Az utolsó esély

Rohant, és közben tervének darabjait rakta össze a fejében. A hatalmas ütések, melyeket az óriások mértek a Roxfort falaira, mennydörgésként hatottak, de a téglák és kövek védelme még kitartott egy darabig.
Első cél a Tiltott Rengeteg. Beszélnie kell a kentaurokkal, hippogriffekkel, és minden varázslénnyel, akivel csak lehetséges. Mindent meg kell tennie, hogy melléjük álljanak, és a kellő pillanatban támadják meg Voldemort seregét.
Az egyik titkos alagút és a Weasley ikrek segítségével feltűnésmentesen kijutott a kastélyból, és ahogy megérezte a hideg esti szellőt az arcán, átváltozott egyszarvúvá, és a rengeteg felé vette az irányt.

- Betörték a falat! – ordította Kingsley. – Mindenki készüljön fel a támadásra! – ahogy kiejtette a szavakat, halálfalók és dementorok rohamozták meg őket.
Az utolsó csata elkezdődött. Az átkok repkedtek egymás mellett, a roham megállíthatatlannak tűnt. Egyre több ellenség jutott be a kastélyba, egyre több áldozatot követelve, nem csak a védők, de a támadók soraiból is.
- Pottert keressétek! – hallatszódott Malfoy üvöltése. – És nem hagyjunk túlélőket!

Harry, Hermione és Ron nem is tudta, hogy milyen ádáz harc folyik néhány emelettel alattuk, de épp elég volt nekik a saját harcuk Malfoyjal és két talpnyalójával. A Szükség Szobájában találtak rá az utolsó horcruxra, amit azonban már védtek. A hajdani vetélkedés, immár véres valós küzdelemmé változott. A „csata” a trió győzelmével zárult, és még Malfoy életét is megmentették.
Éppen a lépcsőkőn rohantak le, hogy barátaik segítségére legyenek, mikor Harry hirtelen megtorpant. Egy női hangot hallott a fejében. Hozzá volt már szokva, hogy Voldemort néha beférkőzik az elméjébe, de az eszméletvesztéssel és egyéb ilyen kellemetlenségekkel járt. Ez a hang pedig olyan volt, mintha valaki mellette állna, és úgy kérdezné.
- Harry! Megvan? Megvan a horcrux?
- Igen – felelte a fiú hangosan, bár kicsit hülyének érezte magát, hogy egy láthatatlan professzorhoz beszél. Igen, felismerte Sofi hangját, de nem tudta honnét jön.
- Nagyszerű! –válaszolta a hang a fejében. – Kérlek, ne csináljatok semmilyen meggondolatlanságot. Harcoljatok magatokért, és a többiekért, de Voldemort innentől az én dolgom.
- De hát Nagini?! – kérdezte Harry - immár ő is csak gondolataiban.
Egy pillanatig semmi nem hallatszódott, majd Sofi újra „megszólalt”.
- Ő már más kezében van. Innentől kezdve, csak a harcra kell figyelnetek. És kérlek, ne haljatok meg!
Ezzel a hang elhallgatott és nem is szólalt meg többet a fiú fejében.

- Hát persze, Nagini! – mondta ki a szavakat a lány, úgy, mint aki egy evidens dologra döbbent rá, majd közvetlenül utána, egy kétségbeesett sóhaj is követte a mondatot. – Perselus, ne!
Újra Harryhez kezdett el beszélni gondolataiban: - Ő már más kezében van. Innentől kezdve, csak a harcra kell figyelnetek. És kérlek, ne haljatok meg!
A varázslényeket már elintézte, és immár ember formájában állt a Tiltott Rengeteg szélén, egy hatalmas fa takarásában.
- Nincs más megoldás – mondta félhangosan magának, és szépen lassan kezdte letekerni a bélyegét rejtő anyagot. Ahogy sebhelyére pillantott, a már ismerős ostorcsapást érezte a hátán, de nem foglalkozott a fájdalommal, ami egyre erősödött a hátában, és immár a karjában is.
- Hozd ide Pitont! – maga előtt látta és tisztán hallotta a Sötét Nagyurat és az előtte térdelő Lucius Malfoyt.
- Pitont, nagyúr?
- Pitont. Hozd ide most rögtön. Meg kell tennie nekem valamit.
Malfoy merev tagokkal sietett kifelé, hogy teljesítse ura parancsát.
Sofi utolsó erejével még körülnézett a szobában, hátha felismeri bátyja „búvóhelyét”, és igen…
- A Szellemszállás. Oda kell mennem – gyorsan betekerte karját, és néhány fájdalomcsillapító bűbájt szórt magára, tudván, hogy hiába is próbálná meggyógyítani a hátát, hiszen azt csak a férje teheti meg, akinek megszegte a parancsát.

