Élvezd!

A lány iszonyatos fejfájásra ébredt. Csukott szemmel, lassan felemelte a kezét, majd homlokához nyúlt.
Pont, ahogy sejtette.
Halántékán vérző seb tátongott. Kezét a szeme elé emelte, majd szemhéjait megerőltetve az ujjaira fókuszált: véresek voltak.
Még mindig kábultan törölte véres kezét ruhájába, majd körülnézett.
Nem látott semmit, csak egyenletesen szürke kőfalakat és a padlót.
Lassan ülőhelyzetbe tornázta magát, hátát a falnak vetette, majd újra körülnézett, ezúttal alaposabban.

- Ez nem lehet igaz... – nyögte, amikor pillantása egy magas, kopasz alakra esett. Nem rémült meg, pedig mindenki ezt tette volna. A férfi vörös szemével, egyenes tartásával és szigorú pillantásával meglehetősen rémisztő volt.
A fiatal nő mégsem rémült meg, sokkal inkább volt értetlen és dühös.

- Pedig igaz – mondta Voldemort. Majd lassan, hosszú léptekkel a falnál kuporgó lányhoz indult. Talárja csak úgy suhant utána és amikor a lány elé ért, félelmetesen magasodott fölé.

- Mi történt?

- Összecsapott a sötét oldal és a világos. Nem, ne aggódjon, Potter a közelembe se jutott, él az a kis nyomorult. Bár úgy láttam, kellőképp megnyomorítottam azzal, hogy magát elraboltam.

- Miért vagyok itt? – kérdezte a lány, alig fogott fel valamit a mágus szavaiból.

- Azért, mert én úgy akartam.

- Értem – mondta a fiatal nő, majd megpróbált felállni, de keserves próbálkozásával csak annyit ért el, hogy a férfi lába elé esett, mire az undorodva lépett hátra.

- Nem hinném, hogy valóban érti.

- Pedig egészen egyszerűen kikövetkeztethető: Harryt akarja, rajtam keresztül.

- Nem, kivételesen nem Potter miatt rendelkeztem így – mondta, majd kárörömmel nézte, ahogy a lány kimerülten újra a falnak dől, majd térdét a mellkasa elé húzza.

- Akkor?

- Egészen más miatt van magára szükségem. Tudnom kell mindent a Rendről és a Minisztériumról, majd ha mindent megosztott velem, van önnek egy meglepetésem.

A férfi hűvös nyugalommal beszélt, pedig ideges volt. Nem azért, mert egy sárvérű ül előtte, hanem azért, mert ez a sárvérű nélkülözhetetlen a tervéhez. Kivételesen nem rajta múltak a dolgok, hanem egy ilyen kis semmirekellőn, gyűlölte ezt az érzést.

- Feltételezem, nem a szabadulásom a meglepetés. A Rendről és a Minisztériumról nem fogok mondani semmit, akár már most megölthet, ha akar – mondta a lány, pedig rengeteg dologról tudott. Rengetegről! Ám ha elárulná csak a felét is, a Rend terve úgy dőlne össze, akár egy kártyavár.

- Nem, terveim vannak magával, Hermione. A vallatásához, pedig megvannak az eszközeim.

- E felől nem is voltak kétségeim – mondta a lány, majd várakozóan nézett Voldemortra. A fekete mágus még idegesebb lett: a lány nem félt tőle!
Pedig itt ült előtte vérző fejjel, törött tagokkal, fogolyként és egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki fél. Az elméjébe is bepillantott, már amennyire tudott.
A lányt kiképezték, le tudta zárni az elméjét. Annyit mégis észrevett, hogy nem retteg, undorodik.
A lány utóbbi érzelmén nem lepődött meg, mindenki undorodott tőle, még Piton és Malfoy is.
Egyedül Bella nem.

