Szóval a jövőből jöttél?

A fekete hajú fiú felnyögött. – Igen. Ezt próbálom elmagyarázni.

És egy sötét átok dobott át ide?

Igen.

El kell nézned nekem, ha ezt egy kicsit nehéz elhinnem, édes fiam.

Jaj, ne. Tökéletesen meg tudom érteni. – Az alváshiány és a túlzott stressz dühödt, kegyetlen cinikusságot csempészett Harry hangjába, ami a szobában rajta kívül egyedüli emberre, Albus Dumbledore-ra irányult.

Dumbledore éles pillantást vetett a fiúra, hogy elhallgattassa, amit Harry kihívóan viszonzott.

Dumbledore felsóhajtott, és ujjai idegesen végigszántottak vöröses szakálán. – Hát, amíg nem találunk módot rá, hogy visszaküldjünk, azt hiszem, itt kell folytatnod az iskolát...

Természetesen. – mosolyodott el gúnyosan Harry.

Ami azt jelenti, hogy szükséged lesz egy névre.

Harry felsóhajtott. Nem volt hajlandó elárulni az igazi nevét, nehogy valami időparadoxon keletkezzen. – Nem tudom...

A két varázsló csendes töprengésbe merült, hogy kitaláljanak egy nevet a fiúnak.

Mikor valaki kopogott.

Dumbledore felkelt, hogy kinyissa az ajtót. – Igazgató.

Ah, Albus, pont téged kerestelek!

Harry összehúzta a szemöldökét. Armando Dippet hangját nehéz volt elfelejteni.

Jelenleg elégé elfoglalt vagyok, Armando. – sóhajtotta Dumbledore udvariasan.

Dippet benézett, és mindjárt észrevette az egyik túlságosan nagy plüss fotelban rosszkedvűen ücsörgő fiút. – És ő kicsoda?

Salir Cobre. – mondta Harry gyorsan.

A szülei régi barátaim, akik szeretnék őt Grindelwaldtól biztonságos távolságban tudni. Tudom, hogy ez az utolsó pillanatban jött, de fel tudnánk venni?

Harry látta, hogy Dippet megadja magát. – Nem látom akadályát. Be kell osztanunk, és tudnunk kell, melyik évfolyamba tegyük...

Hetedikes vagyok. – szólt közbe Harry jeges hangon.

Vigyázz a szádra, ha idősebbekkel beszélsz. – válaszolta Dippet. – Én Dippet professzor vagyok, egyébként a Roxfort igazgatója.

Udvariasabbnak kell lenned – értett egyet Dumbledore. – Hosszú út vagy nem.

Harry csúnyán nézett rájuk

Harry igazából meg se lepődött, mikor a Mardekárba osztották. Jelenleg éppen a nagyterem közepén állt, míg Dippet bemutatta.

...úgyhogy szeretném, ha tennétek róla, hogy Mr. Cobbre otthon érezze magát a Roxfortban. És remélem az idei év mindannyiótok számára sikeresen alakul majd. – fejezte be Dippet, aztán a tapsot követően megmutatta Harrynek a mardekárosok asztalát.

Harry egyedül ült le az asztal végére, és sötét pillantást vetett az ételre. Egy újabb éhezéssel töltött nyár után (amit egyrészt ő maga okozott), a smaragdszemű fiúnak nem igazán volt étvágya. Valójában az asztalon halomban álló étel inkább hányingert keltett benne.

Egy barátságtalan férfi, rövidre vágott sötétbarna hajjal, és nyilvánvalóan „bájitalkészítő” kezekkel, ahogy Ron mondaná, ment végig a mardekáros asztal mellett, órarendet osztogatva. Végül üres kézzel állt meg Harry mellett. – Üdvözlöm a Mardekárban, Mr. Cobre. Én leszek a házvezető tanára és a bájital mestere, Brakens professzor. Mivel még új, rábízom a legjobb diákunkra és iskolaelsőnkre, Mr. Denemre, hogy kisegítse a kezdetekben. – Brakens intett a sápad, hollófekete hajú, kékeszöld szemű mardekárosnak, aki erre melléjük lépett. – Bemutatom Mr. Denemet. Mr. Denem, kérem, segítsen Mr. Cobre-nek eligazodni.

Természetesen, professzor. – Villantott fel egy lefegyverző mosolyt Tom Denem.

Jó. Egyelőre közös órarendjük van. Dumbledore professzor úgy gondolja, az lesz a legjobb, amíg meg nem ismerkedik az iskolával. – Brakens hangja elárulta, hogy nem sok jót gondol az átváltoztatás tanárról.

Miért van az az érzésem, hogy bármit kívánjon is Dumbledore professzor, azonnal teljesül? – morogta Harry, próbálva legyőzni a félelmét, dühét és bosszússágát, amiért most a nyakába akasztották a fiatalabb verzióját ugyanannak a varázslónak, aki már a születése előttől az életére vadászik.