Mikor elég erőt érzett magában, újra felvette az egyszarvú alakját, és nekiiramodott. Ugyan ismerte a titkos járatot a Fúriafűznél, de nem kockáztathatta meg, hogy észrevegyék. Annak ellenére, hogy a férje élete volt a tét, saját magát is meglepte, mennyire tisztán tud gondolkodni.
- Csak időben érjek oda – imádkozott magában.
A Szellemszállás sötéten és ijesztően meredt az ég felé. Sofi az utolsó métereket már kiábrándítva, emberi alakban tette meg. Rettegett…
Nem csak attól, hogy elvesztheti Pitont, hanem bátyjától is. Nem tudta mi lesz, nem tudta mit hoz a jövő, hogy ki fog győzni az ő kettőjük közötti csatában, és nem tudta, elég erős-e hozzá, hogy szembeálljon Voldemorttal.
De az első most Perselus volt. Beosont a félig már elrohadt ajtón. Titkon hálás volt a szélnek – amitől a ház rozoga szerkezete nyikorgott -, mert elfedte lépteinek zaját.
Az egyik szobából világosság, és hangok szűrődtek ki a – hála Merlinnek - nyitott ajtón keresztül.
- Gyengül az ellenállásuk nagyúr – ismerte fel férje hangját.
Piton a jelentéssel húzta az időt. Szeme végig a védőgömb alatt lévő Naginin csüngött, agya egyre azon járt, miként is tudna a kígyó közelébe férkőzni. Olyan bűbájon törte a fejét, ami át tud hatolni a mágikus védelmen, de eddig még nem jutott ilyen az eszébe. Egy sikertelen próbálkozás pedig csak leleplezné és halálát okozná, még azelőtt, hogy megölte volna az állatot.
Mert, hogy meg fog halni, az kétségtelen. Esélye sem lesz Voldemort elől menekülni, miután megölte utolsó lélekdarabját, főleg mivel egy légtérben vannak.
- Perselus – csendült a jeges hang. – Hozd ide nekem Pottert. Úgy néz ki, hogy nem elég önfeláldozó, és nem érdekli, hogy a barátai miatta halnak meg. Így neked kell elém hozni.
- De nagyúr a csapataim…
- Nagyon jól el vannak nélküled, és különben is… te ellenkezel velem?! – kérdezte a varázsló fenyegetően.
- Dehogy nagyúr – mondta Piton és tudta, hogy eljött az utolsó perce. Nincs más esélye, mint hogy megpróbál egy hatalmas erejű Avada Kedavrát küldeni a kígyóra. Nagyon kicsi az esély a győzelemre, de egyébként sem tud mást tenni. Több ilyen alkalma nem lesz.
Abban a pillanatban, ahogy a férfi kimondta a halálos átkot, Sofi ugyanabban a másodpercben mondta ki – nonverbálisan – a Naginit védő gömbre, a megszüntető ellenátkot.
Bátyja egyszer régen használta már ezt a fajta védelmet egy tárgyon, ami a lány számára értékes volt. Az volt a feladata, hogy megtörve az átkot, hozzájusson kincséhez. Hetekig próbálkozott, míg végül sikerült, és a bátyja akkor még nem tudta, mekkora hibát követ el.
A gömb megszűnt és a halálos átok elérte a kígyót, aki megvonaglott, majd megmerevedve esett le a földre és nem mozdult többet.
Voldemort szeme elkerekedett. Egy másodpercre nem fogta fel a történteket, de aztán minden gondolkodás, és előzetes kínzás nélkül kimondta a halálos átkot a vele szemben álló varázslóra.
- Avada Kedavra! – őrjöngő dühe olyan erőt adott átkának, ami több embert is megölt volna, nem hogy egyet.
Egy utolsó hatalmas sóhaj hagyta el a száját, és a férfi teste erőtlenül zuhant a földre.
- Utolsó mocskos áruló! Ha lenne időm, eljátszottam volna veled még egy kicsit, de így nagyon kegyes voltam hozzád – egy utolsót rúgott a testbe, majd kiviharzott a szobából.

