Mi is a fájdalom?

Az ajtó olyan erővel csapódott be a boszorkány mögött, hogy a falon lévő portrék is beleremegtek, melyet gazdáik megrovó morgolódása követett.
Pitont egészen az asztaláig vitte a dühből eredő lendület, majd olyan hirtelen fordult meg, hogy Sofi akaratlanul is hátrált egy lépést.

- Mégis mit gondolsz, mi a jó fenét csinálsz?! – ordította a varázsló, idegességtől szikrázó szemekkel.
- Nem tudom, mire gondolsz – válaszolta a nő, olyan nyugalmat erőltetve magára, amitől a férfi még ingerültebb lett.
- Ne játssz velem Sofi, mert nagyon megbánod!
- Most nagyon megijedtem – vágott vissza a lány, a vele szemben állótól tanult maró gúnnyal.
- Na ide figyelj…
- Mire figyeljek Piton? Gondolod, hogy még érdekel az, amit mondasz? Azt hiszed, hogy egyetlen szavadat is meghallom? Mert ha igen, akkor olyan naiv vagy, mint én voltam valaha. De megváltoztam… Nem tudsz becsapni, nem tudsz vezetni, nem tudsz elérni semmit. Vagy átkozz meg, amiért tiszteletlenül beszéltem a drágalátos uradról, vagy hagyj békén, de ne várd tőlem, hogy tovább hallgassalak. Én már nem ugyan az vagyok, akit megismertél! – fejezte be Sofi. Nem volt több mondanivalója.

Piton nézte az előtte álló boszorkányt, akinek elhangzott szavai ismétlődtek a fejében.
- Itt az ideje, hogy megtudd az igazságot, mert ha ezt a viselkedést tovább folytatod, a Sötét Nagyúr előbb megtalál, minthogy kimondanád, hogy gyűlölsz.
- Ohho – nevetett keserűen a lány -, nem! Nem vagyok kíváncsi egy újabb hazugságra. Egyszer már elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy bíztam benned és hittem neked. Még egyszer nem teszem!
- Már pedig addig innen nem mész ki, amíg végig nem hallgatsz! – mondta a férfi fenyegetően.
- Szóval crucio helyett most ez a bevált kínzási módszer? – kérdezte élesen a lány. – De válaszolj nekem Piton, miért nem árulsz el Voldemortnak?! Miért nem mondod el neki, hol vagyok? Ezüst tálcán kínálhatnál fel neki, és talán még jutalmul azt a kegyet is megkapnád, hogy te kínozz és gyalázz meg először. Vagy az úgy már nem lenne az igazi? Aki egyszer már a tied volt önszántából, az már nem is olyan izgalmas? – a mágus arca egyre jobban elborult. Ha Sofi egy kicsit még tudott volna gondolkodni, a férfi ábrázata láttán azonnal elhallgatott volna, de a fájdalom, a düh és a megvetés eluralkodott fölötte, megállíthatatlanul. – Nem látok mást magam előtt, csak egy undorító férget, aki elárulta és megölte a barátját. De arra már nem futja, hogy engem is elárulj? Talán nekem nem szánsz olyan hirtelen halált? Avass már be, mik a terveid? Játszol velem, mint macska az egérrel, aztán ha meguntad, Voldemort is megkap egy kis játékra? – a szavait követő tettek olyan váratlanok voltak, hogy a lánynak ideje sem maradt a reagálásra.

A varázsló egy hatalmas pofonnal kezdte, melyet egy másik követett, amitől Sofi a falnak esett. Piton karjánál fogva felrántotta a földről, és másik kezét a háta mögé csavarva az asztal felé „vezette”. Rálökte, és egy mozdulattal elszakította a lányon lévő nadrágot.
Amikor a boszorkány ráeszmélt, hogy mi is történik, és annak mi lehet a végkimenetele, minden erejét összeszedve próbált harcolni, amivel csak azt érte el, hogy a férfi maga felé fordítva, még egy hatalmas pofon lekevert neki, majd pólóját is leszaggatva róla, a legközelebbi falnak taszítva, elkezdte vadul és durván „kényeztetni” minden testrészét.
Sofinak a fájdalomtól, és a félelemtől könnyek szöktek a szemébe. A férfi látta ezt, de tovább folytatta a nem kívánt érintések sorozatát. Miután egy harapás eredményeként a lány szájából kiserkent a vér, Piton megdermedt, mint, aki álomból ébredt.
Kereste a lány tekintetét, aki azonban mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülje a szemkontaktust. A mágus - óvatosabban - kényszeríttette a boszorkányt, hogy a szemeibe nézzen, ám amit abban látott, attól megdöbbent. A dühnek, a gyűlöletnek, a hidegségnek nyoma sem volt a sötétbarna szempárban. Nem látott mást a könnyáztatta szemekben, mint félelmet, és mérhetetlenül nagy fájdalmat. Ekkor döbbent rá, hogy amit a lány mutatott egészen idáig, az nem más, mint egy tökéletesen felépített álca, amit csak ekkora agresszió hatására sikerült megtörni.
- Valahogy így gondoltad? Így képzelted el a szándékaimat? Ezt várod tőlem, erre vágysz, hogy végre teljes szívedből megutálhass? Mert ha igen mondd, és folytatom… - nem tudta, miért mondta ezeket, egyszerűen csak jöttek a szavak. Valahol meg akarta büntetni a lányt. Bántani akarta, ahogy az bántotta őt. Sofi bárhogy erőlködött nem tudott elszakadni az éjfekete bűvöletből.