Hermione alig vette észre, hogy a férfi kisétált az ajtón, még mindig kábult volt.
A harcra gondolt, a Varázslók Harcára.
Frissen végzett aurorként ő is jelen volt, ahogy Ron és Harry is. A halálfalók csaptak össze a Renddel és a Minisztériummal, na meg a maradék, Dumbledore elveihez hű varázslóval.
Alig voltak kevesebben Voldemort embereinél, a csata elején rengeteg halálfalót öltek meg, vagy tettek harcképtelenné.
Dél felé már ugyanannyian voltak, aztán az esős novemberi dél sötét, esős estébe hajlott. A lány Mordon csapatán belül harcolt két barátjával, Mr Weasleyvel és Billel alkotva gyakorlatilag verhetetlen csapatot.
Aztán fordult a szerencséjük, elsőként Arthur Weasleyt találta el egy átok, mire ájultan terült el az egyik méretes pocsolyában. Bill és Harry siettek a segítségére, hogy valahogy magához térítsék a sérült és kimerült férfit.
Kimerültség. Ez okozhatta a többiek figyelmetlenségét, így a halálfalók összezavarták őket.
Hermione Ront támogatva küldött kábító átkot egy csuklyás felé, mire az összerogyott, majd ugyanez megismétlődött háromszor.
Végül Harry sietett levenni Ron súlyát a lányról, Hermione nem látta a csapat többi tagját a körülötte cikázó átkok elvakító fényétől és az esőtől.
Mire megtettek pár métert a sérült fiúval, a lány érezte, hogy egy átok a lábszárába csapódik, majd felsikítva tapasztalta, hogy eltörték a sípcsontját.
Fájdalma ködén át körbetekintett, mire meglátta, hogy három halálfaló közeledik felé, a fiúktól pedig lemaradt.

- Hermione! – kiáltott vissza Harry, majd a két fiú elindult visszafelé, Hermione azonban meglátott mögöttük három másik halálfalót, világossá vált számára, hogy így bekerítik mindhármukat és Harry elfogásával esély se lesz a győzelemre.

- Menjetek innen! – kiáltott vissza – Tűnjetek innen!

Harry egy pillanat alatt megfordult, majd lefegyverezte a három halálfalót, helyettük ott termett újabb három, úgy tűnt, sosem fogynak el. Ekkor Hermione Ronnak kiáltott:

- Ron, vidd innen, kérlek!

Tudta, hogy nem sok esélye van az életben maradásra. A vörös hajú fiúval már korábban megbeszélte, hogyha ilyen helyzet állna elő, akkor Ron nem hagyja, hogy Harry a vesztébe rohanjon a lány megmentése miatt.
Ron elkeseredetten bólintott, majd a lábát szaggató fájdalommal nem törődve az ellenkező irányba vonszolta Harryt.
Erőlködése közepette, hogy az ellenkező fiút arrébb vonszolja, még utoljára a lányra pillantott, tátogva egyetlen szót ismételgetett újra és újra: Sajnálom.

Már értette, hogyan került az oroszlán barlangjába, azt is tudta, hogy nemsokára válogatott kínzásokon esik át, és amennyire ismerte a szerencséjét, mindezeket Bellatrix méri rá. Már többször harcolt a nővel, az eredmény mindig döntetlen lett.
Tisztában volt vele, hogy ezúttal mindenképp ő lesz a szenvedő fél, pálca és erő nélkül.
És mindenképp ki kell szolgáltatnia bizonyos információkat, de elhatározta, hogy hű marad a Rend terveihez, azokat az információkat mondja el, amelyeket félrevezetésként találtak ki.
Így nem kínozzák annyi ideig, és tudni fogják, hogy ő életben van.

„Nem, nem, nem szabad tudniuk, Harry azonnal iderohanna...”

Legközelebb akkor pillantott fel merengéséből, amikor valaki hasba rúgta, a rúgás lendületétől, pedig a falnak csapódott a teste.

- Lestrange, ha nem tévedek – mondta, míg csukott szemmel, fel-felszisszenve megint felült.

- Valóban Granger, itt a bosszú ideje, megölhetlek.

- Mindketten tudjuk, hogy nem ölhetsz meg, míg el nem mondom neked a szükséges információkat – végre kinyitotta a szemét és dacosan tekintett fel a halálfalóra. A fekete hajú nő elkezdett fel-alá sétálgatni a zsebkendőnyi területű cellában, majd megállt Hermione előtt.

- Hol van a Rend főhadiszállása?

Hermione némán ült tovább.
Crucio.
Hermione teste összerázkódott, érezte, amint az átok összeszorítja a belső szerveit.

- Ki a Rend vezetője? McGalagony?

