Immortalis

A karácsony közeledtével a kastélyban egyre jobban eluralkodott az ünnepi hangulat. A tanárok mindent megtettek annak érdekében, hogy a diákok, ha csak egy kis időre is, de elfelejtsék a szörnyűségeket, amik családjaikkal, ismerőseikkel, vagy csupán idegenekkel történtek.
A folyosókat fagyöngy csokrok és fenyő füzérek ékesítették, amiken apró varázsfények tündököltek. A nagyteremben már jóval a megszokott időpont előtt megjelent egy - két apró dísz, majd fokozatosan az egész terem elnyerte ünnepi pompáját, a diákok, és a legtöbb tanár örömére.

Sofia Melpore professzor a szobájában üldögélt, egy csésze forró csokival a kezében, bámulva a lassú, ám annál sűrűbb hóesését. Imádta ezt csinálni az utóbbi időben. Ilyenkor egy pillanatra meg tudott feledkezni gondjairól és gondolatairól. Egy másodpercre boldog és nyugodt volt.
Az elmúlt időszak elég unalmasan telt a lány számára. Azokat az órákat, amiket „a régi szép időkben” „vadászattal” töltött, most jobb híján a könyvtárban töltötte, vagy segített kollégáinak a díszítésben.
A harc folytatása a halálfalók ellen, férje parancsa óta lehetetlen volt.
Egyszer ugyan megpróbálkozott a lehetetlennel - meg akarta nézni sebhelyét -, de a hátába hasító égető fájdalom, és az azt követő mély, vérző vágás megállította és jobb belátásra bírta.
Még most is érezte a hátán lévő sebet, bár igaz, ami igaz – egy kis gúnyos mosoly és kárörvendő arckifejezés keretében -, Perselus ellátta a sérülést, nyugtázva magában, hogy ezúttal valóban nincs mitől féltenie feleségét, mivel annak esze ágában sem lesz újfent kísérletezni.

Így hát Sofi ablakában üldögélt, és immár egy könyvet olvasott, amit előző nap este talált a könyvtár zárolt részlegében, és akkor elég ígéretesnek tűnt. Málladozó gerincéről ezt a címet lehetett leolvasni: Certamen contra diabolus*.
Ahogy belelapozott a könyv elsárgult lapjaiba, egy megdöbbentő ellenátokra talált. Elkezdte olvasni a bekezdést, de egy pillanatra a lélegzete is elakadt, mert nem akarta elhinni, amit olvas:
„Ezekben a gondterhes időkben, közösségünk nagyja, nem tudja, hogy a halálos átok ellen létezik ellenállás. Igaz azonban, hogy csak nagy hatalmú mágusok tudják használni ezt a fajta mágiát, de hatása nem marad el. Mindenkit óva intek e mágia felelőtlen használatától, hiszen a varázs halállal is járhat. Ám ha valaki mestere lesz, nem csak saját, de másik embertársa életét is megmentheti vele, a halál és a gonosz karmaiból…”

Sofi itta a szavakat, melyek oly lehetetlennek tűntek a számára, de ha mégis igazak, akkor minden megváltozhat.

„… üresítsd ki az elméd, és ne féld a halált, hisz úgy is eljön érted, ha sorsod azt kívánja. Mondd ki a varázsigét: IMMORTALIS**. Ha a varázs elérte a kívánt hatást, szemeid előtt ezüstös csillogás jelenik meg, amit csupán te láthatsz. Ha nem sikerült, köszöntsd boldogan szeretteid a túlvilágon.”

Sofi nem volt teljesen biztos a sikerben, hiszen ha ilyen valóban létezik, a halálfalók és sötét varázslók miért nem tudtak róla.
Az rendben van, hogy nem sokan tudnák használni, ha valóban akkora mágikus erő kell hozzá, de akkor is lehetnek néhányan, akik alkalmazhatnák – gondolkodott a boszorkány. – Mondjuk az is igaz, a halálfalók jobban félnek a haláltól, mintsem ilyen dolgokkal hazardíroznának, no meg, ahogy ezt a könyvet nézem, talán középkori lehet. Akkoriban még elég kevés másolatot készítettek a művekről, ha egyáltalán készítettek – folytatta gondolatmenetét. – Persze, mindenre lehet magyarázat. De ha csak egy kis esélye is van annak, hogy működjön, akkor mindent meg fogok tenni, hogy tökéletesen megtanuljam ezt a varázslatot. No meg teljes titokban kell csinálnom. Ha bárki megtudja, főleg Perselus, nekem annyi. Már megint azzal jönne, hogy az életemmel játszom, ami mondjuk igaz is lesz. De nem érdekel…
A következő egy hétben, ami a karácsony előtt maradt, minden szabadidejét az elmélet elsajátításával töltötte. Nem volt egyszerű a dolga. Az elme kiüresítése ugyan ment neki, hiszen nem volt rossz okklumentor, de a halától való félelem leküzdése…, az már nehezebb. Mert minden normális élő és gondolkodó lény fél a haláltól. Így ez volt a feladat nehezebbik része. Pláne úgy, hogy a sikerben sem lehetett biztos, hisz valódi ellenséggel és átokkal még nem nézett szembe, így nem is tudta tesztelni az elért eredményt.

