Küzdj, ha reménytelen is!

Piton gondolkodás nélkül a pálcája után nyúlt: -Stupor! – kiáltotta.
A nő ájultan esett össze, mielőtt bárhogyan védekezhetett volna a nem várt támadás ellen.
Mire Sofi felfogta a történéseket, azoknak már vége is szakadt.
- Azt hiszem, nem véletlenül állsz te az egyik legveszélyesebb halálfaló hírében – mondta egy kis elismeréssel a hangjában. – Ez gyors volt.
A férfi gonoszul horkantott egyet.
- Azt hiszem fel kéne öltöznöd, aztán el kell döntenünk, mit is tegyünk.
- Elég sok mindenről kell beszélnünk…
Sofi felöltözött, magához vette a pálcáját és egy intéssel bezárta az ajtót, majd egy hangszigetelő bűbájt is szórt a szobára, biztos, ami biztos alapon.
- Látom azért te is elővigyázatosabb lettél – mondta gonosz mosollyal a férfi.
- Tudod, ha éppen nem egy majd’ nemi erőszak után vagyok – amit a férjem kezdeményezett -, jobban tudok gondolkodni. - Azt hittem, ezt már túltárgyaltuk – kezdte kicsit fenyegetőbben a varázsló.
- Nehogy azt hidd, hogy rám kenhetsz minden felelősséget! De erre még ráérünk, előbb a nagyobb problémát kell megoldanunk – intett fejével az ájult halálfaló felé.
- Na igen –vonta össze a szemöldökét a mágus. – Azt hiszem az exmemoriam megteszi.
- Kezdetnek. És utána mit fogunk beadni neki? Miután szidtam Voldemortot, te kedvesen elbeszélgettél velem, aminek keretei között te felvilágosítottál arról, hogy milyen gonosz dolgokat mondtam, és hogy ezt nem szabad. „Csúnya kislány, rossz voltál!” alapon – kérdezte a lány, olyan arcot vágva, mint aki a gyermekét dorgálja.
- Nagyon vicces kedvedben vagy? – kérdezte Piton élesen. – Akkor is ennyire vicces lenne a helyzet, ha mondjuk megátkoználak, csakhogy hihető legyen a fenyítés?
- Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás – válaszolta Sofi teljes komolysággal.
- Tessék? – kérdezett vissza a varázsló.
- Ez lesz az egyetlen megoldás. Meg kell kínoznod. Ezt várja el tőled. Mit gondolsz, miért jött föl? Hogy lássa az eredményt, vagy még a folyamatot magát.
- Ennél hülyébb ötletet még életemben nem hallottam. Ja, és a félreértések elkerülése végett, a válaszom: nem! – mondta ingerülten Piton, és az ablak felé fordult.
Sofi nem válaszolt, mert tudta, hogy mi játszódhat le a férfiban. Megint kényszerhelyzetbe hozták, amiből nincs túl sok ésszerű menekülő út.
- Nincs más lehetőség.
- Már miért ne lenne? Kivisszük innen, letesszük az egyik raktárba, és már meg is oldódott a helyzet.
- Perselus! Mikor lettél ilyen? Te mindig az ésszerű és hibátlan tervek híve voltál. Olyanokéi, amikbe még véletlenül sem lehet belebukni. Ez a terv pedig több buktatóval is kecsegtet. Mi változott?
- Mégis mi? Szerinted mi?! – mondta, immár nem kis dühvel a hangjában a férfi.
- Párszor már megtetted? – Piton arca elsötétült. – Bocsánat – mondta Sofi bűnbánóan. – De félek tőle, nincs más megoldás, és ez is csak egy feladat, amit meg kell tenni. Aztán erről sem szólunk majd senkinek.
- Újra akarod kezdeni? – Piton elgondolkodott egy pillanatra, majd döntött. – Rendben!
- Komolyan? – kérdezte kicsit megijedve a lány. Túl hirtelen szembesült azzal, hogy nemsokára a múltjával fog újra szembenézni. De hát az ő ötlete volt, nincs visszakozás…
- Én kiviszem az ajtó elé, magához térítem, kitörölöm a memóriáját, aztán jövök. Utána kezdődhet a „játék” – mondta el a tervet Piton olyan nyugalommal, és a játék szót úgy hangsúlyozva, hogy Sofi hátán végigfutott a hideg.

