A szerelem mindig mindent elront

Kis híján a falba verte a fejét, mikor rájött, hogy már megint elbámult. „Te hülye! Ne bámulj már rá! Jóképű vagy sem, tudod, hogy nem érdekled! Hagyd már abba ezt a marhaságot!

- Valami gond van? – pislantott fel Salir a papírjaiból.

Tom ijedtében ugrott egyet. – Semmi.

Salir összevonta a szemöldökét. – Mi a baj, Denem?

Tom megrázta a fejét, és gyorsan lesütötte a szemét a saját házi feladatára. „Rossz Tom!”

Salir a szemeit forgatta. – Nézd, nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mi a bajod.

- Egyébként se tudsz segíteni. – motyogta Tom.

Salir felhorkant. – Miért nem?

Tom dühösen pislantott a másik mardekárosra. – Semmi. Hagyj békén.

Salir hirtelen elvigyorodott. – Nahát Denem, csaknem beleestél egy csajba vagy valami?

- Bah...

- Vagy inkább egy fiúba?

- Fogd be, Cobre.

- Aha, szóval fiú!

- Cobre!

Salir hátradőlt a székében, elégedett vigyort villantva Mardekár utódjára. – Nem kell elárulnod ki az. Nem érdekel. De miért nem hívod randira? Mondjuk a halloweeni bálra?

- Nem!

Salir felhorkant. – Néha olyan lehetetlen tudsz lenni, Tom Denem!

- Fogd be, Cobre.

Salir megvonta a vállát. – Jó. – Ezzel visszatért a könyvéhez.

Tom pedig folytatta a bámulását, olyan óvatosan, ahogy csak tudta.

**

- Denem hova lett? – kérdezte Everett Malfoy, ahogy mindenki készülődni kezdett a halloweeni bálra.

- Talán ezúttal megpróbál táncpartnert találni magának. – mosolygott gúnyosan Blant Black.

Salir a szemeit forgatta. Milyen gyerekesek tudnak lenni. Ő is belebújt az iskolai talárjába, amit átalakított zöld ünnepi talárrá. A haját derékig érőre varázsolta, és vérvörös árnyalatot adott neki. A sebhelyét, ami eddig jóformán láthatatlan volt, mágikusan meghosszabbította, egészen le az orráig, és zöld fényt varázsolt rá, ami az azt okozó átokra emlékeztetett.

Blant összevonta a szemöldökét, ahogy meglátta Salirt. – Merlinre, Cobre! Ezt meg hogyan csináltad?

Salir megvonta a vállát. – Meg lennél lepődve, milyen egyszerű ilyen kis változásokat előidézni.

- Kivel mész? – kérdezte Everett hidegen mosolyogva.

- Senkivel. – vonta meg a vállát újra Salir.

- Akkor kit akarsz elkápráztatni?

- Bármilyen furcsán is hangzik ez számodra, senkit. Csak a magam kedvéért öltöztem ki. – vágott vissza Salir, bosszankodva a vallatás miatt. Zöld szemei veszélyesen rávillantak a két mardekárosra, mielőtt megfordult és kiviharzott a teremből.

**

Tom könnyen észrevette Salirt. A smaragdzöld ruhában és hosszú hajjal káprázatosnak találta, bár egy kicsit lányosnak.

Tom maga inkább a szörnyetegséget választotta. Pikkelyessé alakította a bőrét, az orrát kígyószerűre, a száját ajkak nélkülire, a szemeit macskaszerűre varázsolta. Nagy felháborodására a haja kihullott az átalakulás során, de a kopaszságát eltakarta impozáns fekete talárja csuklyájával. Észre kellett vennie, hogy a többi diák tartja a távolságot.

Salir viszont mindenki kedvenc táncpartnere volt. Tom lassanként kezdett féltékennyé válni, és ilyet korábban még soha nem érzett.

„A szerelem mindig mindent elront!” kiáltotta a lelke egy része.