A hajnali fények lassan kezdtek felsejleni a horizonton. Azonban ezt senki nem vette észre. A csata egyre nagyobb volt, egyre több vérrel és élet kioltásával járt.
- Ő az enyém – kiáltotta Molly Weasley és anyatigris módjára állt szembe Bellatrix Lestrange–dzsel.
- Gyere csak! A fiacskádat már megkínoztam egyszer, de téged most meg is öllek – mondta eszelős vigyorral az arcán Lestrange, de esélye sem volt már a védekezésre.
- Avada Kedavra! – kiáltotta Molly, és a másik boszorkány holtan esett össze.
Ám ekkor minden szem a park közepén lévő párosra szegeződött. A harc egy szempillantás alatt megállt, mindenki „megfagyott”, legyen jó vagy rossz. Voldemort hirtelen megjelenése Harry Potter előtt ledermesztette a nézőközönséget, és magát a fiút is…

Sofi lassan kinyitotta a szemeit. Egy pillanatra nem tudta hol van és, hogy min fekszik, de aztán az emlékek áradatként törtek rá.
- Perselus – suttogta az alatta fekvő férfire nézve. Az erőtlenül, de kinyitotta a szemeit.
- Ez lehetetlen – mondta elhalló hangon a mágus.
- Hát élsz – a nő szemeibe könnyek szöktek a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól.
- Igen. De, amint egy kicsit visszatér az erőm, kitekerem a nyakad – hangzottak halkan Piton szavai, a már jól ismert szemvillanás kíséretében. – Nem megmondtam, hogy soha többé nem használhatod ezt a mágiát?! Bele is halhattál volna.
- De túléltem, és tökéletesítettem a módszert, hisz rád is ki tudtam terjeszteni a hatását.
- Az életedet kockáztattad! Az Immortalis…
- Nem érdekel – válaszolt a boszorkány és egy gyenge csókot adott férjének, amivel le is zárta a felesleges vitát. –Nincs sok időnk. Elindult, hogy megkeresse Harryt! Itt az ideje, hogy szembenézzek a végzetemmel…

Harry megdermedve nézett szembe minden idők legnagyobb feketemágusával.
- Hát itt vagy, Harry Potter – Voldemort szája jeges mosolyra húzódott. – Bevallom, kicsit csalódtam benned. Nem gondoltam volna, hogy feláldozod a barátaidat a saját kis életedért. De hát Voldemort is tévedhet néha, nem igaz? – Harry nem mozdult. Hát ha ez a sorsa, akkor meghal. Itt van vele szemben, és Sofi sehol. Lehet, hogy meghalt? Akárhogy is. Tudja, hogy nem nyerhet, de attól még harcolni fog.
- Én sem hittem, hogy ennyire gyáva vagy. Nem kerestél meg azonnal, csak a talpnyalóidat küldted rám – a varázsló szeme megvillant, a halálfalók serege pedig felmorajlott.
- Látom megjött a hangod kölyök. Csak vigyázz, nehogy elragadtassam magam, aztán játék nélkül talállak megölni.
- Mire vársz még Voldemort, tapsra? – ez már sok volt a sötét mágusnak. Felemelte a pálcáját, ám ekkor két alak jelent meg közte és Potter között.
- Ez lehetetlen – Perselus Piton megjelenése még Voldemortot is megdöbbentette. De miután meglátta húgát, kezdett összeállni a kép benne és újra megtalálta a hangját.
- Mindig is mondtam húgom, hogy ne pazarold a tehetséged ilyen alantos férgekre. Főleg ne egy árulóra!
- Nekem ő nem áruló Tom! Téged árult el. Végig Dumbledore mellett állt. Lassan kettő évtizede becsap téged, és te csak akkor vetted észre ezt, mikor elárulta magát azzal, hogy megölte Naginit? Csalódtam benned, bátyám!