- Stimula! – Alecto kezdett magához térni. – Exmemoriam – folytatta a varázsló, mire az előtte fekvő nő olyan bamba képet vágott, amit egy bolond is megirigyelt volna.

- Két perc és itt lesz. Összeszedi magát, és a gondolatait – számolt be Piton.
- De honnan fogja tudni, hogy miért van itt?
- Tudod ennek az átoknak van egy olyan kiskapuja, hogy csak onnantól törlöd az emlékeket, ahonnan szeretnéd – magyarázta a férfi enyhén gúnyos hangnemben. – Ne félj, megkapod az átkodat! Tudni fogja miért indult ide.

Az ajtó csendben kitárult, de Piton számított erre és már lendült is a keze, de a pofon szándékosan kisebbre sikerült, mint az előzőek. Ám a lány tudta a szerepét és a falnak esett.
A mágus rászegezte a pálcáját egy másodpercig várt, majd kimondta a rettegett szót: - Crucio!
A boszorkány először csendben tűrte az – annak ellenére, hogy gyengének szánták -, egyre fájdalmasabb átkot.
- Nagyszerű Piton! Erre számítottam. Segíthetek? – kérdezte Alecto, maga mögött becsukva az ajtót.
- Nem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi. – Ennyi elég volt! – törte meg az átkot. – Ugye Melpore professzor?
- Igen – mondta direkt remegő hangon Sofi.
- Igen URAM – használta ki a helyzetet Perselus.
Ha szemmel ölni lehetett volna, Piton holtan esett volna össze, de a nő engedelmeskedett.
- Igen uram – sziszegte a szavakat fogai között.
- Akkor azt hiszem végeztünk – bocsátotta el az igazgató a beosztottját. Sofi feltápászkodott és indult az ajtó felé.
- Ja és professzor – szólt utána a férfi. – Nem akarom még egyszer emlékeztetni, hogy mi is az a tisztelet és engedelmesség. Remélem megértettük egymást.
- Tökéletesen, igazgató úr – válaszolta a lány, undorodó arckifejezéssel, azzal kiment az ajtón.


- Ez a kis dög. Ha még egyszer sértegetni meri a Nagyurat…
- Akkor TE nem csinálsz semmit! – mondta Piton olyan hangsúllyal, ami jelezte, nem tanácsos ellenkezni vele. – És most hagyjál békén!
Alecto sértődötten kiment a szobából, már nem látva, ahogy egy gyönyörű váza a falnak csapódva mond búcsút életének.


Sofi úgy döntött, egy fürdéssel zárja ezt a „csodálatos” napot. Fájt minden csontja. Nem csoda, ezen a napon annyi fájdalom érte, mint már nagyon régen.
Mikor már a kád előtt állt, kopogást hallott. Nem akart már visszaöltözni, így gyorsan egy törülközőt terített maga köré és úgy ment ajtót nyitni.
- Perselus? – hangzott a döbbent „üdvözlet”. – Te mit keresel itt?
- Bejöhetek?
- Hát épp fürdeni készülök…
- Oh, nem mondod? – kérdezte kis gúnyos mosollyal Piton, a törülközőre pillantva.
- Jól van, gyere be.
- Mit akarsz? – kérdezte Sofi, cseppet sem vendégmarasztaló hangon.
- Ne félj, csak ezt hoztam, aztán megyek is – közölte hidegen a professzor, és átnyújtott egy kis üveg bájitalt.
- Mi ez? – kérdezte a nő, miközben átvette az üvegcsét.
- Az átok mellékhatásait enyhíti.
- Értem, köszönöm.
- Még valamit meg kéne beszélnünk – fogott bele Piton. – Arról, amiről beszéltünk, senki nem tudhat meg semmit. Sem McGalagony, sem Tonks – igen tudom, hogy mennyire jóba lettél vele – fojtotta bele a kérdést a lányba -, sem senki.
- Miért nem? Senki…
- Mert senkiben nem lehet megbízni! Senkiben, értjük egymást?
- Jól van na! Nem fogom senkinek elmondani. És most, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk, fürödhetnék végre?
- Persze, mi tart vissza?
- Hát, nem is tudom, talán TE! – a hangja elég ingerült volt.
- Oh, ez ne tartson vissza – felelte somolyogva Piton.
- Perselus, nem vagyok vicces kedvemben, nagyon nem! Úgyhogy ha megtennéd, és elmennél, azt nagyon megköszönném!
- Nem megyek – közölte egyszerűen a férfi.
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve a lány. – Mégis mi a fenét akarsz még?
- A legutolsó csókunknál nem voltál ennyire harapós.
- Oh, hagyjuk ezt. Az nem jelentett az ég adta világon semmit.
- Valóban? – kérdezett vissza a férfi, furcsa hangsúllyal, miközben egyre közeledett a lány felé.
- Mondd, mégis mit akarsz tőlem? A mai nap kicsit hosszú volt. Megtudtam, hogy becsaptatok Dumbledore-ral együtt, nagyon hosszú időn keresztül. Majdnem megerőszakoltál, és valósan megkínoztál.
- Ebből a két utolsóért te vagy a felelős!
- Tessék?!
- Ha nem vágtad volna a fejemhez azokat a dolgokat, nem úgy alakult volna. És a kínzást te magad kérted…
- Ohh, szóval így állunk? Menj innen a fenébe Perselus, nincs erre szükségem, pláne nem most.