Tom félrelökte ezt a gondolatot a lelke egy távoli sarkába, és rácsapta az ajtót, aztán odalépett, ahol Salir ült egy csapat lánnyal, akiknek nem volt partnerük, vagy akiknek a partnere lelépett valaki mással. – Szabad ezt a táncot, Cobre? – kérdezte Tom, a hangja érdes volt, és sziszegő.

Salir megpördült, és kimeredtek a szemei. – Merlinre, Denem! Kis híján infarktust kaptam tőled!

Tom bosszúsan összehúzta a szemöldökét. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az?

- Ilyen hátborzongató személyiség? – vonta meg a vállát Salir. – Piros szemmel jobb lenne.

- Pirossal?

- Mint a vér. – bólintott Salir.

Tom pislantott néhányat, aztán a szemei vérvörösre váltottak. – Nesze.

Salir megborzongott. – Tökéletes.

- Tűnj innen, Denem! A frászt hozod ránk! – kiáltotta az egyik lány, egy hugrabugos.

- Táncolunk? – kérdezte Tom újra Salirtól, mintha nem is hallotta volna a lányt.

Salir elvigyorodott. – Örültem a találkozásnak, hölgyeim. – szólt oda a lányoknak, mielőtt a kezét nyújtotta Tomnak.

A páros dühös visítások közepette kivonult a táncparkettre.

- Szeretném megköszönni. – jegyezte meg Salir, mikor elvegyültek a tömegben, lassan ringatózva a zene ütemére.

- Hmm?

- Igen. Elviselhetetlenek voltak azok a csajok. Elég volt öt percig hallgatnom a csacsogásukat, és erős késztetést éreztem, hogy Cruciót szórjak rájuk.

- Te? Cruciót? – horkant fel Tom.

Salir a szemeit forgatta. – Igen.

- Nem tudom elképzelni.

- Amerikában egy kicsit másképp mennek a dolgok, mint itt.

- Jó, de egy Főbenjáró Átkot?

- Hallgass és táncolj, Denem.

***

- Mit szólnál ahhoz, hogy a suli legijesztőbb szörnyetege elvonszolja a legcsábítóbb srácot a bálról?

- Antiszociálisnak érzed magad?

Tom elvigyorodott, odabökött a fejével, ahol néhány lány abból a csapatból, akikkel Salir korábban ült az asztaluk felé indult. – Vagy éppenséggel át is adhatnálak nekik.

Salir felnyögött. – Hát rabolj el, nagy kígyó.

Tom a szemeit forgatta, de szó nélkül talpra rántotta Salirt, és kivonszolta a nagyteremből.

- Na és most merre?

- A csillagvizsgáló toronyba?

Salir pislantott. – Inkább a pincébe.

- Oké, de ne a klubhelységbe vagy a hálótermekbe.

- Egy üres osztályba?

- Tökéletes. Gyere. – Tom megfordult, és a csendes Salirral a sarkában elindult egy szoba felé, amiről tudta, hogy senki más nem használta, sőt a közelébe se mentek.

**

- Hé, Cobre?

- Hmmm?

- Milyen a családod?

- Meghaltak, mikor egy éves voltam.

- Ó.

- Miért?

- Az árvák kíváncsisága.

- Odadobtak a nagynénémnek meg a nagybátyámnak.

- Hmm?

- Miután a szüleim meghaltak, odadobtak a nagynénémnek meg a nagybátyámnak. Utálnak.

- Hülyék.

- Aha. Szerintem is.

- Én is utáltam az árvaházat. Mindenki gyűlölt, mert én más voltam.

- Milyen hülye ok a gyűlöletre.

- Egen.

Hosszú csend következett, amit csak a vízcseppek halk koppanása, és a ruhájuk halk suhogása tört meg.

- Ma van a születésnapom.

- Halloweenkor?

- Aha. Úgy valahogy.

- Úgy valahogy?

- Ezt a születésnapot adták az árvaházban.

