Hát elkezdődött

- Nem jó! – kiáltotta Piton. – Miért nem koncentrálsz?! Addig innen el nem megyünk, amíg ez nem ikerül! – Sofi a földön térdelt. Több sebből vérzett már, mert annak ellenére, hogy a Szükség Szobájának falai ki voltak párnázva – direkt ebből az alkalomból –, egy – egy erősebb átoknál, ez az előrelátás is kevésnek bizonyult.

Már egy hete ment ez így, nap mint nap, órákon keresztül. Piton támadott, és ő nem tehetett mást, csupán védekezhetett.
A férfi tanítási módszerének első pontja, a gyors védekezés megtanítása volt, bármilyen körülmények között. Így nem volt csoda, hogy néhány alkalom után tovább tartott sérülései kezelése, mint maga az óra. Piton nem finomkodott, nem kegyelmezett, és nem ismert tréfát. Ebben nem…

- Mégis mit vársz tőlem, ha nem engeded, hogy támadjak? – kérdezett vissza ingerülten a boszorkány.
- Úgy érzed, hogy így vakon eltalálnál? – kérdezte a férfi gúnyosan. – Hisz még akkor sem sikerül, amikor látsz.
Ez volt a legújabb lecke. Vakon kellett védekeznie. A varázsló véleménye az volt, hogy kifejezett szükség van arra, hogy Sofi minden lehetséges helyzetben képes legyen megvédeni magát.
A lány a „kiképzés” elején, egy hatalmas pajzzsal próbálkozott, de a tizedik romboló átok után, kénytelen volt feladni ezt a módszert, mert többet kivett belőle a védelem fenntartása, mintha az átok rögtön őt érte volna.
Mostanra eljutott odáig, hogy már egymás utáni sorozatos átkokat is hatástalanítani tudott - egy érzékeit felerősítő bűbáj segítségével -, figyelve férje lépteinek a hangját, vagy éppen a pálca suhintását. A gyakorlás hosszú és fárasztó volt.
A kitűzött cél az volt, hogy addig védekezzen hiba nélkül, amíg a férfi be nem fejezi a támadásokat, ám ez mostanra már lehetetlennek tűnt.

