Az első veszteségek...

Az első veszteségek...
Stimula – mondta ki a varázsigét, mire a nő szeme felpattant, csakhogy rögtön nyöghessen egyet a fájdalomtól. – Ezt idd meg – mondta, és a kezébe adott egy fiolát. Enyhíti a fájdalmat.
A nőre, miután összeszedte magát, rátörtek az emlékek.
- A Nagyúr húga! Megtaláltam a Nagyúr húgát! Azonnal el kell mondani neki! Oh, milyen büszke lesz – ujjongott a fájdalom engedte legszélesebb mosollyal az arcán.
- Micsoda? Hol találtad meg? És elmondanád mi is történt? – kérdezte Piton tettetett tudatlansággal.
- Most nincs erre időm, Piton! Rohannom kell a Nagyúrhoz – és már kelt is volna fel, ha a férfi nem nyomja vissza a kanapéra.
- Ugye nem akarsz a Nagyúrnak csalódást okozni Alecto? Mi van, ha csak tévedsz – kezdett óvatosan puhatolódzni a varázsló.
- Nem tévedek, láttam a bélyeget. Melpor az. De hol van, és én hogyan kerültem ide? – eszmélt föl az első örömből a nő, és vette észre, hol is van.
- Oh, jó, hogy mondod – pattant fel a mágus. – Ne mozdulj innen – parancsolt rá a nőre, és, hogy bebiztosítsa magát, az ajtóra szórt egy varázslatot, hogy se ki, se be ne lehessen rajta menni.

A fürdőbe benyitva, immár egy magába roskadt nőt talált, aki kicsit remegett a hideg víz hatására. Piton elzárta a csapot és feloldotta az átkot, majd egy törülközőt odadobva a lánynak már ment is kifelé.
- Itt maradsz, amíg érted nem jövök – és mivel a lány nem mutatott ellenkezésre utaló jeleket, kiment.

- Hol is tartottunk? – tette fel a költői kérdést, csodálkozva, hogy a kinn hagyott nő meg sem mozdult. – Jaj, tudom. Mesélj el mindent pontosan, mert ha félrevezeted a Nagyurat, tudod, hogy nem lesz túl barátságos, viszont ha igazad van, segítek elfogni a lányt, és tied lesz minden dicsőség – hatott oda Alecto dicsőség¬é¬hes öntudatára.
A nő mindent pontosan elmondott, egészen onnan, hogy Neville-lel játszadozott, odáig, hogy Sofi kínozta.
Pitonban teljesen összeállt a kép és tudta, mit kell tennie.
- Teljesen igazad van. Biztos, hogy ő az – a nő képén győzelemittas vigyor terült el. Már maga elé képzelte a gazdáját, amint dicséri és jutalmazza őt.
Piton kihasználva az álmodozást, átgondolta az eshetőségeket és cselekedett.
- Engedd meg, hogy én gratuláljak először. Exmemoriam – mondta ki az igét. Alecto bamba képe, már ismerős volt neki, de most nem hagyhatta csak úgy ott.
- Gratulálok neked még egyszer – mondta. A boszorkány zavarodottan nézett rá és megkérdezte: - Mihez is?
- Hogy olyan szépen sikerült megbüntetned Longbottomot – a férfi ekkor már örült, hogy a fiú emlékeiben meghagyta a kínzást. Akkor még nem tudta, miért teszi. Talán egy-két rossz emléket nem sajnált a fiútól, úgysem tartozott soha a kedvencei közé.
- Áh igen – ocsúdott fel a nő, mint akiben világosság nyúlt. – Megérdemelte az a kis mocsok.
- És külön örülök, hogy utána rögtön ide jöttél és elmondtad nekem az élményeid – szólt a férfi a szokásos gúnyos hangnemben -, de ha megbocsátasz, nem élvezném tovább megtisztelő jelenléted.
- Hát kiraksz? Csak így? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal a nő.
- Mindig is tudtam, hogy akar valamit tőlem ez a ribanc. Miért pont én ne kellenék neki, Malfoy meg Lest¬ran¬ge után – gondolta magában Piton, de szavai másról árulkodtak. - Legnagyobb sajnálatomra, egy kutatás kellős közepén sikerült megzavarnod, amit a Nagyúrnak végzek, úgyhogy igen. De esetleg egy alkalmasabb pillanatban… - sóhajtott fel színpadiasan.
- Nem felejtem el – mondta huncutnak szánt mosollyal Alecto, amitől a varázslónak hányingere lett, kifelé menet. – A vacsoránál találkozunk.
- Alig várom – morogta a férfi utána.