Hermione továbbra sem válaszolt, újabb kínzás volt a büntetése, a fájdalomtól az ajkába harapott.

- Hová kerülnek az elfogott halálfalók? – kérdezte a fekete hajú töretlen nyugalommal, Hermione is ugyanolyan nyugodt volt. Ez a játék az első találkozásuk óta tart, mindkettejük ereje a józan gondolkozásban rejlik, az eddigi eredménytelen harcok is mind ebből a játékból származtak, nem tudták eléggé felhergelni a másikat ahhoz, hogy hibázzon. – Crucio!
Hermione ajka végül berepedt az erős harapástól, a vér vékony sugárban folyt végig az állán, amit ellenfele örömmel nézett. Tudta, hogy már nem sokáig bírja sikolyok nélkül.
Mindig ez volt.
Már ismerte a fokozatokat a kínzásokban.
Az első néhány Cruciot még elviselik, aztán felharapják az ajkukat.
Végül a szájukba veszik az öklüket, hogy így fojtsák el a nyöszörgést.
Aztán már nem marad erejük még támaszkodni sem, összerogynak, akár egy rongybaba, és kiszolgáltatottan ott fekszenek az ember lába előtt, könnyezve, könyörögve.
Bellatrix mindig valami finom borzongást érzett ilyenkor, mint mikor az ember becsíp, és érzi, ahogy szétárad az ereiben az alkohol. Szerette az ilyen helyzeteket.
Míg az ő ereiben ez az érzés fut végig, addig ez előtte heverő nyomorultak erei néhány helyen elpattannak, ekkor kezdenek el torkuk szakadtából ordítani.
Végül elájulnak, de már nincs élvezet egy öntudatlan ember kínzásában, nem látni rajtuk a szenvedést.
Ő ekkor szokta elhagyni a cellát, hogy megjelenjen Voldemort előtt és megmutathassa a kínzás emlékeit.
Ez a közös kettejükben, élvezik nézni mások szenvedését.

Kéjes örömmel küldte Grangerre a legválogatottabb átkait, nem egy közülük saját fejlesztésű volt. A lány a térdeit átkarolva tűrte a fájdalmakat, két átok között magában mulatott, hogy ez a nő azt hiszi, mindjárt feladja és eszméletét veszti, pedig ő bírja még, nagyon sokáig bírja.
A Rendben ezt is megtanulta, már el tudja viselni a fájdalmat, a testi és a lelki fájdalmat is.
Fizikai fájdalomból már elég kijutott neki, még az iskolai évek alatt, lelki sérülése is volt elég.
Szép lassan, de csak Harryék maradtak neki, a szülei meghaltak, és akit szeretett megszűnt létezni számára.
Sokan mondták már neki, hogy megkeseredett, savanyú lett. Tudta.
Azt is érezte, hogy csak keveseket nem mart el maga mellől, csak azokat, akik átérezték a helyzetét. Korábbi sugárzó kedvessége, időnkénti maró gúnyba és hűvösségbe váltott.
De nem bánta, így senki sem közeledett hozzá, így nem is volt több ember, akit elveszíthetett volna.
A munkáját kitűnően végezte, néha túlfeszített tempóban, de nem egy család köszönheti neki az életét, vagy kisegített auror. Ez tette boldoggá, hogy segíthetett és kutathatott...

- Hová menekítettétek...

- Bella, menj ki – lépett be újra Voldemort, mire a nő egy biccentéssel távozott. Erre Hermione újra felnézett, ezúttal érdeklődően. – Rád vár, hogy elmond, amire kíváncsi vagyok, a kis Weasley lány nem szólal meg, túl makacs, de téged meg tudlak törni.

Hermione tudta, hogy Ginny teljes biztonságban van, tudta. Többek közt ő fejlesztett ki egy különleges festékanyagot is, ezzel tetoválták minden rendtag karjára a csapattársai nevének kezdőbetűit. Ha a betű fekete volt, az illető életét vesztette, ha zöld volt, sérülés érte, ha narancs, biztonságban volt. És Ginny-é volt a legnarancssárgább mind közül.
A tetoválást természetesen csak a tulajdonosok láthatták, így kerülték el a hasonló helyzeteket. Nem kell hát hiába árulkodnia.