- Nem bírom Perselus! Fáradt vagyok. Kérlek hagyjuk abba – mostanra már mindent meg tett volna egy jó fürdőért, és egy puha ágyért, de a mágus hajthatatlan volt.
- Ezt fogod mondani a bátyádnak és a többi halálfalónak is?
- Perselus…
- Nincs Perselus Sofi! Amikor majd előttük térdelsz vakon, akkor esélyed sem lesz arra, hogy pihenj.
- Ha már ott fogok tartani, nem lesz nálam pálca, úgyhogy az életben maradásra sem lesz esélyem – vágott vissza idegesen a boszorkány.
- Nem is rossz ötlet – csillant fel a varázsló szeme. – Kérem a pálcád – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Megőrültél? – Sofi eléggé félt a választól.
- Nem igazad volt az előbb. Hogy állsz a pálca nélküli varázslással?
- Eszedbe ne jusson, erre most egyáltalán nem vagyok alkalmas!
- Capitulatus – Pitonnak nem volt kedve veszekedni. Úgy is az lesz, amit ő akar. Sofinak csak arra volt ideje, hogy dühösen a férfi felé szálló pálcája után kapjon, de már nem érte el. – És most megtennéd, hogy válaszolsz a kérdésemre?
A lány, tudta, nincs értelme semmilyen ellenkezésnek.
- Néhány egyszerűbb dolog megy, de nem vakon – mondta a lehető legelutasítóbb hangnemben a nő, éreztetve nemtetszését. Pitont nem érdekelte túlzottan, hogy Sofi mit akar és mit nem. Feloldotta a szembekötő átkot, egy kicsit figyelte feleségét, aztán belekezdett.
- Ez most valóban nehéz lenne látás nélkül, legalább is még így az elején – Sofi egy hatalmasat sóhajtott.
- Nem érdekel, hogy mit csinálsz, de én most pihenni fogok. Semmi energiám nincs, hogy itt most játszunk egymással. Fáradt vagyok, elegem van, vérzek. Hagyjuk abba, MOST.
- Az ellenségeid sem fognak pihenőt adni, én sem adok.
- Merlin szerelmére Perselus! Nem egy csat közepén vagyunk! Azért gyakorlunk, hogy akkor majd sikerüljön megvédeni magam. De könyörgöm, ne hozzuk előre a jövőt, így is elég gyorsan jön… - a férfi úgy tett, mint aki nem is hallotta az elhangzott szónoklatot.
- Először egy pajzzsal próbálkozz.
- Nem fogod abba hagyni, igaz? – tette fel a kérdést a nő, szinte csak magának. Úgy sem fog szabadulni, akkor megpróbálja. Próbálkozott egyszer, majd kétszer, de semmi nem történt, és mind két alkalommal elérték férje rontásai.
- Nem jó!
- Nem mondod! Lehet, hogy még nem említettem volna? – kérdezte Sofi, gondolkodást mímelve. – FÁRADT vagyok!
- Ha odafigyelnél, sikerülne!
- Ha befejeztük volna, és holnap próbálkoznánk, na akkor, lehet, hogy sikerült volna. Tényleg nem tudom, mit is vársz tőlem, de bevallom őszintén, most nem is érdekel. Elegem van, nem csinálom tovább.
- Valóban, ilyen gyenge lennél? Ennyi után feladod?
- Perselus…
- Rendben, de akkor beszéljük már meg, mit mondjunk majd az embereknek, ha elbukunk, vagy esetleg átállsz melléjük! Ne haragudjatok, elfáradtam, és már csak a hisztire maradt erőm. Csak úgy kegyelmeztek meg nekem, ha hűséged fogadtam a Nagyúrnak…
- Hagyd abba…
- Ezért most meg kell kínozzalak és öljelek benneteket, de bocsássatok meg nekem. Nem tehetek róla. Sofia Merope Denem vagyok, Mardekár utóda, gyenge, akaratszegény és gyáva!
- Reducto! – ordította Sofi. Testéből, olyan erejű átok lövellt ki, mely a falhoz vágta a vele szemben álló mágust, aki kiejtette kezéből az eltulajdonított pálcát. Sofi felkapta a földről, majd egyenesen a férfira szegezte.

Keze remegett, mellkasa elképesztő sebességgel süllyedt és emelkedett, a visszafojtott indulat „sugárzott” belőle.
Piton, ahogy összeszedte magát, nagyon lassú mozdulatokkal, de elégedetten állt fel. Megkapta, amit várt, méghozzá a legtökéletesebb formában.
Óvatosan a nő keze felé nyúlt és kivette belőle a pálcát.
- Nem teljesen erre gondoltam, de így sem volt rossz – mondta kicsit mosolyogva, hogy oldja a lányban lévő feszültséget. – Ne biztos, hogy a legmegfelelőbb módszert használtam, de ha csak így megy, akkor ezt fogom tenni.
- Ezt ne csináld még egyszer – suttogta a lány.
- Gyere ide – húzta maga felé kedvesét a férfi, majd nyugtatóan elkezdte simogatni a hátát.
- Holnap innen folytatjuk. Most ellátom a sebeidet és együtt vacsorázunk.
- Nem vagyok éhes, csak aludni szeretnék.
- Kérdésnek hangzott? Már megint nem hagsúlyoztam elég jól – sóhajtott fel színpadiasan a férfi. – Együtt fogunk vacsorázni.

Két hét telt el. A mindennapi „csaták” egyre kiegyenlítettebbek voltak. Sofinak vakon, pálcával, de pálca nélkül is sikerült védekezni és támadni. Piton egyre elégedettebb volt, persze ezt a világért sem közölte volna a nővel. Így is pontosan tudta.

Késő este volt. A folyosón sétáltak, mikor hangos kiáltozásra és átokszórásra lettek figyelmesek, majd abban a pillanatban mindketten felszisszenve az alkarjukhoz kaptak.
- Ne! – a boszorkány hangja könyörögve szólt.
Azonnal szétrebbentek, és a hangok irányába igyekeztek, persze két különböző irányból. A kép, ami fogadta őket, megdöbbentő volt.

