpörgette az üveget, ami Tomnál állt meg.

- Na végre! – pattant fel az megkönnyebbülten; ugyanis eddig még nem került rá a sor; gondolom, bizonyítani akart. – Mit csináljak? Súlyt emeljek? Menjek le az udvarra kukacot szedni?- Nagyon lelkesnek tűnt, és a szeme különösen csillogott a kukac szóra.

- Fúj – intette le Cherry. – Ez undorító.

- De jó ötlet – vigyorodott el gonoszan Becca.

- Szóval... izé... – Cherry valami nagyon jót akart kitalálni Tomnak; végig is nézett a díszes bagázson. – Mondjuk... csókold meg... Beccát!

Tom épp szólni akart, amikor Cherry helyesbített.

- Rendesen, a száján. És ne csak olyan színpadi csók legyen, hanem mintha szerelmes lennél! Most legalább megmutathatod azt az állítólag legendásan jó színészi képességedet, amit olyan sokszor hangoztatsz...

Tomnak szeme se rebbent; nekem se, igazából csak kicsit meglepődtem. Becca arca tiszta piros volt. Igazából mondhatjuk azt, hogy egyáltalán nem érdekelt VOLNA, ha nem látom azt, amit látok. A barátom Becca mellé sétált, felhúzta magához és se szó, se beszéd megcsókolta. Láttam már színpadi, minden érzés nélküli csókot, és bár Cherry azt mondta, ilyen nem lehet, mégis többnek éreztem ezt, mint színészkedést. Sokkal szenvedélyesebbnek tűnt... úgy néztek ki, mint egy szerelmes pár...
Először azt hittem, csak nekem tűnik ilyennek. Ám amikor a többiek arcára pillantottam, ők is döbbenten meredtek a párosra, akik még mindig szorosan egymás mellett álltak és még mindig nem hagyták abba. Az arcom égett, úgy éreztem, hogy izzadok... de hát a látszat néha csal, nem!?
Nem?

×××

Becky hamarosan szégyenlősen elhúzta a fejét. Tom egy pillanatig zavartan álldogált; a zavara valószínűleg abból állt, hogy mindenki kérdően szegezte rá a tekintetét; néhány másodpercig a szemembe nézett, én pedig kiszáradt szájjal meredtem rá.

- Mi van?- kérdezte őszinte döbbenettel a hangjában, majd türelmetlenül dobbantott egyet a lábával. – Na, nehogy már... most meggyőződhettetek arról, hogy milyen jó színész vagyok!

Majd elfoglalta a helyét mellettem. Én egy pillanat gondolkodás nélkül hozzábújtam.

- Nyugodj már meg! Nevetséges, hogy ennyire komolyan veszitek! Ez csak játék! – súgta a fülembe, amitől megborzongtam.

A hangja valahogy... kicsit mérges volt, mert senki nem hitt neki. Már persze rajtam kívül, mert én tökéletesen megbízom benne.
Ezután Ryan ásított egyet.

- Srácok, én már fáradt vagyok. Nem akartok aludni?

- Aludni? – nézett rá megrökönyödve Florence, mintha nem értené, hogy mondhat bárki olyan szót ki ezen az estén, hogy „aludni”. – Észnél vagytok?

- Akkor mit csináljunk? Kicsit unalmas már a felelsz vagy mersz – vágta rá Ryan.

Mindenki elgondolkodott.

- Szedjünk kukacokat – vetett fel az ötletet Tom, mire Flore lelkesen csillogó szemekkel bólogatni kezdett.

- Ti teljesen hülyék vagytok - intettem le őket szánakozóan.

Ők ketten vállat vontak majd elindultak az ajtó felé. Amikor kimentek, mi csodálkozva bámultunk utánuk.

- Meséljünk rémtörténeteket – indítványozta Becca, miközben lekapcsolta a villanyt.

