A lány még a főkapun sem lépett ki, mikor Remus hangja megállította. Ahogy visszafordult, és a férfi borostyánszínű szemeibe nézett, hatalmasat dobbant a szíve.

- Hová siet, kisasszony?

- Hazafelé.

- Előbb ünnepeljünk egyet.

- Na és hol?

- Ne kérdezz – némán kisétáltak a roxforti birtok elé, majd dehoppanáltak. Közvetlenül Remus háza elé. – Gyere. Iszunk egyet az egészségedre – invitálta be a házba a férfi a lányt.

- Miért?

- Gyógyító leszel, vagy mi.

- Vagy roxforti tanár – huppant le Katie, Remus mellé a kanapéra.

- Azzal sincs baj – ölelte magához vigasztalóan a lelombozódott lányt.

- Nem úgy terveztem az életemet, hogy diákokat fogok tanítani.

- Tudom.

- De hát, azt sem képzeltem, hogy a nagybátyám legjobb barátjába szeretek bele.

- Sok minden nem úgy történik, ahogy mi terveztük, azt hittem, ezzel tisztában vagy.

- Tisztában vagyok vele, hidd el. És azzal is, hogy mit akarok – motyogta, miközben a férfi ölébe ült, és szájon csókolta.

- Tudom, mire gondolsz. De egyelőre mellőzzük ezt. Hétvégén holdtölte, és nagyon fáradt vagyok.

- Oké, értem.

- Ne haragudj.

- Nem haragszom.

- Mikor adod be a jelentkezésedet a suliba?

- Délután el kellene intéznem.

- Akkor menj haza, és intézd el.

- És te…

- Én addig átrendezem a házat.

- Minek?

- Hát gondolom, egy nőnek másabb igényei vannak, mint egy férfinak.

- Miattam igazán nem kell.

- Biztos?

- Pe… persze.

- Jó. Akkor most leszel szíves, és elintézed a felvételidet. Jól mondom?

- Igen. Ha el akarsz zavarni.

- Este már itt aludhatsz.

- Akkor a cuccaimmal együtt jöjjek?

- Igen. De ha gondolod, elküldöd a patrónusodat, és elmegyek segíteni. Rendben?

- Rendben.

- Na, menjél – apró csókkal búcsúztak egymástól.

Katie röpke egy óra alatt elintézte a felvételi papírokat, majd bement a Gyógyítóképzőbe, hogy leadja az iskolaigazgatónak.

- Kisasszony, mifelénk gyorsan megy a felvételi eljárás. Eljön, leadja a papírjait, a RAVASZ-vizsgájának eredményeit, van egy elbeszélgetés, és máris eldöntöttük, hogy felvettük-e.

- Értem.

- Tehát, az eredményei csodálatra méltóak. De ha ön tizennyolc éves, hogy lehet, hogy most tette le a vizsgáit?

- Hát, az egy hosszú történet. Az elmúlt évben, Párizsban voltam. Az iskolát otthagytam bizonyos okok miatt, és épp két napja jöttem vissza. Tegnap jeleztem a régi iskolám igazgatójánál, hogy szeretnék levizsgázni, és ma megtettem.

- Mennyit készült a vizsgájára?

- Őszintén?

- Igen.

- Egy délutánt. És reggel még átnéztem a tananyagokat.

- Csodás. Most arra lennék kíváncsi, miért szeretne gyógyító lenni.

- A válasz egyszerű. Segíteni szeretnék a beteg embereken. Mint mindenki, aki ebbe az iskolába jön.

- Van önnek olyan ismerőse, aki meghalt valamilyen betegség folytán?

- Olyan ismerősöm, akit ismertem is, vagy elég, ha rokon volt, de nem ismertem?

- Az előbbi.

- Eddig nem tudok róla.

- Partnere?

- Mi van vele?

- Van partnere?

- Ez mennyiben befolyásolja a döntését?

- Nem befolyásolja. Az iskola fogja az önök kapcsolatát befolyásolni.