- Ez egy mardekáros ünnep. Illik hozzád.

- Kösz.

- Szívesen.

Újabb, ezúttal rövidebb csend.

- Boldog születésnapot.

- Aha.

- Ha tudom, vettem volna neked valamit.

- Úgyse veheted meg, amit szeretnék.

- Éspedig?

Tom magában motyogott valamit.

- Még egyszer, és hangosabban.

- Egy csókot...

Salir elmosolyodott, és oda lépett, ahol Tom támaszkodott a falnak,  csuklyáját az arcába húzva, szemeit a földre sütve, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon. Salir felemelte a csuklyás fiú arcát, hogy a szemébe nézhessen. – Boldog születésnapot. – suttogta, mielőtt betakarta Tom száját a sajátjával.

Furcsa volt úgy csókolni, hogy a páros egyikének nem voltak ajkai, de ez egyik fiatalembert se tarthatta vissza. Salir elnyomott minden, a jövendő Voldemorttal kapcsolatos rossz érzést, bár ezek sokkal erősebbek voltak most, hogy Tom így nézett ki. Tom félresöpört minden, a hollóhajú fiúval kapcsolatos kérdést az elméjéből, bár azok majdhogynem megfojtották, mint mindig. Tom Salir csípője köré fonta a karját, és szorosabban magához húzta a másikat, ahogy végighúzta a nyelvét Salir csukott ajkain.

Salir kinyitotta a száját a kutató nyelvnek, és nem is lepődött meg annyira, mint várta volna, mikor kiderült, hogy Voldemort álcájában Tomnak vágott nyelve van. Hagyta, hogy a kígyószerű nyelv felfedezze a száját, mielőtt visszahúzódott, hogy levegőhöz jusson.

Tom felnyögött, és Salir vállára hajtotta a fejét. – Kérlek, ne mondd, hogy ez csak álom.

- Nem álom. – ígérte Salir. – És én mondtam neked, hogy kérj randit.

Tom felkuncogott. – Nem tudtam, hogy észrevetted.

- Nézd Denem, ahányszor együtt vagyunk, csak engem bámulsz.

- Nem bámullak.

- Ó, hát általában jól álcázod. De én könnyen észreveszem, ha bámulnak.

Tom felsóhajtott. – Gondolhattam volna.

Salir elmosolyodott, és megölelte Tomot. – Megszoktam, hogy bámulnak rám, de ezelőtt soha nem szerettem. Egészen meglepődtem, hogy nem zavar, ha te csinálod, aztán rájöttem, hogy tetszel nekem.

- Persze hogy bámulnak. Gyönyörű vagy.

Salir elpirult. – Kösz.

Tom hátrébb húzódott, és elvigyorodott. – Na végre sikerült rávennem téged, hogy elpirulj!

Salir elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy ilyen nehéz.

- Gyakorlatilag lehetetlen. Nem hiszem, hogy láttalak eddig pirulni.

Salir elgondolkodott. – Azt hiszem igazad van.

- Szerintem aranyos.

Salir megint elpirult.

Tom elnevette magát.

- Piszok. – vicsorgott rá Salir.

- Köszönöm.

Salir még csúnyábban nézett rá.

- Ne nézz ilyen rondán.

- Tegyél róla.

Tom vörös szemei éhesen villantak, aztán kiszabadította az egyik kezét, és megemele Salir állát, hogy hozzáférjen a szájához. Ezúttal, ahogy Tom nyelve becsúszott Salir szájába, találkozott a másikéval, és versenyezni kezdtek az egymás feletti hatalomért.

Amíg a nyelveik táncoltak, Tom végighúzta a kezét, amellyel addig Salir csípőjét szorította magához a másik mellkasán, sorban kibontogatva a gombokat.

Salir felnyögött, és elhúzta a száját, véget vetve a párbajnak. – Denem?

Tom elvigyorodott, ahogy az egyik vékony, pikkelyes ujjával végigsímított a napbarnította mellkason. – Igen?