- Kifelé – adta ki az utasítást a még mindig csöpögő Sofinak, aki egy szó nélkül követte az parancsot..
Kint megállt a szoba közepén, mint egy kislány, aki tudja, hogy rosszat tett és most várja a büntetést.
- Tudatában vagy annak, hogy mit tettél? – Piton hangja olyan ijesztő volt, mint még talán soha. – Tudod te egyáltalán, hogy mi történhetett volna akkor, ha nem én megyek arrafelé, hanem mondjuk Amicus? Felfogod egyáltalán, hogy ha Alecto valahogy eljut a Nagyúrig, vagy csak egy másik halálfalóig, akkor mindennek vége?! – az utolsó mondatot már kiabálta. Az eddig visszafojtott indulatok és düh most egyszerre tört elő belőle. – Esküszöm, most szívem szerint addig átkoználak, amíg nem könyörögsz, hogy hagyjam abba! Nem…nem…nem – már a szavakat sem találta a méregtől. – Nem jutott el a csöppnyi agyadig, hogy azzal, amit csinálsz ezrek éltét teszed kockára? Nem érted meg, hogy mennyi dolog múlik rajtad, EGYEDÜL rajtad?! De nem is gondolom tovább. Elvesztünk, ha rajtad múlik, nincs tovább.

Sofi remegett. Nem a félelemtől, és nem is a jéghideg vizes ruhájától. Pontosan tudta, hogy a férfinek minden egyes szava igaz, és ez olyan sokk volt neki, amit már nem tudott feldolgozni. Utálta magát. Azért amilyenné – ha csak percekre is – vált, azért amit tett, és azért, hogy most semmit nem tud tenni. Nem tud bocsánatot kérni, mert nem lehet. Hogyan kérhetne olyanért elnézést, amit ő sem tud megbocsátani magának. És soha nem is fog tudni. Igaza volt Perselusnak. Ha rajta múlik, Voldemort győzedelmeskedett volna.

- De vajon nem győzött-e már most? – mondta ki hangosan gondolatait.
- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Piton.
- Olyan voltam, mint ő, Perselus – suttogta, és könnyeit nem tudta visszatartani. – Olyan voltam, mint ő… és én élveztem – zokogott. – Élveztem Perselus, ÉLVEZTEM – kiabálta. Összecsuklott.
A mágus nem tudta mit tegyen. Egy darabig csak nézte a térdelő alakot, aztán odatérdelt mellé, de nem érintette meg, még túlságosan haragudott rá. Hagyta, hogy a nő kisírja magát.


Hosszú percek teltek el, de a lány szeméből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek. Piton felállt és eltűnt a laborjába vezető ajtó mögött. Kisvártatva egy adag nyugtatófőzettel tért vissza, hogy megitassa a lányt.
- Ezt vedd be – Sofi reszkető kézzel vette el az üvegcsét, és felhajtotta annak tartalmát. Nem került sok időbe, hogy könnyei áradata lassulni látszódjon, majd el is apadjon. A varázsló egy zsebkendőt nyújtott felé, majd leült a fotelba, intve a nőnek, hogy kövesse példáját. Sofi a kanapén foglalt helyet.
- Úgy érzem, hogy nincs túl sok értelme tovább sorolnom, hogy miért is volt hatalmas baklövés, amit tettél – törte meg a csendet a varázsló. Sofi csak egy rövid bólintással válaszolt. – Nincs más feladatunk, mint hogy kitaláljuk, hogy hogyan tudjuk fejleszteni az önuralmadat.
- Megoldom – mondta szinte csak maga elé a lány.
- Az imént tanúja voltam, miként is működik ez a „megoldom”, úgyhogy remélem nem sértelek meg, ha azt mondom, inkább ne oldd meg – mondta gúnyosan. – Azt hiszem, az lesz a legcélravezetőbb egyelőre, ha nem beszélsz többet a kolléganőddel. Legalábbis addig, amíg meg nem tanulsz a végtelenségig uralkodni magadon. Nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen közjáték még egyszer az életben megtörténjen. Így, kénytelen leszek a kezembe venni a dolgokat drága feleségem –mondta az utolsó szót kihangsúlyozva. Sofi felkapta a fejét.
- Jól érzem, hogy tudod, mire akarok kilyukadni? – kérdezte kicsit gonoszan Piton.
- Sejtem, de nagyon remélem, hogy nem lesz igazam.
- Látsz más lehetőséget Sofi? Hogy érjem el, hogy ne beszélj Alectoval? Mert magadtól nem fogod betartani, abban biztos vagyok. Nem jókedvemből teszem, de muszáj lesz kihasználni, azt, hogy a férjed vagyok, és így urad is egyben – a boszorkány nem szólt, csak csalódottan nézett férjére.
- Ne nézz így rám, mert nem érsz el semmit, de mintha ezt már mondtam volna neked.
- Perselus, hadd próbáljam meg. Ezek után, valószínűleg én sem bíznék meg magamban, de kell egy esély. Ha ez segít valamennyit, utálom magam, és így önsanyargatásból is be fogom tartani a „ parancsot” – mondta teljesen komolyan.
- Ne utáld magad, mert azzal senkin nem segítesz. Magadnak pláne nem tesz jót. Ha megtörtént volna, ami hála Merlinnek, nem következett be, akkor utálhatnád magad. Remélhetőleg, egy életre megtanultad a leckét.
- Úgy beszélsz velem, mintha egy rossz gyerek lennék.
- Mert néha úgy viselkedsz, mint egy eszetlen kölyök.
- Tehát, akkor nem jászod ki a kártyád?
- Nem is tudom mi történt velem, de nem. De holnaptól önuralmat tanulsz, méghozzá megdönthetetlent. És tesztelni foglak, a legváratlanabb pillanatokban… Remélem ezzel a döntésemmel nem indítottam el egy lavinát, ami örökre elvesz mindenfajta lehetőséget a győzelemre – tette azért még hozzá. Maga sem tudta, miért választotta ezt az utat, de valahol tudat alatt érezte, hogy így kell tennie. – Az öreg is ezt tette volna – gondolta, majd azon nyomban hányingere lett önön érzelmességétől. - Ebből elég volt, vissza a régi Pitonhoz – dörrent rá saját magára.


