A tanítás kezdete

Egy pillanatra ezüst derengés sejlett fel a szeme előtt, majd minden elsötétült.
Egy jó adag víz ébresztette fel, ami a Piton kezébe lévő pohárból érkezett egyenesen az arcába.
- Mit csinálsz? – kiáltott fel, miközben nedves arcát törölgette az ingujjával, de miután meglátta férje villogó mély fekete szemeit, elhallgatott.
A varázsló – hozzá nem illő módon – nem tudott megszólalni. De nem a döbbenettől, hanem a haragtól, az őrjöngő dühtől.
- Mi a fenét képzeltél?! – sziszegte a fogai között. – Be foglak záratni, esküszöm megteszem. Egyenesen küldelek a Szent Mungóba, sőt nem, én magam foglak benyugtatózni! - megfogta a lány karját és egy durva húzással felrántotta a földről. Megfogta mindkét vállát és erősen megrázta. – Mégis mit képzeltél, mit csinálsz?! – üvöltötte egyenesen az arcába. – Meg akartál halni, komolyan meg akartál halni?!
- Perselus, kérlek, ez fáj!
- Valóban?! Fáj?! – egyik kezével elengedte a nő vállát és akkorát ütött a falba, hogy nem csak a falban maradt nyoma, de valószínűleg – a reccsenésekből ítélve – néhány ujja is eltörött. Majd azzal a lendülettel ellökte magát a lánytól, és elkezdett fel–alá járkálni, mint egy dühöngő vad. – Te felfogtad azt, hogy mit tettél, és hogy mi történhetett volna, ha nem jön össze a varázslat?! Nem, te tényleg nem vagy épp eszű!
- Honnan tudsz a varázslatról? – kérdezte Sofi meglepődve, mintha hidegen hagyta volna Piton „rohama”.
- A szobádból jövök, megtaláltam a könyvet. Remélem, nem kell tovább mondanom, és így is összerakod… - Sofi a nyakában lévő lánchoz nyúlt, és minden összeállt a fejében.
Arra gondolt, hogy milyen jó lenne leülni. Abban a pillanatban két kényelmesnek látszó fotel jelent meg, közvetlenül mellette. Úgy néz ki, a szoba a társaságára is gondolt. A férfi egy pálcaintésére egy kis asztal és egy tál étel jelent meg.
- Egyél – vetette oda a lánynak. Az egy zokszó nélkül nyúlt a szendvicsek után.
-
Egy jó óra is eltelhetett, mire Piton úgy ahogy lenyugodott és ő is leült a fotelbe.
- Nem tudom mit csináljak veled, Sofi – csóválta meg a fejét a mágus. – Mit mondhatnék, vagy tehetnék, hogy észhez tudjalak téríteni?
- Semmit, és ezt pontosan tudod te is – válaszolt Sofi. – Ilyen vagyok, és ezen senki nem tud változtatni.
- De igen – vágta rá a férfi azonnal. – Rád szórok egy bénító átkot, és bezárlak a szobádba, ha azt kell. De még egyszer nem hagyom, hogy idáig eljuss.
- Márpedig én gyakorolni fogom ezt a varázslatot, nem tilthatod meg!
- Oh, dehogy nem – villant meg fekete szem.
- Nem Perselus, ezt nem játsszuk el még egyszer! Nem parancsolhatsz nekem! A férjem vagy, de ez nem jogosít fel arra, hogy rendelkezz az életem felett! Az a sajátom, és én döntöm el, mit teszek vele.
- Tényleg nem fogod fel, hogy itt nem erről van szó? Abba nem is gondoltál bele, hogy mi lett volna akkor, ha most meghalsz?! Hogy milyen bánatot okoztál volna vele az embereknek? Hogy milyen fájdalmat okoztál volna nekem? – elhallgatott. Ez nem lehet ő, ezt nem ő mondta. Soha nem volt ilyen érzelgős, és soha nem is lesz. Elég volt ebből, ideje visszatérni a régi Pitonhoz. – Nem fogod ezt tovább csinálni, és ez parancs! Nem érdekelnek az érzelmi kitöréseid, úgyhogy bele se kezdj!