Teljes sötétség borult ránk, de ez nem tartott sokáig: Becky elővette az elemlámpáját és az állánál felfelé fordította. Úgy nézett ki, mint egy komplett idióta; vagy mint egy szellem.

- Ismeritek a Véres Kézt?

- Ki nem? – felelte Mimi ásítva.

- Én nem – szóltam közbe.

Nem igen szoktam rémmeséket hallgatni a Roxfortban. Valahogy Parvati és a többiek nem ezekért voltak oda...
A többiek egy emberként fordultak felém, majd Becca a kívánságomra elmondta.

- Én vagyok a Véres kéz, itt vagyok a hátad mögött... – búgta az utolsó sort kíséreties hangon. Eddig nem féltem túlságosan, ám ennél a sornál hirtelen elakadt a lélegzetem; ugyanis két kéz ért a vállamhoz. Sikítottam egyet.

– Van egy sebtapaszod? – súgta egy lágy hang a fülembe.

Néhány pillanatig értetlenül pislogtam, majd elnevettem magam. Igazából kicsit tényleg megijedtem az előzők miatt, de hát mégis csak rémsztori lett volna, nem?

- Tom, van fogalmad róla, mennyire...? – Erre az bársonyosan kacagni kezdett.

- Van, de nyugi. Végül is semmi bajod nem lett.

- Hol voltatok?

- Kukacot szedni. Nem emlékszel?

- De akkor... – akadt el a szavam, amint rájöttem mindenre.

Elkerekedett szemmel felugrottam egy ültő helyemből; Ryan eközben felkapcsolta a villanyt. Sikítozni kezdtem, és mindeközben kétségbeesetten próbáltam leszedni magamról azt az egy hihetetlen nagy gilisztát a vállamról, amit Tom rakott oda. Amint sikerült leverni, elkezdtem kiabálni Tommal.

- Mégis hogy a fenébe képzelted ezt? Tudod, hogy utálom a csúszó-mászókat! Annyira hülye vagy! – böktem ki azt, ami éppen a nyelvemre jött. Tom persze maga a megtestesült mennyei béke.

- Csak azt akartam elérni, hogy felállj.

- Megkérhettél volna! – vakkantottam. – De mégis miért?!

Tom köhintett egyet, majd komolyan letérdelt elém, és feltette a Nagy Kérdést.

- Leszel a menyasszonyom?

Vagy egy percig döbbenten álltam; valószínűleg ezzel a többiek is így voltak.

- Kezd zsibbadni a térdem – adta tudtomra Tom végül, és csak megszólaltam:

- Ezt komolyan kérdezed!?

- Nem úgy tűnik?

- Nem.

- Komolyan kérdezem. Na?

Megszólalni is alig bírtam, hisz még mindig nem hittem el, hogy...

- Nem korai ez még? Hivatalosan még mindketten kiskorúak vagyunk...

- Azt nem mondtam, hogy máris elveszlek, csak azt, hogy legyél a menyasszonyom.

- De akkor meg...?

- Úgyis megkérném a kezed előbb-utóbb. Akkor meg nem tök mindegy?

Hát ez a stílus... ha eddig nem hittem el, hogy ő valóban Tom, akkor erre most rácáfolt.

- Izé... nem! – böktem ki nagy nehezen a választ, ami nem is lehetett volna értelmesebb.

- Nem kényszerítelek – túrt bele a hajába. – Csak gondoltam... de így sincs semmi. Csak ciki. - nézett körül a többieken, akik már vigyorogtak.

- Megígértem, hogy maradok, tehát ennél fogva... tényleg mindegy lenne. De nem akarom elkötelezni magam – csúszott ki végül a számon, mire Tom arcáról lefagyott a mosoly.

Komoran bólintott, felállt, majd kiviharzott az ajtón. Valószínűleg futhatott, mert nemsokára már az ablakban láttuk, hogy az udvaron van. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. El akart menni.

