Ha elpattan egy húr…

A Roxfortban újra felpezsdült az élet. A diákok megérkeztek, és a tanév kezdetét vette, de persze nem mondható, hogy a megszokott kerékvágásban. Az új tanárok, az új szabályok és az új sötét varázslatok mindenkit – enyhén szólva is – meglepett.
Voltak szülők, akik nem engedték el gyermekeiket, voltak, akik csak McGalagonnyal való beszélgetés után, de akkor is csak a boszorkány kifejezett ígéretére, hogy gondját viseli a gyermeknek.
Minden „régi” tanár nyakába nagy felelősség szakadt, hogy megvédje – McGalagony szavaival élve – a „mocskos halálfalóktól” a diákokat. Immár nem volt elég az elővigyázatosság, mivel házon belül volt az ellenség.

Sofinak is egyre nehezebb dolga volt, hiszen titokba kellett tartania „esti kiruccanásait”, nem csak a testvérpár előtt, de Piton előtt is. Az utóbbi már nehezebb volt, hiszen a férfival nap mint nap találkozott, sőt az éjszakákat általában együtt töltötték, így nehézkes volt minden este valami kifogást találni, hogy miért csak később tudnak találkozni.
- Ha ennyi diákot korrepetálnék, zseniket tudnánk kiállítani – mondta mindig magának, nem kis bűntudattal, egy - egy ilyen kegyes hazugság után.
Ha nem lett volna elég probléma estéit titokban tartani, pluszba még ott volt az is, hogy férjével való – felmelegített – kapcsolatát is palástolni kellett. Már azt is csak McGalagony tudta, hogy ők férj és feleség, nem hogy azt, hogy együtt vannak.
Jobbnál jobb ötleteket találtak ki a magyarázkodásra, de a végső változat egy nagyon diszkrét megoldás lett. Az igazgatói irodából, illetve Piton lakosztályából külön erre a célra egy rejtett kandallót létesítettek, ami jelszóval volt védve, és csak előttük mutatkozott meg. Így feltűnés mentesen tudták folytatni „titkos” életüket.

A hetek gyorsan teltek. Kisebb-nagyobb összetűzésektől eltekintve, nyugodtnak volt mondható a kastélybeli élet.
A diákok felvették az új ritmust, és mivel az újfajta büntetéseket csak a két új tanár, meg persze Frics alkalmazta, így azokkal sem volt túl sok probléma. Bár ez a három ember is elég volt néha.
Sofi többször találkozott olyan diákkal, aki egy –egy ilyen büntetés nyomait hordta magán, vagy a lelkében. Kezdett nagyon elege lenni a halálfalókból, főleg Alectoból. Amicus közel sem volt annyira agresszív és „vérszomjas”, mint nővére. Ha nem az lett volna, ami, még el is tudta volna fogadni. De a boszorkány… Sofinak néha komoly erőfeszítésbe került, hogy nehogy olyat tegyen, ami bajt hozhatna a fejére, vagy elárulhatná valódi kilétét. De szerencséjére, mikor már pálcát emelt volna a nőre, valaki mindig megjelent, aki észhez térítette, és ezekért a felbukkanásokért később mindig hálás volt.
Ám ez a nap más volt. Hideg szél fújt a birtokon, mintegy jelezve a tél közeledtét. Sofi egy jól megtartott óra, és Hagriddal való beszélgetés után a lakosztálya felé tartott. Egy elég elhagyatott folyosóra érkezett, és már épp örült volna, hogy egyedül lehet, és megtervezheti a napja további részét, amikor a következő fordulóban meglátta bájitaltan professzort és Neville Longbottomot. A boszorkány háttal állt neki, így nem láthatta. A fiú meg a félelemtől nem vette észre.

- Egyszer már megmondtam, hogy mi lesz, ha tiszteletlenül beszél velem Mr Longbottom. Nem tűröm el ezt a hangnemet – sziszegte a professzor olyan hangnemben, amitől Neville hátrált egy lépést.
A fiú mindig bátortalan volt. De a minisztériumi eset óta, amiben Harryékkel együtt részt vett, egy kicsivel merészebbé vált, és mivel életét arra látszott feltenni, hogy szüleit megbosszulja, új halálfaló tanáraival szemben stílusa nem mindig volt megfelelőnek mondható. Amit a testvérpár férfi tagja jobban tűrt – bár tőle is kapott már egy két bélyeget, amelyek a büntetésekről árulkodtak -, de a professzorasszony minden pillanatot kihasznált amikor Neville-t kínozhatta, már csak azért is, mert Bellatrix büszke barátjának mondta magát. A fiú pedig nem tétlenkedett az okok szolgáltatásában, és ha egyedül, szemtől szembe kellett állnia valamelyik halálfalóval, minden ereje és tudása ellenére leblokkolt.
A minap is, mikor Ginny Weasleyvel megpróbálták ellopni Piton szobájából Griffendél kardját. A lebukásnál, ahelyett, hogy futott volna, megkövülten állt az igazgató szikrázó szemei előtt. Nem tudta milyen szerencséje volt, hogy Pitonnal találta szembe magát, meg persze azt sem, hogy a valódi kard azóta Harryék birtokába került, nem is akárki segítségével. De hát honnan is tudhatta volna.
- Így most kénytelen leszek megbüntetni – hangzott Alecto hangja kéjesen. – De most egy életre meg fogja tanulni, hogy tisztelje a halálfalókat és a Nagyurat. Crucio! – mondta semmitmondóan. A fiú összegörnyedt a fájdalomtól, majd nyöszörögve a földre zuhant.