Dumbledore professzor egy elismert varázsló. – jelentette ki Brakens határozottan.

:Bár egy kicsit dilis.: - sziszegte halkan Tom párszaszóul.

Harry titokban elvigyorodott. – Amennyire én tudom, az elismert emberek mind vagy dilisek, vagy hamisak.

Tom meglepetten pislogott, aztán fenyegetően összehúzta a szemeit.

Azt hiszem, jól ki fogtok jönni egymással. – sóhajtott fel Brakens, aztán a fejét rázogatva otthagyta őket.

Tom leült Harry mellé. – Vannak könyveid? – kérdezte jeges hangon.

Dumbledore professzor említett valami olyat, hogy vehetnék kölcsön...

Tom felnyögött. – Jó. Ha jóllaktál, gyorsan elszaladhatunk a könyvtárba még az első óránk előtt.

Harry megvonta a vállát és felállt. – Akkor jó. Gyerünk.

Tom gyanakvó pillantást vetett az üres tányérra Harry előtt, de ő is felállt a padról, és kivezette Harryt a nagyteremből.

Az első órájuk haladó átváltoztatástan volt Dumbledore-ral, amin az összes házból vettek részt hetedévesek.

Lássuk, mire emlékeznek még az előző évből. Mindannyian látnak egy csészét maguk előtt. Kérem, változtassák egérré. Mr. Cobre, jöjjön előre kérem, szeretném látni, mit tud valójában.

Harry ingerülten forgatta a szemeit, és felállt, gyorsan egérré változtatva a csészéjét, mielőtt elindult a tanári asztal felé. Dumbledore elnyomott egy mosolyt, mikor Tom felkapta az egeret, és kritikus szemmel átvizsgálta. A többi diák mind félbehagyta a munkáját, és végigmérte az új fiút, mielőtt tovább kínlódtak a feladattal.

Nahát, Mr. Cobre, látom, képes egérré változtatni csészéket.

Nyilvánvalóan.

Dumbledore sóhajtott, de nem szólt semmit a fiú rossz magatartásával kapcsolatban. – Letette az RBF-et néhány éve?

Igen. Várakozáson Felülit kaptam. Miért? – Harry megpóbálta visszafogni magát. A mérges Albus Dumbledore igazán ijesztő jelenség tudott lenni.

Biztosan jó tanára volt.

Azt hiszem – vonta meg a vállát Harry, gondolatban hozzátéve: „De nem tudhatom, mert mindent Hermionétől tanultam meg utólag...”

Dumbledore mosolygott, és elvégeztetett Harryvel még néhány átváltoztatást próbaképpen, mielőtt láthatóan elégedetten, visszaküldte a helyére Tom mellé.

Tom azzal szórakoztatta magát, hogy mindenféle állattá változtatta a csészéjét, aztán vissza, és látványosan unatkozott. Mikor Harry leült mellé, éppen egy narancssárga teknőc ült előtte.

Harry az égre emelte a szemét, aztán a Tom által elkábított egerére mutatott a pálcájával, és kígyóvá változtatta.

Tom megfordult, hogy végigmérje a társát, de látta, hogy az már belemélyedt a sötét varázslatok kivédése tankönyvébe.

Cobre, nem zavar, hogy elmászkál a csészéd? – kérdezte Tom, mikor a kígyó lesiklott az asztalról, és felfedező útra indult a földön.

Ártalmatlan. Azt hiszem, hagyom, hogy megegye valaki más csészéjét, mielőtt visszaváltoztatom. – válaszolta Harry csípősen.

Nem elég nagy ahhoz, hogy megegyen egy egeret.

Csináljam nagyobbra? – nézett fel Harry kíváncsian a könyvéből, aznap először Tom szemébe nézve.

Tom kis híján levegőért kapott. Hogy a smaragd pillantás lélekbe vágott, az nem kifejezés. Úgy érezte, mintha ez az új diák egyenesen átlátna rajta, és ezt eddig még csak Dumbledore jelenlétében érezte. A zöld szemekben egy életnyi fájdalom és szenvedés tükröződött. Úgy látszott, ez a fiú átélte majdnem mindazt, amit Tom is. És ez megijesztette.

Harry lesütötte a szemét, kényelmetlenül érezve magát Tom kiismerhetetlen, kutató kékeszöld pillantása előtt. – Ne is törődj vele.

Tom átváltoztatta a narancssárga teknőcét egy fekete macskára, és simogatni kezdte, figyelve, ahogy a zöld szemű fiú gyorsan folytatja az olvasást.

A terem hátuljában felhangzó női sikoly mindenki tudtára hozta, hol tartózkodik Harry kígyója. Harry felhorkant, és egy unott pálcalegyintéssel visszaváltoztatta a kígyót csészévé, aztán visszatért a könyvéhez.

Tom és még néhány mardekáros elvigyorodott, Dumbledore mosolygott, a többiek viszont dühösen meredtek a fiúra.