- Nem kéne utána menni? – kockáztatta meg a kérdést Flore remegő hanggal néhány perc csönd után, mintha félne, hogy megbántana. Hihetetlen gyorsan észhez kaptam; kirohantam s szobából, lefutottam a lépcsőn, egészen a ház elé, ám ekkora már Tom átlépte a kaput, és a zuhogó esőben elhoppanált.

- Már mindegy – hunytam le a szemem egy sóhajjal. Tudtam, hogy Tomot nem az bántotta, hogy nemet mondtam... hanem hogy nem akarom elkötelezni magam. Nagyon megsértettem a büszkeségében; hisz biztos volt benne, hogy igent mondok, de így duplán kínos volt a jelenet, hogy a többiek is ott voltak. A hideg vaskapuhoz nyomtam a forró homlokom. Nagyon fáztam, hisz csak a hálóingem volt rajtam. A könnyeim is hamarosan eleredtek... az esőt nem éreztem; ugyan hogy is gondolhattam volna most olyan ostobaságra, mint hogy elázok!? Szüntelenül csak sírtam. Lerogytam a fűre, és a vasba kapaszkodtam... nem éreztem az időt sem. Hogy egy perc múlva vagy két óra múlva, nem is tudom... lassan elfáradtam és ott, helyben, a zuhogó esőben elnyomott az álom.

×××

Forrónak éreztem a testem; mindenem égett. Amikor az ajkaimat kinyitottam, hűsítő, hideg és párás levegő áramlott a tüdőmbe. De ez is csak egy pillanatig tartott; a forróság nem szűnt meg. Úgy éreztem magam, mintha egy kemencében ülnék a fel-felcsapdosó lángok között.
Halványan éreztem, hogy a puha, nedves fűről valaki felemel; egy női kezet éreztem a derekamnál; de mintha nem is egy ember, hanem ketten emelnének.
A szememet is kinyitottam lassan; nagyon homályosan láttam, azt hittem, hamarosan meg fogok vakulni. De nem, a látásom egyre tisztult, bár még mindig nem láttam tökéletesen.
Mellőlem és a háttérből apró beszédfoszlányok hallatszódtak.

- Hermione..!

- Jól vagy...?

- Szólj már, térj magadhoz, Hermione!

Nagy nehezen tudtam csak válaszolni.

- Mi... mi történt!? Nagyon melegem van.

Ekkora már felvittek Beccáék szobájába, és befektettek a barátnőm ágyába, jól be is takartak. Egy nedves, ám hideg kéz a homlokomhoz nyúlt, majd a hálóingem kivágott felsejénél megtapintotta a bőröm.

- Uramisten, te nagyon lázas vagy! – kiáltotta Becky anyukája, akit még így is felismertem. A lányok és Ryan az ágyam szélén ültek. – Valószínűleg nagyon meghűltél. Mit kerestél te odakint? És ti miért hagytátok, hogy kinn aludjon? – nézett a lányára szikrákat szóró szemekkel.

- Tetszik tudni... – szólt közbe Flore bűnbánatos hangon. – Mi elmentünk aludni, azt hittük, hamarosan feljön ő is...

- Mi nem tudtuk – szögezte le Becky, mire az anyja csípőre tette a kezét.

- Akármi is történt... mindenesetre így nem engedem vissza az árvaházba. Itt kell maradnia, amíg meggyógyul.

Amikor ezt meghallottam, kétségbeesetten, fuldokolva beszélni kezdtem.

- Nem maradhatok...! Beszélnem kell..! Tom...! Beszélnem kell vele...

- Az az a fiú, aki még az este elment?

- Igen, anya. Hermione... nos, kicsit megsértette – tűnődött Becca.

- Bármi is történt, most már mindegy. Most csak az a fontos, hogy felépülj – simította meg kedvesen a homlokom Becky anyukája.