- Mire érti?

- Az iskola sokat vár el a tanulóktól. Rengeteg felkészülést, és odafigyelést. Ha egy nap nem tanul, a jegyei romlanak. Ezt remélem, tudja. Nagy áldozatot hoznak az itteni tanulók azért, hogy megbecsüljék őket. Remélem, nem fogja feladni.

- Azért jelentkeztem ide, mert ezt akarom csinálni. A partnerem pedig támogat.

- Reméljük, a későbbiekben is így fogja gondolni. Szeptember elsején várjuk a Hippokratész-teremben.

- Köszönöm. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra kisasszony. És üdvözöljük a Hippokratész Gyógyítóképzőben.

- Köszönöm.

Elgondolkodva sétált hazafelé London belvárosából, mikor valaki megszólította. Először nem ismerte fel, ki az, de mikor az illető teljesen felé fordult, felismerte egykori iskolatársát, és hódolóját, Theodore Nottot.

- Szia.

- Szia Katie. Hogy vagy?

- Kösz, jól. És te?

- Megvagyok. Mondd csak, miért tűntél el az utolsó évben?

- Á, hosszú.

- Ráérek. Gyere, üljünk be egy kávézóba.

- Oké – együtt mentek be abba a kávézóba, ahol Remus talált rá, mikor lelépett otthonról. A pultos fiú azonnal felismerte. Mosolyogva intett a lánynak, mire az visszaintett. Mikor leült Theodore-ral egy asztalhoz, Johnny azonnal odament hozzájuk:

- Hozhatok valamit?

- Mi másért ültünk volna ide, fiú? – kérdezett vissza Theodore lekezelően.

- Theo! Igen, én egy pohár cappuccino-t kérek, és somlói galuskát. Theo?

- Ugyanazt – Johnny bólintott, majd elment. Miközben Katie és volt iskolatársa beszélgettek, szúrós pillantásokat vetett a fiúra. Mikor kivitte nekik a kért enni és innivalót, megszólalt:

- Még valamit?

- Mondd csak, azért is fizetnek neked, hogy lábatlankodj?

- Theodore, mi a fene ütött beléd?

- Ez a srác rád van kattanva – válaszolt úgy Nott, hogy Johnny még ott állt mellettük.

- Szíve joga eldönteni, hogy kire van rákattanva. És örülnék neki, ha nem tennél úgy, mintha a barátnőd lennék.

- Miért? – Johnny gyorsan menekülőre fogta a dolgot, és a pult mögé sietett.

- Mert nem vagyok az.

- Szerettél engem, nem?

- Ki mondta ezt neked?

- Kimutattad. Mindig törődtél velem. Kedves voltál.

- Az nem jelenti azt, hogy szerettelek. Persze, szerettelek. Barátként. Nekem soha nem jutott eszembe, hogy valaha is többet akarnék tőled.

- Akarnod kell.

- Miért kellene akarnom?

- Mert nem engedem, hogy elhagyj. Most már nem.

- Te beteg vagy. Egy őrült.

- Igen, megőrjítettél teljesen – válaszolta, majd egy mozdulattal magához húzta, és megcsókolta Katie-t, aki a meglepetéstől kitágult szemekkel nézett az üvegen túlra, ahol aztán olyat látott, amit soha nem akart. Ellökte magától a fiút, majd kirohant a kávézóból.

- Remus!

- Kiszórakoztad magad? – kérdezte a férfi, miközben borostyánszínű szemei villámokat szórtak.

- Nem, én nem…

- Mi a baj, édes, a vén kujon zaklat? – lépett Katie mellé Nott, miközben vigyorogva nézett Remus sápadt arcába. A lány még dühösebb lett, ellökte magától a fiút, majd egy hatalmas pofonnal ajándékozta meg.

- Ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy ilyet csináltál velem, Nott! Soha többet nem akarlak látni! Fogd fel, hogy soha nem szerettelek, és a mai viselkedésed után még barátként sem vagyok rád kíváncsi!