- Mit csinálsz? – Salir hangja enyhén remegett.

- Kibontom az ajándékomat.

- Denem?

- Hallgass. – vörös szemek mélyedtek a smaragdokba, és Salirnak elakadt a lélegzete. – Mi van?

- Én... semmi. – suttogta Salir, de a szemeit nem tudta elszakítani Toméról. „Csak annyira hasonlítasz a későbbi önmagadra, kivéve, hogy a szemeidben gyűlölet helyett vágyat látok, és ez váratlanul ért.” válaszolta gondolatban.

- Ez nem úgy néz ki, mintha semmi lenne. – sóhajtott fel a kígyószerű fiú.

Salir hirtelen felnyúlt, és hátrahúzta Tom csuklyáját.

Tom megmerevedett. – Mit csinálsz, Cobre? – suttogta, ahogy Salir keze lágyan végigsimított a tarkóján.

- Pont, mint egy kígyó. – vigyorodott el Salir. – Tökéletes.

Tom dühösen meredt rá. – Szerinted ez nevetséges, Cobre?

- Soha. – lágyult el Salir arckifejezése. – Inkább nagyon is illik hozzád, ahogy mindig mindenkit félrelöksz az útból. Nem gondolod? – nyugtatólag végighúzta az ujját Tom állán. – És senki más, csak én látom a szépséget a maszk alatt.

Erre Tom is elmosolyodott, és Salir észrevette, mennyire megváltoztatja, felvidítja ez az arcát. – Bennem nincs szépség. Rémeket látsz.

- Nem, nem, drága kígyóm. Látom a szépséget. Talán csak nem nézel elég mélyen önmagadba.

Tom felhúzta a szemöldökét. – Drága kígyóm?

- Nem tetszik?

- Hát...

Salir elvigyorodott. – Jó, mert ezentúl így hívlak.

Tom elnevette magát.

- Nem a kicsomagolásommal voltál elfoglalva?

Tom elakadt. – Hagyod?

Salir óvatosan bólintott. „Végül is, ki akar szűzen meghalni?” gondolta keserűen.

Tom érezte, hogy a szíve, amiről azt hitte, hogy már évekkel azelőtt jéggé fagyott, összerándul Salir kifejező zöld szemeiben átvonagló fájdalom láttán. „Meg fogom találni azt, aki ilyen fájdalmat okozott neked, és a vérükkel fognak fizetni érte,” gondolta dühösen, miközben lassan végighúzta az ujját Salir meztelen mellkasán.

Salir megborzongott, és felpillantott a macskaszerű vörös szemekbe. A korábbi vágy valahogy átadta a helyét a féltésnek. Mikor rájött, hogy ez neki szól, Salir elátkozta a saját túlságosan árulkodó szemeit.

De minden átok és más gondolat elszállt a holló-és-vörös hajú varázsló agyából, ahogy Tom szája lágyan belecsókolt a nyakába, mielőtt élesen beleharapott. Salir megpróbálta visszafogni a nyögdécselését, még akkor is, mikor hátrahajtotta a fejét, hogy a jövendő Sötét Nagyúr könnyebben hozzáférhessen a torkához. Salir szemei lecsukódtak, mikor a másik vadul kihasználta az alkalmat.

Tom felcserélte őket, hogy most Salir támaszkodjon a falnak, és így szabaddá tegye mindkét kezét, hogy megszabadíthassa a vörös-fekete hajú fiút a ruháitól.

Ahogy Salir talárja a földre siklott, Tom hátralépett, hogy elgyönyörködhessen a vörösre csókolt fiú látványában, és végigsimított a tekintetével a másik vékony, de izmos testén.

Néhány öreg sebhelyen akadt meg a szeme, és végighúzta az ujját az egyiken. A kezei remegtek a dühtől.

Salir visszazökkent a valóságba, és nyelt egyet, mikor meglátta a gyilkos fényt a másik szemében. – Denem?

