A harc kezdete

Sofi csak állt és nézte a vele szemben álló férfit. Az indulatok kezdték hatalmukba keríteni, de tudta, uralkodnia kell magán.
- Mit keresel itt? – kérdezte, jól leplezve a benne dúló vihart.
- Még nem értesítettek? – kérdezte Piton ártatlan képpel. – Én vagyok az új igazgató, és csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van az egyik kedves beosztottam. A professzor – itt McGalagony felé intett – mondta, hogy komoly migréned van. De ahogy látom, kezd múlni az a fránya fejfájás – hangzott a gúnyos válasz.
A fiatal nő gondolatai úgy kavarogtak, mint ha egy szélvihar dúlt volna közöttük. Az új igazgató…, a főnöke…, a gyilkos áruló…, a férje. Ha eddig nem is volt migrénje, majd most.
Végül úgy döntött, a lehető legjobban próbálja takargatni érzelmeit.
- Miért nem vagyok meglepve? – kezdte. – Ki is lenne a legalkalmasabb a tisztogatásra, mint a leghűségesebb alattvaló – szúrt oda a férfinek, aki a szavak hallatán egy pillanatra elgondolkodott.
- McGalagony professzor, megkérhetem, hogy hagyjon minket magunkra? – hallatszott végül a kérdés. A megszólított már indult volna ki, mikor a lány megszólalt.
- Minerva, légy szíves maradj! – a boszorkány megállt.
- Azt mondtam kifelé! – mondta ingerülten a férfi, de ez a hangnem már az idősebb nőnek is elég volt, hogy megtagadja az utasítás teljesítését.
- Ez az én szobám, itt én mondom meg, hogy ki megy, és ki marad! Úgyhogy távozz! – a boszorkány hangja nyugodt volt, de a szemei másfajta érzelmekről árulkodtak.
- Ne felejtsd el kedvesem, hogy ez a szoba csak azért a tied, mert itt tanítasz. Csak egy szavamba kerül és már volt nincs – szólt, látszólag ugyanolyan nyugalommal a varázsló.
Ez volt az egyetlen dolog, amit mindketten kitűnően megtanultak, az érzelmeket leplezni kell, mindenáron.
A lány lassan a férfi felé lépdelt, annyira, hogy már csak pár centi volt az arcuk között.
- Akkor rúgj ki, most azonnal – suttogta a mágus arcába.
Piton csak nézte. Ez a boszorkány már nem ugyanaz a boszorkány volt, akit ő ismert. Az az éjszaka mindent megváltoztatott, és ezt tudta jól. Tisztában volt azzal is, hogy az „új” Sofival szemben semmire nem megy üres fenyegetőzésekkel, így ideiglenesen visszavonulót fújt.
- Most elköszönök, de nem végeztünk egymással – mondta halkan, majd az ajtó felé indult. – Holnap reggel kilenckor mindkettőjüket látni akarom a megbeszélésen – hangzott az utasítás, immár magázódásra váltva, majd a férfi megfordult és kisietett az ajtón.


Sofi korán ébredt, mint mindig. Szokásos parkban való futása alatt lepörgette magában az elmúlt nap eseményeit. A levelet, ami az új igazgató érkezését jelezte előre, aztán a sötét sikátort, és a családapa rettegését, majd örök háláját, miután megmentette a halálfalók karmaiból. Oh, ha Piton tudná, miért is nem ment a köszöntésére. És aztán az este, mikor szembenézett a férjével, amint az ott áll szobájában, mint régen. De már nem ugyanazok az emberek voltak.
Sofi ez alatt a három hónap alatt a tanulás és Harryék segítése mellett nem csinált mást, minthogy sebhelyét „kihasználva” életeket mentett.
Erről a kis „hobbiról” csak a volt igazgatónő tudott, így titka nem volt veszélyben, de mostantól jobban kell vigyáznia. Három figyelő szem is körül fogja venni, és nem hagyhatja, hogy azok bármire is rájöjjenek, a kis kiruccanásaiból…
A Főnix Rendje, aminek tagja volt, Dumbledore halála, és Piton átállása után, már nem volt a régi. Még mindig mindent megtettek, hogy megállítsák Voldemortot, de lényeges információk híján, csak nagyon kevés eredményes támadásuk volt a halálfalók elleni harcban. Sofi annyit segített, a megtudott információkkal, amennyit csak bírt, de az ő ereje is véges volt. Néha már úgy érezte, kész vége, ennyi volt. De aztán egy szenvedő arca mindig új erőt adott neki a küzdéshez.