×××

Annyira megbetegedtem, hogy kórházba kellett vinni. Negyven fokos lázam volt, majdnem negyvenegy... én pedig úgy éreztem magam, mint egy félhalott. Az orvosok azt mondták, hogy ezt nem fogom túlélni, mert a szervezetem nem fogja kibírni. Ebben a korban, sőt, még az én időmben is súlyosnak számított ekkora láz... Tom be sem jött egész idő alatt meglátogatni. Úgy látszott, nem érdeklem... Ginny persze amilyen gyakran csak tudott, eljött, a lányok is; Becca, az anyukája és Vicky mivel közel laktak, minden nap meglátogattak; időközben majdnem negyvenkét fokos lázam lett.

Sírtak az ágyamnál; azt mondták, nem láttak még olyan embert, aki ezt túlélte volna. Mondogatták, hogy én erős vagyok, és azt is, hogy végül is van remény... én nem hittem nekik. Olyan végtelenül gyenge voltam, hogy nem hittem, hogy valaha is felépülhetek. De végül akármennyire is elhagyott az életerőm... nem haltam meg. Minél inkább akartam, annál jobban lettem. Talán az ég büntetése volt rám nézve, de...
Majdnem két hétig voltam kórházban. Az első egy hétben voltam igazán beteg, utána még öt napig még benn kellett maradnom. Becky édesanyja a Mungóból hozatott nekem különböző főzeteket, hogy ne szenvedjek maradandó károkat attól, hogy sokáig voltam lázas, így a belső szerveim is épek maradtak; hisz megtudtam: a varázslók a lázat könnyebben tudják gyógyítani, már annál is fogva, hogy egy boszorkány vagy varázsló teste és immunrendszere általában erősebb, mint a mugliké.

De ettől függetlenül még mindig belehalhattam volna, ezért is sírtak annyit Beckyék. Az orvosok valóságos csodának gondolták a gyógyulásomat. Persze azt azért nem mondom, hogy tökéletesen rendbe jöttem, utána még jó darabig nehezebben vettem a levegőt és sokáig csúnyán köhögtem...
Utolsó napom volt a kórházban. Ebben az időszakban sokat sírtam, ami meg is látszhatott rajtam. Vöröslő szemekkel néztem, hogy Becky bepakolja a ruháimat a bőröndbe; igazából én is képes lettem volna erre, de amíg csak lehetett, ágyban maradtam. Közben természetesen beszélgettünk; megosztottam vele a titkomat Doráról.

- Szóval ennyire szereted? De miért? – Megpróbáltam Beccának röviden elmagyarázni, és úgy tűnt, hogy megértette. Végül néhány másodperc csönd után az ajtó kinyílt, és Ginny lépett be rajta... Tom társaságában. A fejem igyekeztem elfordítani felőle, mintha nem is érdekelne.

- Sziasztok. Máris visszaengednek? – kérdezte Ginny látszólag vidáman.

- Igen – bólintott Becca helyettem. – Szerencsére már sokkal jobbam van. Bele sem merek gondolni, hogy akár...

- Jobb, ha erre nem gondolunk – vágott közbe Tom, azzal a bársonyos, finom hangjával. Összerezzentem; milyen régen hallottam már ezt a hangot! – Temessük el a múltat, az már mit sem számít.

Rám nézett. Azok a szemek!

- Visszajössz? – kérdezte Ginny látszólag érdektelenül. – Az árvaházba...

- Vissza – bólintottam. – Mi mást tehetnék?

×××

Tom nem szólt hozzám; nem értettem őt. Bocsánatot kérni nem mertem, sőt, szólni sem. Olyan komor volt, mint még sosem, és ez valahogy olyan félelemmel töltött el, amilyet még nem tapasztaltam...
Becca és anyukája elkísértek az árvaházig. Onnantól egyedül mentünk tovább. Némán vonultunk a folyosókon – én kissé szipogtam -, amíg el nem értünk a szobánkig. Tom már éppen nyitotta volna a kilincset, amikor az egyik pedagógus sietve megjelent a folyosó végén. Ránk nézett és így Tom nem nyomta le a kilincset, hanem megvárta, amíg a nő közelebb jött.