Tom szemei felpattantak. Ahogy Salir megrándult, eszébe jutott, hogy nem ez a varázsló a dühe célpontja, és a pillantása gyengéddé vált, de a hangja határozott volt, mikor megszólalt. – Hol szerezted ezeket?

- Mindenfelé. – válaszolta Salir ingerülten. – Biztos vagyok benne, hogy neked is vannak.

Tom bólintott. Neki is megvoltak a maga sebhelyei amiket az árvaházban szerzett, és ő se szeretett volna jobban beszélni róluk, vagy arról, hogyan szerezte őket, mint Salir a sajátjairól. – Értve. – Megint közelebb lépett Salirhoz, leküzdve a dühét azok ellen, akik bántani merték a fiút, és kezeit a másik meztelen csípőjén nyugtatva szorosan hozzányomta magát.

Salir megint gyengéden végigsímított Tom állán. – Most vagy én vagyok alulöltözött, vagy te vagy túlöltözött. – tájékoztatta a vörösszemű fiút.

- És azt mondod, tennünk kellene ellene?

- Talán.

Tom gyors csókot nyomott Salir szájára, és élesen beleharapott az ajkába, mielőtt hátrébb húzódott, hogy ő is levetkőzzön. Salir hanyagul a falnak dőlt, és végigpillantott a fekete palást alól előtűnő hófehér bőrön.

Tom szája hirtelen vigyorra húzódott – Tudod, Cobre, egész jól nézel ki hosszú hajjal.

- Úgy nézek ki, mint egy átkozott csaj. – válaszolta Salir, próbálva emlékezetébe vésni a fiatal Voldemortot, és próbálva nem az ágaskodó férfiasságát bámulni.

- Hát éppen ez az. – válaszolta Tom könnyedén, kiérdemelve egy éles pillantást. – De nekem így jobban tetszik.

- Ezt vegyem célzásnak?

Tom odasétált Salirhoz, és egész testével a falnak nyomta a zöld szemű varázslót. – Ez nem célzás volt, Cobre. Ez parancs. – sziszegte Salir fülébe erőszakosan, egymáshoz dörzsölve az erekcióikat.

Salir levegőért kapkodott, fájdalmasan tudatára ébredve, hogy ő is mennyire kívánja a másikat, ami a beszélgetésük közben valahogy kiment az agyából.

Tom szemei felcsillantak. – Valami baj van, Cobre?

Salir gúnyosan rámosolygott a másikra. – Beérem a legrosszabbal is.

- A legrosszabbal? Most megbántottál.

Salir Tomhoz dörgölte a csípőjét, elvigyorodva, mikor amaz felszisszent – A legrosszabbal, drága kígyóm.

Tom összehúzta a szemöldökét a kihívásra. – Fordulj meg. – parancsolta, és egy kissé hátrébb lépett, hogy helyet adjon a másiknak.

Salir úgy tett, ahogy mondták, megmarkolva a falat alkotó egyenetlen köveket. Tom mögé lépett, és mielőtt még Salir bármit is gondolhatott volna, egy köpettel síkosított ujjat érzett a fenekében. Megmerevedett a meglepetéstől.

- Csitt... – Tom szabad keze nyugtatóan végigsimított Salir táblás hasán.

A zöld szemű fiú kényszerítette magát, hogy a falnak dőljön, és lenyugodjon, a hideg köveknek támasztva a homlokát.

Tom belecsókolt Salir nyakába, és a korábbi mellé dugta a második ujját is, hogy kitágítsa a fiút. – Sikoltozni fogsz, Cobre. Olyan hangosan fogsz sikoltozni, hogy még a Griffendél toronyban is hallani fognak.

- Akkor jobb lenne feltenni egy némítóbűbájt. – vágott vissza Salir könnyedén.

- Hadd csodálkozzanak. – vigyorgott Tom.

- Sikoltsam inkább azt, hogy „Dumbledore”?