- Kíváncsian várom – mondta.

- Már minden családtagodat kiirtottam, személyesen. Ezt vedd megtiszteltetésnek.

- Majd gondolok erre is, de így szerencsére már nincs semmi, amivel meg tudna alázni, vagy fájdalmat tudna okozni. – és tényleg így gondolta.

- Ó, dehogynem – nevetett fel a mágus. Idegesítette a lány higgadtsága, de tudta, hogy mivel üthet a legnagyobbat, a kezében volt az aduász.
Végül, további beszéd helyett pöccintett egyet a pálcájával, mire a lány köré erős kötelek tekeredtek, majd egy újabb pöccintéssel lábra állította és maga előtt kormányozva felvezette a pincébe vezető lépcsőn.
Furcsállat, hogy közben a lány nem nézett egyetlen sorstársára, egyetlen aurorra, vagy Rendtagra sem, de ők sem néztek ki a cellájukból.

- Kár volt fáradnia a kötelekkel, nem fogok elszaladni – mondta Hermione, majd végignézett törött és sebes lábán. Az igazat megvallva borzalmasan fájt neki, de a világért sem mutatta volna ki, egy szó nélkül bicegett fel a lépcsőn.

- Nem jelentett nehézséget – mondta Voldemort, majd kicsit szorosabbra húzta a köteleket, hogy a lánynak kellemetlen legyen lélegeznie.

Ezután pár percig némán vártak, mire megjelent Hermione körül a belső kör valamennyi tagja: Malfoy, Lestrange, Nott... és Piton.
Hermione egyből felismerte még az álarcában is. Nincs senkinek olyan fekete szeme, mint annak a férfinak. Sok mindentől látta már csillogni a fekete tekintetet, félelemtől, győzelemtől, szerelemtől, vágytól, lemondástól és haragtól. Ezek közül nem egyet egyedül ő ismert.
Most ez a pillantás mégis felért egy rúgással a gyomrában. Már három éve nem látta, három éven át törvénytelenül hiányzott neki, most mégsem akarta látni.

Hermione pillanatnyi zavarodottságát Voldemort elégedetten szemlélte.

- Nos, kedves barátaim, itt láthatjátok Miss Grangert, Potter kettesszámú barátját, McGalagony jobb kezét, és persze Perselus barátunk exribancát. A tiétek a jutalom, hogy vallathatjátok. – Voldemort elégedetten pillantott végig halálfalóin, mindegyik szemében mohóságot vélt felfedezni, egy kivétellel természetesen – De nem ölhetitek meg.

- Miért? – kérdezte maga Hermione.

- Terveim vannak veled Granger, de nagyobb hasznomra vagy, ha életben vagy...

Hermione nem tudta, hogy a kínzása órákig tartott, napokig, vagy csak percekig. Amikor a legnagyobb fájdalmakat élte át, abba a fekete szempárba kapaszkodott. Perselus eleinte csak érzelmek nélkül nézett vele farkasszemet, de a lány tudta, hogy neki talán jobban fáj, mint neki.

- Perselus, te is vedd ki a részed a mókából, végül is, ez a te jutalmad leginkább. Vedd elő a bájitalaidat.

Amikor Hermione már kellőképp legyengül a bájitaloktól és a sérülésektől, Voldemort kezdte vallatni. Végül válaszolt minden feltett kérdésre, de csakis a terv szerint.

- Hol a főhadiszállásotok?

- A Grimmauld téren – mondta, pedig már évek óta a Roxfortban volt elszállásolva a Rend.

- Ki a titokgazda?

- Dumbledore volt. – Ez volt az egyetlen, ami igaz volt.

- De így nem tudtatok újabb embereket beengedni az épületbe, a többiekkel hol találkoztatok?

- Egy másik házban – mondta, miközben meglepve tapasztalta, hogy a fekete szemű férfi bájitalai már nem okoznak fájdalmakat, sőt, a lába gyógyulni kezdett, bár nem feltűnő gyorsasággal.

- Az hol van?

- Egy erdőben.

- Granger, elég sok fa van Angliában...

- Roxmortstól 20 kilométerre. – Vagy egy nullával több?

- Ki a titokgazda?