Piton se szó, se beszéd megcsókolta a boszorkányt, aki a döbbenettől megkövülten fogadta azt, de nem viszonozta. Mikor eszéhez tért, el akarta lökni magától a férfit, de csak annyit ért el, hogy az abbahagyta a csókot, továbbra is erősen tartva a lányt.
- Engedj el, most azonnal – ellenkezett Sofi, ám a teste, pont a szavai ellenkezőjére vágyott.

Akárhogy is akarta magát becsapni, hiányoztak neki a férfi szavai, érintései, a vele töltött percek. Akár¬mennyire is fájt neki – mikor még azt hitte, hogy Pitont áruló lett, sosem tudta igazán meggyűlölni férjét. Mindig arra vágyott, arról álmodozott, hogy az egész csak egy hatalmas tévedés, és ki fog derülni, hogy szerelme ártatlan. És most megtörtént, valóra vált az álma, de csalódnia kellett, mert az igazságtól semmi sem változott.
Azt hitte, majd egymás nyakába ugranak, és boldogan élnek, mint a tündérmesékben. De semmi ilyesmi nem történt. A rémálom folytatódik tovább. Halálfalók tanítanak a Roxfortban, a férje ugyan ártatlan – ha lehet ezt mondani -, de erről csak ő tud, és ez így is fog maradni, amíg Voldemort hatalmon van. És ki tudja, hogy nem marad-e így örökre?
Nem hagyhatja, hogy a férfi szeresse, és ő sem szeretheti a férfit. Hallgatnia kellett volna rá, mikor régen azt mondta, hogy nekik kettőjüknek nem lehet jövőjük. Hiszen hogy is lehetne.
Piton vagy halálfaló marad, míg él, Voldemortot szolgálva, vagy meghal, ha rájönnek, hogy áruló. Ha esetleg valami csoda folytán a bátyja elbukna, életük akkor sem lehetne boldog, hiszen a múlt árnyéka, mindig ott lebegne mellettük, elzárva őket a rég áhított boldogságtól és békétől.
És ő… Vagy elkapják és megölik, esetleg valamilyen módon kényszerítik az átállásra, vagy meghal a Voldemort elleni csatában, vagy pedig testvérgyilkos lesz. Nem tudta eldönteni, hogy melyik lenne a legrosszabb eshetőség számára.
A jövő sötét és reménytelen, nincs értelme a naiv képzelgéseknek, hogy egyszer majd minden szebb lesz. Ezt megtanulta…