A Carrow testvérek megkötözve feküdtek a földön, McGalagony pálcáját rájuk szegezve állt mellettük, miközben valakihez beszélt, akit nem láthattak.
- Mit jelentsen ez? – kiáltotta Piton, miután magához tért a látvány okozta döbbenetből.
- Mit csinált itt Minerva? – kérdezte ismét az igazgató, majd a felismeréstől egy pillanatra elállt a szava. – Potter! – az idősebb boszorkány immár Pitonra szegezte a pálcáját, majd Sofinak egy szempillantással jelezte, hogy örülne, ha mellé állna ebben a küzdelemben, ahogy eddig tette.
- Itt az ideje, hogy felmentsem magát igazgatói teendői alól Piton, és átadjam, az arra hivatott szerveknek, talpnyalóival együtt – a fiatalabb boszorkány nem tudta, mit tegyen. Férjére nézett, majd annak egy észrevehetetlen fejbiccentésére, kollégája mellé állt, kivont pálcával.
Piton tekintetével a levegőt kutatta, figyelmen kívül hagyva McGalagony kijelentését.
Minerva pálcája meglendült. A láthatatlanná tévő köpeny alatt Harry már azt hitte, hogy Piton egy másodpercen belül a falnak vágódva, ájultan roskad össze, de a férfi pálcájából kirobbanó pajzsbűbáj erejétől, a támadó boszorkány tántorodott meg.
Sofi mindeközben halkan szólítgatni kezdte Harryt, aki egy szó nélkül közelebb ment hozzá és megfogta volt professzora karját, mint egy jelezve, hogy itt van.
- Állj mögém és ne mozdulj onnan – suttogta oda neki Sofi, miközben McGalagony és Piton között ádáz harc alakult ki.
A férfi nem hagyta figyelmen kívül felesége mozdulatait, és azonnal egy átkot küldött felé, ami kis szerencsével Pottert is kiüthette volna. Valahogyan muszáj volt kapcsolatba lépnie a fiúval, még úgy is ha e miatt kedvese megsérül.

Dumbledore sok egyéb mellett egy olyan dologgal is megbízta, amiről még Sofinak sem szólt egy szót sem. Beszélnie kellett a gyerekkel, mert meg kellett tudnia, hogy hol tart a lélekdarabok elpusztításában. Ehhez persze időre volt szüksége - hiszen Potter úgy hiszi, hogy mint Dumbledore gyilkosa, valóban Voldmort mellett áll -, mert el kell magyaráznia pár dolgot. Az idő, azonban rohamosan fogyott azzal, hogy McGalagonnyal csatázott, hiszen „ura” egyre közeledett.
A feladata? Az utolsó horcrux elpusztítása, akár élete árán is. Ő volt az egyedüli személy, aki annyira közel juthatott Voldmeorthoz, hogy képes legyen annak kígyójához – Naginihez – férkőzni, ugyanis a csúszómászó volt az utolsó elpusztítandó lélekdarab. Ha ez sikerül, Sofinak minden esélye meg lesz, hogy végezzen minden idők legfélelmetesebb feketmágusával, a bátyjával.