- Azonnal hagyja abba! – kiáltotta Sofi. Nem hitte el, hogy ez a mocskos csatlós valóban képes volt megkínozni egy ártatlan gyereket. De hát mit is hitt? Ez ennek élvezet.
A megszólított boszorkány a meglepettségtől megszakította az átkot, és a hang irányába fordult.
- Áh, Melpor professzor – köszöntötte negédes mosollyal kolléganőjét. – Örülök, hogy csatlakozik hozzánk. Betársul a nevelésbe, vagy csak nézi? Az emlékek miatt gondolom, csak nézi – mondta gonoszan csillogó szemekkel. Sofi ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Nem lehet, nem ismerhette fel. Rengeteg idő telt el azóta…
- Megtudhatnám, mire céloz? – kérdezte a tőle telhető legnyugodtabb hangon, csak attól tartott, hogy szíve dobogása fogja elárulni.
- Oh, semmire. Csak az a kis rendreutasítás jutott eszembe, amit a minap az igazgató úrtól kapott – a hideg mosoly az arcán undorító volt.
- Ja igen – mondta Sofi olyan hangon, mint, aki egy kellemes dologra emlékezik vissza. Ez egy pillanatra meg is döbbentette a vele szemben állót. – De visszatérve a jelenbe. Megkérhetném, hogy az efféle, hogy is fogalmazott, rendreutasításokat, ne alkalmazza egy diákon.
- Mr Longbottom pontosan tudja, hogy megérdemelte ezt a kis figyelmeztetést. Ugye Mr Longbottom? – nézett a fiúra, akinek azóta nehezen, de sikerült felállnia.
- Hidegen hagy professzor, hogy maga mit tekint megérdemeltnek és mit nem. De ha még egyszer meglátom, hogy ilyen eszközökhöz nyúlt büntetésképpen, velem fogja szembetalálnia magát. És én védekezni is tudok…- Sofi hangja nyugodt volt, de valami fenyegető érződött belőle, ami Alectot nyugtalanná tette.
- Maga fenyeget engem? – kérdezte élesen.
- Távol álljon tőlem bármi ilyesmi, professzor. Én csak a kapcsolatunk fejlődésének ívét tártam ön elé – Sofi hangja csöpögött a gúnytól és a megvetéstől.
- Mégis mit képzel, ki maga? – kiabálta a boszorkány, mivel a lány modora és hangja kezdte megijeszteni, maga sem tudta miért. Mintha emlékeztette volna valakire…
- Oh, ha ön azt tudná – felelte társa, miközben szemében kis lángnyelve jelentek meg egy pillanatra, csakhogy rögtön eltűnhessenek.
- Velem nem beszélhet senki így. Pláne nem egy ilyen kis felkapaszkodott kurva – Sofi egy másodpercig ledermedt. – Nehogy azt higgye, hogy nem vettem észre, hogy mit akar elérni Pitonnál. Be akar vágódni nála, biztos, ami biztos. És meséljen, Sofi… Sikerült már meghágatnia magát? – a kérdezett arca elsötétült. Önuralma pengeélen táncolt, és a tettlegesség felé látszott billenni. – Na mi történt, csak nem gyenge pontot találtam? – Alecto arcán diadalmas mosoly villant. – Most pedig bemutatom, hogy hidegen hagy az üres fenyegetése, és úgy büntetem azt akit akarok, ahogy jól esik – azzal újra a szerencsétlen fiúra fogta a pálcáját, és az átok már röpült is az áldozat felé, aki fájdalmában már sikított.
Sofiban elszakadt a cérna. Elég volt.