Nem vette észre, hogy a mágus egy ideje már figyelemmel követi gondolatmenetét, annyira belesüllyedt az önsajnálatba, és a rosszabbnál rosszabb képek elképzelésébe. Mikor ráeszmélt, hogy nincs egyedül gondolataival, dühbe gurult.
- Takarodj a fejemből! – kiabálta magából kikelve. – Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy csak úgy a fejemben turkálsz?!
- Mivel az idők folyamán megtanultam, hogy magadtól nem vagy hajlandó az érzelmeidről beszélni, így ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak – válaszolt olyan nyugalommal a férfi, amely a lányt is megdöbbentette.
- Menj innen Perselus. Csak mindent megnehezítesz. Nem akarlak többet látni, nem akarlak ismerni soha többé – immár nem kiabált. Hangjából olyan mélyről jövő megtörtséget lehetett kihallani, ami a férfi már-már érzéketlen lelkét is megérintette.
- Nem megyek, még ha pálcával fenyegetsz, akkor sem. Én egyszer esküt tettem. És itt vagyok, hogy betartsam a rám eső részét. A férjed vagyok, bármi is történt, és bármi is fog történni, és az sem érdekel, ha ellenkezel.
- A férjem vagy? És hol voltál három hónapon keresztül? Miért hagytad, hogy azt higgyem, elárultál? Miért nem kerestél fel, ha csak egy órára is? Ne mondd, hogy nem tudtad volna kimagyarázni! Magamra hagytál, minden magyarázat nélkül…
- És hagytad volna, hogy megmagyarázzam? Sőt! Most hagytad, hogy megmagyarázzam? Ha nem hozol ki a sodromból, és nem viselkedem úgy, ahogy azt, - sajnos - tettem, még mindig azt hinnéd, hogy áruló gyilkos vagyok! Nagyon könnyű kérdéseket feltenni, rágalmakkal vagdalódzni, majd a választ meg sem várva ítéletet mondani. A minisztériumban hasznodat vennék, mondjuk Umbridge mellett. Tökéletesen ki tudnád jelenteni valakiről, hogy bűnös. De ha komolyan az igazság érdekel, és nem a saját elképzeléseid alkotta fal mögé akarsz bújni, akkor ideje, hogy valaki ráébresszen, hogy mennyire rossz úton jársz. A legkönnyebb dolog elbújni a saját kis világunkba, de ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy ez nem működik hosszú távon. Sajnáld csak magad, gondolj ki sötétebbnél sötétebb jövőképet, sőt rögtön add fel! Hisz úgy sincs remény! – itt egy mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa saját magát, illetve, hogy esélyt adjon a lánynak, ha szólni akar. De az csak nézte és hallgatott. – A múltat nem tudjuk megváltoztatni. De ha nem a veszteségeink felett siránkoznánk, lehet, hogy előrébb vinne. Nem mondom, hogy győzni fogunk, sőt nagyobb az esélye, hogy elbukunk mindannyian, de akkor sem siránkozom, mint egy vénasszony, hanem teszem a dolgom, akár mennyire is utálom, amit csinálok, és bármennyire is gyűlölöm magam érte.


Sofi lelkében hatalmas vihar tombolt. Akkora, amekkorát nem lehet egy este alatt lecsendesíteni. De hálás volt Pitonnak. Ha nem is teljesen, de egy kicsit felrázták, és észhez térítették férje szavai. A jövőt nem látta fényesebbnek, de az, aki három hónapig hiányzott neki, újra mellette volt. És ez hatalmas erőt adott a nőnek. Tudta, hogy Perselus nem áruló – akárki, akármit hisz -, és tudta, hogy még mindig szereti – akár kimondja, akár nem -, úgy ahogyan ő is.
Tisztában volt vele, hogy a varázslótól ennél nagyobb lelkizésre soha nem számíthat, de ezek a szavak – amiket más sértőnek, támadónak érzett volna -, számára ezer átbeszélgetett esténél többet értek. Piton nem fog megváltozni soha, de nem is akarja.
- Nagyon hiányoztál – két szó sikerült, ennél többet nem tudott volna kimondani, de ez is elég volt a férfinak.
- Te is nekem – válaszolt a varázsló. – De azért nem bízd el magad. Bármikor megátkozlak, ha nem úgy viselkedsz, ahogy azt én mondom – mondta gonosz mosollyal az arcán.
- Valóban? – kérdezte kihívóan a karjaiba vont boszorkány. – Attól tartok, akkor mindig kéznél kell tartanod a pálcád.
- Ahhoz, amit most tervezek, nem lesz szükségem rá… - mondta, és egy mozdulattal megszabadította a boszorkányt törülközőjétől. - Illetve, ha jobban belegondolok, nem arra a pálcámra lesz szükség…