Csillagos este köszöntött a Roxfortra. Majdnem egy hónap telt el a történtek óta, és még mindig minden rendben ment, mármint a körülményekhez képest. Sofi, ígéretéhez híven Alectoval minden fajta érintkezést került, Perselus pedig ezen a téren kicsit megnyugodhatott.
Együtt ültek a lány lakrészében. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nyugodtan, egyedül tudtak beszélgetni. Perselus éppen egy történet közepén tartott, amikor a boszorkány ijedten a karjához kapott, a beléhasító fájdalom miatt. A férfi figyelmét sem kerülte el a rég nem látott mozdulat.
- Mi baj van? – tette fel a nyugtalan kérdést, de választ nem kapott. Sofi az esélyit latolgatta. Ha most megint „használja” a sebhelyét, lelepleződik Perselus előtt, mert nem fogja tudni vele elhitetni, hogy most csinálta először. Ebből hatalmas veszekedés lesz, ezt látta előre. De érzete, hogy nagy baj van, ez nem a szokásos fájdalom volt. Ha most nem tudja meg, hogy mi történhetett, akkor lehet, hogy valakinek az életébe fog kerülni. Vagy még rosszabb…
- Perselus, most olyat fogok tenni, amit ha megtudsz, valószínűleg az első reakciód az lesz, hogy megátkozol. De remélem előbb-utóbb megérted, hogy nem tehetek mást – mondta, miközben merően a férfi szemeibe nézett.
Felhúzta pulóverének az ujját, és lassan kezdte kioldani az anyagot.
- Mit csinálsz? – kérdezte rosszat sejtve a férfi, de választ nem kapott.
Sofi végzett a kötés leoldásával, egyenesen a varázsló szemeibe nézett, majd a sebhelyre tekintve belemélyedt bátyja gondolataiba. Piton későn próbált reagálni, és tudta, hogy a folyamat innentől kezdve megállíthatatlan.
- Szent Merlin! – sikított fel a nő, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a látottaktól. Ebben a pillanatban Dob¬by - a házimanó - jelent meg a szobában, valami tükörfélét tartava kezeiben, de Piton nem tudta volna megmondani, hogy mi is az pontosan. Mikor a másik kettő elkezdett beszélgetni, úgy érezte magát, mint aki egy jól összeszokott páros tervszövögetésébe csöppent, mint idegen harmadik, és tulajdonképpen, semmi keresnivalója ott.
- Sofi úrnőm, Harry Potter uram bajban van, társaival együtt.
- Igen Dobby, tudom. És nagyon kell sietnünk, mert úton van, méghozzá elég sietősen.
- Dobby oda tud menni, Dobby el tudja hozni őket – Sofi úgy nézett a manóra, mint a hadvezér, aki tudja, halálos veszedelembe küldi a katonáját. De ő nem mehetett… Oda nem.
- Siess Dobby. Mentsd ki őket onnan. De könyörgöm, vigyázz magadra.
- Dobby siet, úrnőm – mondta a manó, majd halk pukkanással köddé vált.
Sofi gondterhelten nézte a helyet, ahol egy pillanattal ezelőtt még a manó állt. Rossz érzés kerítette hatalmába, tudta, hogy valakit ezen az estén el fog veszíteni.
Férje felé fordult. Annak szemeiben értetlenséget, féltést és dühöt látott.
- Potter? –kérdezte a férfi, egyelőre kitérőn. A lány csak bólintott.
- Perselus, kérlek. Mindent meg fogok magyarázni, de ne most. Ez most nem az az időpont. Valami szörnyűség fog történni – a férfi csak nézte a kimerültségtől a lábán alig álló nőt. Aggódott, és egyben végtelenül dühös is volt. El tudta képzelni, hogy Sofinak egy-egy ilyen kapcsolatért milyen „árat” kell fizetnie, és az a biztos tudat, hogy a nő nem most csinálta először, még jobban dühítette.
- És én nem vettem észre – korholta saját magát félhangosan.
A boszorkány ezt már meg sem hallotta. Csak nézett kifelé az ablakon, mintha látná a távolban lezajló képeket, miközben csak rémesebbnél rémesebb gondolataiban merült el.

