Nem fogok kiabálni...

Nem fogok kiabálni...
Az első hó, óriási paplanként fedte be a Roxforti birtokot. A diákok viháncolva hócsatáztak, majd – Frics nem kis bosszúságára – a cipőikről leeső hóval, telehordták a folyosókat.

Két nap telt el a szörnyű események óta, Sofi pedig egyre inkább érezte, hogy a Pitonnal való, kellemetlennek ígérkező beszélgetést, egyre nehezebb lesz halogatni. De minden leendő fejmosás és vita ellenére, nem volt hajlandó befejezni esti „akcióit”.

Pitonban volt annyi együttérzés, hogy a veszekedéssel nem nehezítette meg a lány helyzetét. Azonban, ahogy a napok teltek, dühe nemhogy csökkent, de még nőtt is. Egyre jobban belelovalta magát a tudatba, hogy a nő – valószínűleg minden este az életét kockáztatva -, hónapokon keresztül becsapta őt.
Egyre többet gondolkodott azon, hogy mit is mondhatna, vagy mit tudna tenni, hogy a lányt rávegye az „engedelmességre”. Hiszen, ha az eddigi viták ennyire nem érintették meg a lányt, elég nehéz helyzet állt elő, ugyanis akkor senki és semmi nincs hatással rá.
Minden eszmefuttatása ellenére, úgy döntött, hogy – hozzá nem illő módon – vár. Figyeli a nőt, hátha Dobby halála elég nagy megrázkódtatás volt ahhoz, hogy felhagyjon ezzel az életmóddal. A lelke mélyén tudta, hogy ez nemhogy visszafogja, de még fel is fogja tüzelni a lányt, de azért reménykedett.

Késő este volt. Az iskola lakóinak többsége már nyugovóra tért.
Perselus Piton fáradtan rótta a folyosókat, egy – egy kósza diákra vadászva. Bár igazgató volt, ettől a kis „szórakozástól” nem volt szíve megválni. Az ötödik emeleten éppen Sofi ajtaja előtt haladt el, és hirtelen felindulásból bekopogtatott. A mai nap szinte csak percekre látta felesége kialvatlan és kimerült arcát, úgy hogy egy kis beszélgetést kifejezetten okos lépésnek tartott.
A kopogásra nem érkezett válasz. A férfi türelmetlenebb ember volt annál, mint hogy kopogtatva várja, amíg valaki ajtót nyit neki, így elmormolva a jelszót és az ellenátkokat, kinyitva az ajtót, belépett a sötét szobába.
- Nagyon remélem, hogy csak alszik – morogta vészjóslóan az orra alá. Körbejárta az egész lakosztályt, és minden egyes szoba után, mérge egyre jobban nőtt.
- A szentségit – káromkodta el magát, majd indulataitól vezérelve minden mozgatható tárgyat a falnak vágott, Hajnal nem kis ijedtségére.

Fél órába telt, hogy úgy ahogy megnyugodjon, de a döntés, amely megfogalmazódott benne, semmi jóval nem kecsegtetett. Leült az egyik fotelbe és várt.

Sofi lassan közeledett a kastély felé, karján a Lucius Malfoytól „kapott” hatalmas vágással – amit már úgy ahogy sikerült ellátnia. De mégis boldog és elégedett volt, hiszen tervét sikerült véghezvinnie, és megbosszulta Malfoyon Dobby halálát, ez pedig mindennél többet ért.
Szíve mélyén örült, hogy senkivel nem találkozott, ugyanis nem volt kedve magyarázkodni, vagy éppenséggel veszekedni.
Szobájába belépve az éppen kezében lévő pálcájával rögtön a kandalló felé intett, mivel ebben a havas rideg időben teljesen átfagyott, majd a fürdő irányába indult, hogy egy jó zuhannyal le tudja zárni a napot, és megnyugtatni a lelkét. De ahogy megfordult, egy fekete, villogó szempárral találta szemben magát, amelyben a tűz fényétől olyan félelmetes lángok lobogtak, hogy Sofi hátán végig futott a hideg.
Piton tetőtől talpig végigmérte a lányt, rögtön észrevéve annak véres ingét, de abban a pillanatban semmi nem érdekelte, csak a lelkében fortyogó düh.
- Nem fogok kiabálni veled – kezdte, olyan nyugodt hangon, mely jobban megfélemlítette a lányt, mintha a férfi kezet emelt volna rá -, és veszekedni sem fogok – a visszafogott indulatot tapintani lehetett a levegőben. – Nincs értelme annak, hogy bármiről megpróbáljalak meggyőzni ész érvekkel. Feladom! – egy pillanatra elhallgatott. – Semmilyen más lehetőséget nem hagytál nekem – itt mélyen a lány csillogó szemébe nézett, amely nem éppen a bátorság jeleiről árulkodott.
- Mint FÉRJED, megtiltom, hogy mostantól elhagyd a Roxfortot. Megtiltom, hogy akár egy pillanatra is átlépd a birtok határait, És megtiltom, hogy még egyszer, egyetlen egy pillantást vess a sebhelyedre. Ja, és ez nem kérés volt, hanem parancs.
Sofi egy pillanatra megbénult. A lány, mindenre számított – ordibálásra, őrjöngésre, talán még pofonokra is -, de erre az egyre nem.
- Tessék? – ennyi tudott mondani döbbenetében, majd leült és a lobogó tűzbe bámult. A helyzethez nem illő nyugodtság töltötte el, és elkezdett gondolkodni. Maga sem tudta, mit érez…
De ez most mindegy is, hiszen nincs visszaút. A férje parancsát nem tudja semmissé tenni. Ugyan nem tudta, hogy milyen következményei lennének engedetlenségének, de valószínűsítette, hogy az ősi mágusok nem voltak túl elnézők az asszonyi „fegyelemsértéssel” szemben, így a következmények sem lehetnek finomkodóak.