- Ti vagytok Ginevra Weasley és Hermione Granger? – Ginnyvel összenéztünk, majd bólintottunk.

- Egy idős... khm... úr keres benneteket – köhintette.

- Idős úr? – húzta fel a szemöldökét Tom.

- Furcsa idős úr, nagy szakállal. Valamiféle érdekes neve volt. Az igazgatóiban vár titeket.

Ginny és én teljesen elfehéredtünk; Tomnak az arca sem rezzent.

- Dumbledore... – rebegte Ginny félve. – Ez azt jelenti...?

- Valószínűleg – bólintott Tom, majd egy nagy levegőt véve felém fordult.

- Beszélhetnénk kicsit, Hermione? Mondja meg, hogy öt perc múlva mennek – intézte szavait a pedagógusnak.

- Nem vagyok hírvivő – csattant az fel. – Ha azt mondták, hogy menjenek, akkor menjenek!

A nő elment, majd Tom beinvitált a szobába, amíg Ginny felajánlotta, hogy előre megy.
Leültem a régi ágyamra; Tom mellém ült.

- Mit akarsz mondani? Amint láthatod, nem érek rá. – Nem akartam durva lenni, sőt, bocsánatot akartam kérni, amiért megsértettem, de a következő mondata miatt teljesen ledöbbentem és mindent elfelejtettem.

×××

A szám kiszáradt, a torkom is; egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy azt mondta... ilyen lehetséges? Hogy valaki ilyen jó színész legyen? Hogy ennyire gonosz?

- Nem szeretlek – ismételte meg nemes egyszerűséggel. – Sosem szerettelek.

Tágra nyílt szemekkel bámultam. Úgy éreztem, hogy ég az arcom... tudtam, hogy komolyan mondja. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben... hogy is hihettem el...? Hogy egy ilyen fiú engem...? Ekkor láttam csak be: végtelenül naiv voltam, és ennek most látom csak a kárát. Ugyan, Voldemort lesz belőle! Mit is várhattam, mit is vártam?! Nem lehet jó ember! Hányszor, de hányszor gondoltam erre, és hányszor vetettem el ezt az ötletet arra hivatkozva, hogy minden az ellenkezőjére utal! És most bevallotta! És tönkretett mindent...

