„Fogalmam sincs, mit vegyek neki...”

Salir kétségbeeseten nézett végig Roxmorts főutcáján. Ő és Tom, hosszú viták után úgy döntöttek, hogy vesznek egymásnak karácsonyi ajándékot. Salirnak természetesen fogalma sem volt, mit vehetne, ami tetszene a jövendő Sötét Nagyúrnak.

„Valami fegyverfélét. Az éppen olyan dolog, amit... Voldemort... használni tudna.”

Salir tehetetlenül sóhajtott egyet, és határozottan elindult a kis falu fegyverkereskedése felé.

Segíthetek valamiben, fiatalember? – kérdezte a férfi a pult mögül, mikor az ajtó becsukódott a fekete hajú vásárló mögött.

Salir megrázta a fejét. – Csak nézelődöm. – válaszolta, ahogy elindult végignézni a kis üzletben összezsúfolt különféle pusztító fegyvereket.

A haja, amit Tom parancsára meghagyott hosszúnak, beleakadt valamibe, és Salir dühösen megpördült, hogy kiszabadítsa, mikor meglátta.

Egy hideg, zöld markolat, a tetején egyetlen ragyogó smaragddal. Az ezüst hüvely is ki volt rakva smaragddal és gyémánttal.

Salir látta már ezt a tőrt. A hatodik évében kapott vele még egy sebhelyet Voldemorttól. Ez volt az a sebhely, amin Tom annyiszor végighúzta az ujját, mikor szeretkeztek, vagy mielőtt elaludtak.

Mibe kerül? – kérdezte Salir, megérezve magán az eladó szemeit.

Száz galleon.

Salir megrándult, de mégis előhúzta a pénztárcáját. Most örült csak igazán, amiért rászokott, hogy mindig magával hurcoljon néhány száz galleont, a Gringotts ellen hatodik évében bekövetkezett támadás óta. Dumbledore ugyan adott neki némi pénzt, igen, dehát az tényleg csak néhány édességre volt elég.

A pénz és a tőr gazdát cserélt. Salir zsebre vágta az új szerzeményét, és mosolyogva hagyta el az üzletet. Elindult vissza az iskola felé, figyelemre se méltatva az édességes és varázsvicc boltokat.

„És tökéletes kísérőlevél ötletem van!”

És kész!

Micsoda?

A vékony doboz eltűnt Salir zsebében, ahogy a fiú megfordult, és ártatlanul rámosolygott Dumbledore-ra. – Semmi lényeges, uram. Szüksége van rám?

Igen. Az irodámban, ha lehetne?

Természetesen! Hol máshol lennék olyan szívesen? – gúny.

Tom elvigyorodott, ahogy végignézte, amint a szeretője követi Dumbledore professzort. Már régen megszabadította Salirt minden lehetséges tisztelettől, amit az a vén bolond iránt érezhetett.

A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Tom követte a legutáltabb tanárát és a legkedveltebb diákját. „Mit akarhat Dumbledore Salirtól?”

Tom a professzor ajtajára szorította a fülét, így mindent jól hallhatott.

Szóval mit szeretett volna kérdezni tőlem, tanár úr?

Rájöttem, hogyan tudnálak visszaküldeni, édes fiam!

„Micsoda!”

Hosszú szünet, aztán Salir válaszolt, valahogy tétovázó hangon. – Aha... szóval sikerült...

Úgyhogy most már vissza is küldünk téged!

...jó... – ruhasuhogás. – Adja ezt oda Denemnek. A karácsonyi ajándéka... és... megmondaná neki, hogy sajnálom?

Természetesen...?

Ne! – egy csattanás.

Hopp...

Az anyja nem figyelmeztette rá, hogy ne érjen hozzá olyasmihez, ami másoké?

Talán...

Salir felhorkant.

Hol tanultad meg úgy megátkozni az ajándékokat, hogy megtréfáljon mindenkit, aki nem Mr. Denem?

Titok. – Tom kihallotta a hangból a vigyort.

Jól van, akkor... – székcsikorgás. – Indulás haza.

Készen vagyok.

A Salir hangjából kihallatszó félelemre Tom megmerevedett. „Hova megy? Mitől kell ott félnie? Miért nem akar menni? Cobre!”

Kétségbeesésében Tom előkapta a pálcáját, és az ajtóra fogta. Végigpróbálta rajta az összes zárnyitó varázslatot, amit csak ismert. Mikor egyik se működött, Tom kis híján elsírta magát.

Aztán egyszer csak az ajtó kinyílt. – Ah, Mr. Denem. Azt hiszem, ezt önnek szánták. – nyújott át neki egy dobozt a halvány zöld bőrű Dumbledore, mielőtt Tom arcába vágta az ajtót.

Tom egy hosszú percig csak bambán bámult a csukott ajtóra, aztán lenézett a kezében tartott dobozra.

Ezüst papírba volt csomagolva, amin itt-ott zöld kígyók csúszkáltak végig. A kártyán lévő üzenet Salir betűivel íródott.

Tudom, hogy jó hasznát veszed,
A legnagyobb ellenséged ellen.
De jól gondold meg, mielőtt szúrsz,
Nehogy az a barátod legyen.