Az átok Sofi felé süvített, de a lány egy pálcamozdulattal kivédte azt, megvédve Harryt férjétől. Nem tudta, hogy érhetné el, hogy a látszat fennmaradjon, de Perselus mégis elérje a célját, ami egyértelműen a Potterrel való kontaktus felvétele volt. Bízott a férfiban, de neki továbbra is azt kellett mutatnia, hogy az „áruló” ellen van.
- Ne is próbálkozz Piton, esélyed sincs velem szemben – mondta undorodó arckifejezést erőltetve magára.
- Tőled nem akarok semmit Melpor , csak attól, aki a hátad mögött van. Úgy hogy ha leszel szíves...! - hangzott Piton ingerült követelése.
- Úgy látom az agyára ment a Sötét Jegy okozta fájdalom, már hallucinál is – szólt McGalagony epés megjegyzése.
- Ne szórakozzanak velem! – kiabált Piton magából kikelve. – Potter itt van, nekem pedig beszél… - fejezte volna be a mondatot, ha ekkor McGalaginy újabb átka nem röppent volna felé. A pálcából előtörő tőrök ellen egy éppen mellette álló páncéllal védte meg magát, ám ekkor megjelent Flitwick és Bimba professzor is.
- Nem fogsz még valakit meggyilkolni a Roxfort falain belül! – kiáltották kórusban, és az átkozók sorához csatlakoztak. Az immár háromszoros túlerővel szemben, Piton már csak védekezni tudott, másra nem is lett volna esélye. Az ablak felé hátrált, majd egy utolsó pillantást vetve Sofira kiugrott a mélybe.
A három professzor rögtön odarohant, hogy megnézzék, meghalt e az utált igazgató, de már csak egy elmosódott fekete foltot láttak a távolban repülni.
- Hát tanult valamit az urától – hangzott az undorodó mondat valamelyik professzor szájából.
- Ideje cselekedni, nincs sok időnk – adta ki az utasítást McGalagony. – Harry kérlek gyere elő.
Előbb csönd, aztán hatalmas örömködés lett Potter megjelenésére, a tanárok között, ami gyorsan elült, mikor Minerva elkezdte sorolni a teendőket.
- Harry és a többiek azért jöttek, mert feltételezésük szerint az egyik, és talán utolsó horcrux itt van az iskolában. Minden segítséget meg kell adnunk, a felkutatása érdekében. Azonban Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, hamarosan megérkezik a halálfalókkal és még ki tudja milyen lényekkel, mivel az egyik talpnyaló jóvoltából – itt a megkötözött Alecto felé intett undorodva – tudomást szerzett róla, hogy Harry itt van az iskolában. Az összes diákot össze kell szedni és biztos helyre vinni őket. A nagykorúak eldönthetik, hogy részt vesznek a Roxfort védelmében. Mindenki, aki erre vállalkozik tíz perc múlva az előcsarnokban megbeszélésre jelentkezzen. Kérlek, továbbítsátok ezt a házaitoknak, és minden tanárnak. Én és Sofi biztonságba visszük a kicsiket, azt hiszem erre a legalkalmasabb a Szükség Szobáján keresztüli Roxmostba vivő átjáró lesz. Ott Albus testvére gondoskodni fog róluk. Persze néhány védővarázs és egy térnagyító bűbáj segítségével.
- A Főnix Rendjének tagjai már érkeznek… -kezdte Harry.
- És már itt is vannak – vette át a szót Lupin., aki egy nagynak mondható csapat élén érkezett. Mindenki jelen volt, aki valaha is Voldemort ellen harcolt. A tanárok és a civilek egyaránt.
- Nagyszerű. Akkor kérem a házvezetőket, és Sofi téged, mivel a mardekár „feje” épp nem ér rá – tette hozzá egy gúnyos mosollyal a megkötözött testvérpár felé pillantva -, hogy világosítsátok fel a házaitokat a történtekről, a megbeszéltek szerint. Induljatok.