- Ezt akarod? – rázta meg a férfi, kiabálva.
- Nem – suttogta megtörve a boszorkány. A varázsló lassan elengedte, csak hogy rögtön elkapja az összecsuklani készülő nőt.
Felemelte, majd lassan, az egyik asztala előtti karosszékhez vitte és gyengéden beleltette. Egy pálcaintésre a földön heverő, szétszaggatott ruhák, régi pompájukban tündököltek, kiterítve - a nemrégiben még más célt szolgáló – asztalon.
Sofi csak bámulta a férfit, aki az egyik fiókból kivett tégellyel közeledett felé.
- Ne érj hozzám – kiáltott föl elhúzódva, amikor a férfi keze elindult a sérült részek felé.
- Sofi, ne csináld – indult volna el újra karja, de a lány ellökte magától.
- Ne merj hozzám érni. Olyat tettél…
- Milyet? Azt tettem, amit te elvártál tőlem! Olyanná váltam, amilyennek te elképzeltél, anélkül, hogy bármit is tudnál, arról, hogy mit miért tettem! Elkönyvelted magadban, hogy halálfaló vagyok. Én csak megmutattam, mit is tennék, ha valóban az lennék. Hát nem ezt képzelted? Igazán nem akartam csalódást okozni…
- Mégis mit vársz tőlem, mit higgyek? Megölted Dumbledore-t! Visszatértél Voldemorthoz! Elárultál mindent és mindenkit!
- Az első állításod igaz – hajtotta le a fejét a mágus, egy pillanatnyi fájdalommal az arcán, majd folytatta -, de miden más hazugság. Ha te csak ezt látod, és esélyt sem adsz magadnak, hogy megtudd az igazságot, és nekem, hogy bebizonyítsam azt, akkor nincs miről beszélnünk. Tessék itt a krém – nyújtotta felé a dobozt – lásd el magad, aztán menj. Gyűlölj továbbra is, az lesz a legjobb mindenkinek. Hidd azt, hogy egy hidegvérű gyilkos vagyok, így lesz a legkönnyebb. Fuss, menekülj el…, és soha ne tudd meg a valóságot.


Sofi csak nézte a férfit. Akit percekkel ezelőtt még minden gond nélkül megátkozott volna, most ott állt előtte. Arcán nem a szokásos maszk uralkodott. Minden érzelmet le lehetett olvasni róla, de ezek nem egy halálfaló hideg és üres lelkéről árulkodtak. Valami mélyről jövő fájdalom tükröződött bennük, amelyeket a nő nem tudott hova tenni.
- Mutasd meg!
- Tessék? – kérdezett vissza Piton. Nem értette, mire gondol a lány.
- Mutasd meg az igazságot. A szavak hazudnak, és én már nem bízom bennük. Mutasd meg az emlékeidet. Engedj be a fejedbe.
- Rendben – válaszolt a mágus olyan hirtelen, és minden gondolkodás nélkül, ami megdöbbentette a nőt.- Nézz a szemembe.

Sofi fejében elkezdtek pörögni képek, a hangok, a kérdések és a magyarázatok.
Látta Dumbledore-t, amint Pitonnal az öreg mágus kezét vizsgáljak. Ahogy kiderül, hogy a varázsló menthetetlen. Az ideiglenes ráolvasás, ami lassítja a folyamatot. A szörnyű kérést, és a még szörnyűbb beleegyezést. Érezte a fájdalmat, a néha megjelenő kétségbeesést, a visszakozást, majd újbóli belenyugvást, amit a férfi érzett, az alatt az időszak alatt, míg várta, hogy sorsa beteljesedjen.
Látta azt a végzetes éjszakát, amelyen a szeretett igazgató meghalt, de ezúttal a gyilkos szemével, és érzéseit érezve. Már – már félt attól, hogy belehal abba a mérhetetlen szomorúságba, és a vele – Sofival - való találkozás utáni leírhatatlan megtörtség érzésbe, amely akkor a férfi lelkében játszódott le.
Ám ekkor a kapcsolat megtört.