×××

- Sorban elmagyarázok mindent, nem mintha ez enyhítő körülmény lenne – sóhajtott. – Én...már az év elején nagyon megtetszettél; elhatároztam, hogy megszerezlek. Ez nem ment olyan könnyen; egyáltalán az is sokáig tartott, amíg bevallottad, hogy szeretsz. De én ezt tudtam – horkant fel. – Ilyen külsővel bárkit el tudok kápráztatni, akit csak akarok... mindig is így volt ez. Nem érdekeltél különösebben, csak akartalak és kész, mint már annyi embert. Időközben persze... talán kicsit jobban kedveltelek, mint a többieket. Megmentettem többször is az életedet; ezzel is csak azt akartam elérni, hogy jobban bízz bennem. Hogy megkértem a kezed... nem vettelek volna el: gondolom, érted, hogy mire akartalak ezzel rávenni... Mit tehetnék? – fakadt ki. – Nem vagyok annyira ártatlan, mint amennyire te hiszed. Szerettem játszani veled, szerettem, hogy annyira függsz tőlem, hisz én vagyok az, akit a legjobban szerettél... szeretsz ebben az időben. Mit tagadjam, mindez gyönyörrel töltött el.
Néhány csóknál több mégsem történt köztünk, pedig ez volt az egyik célom veled. Egyik nő vagy a másik, nem mindegy?! De túl makacs voltál, túl elszánt; ezzel csak még jobban tetszettél... és amikor a múltkor berontott Dora a szobába, amikor mi... nos, akkor már tudtam, hogy semmi nem lesz abból, amit veled... De persze több célom is volt. Az egyik ez, a másik az, hogy élveztem veled játszani, a harmadik... – Édesen felnevetett, mire megborzongtam. – Megmondjam, mi volt a harmadik?
Tudtam, hogy rejtegetsz valamit. Túl titokzatos voltál; végül szilveszterkor bevallottad, hogy a jövőből jöttél, és később az emlékeidet is megmutattad; elárultad, hogy hatalmas úr leszek. Ez engem... annyi gyönyörrel töltött el, annyira lelkesített... rég örültem már valaminek is. Az, hogy az enyém leszel, csak az egésznek a megkoronázása lett volna, hab a tortán.
Eddig nem voltam biztos magamban. De ezután már tudtam, hogy a bennem rejlő képességek... az, amire képes vagyok... egyszer teljesülni fog mindaz, amire vágyom. Félelmetes és hatalmas Úr leszek, a legnagyobb a Földön.
Hatalom... erre van szükségem. Szükségem, mint egy pohár vízre... érted!? De hisz mit gondolok, úgy sem érted! – sziszegte. – Nem érted, mert nem nevelkedtél ilyen koszfészekben, mint én, nem vagy egyedül, vannak barátaid, boldog vagy. Nem tudod, mire képes valaki, ha magányos. De ez persze nem feltétlenül hátrány. Senkim nincs, semmit sem veszíthetek, ami roppant nagy előny. Neked túl sok veszítenivalód van... például én.
Sebezhető vagy. Gyenge vagy. Semmi se vagy; de én vagyok és leszek, senki sem állíthat majd meg. De azért hálás vagyok neked... mostanra már tökéletesen biztos vagyok abban, hogy mit kell tennem. Köszönöm, Granger. – És elmosolyodott, úgy, mint még soha.

Kárörömmel, gonoszsággal, kéjjel... és még valamivel, amit nem tudtam beazonosítani, de nem is érdekelt. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Becsapott, hazudott, átvert... és gyengének nevezett. Hát csak azért sem vagyok gyenge! Nem én! Annyira fájt, majd megszakadt a szívem: de ha megszakadt is, nem szabad mutatnom. Akár egy kőszikla, olyannak kell mutatkoznom. Nem vagyok gyenge, erős vagyok...! Nem győzött. Még nem... bosszút fogok állni. Addigra lesz erőm... kell lennie...

Az arcom tán meg se rezzent. A szememből egy kósza könnycsepp végigfutott a forró arcomon, de ettől függetlenül nem mutattam érzelemnek a jelét. Tudtam, ezt nem szabadott volna... de nem tudok teljesen érzéketlenül viselkedni. Nem tudom teljesen elhitetni senkivel, hogy nem fáj a lelkem, de megpróbálhatom.

- Nem mondom, hogy sajnálom – vonta meg a vállát. – Jó utat. És sok szerencsét. Tudom, hogy gyűlölsz.

Tom még mindig semmi érzést nem mutatott. Az arca olyan volt, mint egy álarc: érzéstelen, rideg. Megpróbált közelebb hajolni hozzám, hogy utoljára megcsókolhasson, de elhúztam a fejem. Remegve, hevesen dobogó szívvel lassan kisétáltam a folyosóra, és az igazgatói felé vettem az irányt; Tom nem próbált követni. Úgy éreztem, hányingerem van és mindjárt ott helyben összesek; a levegőt is nagyon nehezen vettem. A torkomban gombóc nőtt, de tartottam magam.

Hamarosan benyitottam az igazgatóiba, ahol valóban Dumbledore várt.
Szólni akartam, üvölteni, meg akartam gyanúsítani, hogy ő hozott ide, de nem bírtam. Szótlanul, mint egy félhalott – pedig nem voltam lázas... - lesétáltam az árvaház elé, majd Dumbledore megkért minket Ginnyvel, hogy kapaszkodjunk a karjába, mert hoppanálni fog.
Hamarosan a Roxfortban találtuk magunkat a bájitaltan teremben. Lumpsluck professzor köszönt nekünk; valószínűleg ő készítette a főzetet, és ezért az igazgató megosztotta vele a titkunkat.