- Miért csinálod ezt? Miért kell előttem is felvenned ezt a maszkot? És miért hátráltál meg rögtön, ahogy egy kicsit szóba jöttek az érzelmeid? Ezt annyira utálom!
- Ez ellen bármikor tehetünk – felelte a férfi keményen. – Csak egy szavadba kerül és semmi közünk nem lesz egymáshoz!
- Perselus az ég áldjon meg! – meg akarta simogatni a férje arcát, de az durván megfogta a kezét.
- Nem, ezt most nem úszod meg ennyivel! Tereled a szót össze-vissza, csak a lényegre nem.
- Nincs lényeg, Perselus! Megtanultam egy ellenátkot, ami sokat segíthet nekünk az utolsó harcban. Nem fogok magyarázkodni, sem megbánni, sem bocsánatot kérni. Sikerült egy olyan varázslatot véghezvinnem, ami csak nagyon keveseknek sikerülhet. Úgyhogy igenis örülök, sőt büszke vagyok magamra. A férjem vagy, de azt csinálok, amit akarok. Nem fogom hagyni, hogy irányíts! Most nem.
- Mit hiszel, hogy van választásod?
- Igen van – válaszolt a lány olyan hangsúllyal, ami egy pillanatra megdöbbentette a férfit.
- Tessék?
- Nem fogsz rajtam uralkodni! Ezt egyszer hagytam az életemben, de soha többé nem fogom.
- És mégis, mit akarsz tenni? – Sofi lehajolt és felvette nemrég elejtett pálcáját, majd a férfire fogta.
- Ha nem hagysz nekem más megoldást, meg foglak állítani, mielőtt bármit is mondhatnál – a férfi gonoszul felkacagott.
- Azt hiszed, hogy meg tudnál állítani? – kérdezte suttogva, és elindult a nő felé. A pálca már a nyakának szegeződött. – Akkor csináld! Gyerünk, védtelen vagyok, így a legegyszerűbb.
- Nem akarlak bántani. És nem is foglak, amíg nem próbálsz parancsolgatni.
- Valóban? Hát akkor megparancsolom, hogy mostantól…
- Pofix – kiáltotta a boszorkány, de mielőtt még átka elérte volna a célszemélyt, az már válaszolt is rá.
- Reducto – Sofi visszaesett a székébe, miközben pálcája a földön landolt.
-Lassú vagy Sofi, nagyon lassú – mondta Piton, minta egy tanár. – De próbáld újra – nyújtotta a nő felé az elejtett pálcát.
- Miért csinálod ezt?
- Ami az illeti, büntetésnek sem lesz rossz. No meg tanulni akartál, nem? Te, aki halálfalókkal harcoltál, és olyan bűbájt tudsz, amit csak nagyon kevesen, egy egyszerű rontást nem vagy képes véghez vinni. Hogy maradtál egyáltalán életben?
- Tessék? – a boszorkány arca elborult a dühtől.
- Ez az, kezdesz dühös lenni. Nagyon jó, akkor lássuk mire vagy képes. Bár nem számítok túl sok sikerre.
- Nagyon alábecsülsz engem Perselus! – mondta a lány, fenyegetően.
- Valóban? Akkor lássuk, mire vagy képes? Vagy csak úgy megy, ha hátba támadsz valakit, vagy ha csak simán nem számítanak rád?
- Hagyd ezt abba, mielőtt…
- Mielőtt? – kérdezte gonosz mosollyal a varázsló. – Semmit nem tudsz tenni velem. Az átkod szellője sem tud elérni hozzám.

Sofinak ennyi elég volt. A büszkesége nagyobb volt, sem mint hogy ezt eltűrje…
- Obstructo –kiáltotta.