Órákat vártak így csendben. Piton többször megpróbált ráparancsolni a lányra, hogy feküdjön le, de az mintha meg se hallotta volna, járkált tovább fel s alá, csak, hogy utána újra hosszú perceket töltsön el az ablak előtt, a sötétségbe bámulva.
Mindketten tehetetlenek voltak. Az egyik, mert nem rohanhatott segíteni, a másik, mert pontosan nem tudta mi történik és mert nem rohanhatott segíteni. A varázsló annyit tudott tenni, hogy leerőszakolt egy adag erősítő főzetet a lány torkán, amit idő közben odavarázsolt.

Már hajnalodott. A horizonton megjelentek az első fénysugarak. Más esetben ez lett volna a legszebb és legkedveltebb időszaka a lánynak, de most nem is vette észre a változást. Az ereje rohamosan fogyott. A férje, aki szintén egy szemhunyásnyit sem aludt, azon volt, hogy ha kell erőszakkal, de alvásra bírja kedvesét. Ám ebben a pillanatban egy bagoly halovány alakja tűnt fel a Tiltott Rengeteg felett, amit Sofi azonnal észrevett. Először csak azt hitte, hogy egy vadászatból érkezett példány, de aztán egyre biztosabban látszódott, hogy az állatnak célja van. Sofi egy rántással kinyitotta az ablakot, hogy a madár berepülhessen rajta.

Türelmetlenül vette el tőle a levelet és olvasta a rövid, pár sorból álló üzenetet: „Szomorú napot köszönt a hajnal. Egy kis baráttal kevesebb van nekünk. A nagyok gyásza hatalmas, de közös, mindenki általi. B&F”

Piton olvasta a levelet, de csak második olvasásra fogta fel, mit is jelent a tartalma, és azt is csak azért, mert ismerte a „történet” szereplőit.
Sofi összeroskadva zokogott a földön. Hát megtörtént… Megint egy ártatlan, bűntelen teremtménynek kellett meghalni, a bátya miatt.
Rátörtek a régi emlékek. Amint a konyhába megy pár finom falatért, vagy csak szomorúan beszélgetésre vágyva. Ahogy, mint tettestársak sugdolóznak egy–egy bevetés után, örülve a sikernek. Senki nem tudta, hogy neki, Voldemort húgának egy – a bátyja által oly annyira megvetett – jó barátja van a Roxfort falain belül. Egy igaz barát, aki mindig ott volt mellette. Egy olyan barát, aki az ő fajtáját kevéssé érintő ügyért az életét adta.

Pitont is megrázta a hír. Bár neki nem volt olyan kapcsolata az elhunyttal, mint amilyet Sofi alakított ki az évek során, de egy kedves ismerős volt számára is. Átölelte kedvesét, így osztozva annak gyászában, hisz többet nem tudott tenni, akármennyire is szeretett volna.

Ezekben a percekben valahol távol egy varázsló, barátját gyászolva, tisztelegve emléke előtt, kézzel faragta kőbe a feliratot: „Itt nyugszik Dobby, a szabad manó”