- Túl hosszú. – nevetett Tom, miközben kihúzta az ujjait, és a tenyerébe köpött, hogy benedvesítse a szerszámát.

-Talán.

- Készen vagy?

Salir hátranézett a válla felett, egyenesen az aggódó vörös szemekbe. – Csináld, Denem.

Tom szája jeges vigyorra húzódott ahogy előrehajolt, hogy belecsókoljon a puha rózsaszín szájba. Salir kétségbeesetten csókolta vissza, szorosan lehunyva a szemeit, mikor érezte, hogy valami pikkelyes nyomódik bele. Messze nem volt olyan fájdalmas, mint ahogy tartott tőle.

- Merlin. – sziszegte bele Tom Salir szájába, mikor végül markolatig belemerült. Hirtelen észrevette a másik görcsösen összeszorított szemeit. – Cobre?

- Mintha a legrosszabbról lett volna szó.

- Komolyan beszélsz...

- Mozgasd azt a dákót, kígyóképű. – vágott vissza Salir, és a szemeit kinyitva gúnyos mosolyt villantott rá.

Tom felhorkant. – Te akartad.

Salir a falnak támasztotta a homlokát, és megkapaszkodott a kövekben. Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül Tom kicsúszott belőle, mielőtt hirtelen visszalökte volna magát a másik fiúba. Salir egyetlen válasza egy elfojtott szisszenés volt, és Tom összehúzta a szemöldökét.

- Ez lenne a legrosszabb, amivel elő tudsz jönni? – kérdezte Salir szárazon.

Tom felmordult, és elkezdett vadul és ritmikusan ki-be vágódni a zöld szemű fiúból.

Enyhe igazítás a pózon, és Tom eltalálta Salir prosztatáját. Telibe. Az alacsonyabbik fiú élesen felsikoltott, ahogy csillagok kezdtek táncolni a szemei előtt. Tom győzedelmesen elvigyorodott.

- Hangosabban. – sziszegte Salir fülébe, és előrenyúlt, hogy végighúzza az ujját a másik férfiasságán, ami rendszeresen a falba verődött. A fájdalom mintha csak még keményebbé tette volna.

Salir visszanyelt egy másik kitörni készülő sikolyt. – Keményebben. – vágott vissza.

Tom boldogan engedelmeskedett, egyre gyorsabb és keményebb lökésekkel vágódva Salirba, míg odafigyelt arra, hogy a másik csillagokat lásson a gyönyörtől. Közben pikkelyes ujjait és hosszú körmeit le-fel futtatta a fiú elhanyagolt szerszámán.

Visszafolytott nyögések, és halk sikolyok törtek ki Salirból minden lökésnél, amik csak még inkább felizgatták Tomot, míg végül...

- Ó, iste... Denem! – Salir feje hátracsuklott Tom vállára, ahogy extázisban felkiáltott.

Tom körmei Salir csípőjébe mélyedtek, ahogy ő is elélvezett, alig tudva visszafojtani a saját sikolyát is. Rátámaszkodott Salirra, odanyomva őt a falhoz, míg mindketten megpróbálták visszanyerni a lélegzetüket.

- Alud... – zihálás - ...junk. – nyögte ki néhány hosszú perc elmúltával Salir.

Tom ezzel csak egyetérteni tudott, és egy pálcasuhintására a ruháik valami ágyféleséggé változtak. Egymást támasztéknak használva eljutottak az ágyig, és tehetetlenül végigvágódtak rajta. Salir hagyta, hogy új szeretője átkarolja azokkal a sápadt karjaival, és a kígyóbőrű mellkasához szorítsa.

- Tudod, Cobre, egész jó volt feled baszni. – jegyezte meg Tom lustán.

- De hadd találjam ki, nem sikoltoztam elég hangosan?

- Bingó.

Salir ingerülten forgatta a szemeit. – Legközelebb majd jobban igyekszem.

Kis szünet, aztán:

- Jó.