- Obstructo! – kiáltotta a lány. Alecto fél méteres repülés után egy oszlophoz vágódva ért földet.
Sofi lassan elkezdett a nő felé sétálni, aki a kapott ütés miatt lassan tért csak magához.
- Akkor had mutatkozzam be – kezdte –, Sofia Merope Denem – a földről éppen feltápászkodó boszorkány szemei elkerekedtek.
- Ez lehetetlen – suttogta elhalló hangon. A lány lassan kezdte letekerni a kezén lévő anyagot.
- Hadd bizonyítsam be, hogy mennyire igaz – mondta, az alkarján lévő sebhelyet a nő felé mutatva, miközben folyamatosan haladt „áldozata” felé. Alecto szemeiben megjelent a félelem. – Látom felismerte ezt a kedves kis ajándékot, melyet a bátyám adott nekem. Akkor most megmutatom, hogy mennyire hasonlítok rá, főleg akkor, ha nem engedelmeskednek a kérésemnek – Sofi már nem volt önmaga. Elhatalmasodott rajta a vágy, hogy fájdalmat okozzon, hogy büntessen, hogy olyan fájdalmat okozzon, mint amit a háta mögött lévő fiú érzett, aki ebben a pillanatban rémülten nézte az eseményeket.
- Crucio – a boszorkány az őt megrohanó fájdalomtól a földre zuhant, és sikítozva vonaglani kezdett.


A váratlan személy – mint oly sokszor az elmúlt hetek alatt -, most is megjelent, csak kicsit megkésve.
- Sofi! – Piton döbbenetében, még a megszólításról is megfeledkezett. A kép, ami elé tárult elnémította. Neville Longbottom, amint megdermedve áll egy oszlop biztonságában és nézi Sofit, amint az Alectot kínozza. A lány alkarjára nézve, és a bélyeget meglátva, döbbenete kétségbeesésbe ment át. – Sofi! Elég, hagyd abba! - kiáltotta, miközben a kis csoport felé rohant. De a megszólított már nem látott és nem hallott.
- Sofi! – ordította a férfi, de tudta ez itt már nem használ. – Obstructo! – a lányt ugyanaz az átok állította meg, mint nem sokkal azelőtt ellenfelét. Piton látta, hogy a beszámíthatatlan nő - amint kicsit magához tér - folytatni fogja, így megint gondolkodás nélkül kellett cselekednie.

- Stupor Stupor – ismételte meg egymásután kétszer a bűbájt, egyiket Alectonak, másikat Sofinak címezve.
Így, hogy a küzdő feleket egy ideig kiiktatta, volt arra ideje, hogy a halálra rémült fiúhoz forduljon, és a¬mennyi¬re lehet, kikérdezze azt a történtekről. Neville össze-vissza dadogott – már csak a kikérdező személy miatt is -, de makogása elég volt Pitonnak, hogy nagyjából összerakja a történet darabjait. A fiú beszámolója végére ért, majd egy exmemoriammal „gazdagabbá” válva, fel lett küldve a gyengélkedőre, azzal a mesével, hogy rosszul lett a folyosón, elesett és mindene fáj. A fájdalomcsillapítóját megkapja, és ha Poppy rá is jön mi történt, a testvérekre fog gyanakodni – nyugtázta tettét magában Piton.
Figyelmét a nagyobb gond felé fordította. Sofit a vállára vette, míg Alectot a pálcája segítségével lebegtette maga előtt és indult el lakosztálya felé, reménykedve, hogy senkivel nem találkozik útközben.

Sofi egy fotelben tért magához, ám az eszméletvesztés nem csökkentette hevültségét és vágyát, hogy kínozza Alectot.
A másik nő a kanapén feküdt még mindig eszméletlen állapotban, szemléltetvén, hogy rá még nem kerül sor egy darabig. Sofi rögtön pálcája után nyúlt volna, ha nem konstatálja, hogy azt valaki elvette tőle. Ekkor nézett körbe, hogy hol is van, és a felismerés villámként hasított agyába.
- Perselus, hol a pálcám? – kiáltotta idegesen. A tűz még mindig ott égett a szemében.
- Azt most egy jó darabig nem kapod vissza – szólt a hang valahonnan a háta mögül.
A lány felpattant, amit rögtön meg is bánt, mert elszédült, de nem érdekelte. Vadmacskaként rontott rá a férfira, akinek csak pillanatai maradtak, hogy felkészüljön a védekezésre.
- Sofi, ezt azonnal hagyd abba – mondta, miközben a lány ütései elől próbált kitérni.
- Azonnal add ide a pálcám – ordított a lány.
- Úgy érzem, itt az észérveknek nem lesz helyük, de így nem hagysz nekem más megoldást – mondta a férfi, és közelebb kerülve a lányhoz, felkapta a vállára, majd gyors léptekkel – mivel a lány teljes erejéből ütötte a vállát és próbálta rugdosni – a fürdőbe sietett.
Ott nem éppen finomnak nevezhető mozdulattal levágta a lányt a zuhany alá és a jéghideg vizet megnyitva, elkezdte „magához téríteni” a nőt. Egy bűbájjal gondoskodott róla, hogy az ne tudjon mozdulni
- Addig maradsz itt, amíg úgy nem látom, hogy lenyugodtál – ezekkel a szavakkal, kilépett a fürdőszobából és egy hangszigetelő varázslat elvégzése után elindult, hogy kezelésbe vegye a másik nőt is…