Egyszerre volt felháborodott – hiszen őt nem lehet csak így irányítani -, mérges – hiszen ez a módszer, az egyik általa legelítéltebb dolog volt -, és megtört – hiszen a férje ilyen eszközökhöz folyamodott a vele szembeni „csatában” -. De lassan egy másik érzés is beférkőzött a tudatába. A szomorúság, a megbánás és a lelkiismeret-furdalás, saját csodálkozását is elnyerve.
Ugyanazt tette Pitonnal, mint amit hosszú időn keresztül a férfi tette vele, Dumbledore-val karöltve.
Persze ez az ügy nem olyan mértékű, mint amit a két varázsló tett, de akkor is. Kihasználta férje bizalmát, és becsapta őt. Pontosan tudta, hogy mi játszódhat le a mágusban, hiszen emlékezett saját emlékeire, a végtelen csalódás érzésére, és a megtörtségre.
Elszakította tekintetét a lángok lebilincselő látványától és megszólalt.

- Bocsáss meg, Perselus – suttogta.
Most a férfin volt a sor, hogy megdöbbenjen. Veszekedést, szitkozódást várt reakciónak, vagy legvégső esetben dühös belenyugvást, de bocsánatkérést soha.
Valamilyen, mardekáros csapdára gyanakodott, de Sofi szemeibe tekintve, miden kétsége megszűnt azzal kapcsolatban, hogy a lány nem lenne őszinte.
Óriási késztetést érzett arra, hogy legilimentálja kedvesét, de sikerült leküzdeni sötét vágyát, még ha nagyon nehezen is.
-Megbocsátasz nekem, Perselus? - kérdezte a boszorkány.
- Nem mindegy az neked? Nem fogom megváltoztatni a parancsomat, így sem, úgy sem.
- Nem is akarom, hogy megváltoztasd, annyit szeretnék, hogy megbocsáss nekem.
- Ha ez neked ennyit számít, hát tessék…, megbocsátok – mondta a varázsló érzelmektől mentes hangon, de a lelke mélyén komolyan gondolta.
- Köszönöm – válaszolt a lány, majd felállt és a fürdő felé vette az irányt, hogy elrejtse könnyeit a mágus elől.

Piton útjába állt, és vállait megfogva megállította. Egyik kezével letörölte e könnyeket, majd megszólalt.
- Miért csaptál be, Sofi? - kérdezte olyan, hangon, amelynek hallatán a nő lelkébe „tövisek fúródtak”. – Miért kockáztattad az életed, olyan emberekért, akihez semmi közöd? Miért?
- Azért, mert tudtam, hogy megtiltanád. És, hogy miért kockáztatom az életem idegen emberekért? – hallgatott el egy pillanatra. – Azért, mert tartozom ennyivel mindenkinek. A bátyám egy hidegvérű gyilkos Perselus. Több embert ölet és kínoztat meg naponta, mint ahánnyal én találkozom, pláne, mióta meghozták a sárvérűek elleni törvényt. Ha nem tennék valamit, ha nem próbálnék segíteni az embereken, nem tudnék a tükörbe nézni. Ha csak egy embert tudok megmenteni, azzal, hogy az életemet kockáztatom, nekem az is elég, hiszen egyel kevesebb, akinek a vére a bátyám kezéhez tapad. Ha még ezt sem tenném meg, nem tudnék tükörbe nézni. De most már vége van, annyira vége van...