- Obscuro – felelte rá a férfi, miután egy pillanat alatt kivédte az átkot. Sofi úgy érezte, megvakult. A „szembekötő” átok közvetlenül érte, mielőtt bármit tehetett volna. A férje borzasztóan gyors volt.
- Ez lassabb volt, mint az előző – mondta a mágus lekicsinylően. – Épp itt volt az ideje, hogy adjak neked egy órát.
Sofi szinte már őrjöngött. Elmormolt egy ellenátkot, és újra szembenézett „ellenfelével”.
Dühe elvakította. Túl jónak hitte magát, és most itt van Piton, aki egy fél mozdulattal legyőzi. Ez nem lehet!
Gondolkodás nélkül kezdte szórni az átkokat, egyiket a másik után, méghozzá egyre veszélyesebbeket. De Piton egytől egyig hárította az összeset, egy - egy rontással, vagy komolyabb átokkal válaszolva. Ugyan Sofi nagyon ügyesen védekezett, de bizony nem tudta az összes átkot hárítani. Nem egy elérte, kisebb sérüléseket is okozva neki. Kisebbeket, mert Piton arra vigyázott, hogy ne tegyen kárt a nőben.
- Elég volt – mondta csendesen a varázsló.
- Mi van, elfáradtál?
- Nem rólam folyik a víz, és nem én vérzek több sebből – húzta el a száját gúnyosan a férfi.
- Deprimo – ordította a lány.
- Azt mondtam elég volt – fogta meg – fenyegetően - a lány pálcás kezét Piton, miután hatástalanította az átkot.
- Eressz el!
- Nem – válaszolt egyszerűen a mágus és egy mozdulattal leültette a lányt, kicsavarva kezéből annak fegyverét. – Nem veszed észre, hogy a dühöd elvakít? Így nem lehet harcolni Sofi. Az ellenfeled kihasználja, hogy te ész nélkül szórod rá az átkokat, és úgy győz le, ahogy akar. Persze, ha nem egy kezdőről van szó. Ahhoz, hogy egy magamfajta halálfalót – szemtől szembeni harcban – legyőzz, a fejednek tisztának kell maradni. Az érzelmek nem vehetik el az eszed, mert meghalsz – mindeközben egy egyszerű ráolvasással eltűntette a boszorkány sebeit.
- Szóval ezt direkt csináltad? – kérdezte a lány, immár nyugodtabban. – Azt akartad elérni, hogy dühös legyek?
- Igen – hangzott a válasz egyszerűen. – Látni akartam, mit csinálsz, ha valaki el kezd provokálni. És hát mit mondjak, az eredmény kiábrándító. De hát ezt vártam.
Sofi sértődötten felhúzta az orrát.
- Megsértődhetsz drágám, de ezt akkor is meg kéne tanulnod, különben a bátyádnak egy mozdulatába fog kerülni, hogy legyőzzön.
- Nem lesz az olyan könnyű! – szólt a lány indulatosan.
- De az lesz, ha ennyire lehetetlen és értetlen maradsz. És főleg ha ilyen lassú. Minek tanultad meg azt az ellenátkot, ha időd sem lesz kipróbálni élesben. Mire reagálnál, meghaltál.
Pitonnak igaza volt, és ezt Sofi pontosan tudta, de önérzete, még nem hagyta, hogy higgyen is benne.
- Ha gondolod, gyakorolhatok veled. Legalább addig is szemmel tudlak tartani.
- Utállak – mondta a lány félig viccesnek szánta.
- Áá, nem jó. Az utálat is egy érzelem – válaszolta fél mosollyal a mágus.
- Te galád dög – állt fel hirtelen Sofi, de mire észbe kapott a férfi már elkapta a derekát és magához szorította.
- A gyorsaság, kedvesem, a gyorsaság.
- Pár alkalom a tanításoddal, és könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba az átkok szórását, mert nem bírod kivédeni őket.
- Oh, már alig várom – a varázsló felcsillanó szemei megmozgattak valamit a boszorkányban. – De addig is, térjünk át egy kellemesebb leckére…