A tömeg egy emberként morajlott fel. Ez a pár mondat mindenkinek olyan dolgokat fedett fel, amik régóta titkolva voltak, vagy egyszerűen csupán megdöbbentette őket. Hogy Sofi Voldemort húga, hogy Piton áruló, illetve, hogy nem az, és hogy az ott álló boszorkány, olyan néven illette a Sötét Nagyurat, ahogy Dumbledore-on kívül nem merte senki.
- Régóta nem nevelt senki, Sofi. De ennek vége. Itt van még egy kis dolgom, de ne félj, te is megkapod a méltó büntetésedet! – mondta elsötétülő szemekkel Voldemort.
- Igen van egy kis dolgod, de az velem van… Újabb hiányosságaid egyike – a varázsló arca vészesen eltorzult a felhalmozódott dühtől. – A csatlósaid megint félmunkát végeztek, ugyanis nem szállították helyesen a jóslatot. Engedd, hogy felvilágosítsalak, és beavassalak a jóslat teljes szövegébe – ezekkel a szavakkal Sofi pálcaintésére, Sybill Trelawney szürkés alakja jelent meg a szemek előtt:
- Közeledik az egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… a Sötét Nagyúr mégsem őt választja, hanem azt, akiknek a szülei háromszor dacoltak vele, s akit a hetedik hónap halála szül… a Sötét Nagyúr egyenrangúként fogja megjelölni őt, így védelmet nyújtva a valódi veszélynek. Mindkettőben olyan erő lakozik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. Nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr felett, vérében azonos, ám lelke a sötétség számára titkokat rejt…

- Érted már, Tom?! ÉN vagyok az, akit mostanáig Harry Potternek hittél. Engem kell megölnöd. Te persze megint a könnyebb ellenfelet választottad. De min csodálkozom? Dumbledore-ral sem mertél szembenézni. Draco Malfoyt küldted magad helyett és végül Pitonnak kellett megölnie. De azt megint nem tudtad, hogy Dumbledore már haldoklott és az egész gyilkosság csupán egy színjáték volt. Az igazgató megígértette Perselussal, hogy a megfelelő időben megmenti a fájdalmas haláltól, és a te kis akciód pont kapóra jött. Így Perselus még jobban a bizalmadba férkőzött és Dumbledore is megkapta a megérdemelt kegyes halált.
- Már megint ezek a gyermeteg elképzelések, húgom. Dumbledore meghalt, én öltem meg…
- Nem te ölted meg Tom! Te túl gyáva voltál, hogy megtedd! – Sofi szavai Voldemort elevenébe találtak. Szemeiben megjelent az a tűz, ami a lány szemeiben már annyiszor látható volt.
Piton Harry elé állva hátrált a tömegbe. Tudta, hogy itt már nem tehet semmit. Nem állhat ott felesége mellett, bármennyire is akarja.
- Ne merészelj gyávának nevezni engem, Sofia! Ha már gyávaságról beszélünk, akkor ejtsünk néhány szót rólad. Hol voltál mostanáig, húgom? Merre bujdostál? Ki szökött meg aznap éjjel tőlem? Ki árulta el a családját, a vérét? Gyáva voltál akkor is, és azóta is az vagy. Megfutamodtál a sorsod elől, ami most utolért. Ugyanúgy a szolgám leszel, mint mindenki ezen a világon, és megtanítom neked, mi az a bátyád iránti tisztelet. Lesni fogod minden gondolatomat, mint egy jó kiskutya – immár Sofi szemében is „fellobbant a tűz”. – Milyen érdekes, hogy pont ez a hasonlat jutott eszembe. Hogy is hívták a kis barátodat? Éjfél? – ez a név egy gátat szakított fel Sofiban. Egy olyan torlaszt, ami eddig minden fájdalmát, minden dühét, minden bosszúvágyát háttérbe szorította.
- Dönthetsz Sofi, vagy a szolgám leszel, és mellém állsz, vagy meghalsz! – a boszorkány nem szólalt meg. Szeméből azonban olyan gyűlölet áradt, amely tanúskodott róla, innentől megállíthatatlan.
- Ahogy óhajtod! Immár te sem vagy más, csak egy mocskos áruló. Sőt rosszabb, mert te a véredet árultad el… – ezzel felemelte a pálcáját.
- Egyetlen dologra tanítottál meg azon az éjszakán Voldemort! Ha életet menthetsz azzal, hogy megölöd azt, akit szeretsz, akkor ne habozz, tedd meg! Én szerettelek… - suttogta Sofi.
- Avada Kedavra! – kiáltották egyszerre. A robbanás, az égzengésnél is hangosabb volt. Sofi látta, ahogy a két zöld csóva összeütközött, és látta, hogy az ő átka erősebbnek bizonyul, ugyanis a másik visszapattan róla, és egyenesen bátyja mellkasába hatol.
Voldemort, minden idők legfélelmetesebb feketemágusa holtan esett össze…