- Én. – Naná, hogy nem ő volt, de a jelszó és a varázslatok, amiket megad, egy egészen másik házba fognak vezetni, amit erre az esetre rendeztek be.

- Nagyszerű. – Voldemort magában összedörzsölte a tenyerét.

- A vezetőtök McGalagony?

- Igen – mondta, a vezető természetesen Harry volt, bár mindenki úgy tudta, McGalagony, Hermione meghagyta őket ebben a hitben.

- Miért nem néztél a társaidra?

- Tessék? – Hermione meglepődött.

- Jól hallottad, miért?

- Nem tudom, csak.

- Nem volt kielégítő a válaszod, Crucio!

- Érzelmi okok, de ezt magának hiába magyaráznám... – mondta, miután nagy nehezen levegőhöz jutott.

Perselus Piton mindvégig elismeréssel adózott a lánynak a kitartásáért és az agyafúrtságáért, nyilvánvaló dolgokat mondott el, olyanokat, amikkel csak megerősítette a Nagyúr elképzeléseit, és persze mind hamis volt.
Ügyes kislány.
Már három éve sóvárgott a lány után, azóta, mióta megmondta neki, hogy megöli Dumbledore professzort, és meg is ölte. Akkor ellökte magától a lányt, aki megpróbálta lebeszélni. De nem tudott a Megszeghetetlen Esküről, se Dumbledore tervéről, utána, pedig hiábavaló lett volna magyarázkodnia. Meggyőződése volt, hogy így járt a legjobban a lány. Ez idáig.
Most látta csak igazán, milyen sebeket okozott.

- Hogy lehet, hogy mindezeket el tudtad mondani nekem, nem védte semmilyen bűbáj ezeket az információkat? – kérdezte Voldemort, míg a lány körül járkált körbe-körbe.

- Akit elkapnak így tovább élhet, talán, állandó készültségben állunk, ha egy fűszál is másképp áll, elmenekülünk.

- Felesleges ostobaság – hümmögött a varázsló.

- Ha maga mondja...

- Mindenki kifelé, Perselus, te maradsz – rendelkezett hirtelen.

Mire kiürült a terem Hermione ülőhelyzetbe tornázta magát, és egy hanyag mozdulattal ruhája ujjába törölte a szája szélére ragadt vért, itt nem volt helye az eleganciának. A helyiség hatalmas volt és üres, egyetlen, trónszékhez hasonló fatákolmányt leszámítva.
Voldemort ült benne, elgondolkozva.
Perselus csak állt, és hol urát, hol Hermionét nézte, a lány egyikükre sem pillantott.

- Nem feledkeztem el a meglepetésedről, Granger.

- Milyen nagylelkű...

- Ne feleselj velem. Történetesen tudom, hogy Perselus barátom évek óta rólad ábrándozik, és tudok a kis afférotokról is, ami túllépett a tanár-diák kapcsolaton. Úgy döntöttem, megjutalmazlak. Mához egy hétre Perselus felesége leszel, és az én halálfalóm...

- Azt hittem, a sárvérűek kimaradnak a buliból...

- Nem mind. Egyszerűbb lenne, ha megölnélek, Perselus beleőrülne, Potter beleőrülne, Weasley beleőrülne. De én a lassú halált szeretem. Gondoskodni fogok róla, hogy megtudják a házasságotokat, a korábbi kapcsolatotokat, szeretném látni, amikor megtudják, hogy ágyba bújtál Dumbledore gyilkosával.

- És ebben nekem mi a rossz, együtt lehetek azzal, akit szeretek – mondta Hermione.

- Csakhogy te gyűlölöd ezt az embert, én, pedig már most megparancsolom, hogy nemzzetek nekem utódokat, fél éven belül.
Most menjetek, barátom, szedd össze a menyasszonyodat, mosd ki ebből a mocsokból.

Hermionénak nem volt ereje tiltakozni, hagyta, hogy a férfi felvegye, pont úgy, mint évekkel ezelőtt. Már az ajtóban voltak, amikor Voldemort még utánuk szólt:

- Nincs rosszabb egy asszony gyűlöleténél... Perselus, megkaptad, amit akartál, hát élvezd!

[Minden jog JKR-t illeti, csak a magam és mások örömére használom fel az általa teremtett világot.]