- Hermione, Ginny. Álljatok közvetlenül az üst mögé. Hermione... fogd meg ezt. – Disznópázsit volt a kezében. Én elvettem. – A bájital összetevőit fordított sorrendben kellett belerakni. Mivel a disznópázsitot raknánk bele egyébként elsőnek, ezt kell a legutoljára beledobni, hogy a jövőbe vigyen, ne a múltba. Merem remélni, hogy Lumpsluck professzor pontosan mért ki mindent és valóban visszajuttok az időben. Mivel ilyet még sosem készített, ezért bármi megeshet... de ez az egyetlen esély, hogy visszajuttok. Ha felkészültetek, akkor bele is dobhatod, Hermione.

Sóhajtottam egyet, de nem különösebben gondolkoztam. Ginny épp kérdezni akart valamit, amikor beledobtam a disznópázsitot az üstbe. Az hirtelen hatalmasat robbant, és azt hiszem, újból elájultam.

×××

A fehér plafont bámultam. Éppenséggel nem volt szokatlan látvány, ennyi betegség és miegymás után már megszokhattam volna. Az érdekesebb az volt, hogy amikor kinyitottam a szemem és kitisztult a látásom, az ágyamra ülve két rég nem látott személyt fedeztem fel. A hangom elakadt a döbbenettől. Elfelejtettem mindent, azt is, hogy gyengélkedek, és a hozzám legközelebb ülő, fekete üstökű fiú karjaiba vetettem magam.

- Harry! Ron! Istenem!

Harry elmosolyodott, amikor elengedtem.

- Mintha olyan régen láttál volna minket. Ron teljesen kétségbe volt esve, hogy mikor térsz már magadhoz.

- Nem is igaz – felelte az zavartan.

- Miért, meddig voltam eszméletlenül? És Ginny? Mi történt egyáltalán?

- Amikor felrobbantottad az üstöt, Ginny és te is elájultatok. Piton nagy kegyesen megengedte, hogy felvigyünk titeket a gyengélkedőbe – kapott a másik témán Ron. – Ginny már hamarabb felébredt; nem tudni, miért, Dumbledore felhívatta magához. Tényleg, jó, hogy eszembe jut. Téged is hív.

Kissé zavartan bólintottam, majd sóhajtva feltápászkodtam.
Úgy, ahogy voltam, felmentem az igazgatóiba. A kőszörny, bár nem tudtam a jelszót felengedett; biztos Dumbledore utasította.
Még mindig nem tértem magamhoz. Néhány másodperc alatt a saját időmben találtam magam. És Tom sehol... de hát csak játszott velem! Megmondta... de hát akkor miért érdekel még mindig?!
Benyitottam a szobába, ahol a professzor Ginnyvel beszélgetett.

- Á, Ms. Granger! - mosolyodott el, amikor meglátott. – Jöjjön, csak jöjjön. Talán tudja, miért hívattam.

Némán bólintottam, majd Ginny mellett az egyik széken helyet foglaltam. Már kezdtem megemészteni mindazt, ami velem történt, de amíg az igazgató nem szólalt meg, én sem.

- Arra szeretnélek kérni titeket... nos, az lenne a legjobb, ha erről a kis kalandotokról senkinek sem beszélnétek, még a legjobb barátaitoknak se. Nem lenne ajánlatos.

- Professzor úr, lenne egy kérésem.

Azt hiszem, ekkorra már teljesen magamhoz tértem.
Felálltam, majd először dühös tekintettel, majd... igen, majd könyörgően meredtem Dumbledore-ra, aki immár az egész további életem megváltoztatta. Először könyörögni akartam, hogy aztán hozzávághassak mindent, de mindent, ami nyomja a szívem. Az első mondatom volt mégis a legfontosabb.

- Kitörölné az emlékezetem?