Egy rettentő pillanatig síri csend uralta a roxforti birtokot. Aztán, ahogy az új nap első napsugara megcsillant az emberek arcán, egyszerre tört elő az üdvrivalgás a szájakból. Mindenki ölelte a másikat - legyen az mágus, vagy varázslény. Majd egy emberként rohantak Sofihoz, hogy öleljék, csókolják, és a magasba emeljék.
A boszorkány egyetlen szempárt keresett a tömegben, a férjéét. Az éjfekete szemek a sötétbarnába fúródtak, és abban a pillanatban, csak egymásról tudtak, és megfeledkeztek a külvilágról.
Majd egy szempillantás múlva Sofi eltűnt, magára hagyva az ünneplő tömeget.
Voldemort seregének maradékát hihetetlen gyorsasággal fogták el, és az aurorok gondjára bízták őket, majd a nagy ujjongás elcsitulásával, elérkezett a gyász ideje. Sokan haltak meg, túl sokan, és az áldozatuk örök időkig emlékeztetni fogja a varázsvilágot Voldemortra, a sötét, vészterhes időkre, hogy soha ne felejtsék el, mit okozhat egyetlen ember „sötétsége”.

Piton egy kis dombon lévő hatalmas fa alatt talált rá kedvesére. Sofi zokogott. Perselus nem tett mást, karjaiba vette és osztozott élete fájdalmában, és határtalan gyászában.
×××××
A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. Voldemort követőinek utolsó „maradékait” is összeszedték és elítélték, majd egyenesen Azkabanba küldték őket. Perselus Pitont felmentették minden vádpont alól, és érdemeinek elismeréseként igazgatónak akarták kinevezni, amit azonban elutasított. Nem vállalt mást, csupán egy tanári állást, feleségével együtt a Roxfortban.
Így az igazgatói posztot nem más kapta meg, mint Minerva McGalagony, aki méltán töltötte be az őt megillető helyet.
A boszorkányok és varázslók, kezdték megtalálni az utat régi, nyugodt életük felé, amelyben nincs több veszély, sem félelem, sem újabb gyász.
Az élet lassan kezdett visszatérni a régi kerékvágásba.
×××××
Gyönyörű napsütéses májusi napra virradt.
A roxforti birtokon egy hatalmas fehér pavilon alatt, vendégek százai várták a nagy eseményt. A székek közötti ösvény végén álló oltár előtt már ott várakozott Kingsley Shacklebolt és a vőlegény Perselus Piton.
A zene halkan felcsendült, és megjelentek a koszorúslányok. Ginny Weasley elöl és mögötte a Hermione és Tonks páros. Majd a vékony függöny kettévált, és ott volt a menyasszony teljes pompájában.
Sofi ugyanabban az egyszerű fehér ruhában volt, mint a titkos esküvőn, de most valahogy más volt. Ragyogott…
Lassan megindult az őt váró férfi felé, akinek ezek a pillanatok végtelen hosszúnak tűntek. Egyikük sem tudta elhinni, hogy minden rossznak vége. Hogy most egy olyan új élet kezdődik, amely egyedül az övék, amelyben egyedül ők irányítanak. Nem tudták elhinni, hogy szabadok…
Sofi odaért Perselus elé, és kézen fogva egymást, szembeálltak barátaikkal, ismerőseikkel és az őket összeadni készülő mágiaügyi miniszterrel.
És akkor, abban a pillanatban, ahogy a két megbélyegzett kéz összeforrt, elhitték…, elhitték, hogy mindez valóság.
Megkapták azt, amiről azt hitték lehetetlen, amire mindennél jobban vágytak:
Egy esélyt az örökké tartó boldogságra!

VÉGE