Mindenki azonnal cselekedett és nem egészen negyed órán belül, az előcsarnokban csak úgy hemzsegetek a varázslók és boszorkányok. A tanárok még mindig a tilosban járó fiatalkorúakra vadásztak, de egyszer csak egy éles, jéghideg hang töltötte be a termet, mely elnémított minden jelenlévőt.
Nem lehetett megállapítani, honnan is szól, mintha maguk a falak árasztották volna a hangot.
- Tudom, hogy harcolni készültök! – mindenki rémülten, néhányan sikoltozva rezzentek össze. – De minden ellenállás reménytelen! Nem kívánok senkit megölni a benn lévők közül. Tisztelem a mágus vért és a Roxfort minden tanárát. Nekem csak Harry Potter kell! Ha kiadjátok, senkinek nem esik bántódása! Ha megkapom, akit akarok, megkímélem az életeteket és az iskolát! De ha nem mindenki meg fog halni! Éjfélig kaptok haladékot!
A legtöbb diák félelemtől remegve tekintgetett ide oda, míg nem rátalált a megnevezett személyre. Néhány önként jelentkezett mardekáros, egy emberként rohan Harry Potter felé.
- Ott van, adjuk ki! – üvöltözték. Hermione és Ron az összes griffendéles, és nagy döbbenetre minden hollóhátas és hugrabuggos, azonnal a fiú védelmére sietett. A csarnok két félre szakadt, akik pálcát szegezve egymásra villogó szemmel várták az első átkot, de egy az előbbit is meghazudtoló jeges hang, megállította őket.
- Ebből elég – suttogta Sofi, de hangja olyan tisztán és hangosan szólt, hogy mindenki felé nézett. – Aki meggondolta magát Voldemort szavai miatt, az most azonnal elhagyhatja az iskolát. Friccs mutatja az utat. De ha még egyszer valaki pálcát szegez a másikra, azt én fogom, saját kezűleg kidobni a halálfalók elé! – halk moraj futott végig a diákokon, a tanárok és a többi felnőtt pedig csak döbbenten nézte a nő tűzben égő szemeit. – Mindenki fogja fel, hogy elkezdődött a végső harc! – folytatta a lány, még midig nem kontrolálva a szemeiben égő lángokat. – Nincs idő az egymással való csatározásra, épp elegen vannak kint, akikkel harcolnunk kell, mivel Harry Pottert az életünk árán sem fogjuk kiadni! Aki ezzel nem ért egyet, azt most utoljára felszólítom, hogy hagyja el az iskolát, most azonnal!
A mardekárosok, amúgy is kis csoportja, elindult az ajtó felé, csupán egy két gyerek maradt ott közülük.
- Rendben. Friccs úr, kérem vezesse el őket a kijárathoz – adta ki az utasítást sofi, majd halkan, hogy csak a gondok hallja, hozzátette. - De kérem, gondoskodjon róla, hogy Aberforth jobban vigyázzon rájuk, mint bárkire. Nehogy félelmükben eszükbe jusson megszökni, és netántán elmondani Voldemortnak, hogy hol is van a diákok búvóhelye. Zsarolásnak tökéletesen megfelelnének.
- Én is még egyszer kérek mindenkit, hogy gondolja át döntését – mondta McGalagony az ott maradó diákokra nézve. – Teljes mértékben, megértjük, ha el akarnak menni, mert mindannyian tudjuk, hogy nagy eséllyel, a halállal fogunk ma éjszaka találkozni. Ezen nincs mit szépíteni – a boszorkány végigjáratta tekintetét a mozdulatlan tanulókon. Az arcokon az eltökéltség és belenyugvás tükröződött.
- Rendben van – bólintott McGalagony. - Kérlek Harry, menjetek, és fejezzétek be a feladatotokat – mondta a boszorkány sokatmondó pillantás kíséretében. A három jó barát azonnal a lépcsők felé vette az irányt. – A többieket, pedig megkérném, hogy menjenek be a Nagyterembe, amíg a tanárokkal, és a Főnix Rendjének tagjaival, kidolgozzuk a védelmi tervet.