Piton nem akart többet megmutatni, elég volt ennyi. Azt a három hónapot, amit „ura” társaságában töltött, takarja homály mindörökre.

A boszorkány ült, és nem mozdult. Képtelen volt feldolgozni azokat a dolgokat, amiket az elmúlt pillanatokban látott, hallott, érzett. Túl sok volt mindez. Hitt abban, hogy minden emlék, amit látott igaz volt. Nem tudta, mi tegyen. Sokkal könnyebb volt elhitetetnie magával azt, hogy minden hazugság, egyszerűbb volt abban hinni, amit három hónapon keresztül gondolt és érzett, mert a valóság, talán még szörnyűbb volt, mint az elképzelt dolgok. Lélekszaggató volt abba bele gondolni, hogy a férfi, a férje, min mehetett keresztül, egyedül, úgy, hogy mindenki elfordult tőle, még az egyetlen ember is, akiről azt hitte, hogy ha nehezen is, de hinni fog az ártatlanságában.
Sofi úgy érezte cserbenhagyta őt, cserbenhagyta és elárulta. A hírtelen rátörő érzelmekkel nem tudott elbánni. A lelke tele volt szomorúsággal, szégyennel, bűntudattal, de haraggal is.
- Miért nem mondtátok el? Miért?! – kérdezte már könnyezve.
- Mert nem lehetett. Ha megtudtad volna, minden erőddel azon lettél volna, hogy megakadályozd azt, amit nem lehet, ezzel veszélybe sodorva a tervet, amely megmentette Dracot, és az utolsó esélyt adta arra, hogy legyőzhessük a Sötét Nagyurat. Nem tehettünk mást, hisz túl jól ismertünk, tudtuk, hogy nem adnád fel.

Sofi sírt, könnyei megállíthatatlanok voltak. Siratta Dumbledoret, siratta a férjét, és siratta a múltat, ami megváltoztathatatlan volt.

A varázsló nem tudta mit csináljon. Nem ölelheti meg, nem mehet oda és nem veheti karjaiba, hogy megvigasztalja. Valamilyen láthatatlan korlát még visszatartotta, amit a lány tartott fenn kettejük között.
Még mindig szerette, soha egy kicsit sem gyengült meg a szerelme, még a múlt eseményei ellenére sem, s ezért félt. Félt attól, hogy a lányban valami összetört, javíthatatlanul.

Sofi zokogott. Szerette a férfit. Akkor is szerette, mikor azt hitte, valóban halálfaló lett, és ez még nagyobb fájdalmat okozott neki. És most itt van vele szemben, kiderült, hogy minden, amit eddig gondolt, hazugság. De mégsem tud odarohanni hozzá és átölelni. Félt, hogy a férfi megutálta.
De hát mit várt tőle. Minden, amit látott, a valóság ellen tanúskodott, és senki nem tudta az igazságot.
- Nekem akkor is tudnom kellett volna! - gondolta magában.


A mágus óvatosan közelebb került a lányhoz és a még mindig a kezében tartott krémmel, lassan elkezdte bekenni a sérült testrészeket.
A lány csak ekkor eszmélt rá, hogy még mindig majdnem meztelen, ám ez abban a pillanatban nem zavarta. Jól esett neki a férfi érintése - a nem is olyan régi borzasztó emlékei ellenére -, amit már olyan régen érzett a bőrén. Sírni is elfelejtett, annyira újak voltak neki, a majdnem elfeledett érintések. Mintha egy évszázad telt volna el azóta, mióta utoljára tapasztalta őket.
Mikor a mágus a szájához ért, mindketten megdermedtek egy pillanatra. Pillantásuk a másikéba fúródott. A múlt és a jövő megszűnt létezni. Csak ők voltak, ketten, újra együtt.

A csók finom volt, de mégis mindent elsöprő, mindent megbocsátó és elfeledtető.

- Piton, mit jelentsen ez? – hangzotta kérdés, mire mindketten az ajtó felé kapták a fejüket.
Alecto az ajtóban állt, várva a választ kérdésére…