Pontosan tudta, ő nem egy hős, aki mindenben tökéletes. Több hibája volt annál, mint amit a többiek hittek, csak megtanulta azokat elnyomni, vagy palástolni. Az igazi hős Harry, Hermione, és Ron volt, akik a horcruxok felkutatásán fáradoztak, és akiknek nem sokban tudott segíteni. Rajtuk múlt minden. Ha nem találják meg az összes lélekdarabot, neki esélye sem lesz feladata teljesítésére.

Gondolatmenetéből Hajnal zökkentette ki, ugatásával. Mikor feleszmélt, rájött, hogy barátja figyelmeztetni akarja, az időre. Hisz el fog késni a megbeszélésről…

- Jó reggelt mindenkinek – köszönt Piton az összegyűlt tanároknak. – Mindenki itt van?
A megszólítottak körbenéztek, keresgélve, hogy hiányzik e valaki. Ekkor lépett be kifulladva Melpor professzor és egy halk „ elnézést kérekkel”, helyet foglalt a sarokban lévő fotelben.
- Nagyszerű, akkor kezdhetjük is. Először is mindenkit örömmel értesítek arról, hogy a Sötét Nagyúr mindenképpen fenn akarja tartani az iskolát, és színvonalát még magasabbra kívánja emelni. Így a következőkben az ő változtatásra vonatkozó kéréseit fogom tolmácsolni – kezdte minden kertelés nélkül Piton, ami a tanárok halk morgolódását vonta maga után.
- Amennyiben bárkinek, bármi problémája lenne az elkövetkezendőkben az újonnan felállított szabályokkal, az forduljon hozzám, és ha együtt nem tudnánk megoldani, bizalommal fordulhatunk a Nagyúrhoz kérdéseinkkel – válaszolt a fészkelődésre a férfi gonosz mosollyal az arcán.
- Az újonnan állított szabályok a következők: a sötétvarázslatok kivédése tantárgyat eltöröljük, és helyette sötét varázslatot fogunk oktatni tanulóinknak – „Micsoda?!” hallatszódott egy-egy felkiáltás innen-onnan, de az igazgató mit sem törődve ezekkel, folytatta. – Ami a fegyelmet illeti: mostantól a fenyítés eszköze nem csak pontlevonás és büntető munka lehet, hanem más eszközökkel is engedelmességre taníthatóak a diákok.
- Mégis, hogy gondolja? Kínozzuk meg őket? – kiáltott fel az indulattól McGalagony.
- Oh, azt csak a legvégső esetben használjuk – felelte Piton olyan ördögi arccal, ami elhallgattatott mindenkit. – De itt egy-két kisebb átokra kell gondolni, esetleg lehetnek olyan kreatívak, mint Umbridge professzor volt, nem is olyan régen. Továbbá, a diákok között mindenfajta csoportosulás tiltott, kivéve persze a kviddicset. Tanárok általi külön foglalkozásokra járhatnak, de azok megtartását, előzetesen velem kell megbeszélni – fejezte be a parancsok felsorolását a varázsló. – Kezdetnek ennyi. Az esetleges újításokról, és változtatásokról a továbbiakban értesítem önöket. Van valakinek kérdése? – tette fel a kérdést válaszra nem is számítva.
- Rendben van, hát akkor…
- Igen, lenne kérdésem – mondta, néhány kollégájának elismerő pillantását kivívva magának.
- Hallgatom, Melpor professzor – fordult felé rosszat sejtve a varázsló.
- Miért nem jön ide a gazdája maga, és közli velünk az utasításait? Talán félelmet érez, hogy egyszerre többünkkel kell szembeállnia?
- Te mocskos kis… - kiáltott fel Alecto pálcát rántva, de Piton egy kézmozdulattal megállította.
- Melpor professzor valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy mit beszél. Ez még e migrén utóhatása lehet.
- Teljesen tisztában vagyok a szavaim jelentésével Piton. Miért nem engedi az ölebét támadni? – Sofi olyan jeges nyugalommal beszélt, ami már kollégáit is megijesztette. Néhányan megpróbáltak jelezni neki, hogy hagyja abba, különben nagy bajba fog kerülni, de ő csak folytatta.
- Jaj, és még egy kérdés! Miért nem képezzük rögtön halálfalónak a gyerekeket? Ugyanis az, amit elmondott, erre a célra utal. De minek ez az álságosság? Ha ugyanolyan undorító, mocskos gyilkosokat és árulókat akarunk kihozni belőlük, mint amilyennek önöket mondhatjuk, hát nosza rajta. De ne játsszunk színházasdit! - a teremben néma csend honolt. Alecto is megdermedt a vele szemben álló nő bátorságától, vagy inkább balgaságától.
Az igazgató némán elindult a boszorkány felé. Szemei villámokat szórtak, de csak akkor szólalt meg jeges, félelmet keltő hangon, mikor a nő elé ért.
- Kövessen az irodámba, most azonnal…