Sofi Harryék után sietett.
- Harry! – kiáltotta. A fiú megállt, kérdően nézett a közeledő nőre, aki nagy sietve odaért hozzájuk. – Tudom, hogy nem segíthetek nektek, és nem mehetek veletek. De kérlek téged Harry, hogy eszedbe ne jusson semmilyen butaság! Ha elintéztétek a horcruxot, csatlakozzatok a többiekhez. Tudom, hogy iszonyú teher lehet a válladon…, bocsánat, a vállatokon, de remélem, hogy pontosan tudod, NEM NEKED KELL megölnöd Voldemortot. És kérlek, ne is próbálkozz meg vele.
- Professzor, nem hallotta az előbb. Engem akar! Miattam fog itt mindenki meghalni! Ezt nem hagyhatom!
- Harry! Ezt most azonnal verd ki a fejedből. Ami történni fog, az NEM miattad lesz! De azt hiszem, ezt Dumbledore professzor, pontosan elmagyarázta neked…
- Dumbledore halott!
- Igen, ő valóban halott! Feláldozta az életét, azért amiben hitt, és azért, hogy több embernek ne kelljen ezt az áldozatot meghoznia. Ha most önszántadból Voldemort kezére adod magad, akkor a felesleges haláloddal, minden, amiért az igazgató küzdött és, amiért meghalt, sutba dobsz. Ezt akarod, valóban?
- Nem – hajtotta le a fejét megtörten a fiú. Sofi barátaira nézett.
- Hermione, Ron titeket kérlek, hogy vigyázzatok Harryre, és ne engedjétek, hogy valami butaságot kövessen el. És vigyázzatok magatokra. Amit mostanáig véghezvitettek, az olyan dolog, ami a csodával határos. Ha túléljük, méltán lesztek hősök, akik megvédték a mágus társadalmat Voldemortol, de engedjétek, hogy a jóslat beteljesüljön. A legutolsó dolog rám marad – tette hozzá kelletlenül. – De ezzel nem fogom elvenni tőletek a dicsőséget, ezt ígérhetem.
- Mi ezt nem azért csináljuk Sofi – szólalt meg Hermione. – Mindenkiért tesszük, aki valaha is szenvedett Ő miatta.
-Azokért, akik meghaltak, és akik még meg fognak halni – egészítette ki Ron, komolyan.
- Nem kell a dicsőség, vagy a hírnév. Ha meghal, és vége ennek az egésznek, az lesz számunkra a legnagyobb jutalom – tette hozzá Harry, eltökélten. Sofi elismerően nézett a fiatalokra.
- Köszönök nektek mindent! Hogy ezt véghezvittétek, hogy az életeteket kockáztatva elvégeztétek a legnehezebb „munkát”, és hogy titokban tartottátok a kilétem. Ha nem lennétek, valószínűleg elbuknánk.
- Ezt most úgy hangzott, mintha búcsúznál – mondta remegő szájjal Hermione.
- Nem tudhatjuk mi lesz Hermione. Csak azt akartam, hogy mindezt tudjátok. Vigyázzatok magatokra és egymásra! És most siessetek!


A Nagyteremben, McGalagony éppen a terv részleteit magyarázta el az összeverbuválódott seregnek. A Weasley ikrek a titkos alagutak védelmére jelentkeztek. Kiválasztották a segítőket és már ki is rohantak a termemből. A többieket hat csoportra osztották fel. Mindegyiknek két – két vezetője volt. Arthur és Molly Weasley, Lupin és Tonks, Kingsley és Horace Lumpsluck, Charlie Weasley és felesége Flure, az időközben megérkezet francia delegáció vezetője Madame Maxime és Hagrid, aki féltestvérét Grópot is az oldalán tudta illetve McGalagony és Bimba. Mindenki, legyen tanár vagy diák, felnőtt, vagy –már nagykorú – gyerek, ezekbe a csapatokba lett beosztva. Minden kis csapat külön külön feladatot kapott a kastély védelme érdekében.

Sofi szánt szándékkal egyik csoport tagja sem lett. A kevesek közül, akik tudták a titkot, McGalagony volt az egyik. Tudta, hogy Sofi mostantól más utakon jár.
A lány felsietett a csillagvizsgáló toronyba, hogy felmérje a helyzetet. A látvány nem sok jóval kecsegtetett. Óriások egy nagy csoportja, dementorok és inferusok tucatjai várakoztak, persze a halálfaló hadsereg mellett, hogy elhangozzon a parancs a támadásra.
A levegő megfagyott és a roxfort hatalmas órája elkezdte ütni az éjfélt.
Már mindenki a kijelölt helyén volt és egy emberként várta, hogy mi fog történni.
Sofi a hatalmas tömegből kilépő alakra nézett, és rögtön felismerte bátyját, aki éppen torkához emelte pálcáját és megszólalt.
- Én türelmes voltam – árasztotta le immár másodszorra az éles, jeges hang a birtokot és a kastély minden termét. – De ti nem éltetek a lehetőséggel. Utoljára szólítalak fel, adjátok ki Harry Pottert – egy másodpercig várt.
Senki nem szólalt meg, és nem mozdult.
- Hát legyen – folytatta a Voldmeort. – Az életben maradás lehetőséget dobtátok el, és a halált választottátok helyette. Senki ne mondja, hogy Voldemor sötét nagyúr nem adja meg, amit az alattvalói kívánnak – egy pillanatra elhallgatott, majd elkiáltotta magát, ami felerősített hanga miatt mennydörgésként hatott. – TÁMADÁS!

Sofi állt a toronyban és nézte a óriások vezette meginduló sereget.
- Hát elkezdődött…- suttogta az éjszakába, majd megfordult és rohant.