Elérkezett a szenteste napja. Sok diák maradt a kastélyban szüleik döntése miatt, akik a Roxfortban nagyobb biztonságba tudták gyermekeiket, még a három halálfaló ellenére is.
Az esti lakomának gyorsan vége szakadt. A diákok telt hassal és a reggeli ajándékokat várva mentek lefeküdni.
Sofi is egyenesen a szobájába ment, ugyani a kicsit már ittas Alectot még annál is kevésbé tudta tolerálni, mint a józant. Férje a kedvenc ablakában talált rá, ismét csak egy nagy bögre kakaót szorongatva – attól mindig jobban aludt.
- Minden rendben van?
- Igen Perselus. Csak tettem neked egy ígéretet és már nem álltam távol attól, hogy megátkozzam azt a hárpiát – a férfi elmosolyodott. Szerette, amikor kedvese ilyen módon dühöngött, valahogy még szebbé tette.
- Azt hiszem, azon tudok segíteni, hogy a feszültséget le tudd vezetni – mondta ravasz hangon, egy csintalan mosollyal az arcán. Lassan simogatta a boszorkány nyakát, elégedett hangokat kicsalva a kényeztetettből.
- Valóban? – váltott át Sofi is a huncut, de csábos mosolyára.
- Ha leteszed a kakaódat, mélyebben is beavatlak az ötletembe.
- De ez a kulcsa a nyugodt és pihentető alvásomnak – kérette magát még kicsit a nő.
- Alvás? – mondta tűnődve a varázsló, mintha kicsit elgondolkodna. – Arról ne is álmodj…

Az ablakon beszűrődő halvány napsugár ébresztette a lányt. Férje keze óvón ölelte át, de tulajdonosa még mindig aludt. Sofi óvatosan próbálta lefejteni magáról a karokat.
- Nem mész sehova – mondta egy dörmögő hang, és a két kéz még jobban ölelte a lányt.
- Jó reggelt drágám – felelte boldogan a nő. Régen volt ilyen csodálatosan vad, de mégis meghitt éjszakája a férfival. – Juj, ajándékok – sikkantott fel izgatottan, mikor meglátta a halmot a lábuknál.
- Néha elfelejtem, hogy egy kislányt vettem feleségül – mondta tettetett rosszallással Piton, de már ő is felült, hogy szemrevételezze a csomagokat, amik valószínűsíthetően, nagy részben feleségéé voltak.
- Ez a tied – adta át a boszorkány ajándékát kedvesének.
- Köszönöm – felelte a férfi, és a lány izgatott pillantásaival követve, kibontotta a csomagot. – Oh! – ennyi jött ki a száján döbbenetében.
- Örülsz neki? – kérdezte a lány reménykedve.
- Mindjárt megmondom, de előbb nyisd ki a sajátodat.
Sofi rögtön a Perselustól kapott ajándékért nyúlt, és gyorsan bontogatni kezdte. Megdöbbenésében, csak hangosan nevetett.
- Köszönöm, nagyon örülök neki – ugrott a mágus nyakába.
- És én is. Nagyon köszönöm – mondta a férfi.
Ugyanazt kapták a másiktól. Persze Sofi gondoskodott arról, hogy Pitoné sokkal férfiasabb legyen. Egy vékony ezüstláncon, kis ezüstbe foglalt üveg fiola, amiben most színtelen folyadék volt.
Mind a ketten tudták mire való. Egy – egy kis tükör tartozott az üvegcsékhez, amelyek azt mutatták, színük változásával, a másik félnek, hogy a másik milyen helyzetben is van. Nyugalomban, veszélyben, halálos fenyegetésben. A plusz az volt, hogy egy varázsige segítségével, a pontos tartózkodási helyet is megmutatta a tükör. Így most már biztosak voltak abban, hogy egymás segítségére tudnak sietni, bármi baj is legyen. Persze ennek Perselus és Sofi is kevésbé örült, hiszen jobban féltették egymás életét, mint a sajátjukat, de ha már a sor így hozta, hát legyen.
A boszorkány a szükség szobájának közepén állt. A szoba már csak „utasításra” várt – vagyis arra, hogy Sofi felkészüljön -, hogy küldje az első halálos átkot a nő felé. Ez volt az egyetlen módja, a gyakorlásnak. Mikor Sofi rájött erre, kicsit megijedt, de most ott állt, összpontosított, és döntött.
Az ajtó kivágódott.
- Sofi ne! – kiáltotta a berohanó varázsló, de már késő volt. Egy zöld fény villant.
- Immortalis!...

* Certamen contra diabolus - latin, harc a sötétség/rossz szellem/ördög ellen
**immortalis - latin, halhatatlan