Fű. Mindkét kezével belemarkolt ebbe a valós dologba. Az újabb utazástól teljesen kába volt még. Ettől az időutazástól, ami ellen minden sejtje tiltakozott. Ez fájt, mint semmi más ezelőtt.

Nocsak, mi van itt?

Salir Cobre, úgyis mint Harry James Potter, a Kis Túlélő olyan sebességgel kapta fel a fejét, ami teljesen ellentmondott a korábbi fáradtságának, és szemtől szembe találta magát nem mással, mint Lucius Malfoyjal. A szőke férfi mögött ott állt a Roxfort, teljes pompájában. Csak a falain játszó árnyékok árulkodtak a háború kimeneteléről, amiből Harry olyan szerencsétlenül került ki.

Elvesztél, fiú? – vigyorgott gúnyosan Lucius.

Csak ekkor esett le Salirnak, hogy a hosszú hajával, és a híres sebhelyére tett „Észre ne vedd” varázslattal, Luciusnak fogalma sem lehet róla, ki ő.

Lucius felhorkant, láthatóan elfogyott a türelme, és Salirra fogta a pálcáját. – Kelj fel. Gyerünk. Semmi hangulatom süketnémákra. Elviszlek a Nagyúrhoz.

Salir lassan felkelt, és hagyta, hogy Lucius bevezesse a Roxfortba. Rájött, hogy csak enyhén lepődött meg azon, hogy a Roxfort elesett, de furcsa módon egyáltalán nem érdekelte. „Ennyire megváltoztam volna, hogy már egyáltalán nem érdekel az a hely, amit valaha az otthonomnak neveztem?” töprenget szomorúan, ahogy Lucius megállt egy sima fa ajtó előtt. A halálfaló gyorsan kopogott, pálcáját még mindig a foglyon tartva.

Mi az! – hallatszott ki Voldemort hangja az ajtó mögül. Salir fülének a férfi borzalmasan idegesnek és a végtelenségig feszültnek tűnt. A tapasztalata azt súgta, hogy most nem a legmegfelelőbb az időpont, hogy zavarják a sötét varázslót.

Lucius láthatóan nem jött rá. Vagy csak nem törődött vele. – Nagyúr, egy fiú jelent meg a kastély előtti gyepen. Gondoltam szeretné leelenőrizni.

Az ajtó kinyílt. – Gyertek be. – mondta. Voldemort hangján nehezen visszafogott düh érződött, és a fiú elnyomott egy mosolyt.

Lucius belökdöste Salirt maga előtt, és a tinédzser lehajtva tartotta a fejét. – Ez az a fiú, nagyuram.

Széttörő üveg csörrenése hallatszott, ahogy Voldemort hirtelen felállt. Skarlát szemeiben oda nem illő döbbenet ült. – Magasságos Merlin... Ez... nem lehet...

Salir felpillantott, egyenesen bele a szörnyeteg szemeibe, a szörnyetegébe, akibe fülig beleszeretett, valamikor, egy másik életben, és a szemei huncutul megcsillantak. – Ó, nem. Remélem is, hogy nem. Végülis, ha én én vagyok, akkor te meg te vagy, és az egyszerűen lehetetlen.

Lucius őszinte döbbenetére, és Salir nagy örömére, Voldemort nagyúr, a varázslóvilág réme elnevette magát a fiú gorombaságán.

Uram? – kérdezte Lucius óvatosan, mintha egy őrülthöz beszélne, és végülis igaza volt.

Voldemort kedélyesen felé intett. – Mehetsz, Lucius.

Természetesen, uram. – Lucius meghajolt, aztán csendesen dühöngve lelépett.

Ahogy a nehéz ajtó becsukódott, és automatikusan be is záródott, Voldemort dobott rá egy némítóbűbájt, aztán Salirhoz fordult, aki halványan mosolygott. – Hiányoztál.

Salir mosolya eltűnt, amikor megszólalt. – Sajnálom. – Lesütötte a szemét a földre. – Nem mondhattam el. Paradoxon keletkezett volna.

Voldemort kihasználta az időt, amíg a fiú beszélt, hogy közelebb lépjen hozzá, aztán felemelte Salir állát az egyik hosszú, sápadt ujjával. Skarlát szemeiben szerelem csillogott. – Csitt. Nem érdekel.

Salir megrázta a fejét, és hátrébb lépett, lerázva a gyengéd érintést. – Mit gondolsz, Denem, ki vagyok én ebben az életben? – kérdezte a fiú hirtelen, és a szemeit elöntötte a szomorúság.

Mi? – a zavar ugyanolyan nem odavalónak tűnt Voldemort sápadt arcán, mint ötvenöt éve a vágy.

Mit gondolsz, ki vagyok én? Ebben az időben? Itt, ezen a helyen?

Nem érdekel.

Pedig érdekelhetne.

Pedig nem.

Hagyd abba! – Salir félreütötte az újra felé nyúló kezet, és magára fogta a pálcáját. – Revelo!

Voldemort megmerevedett, ahogy a villám alakú sebhely megjelent Salir homlokán. – Tudhattam volna... – suttogta, és a hangja most halk volt és veszélyes.

Egyik percben még megpróbálsz az ágyadba csalni, a másikban meg már megint a halálomat tervezed. Mi lenne, ha egyszer végre eldöntenéd, mit is akasz valójában, drága kígyóm? – sziszegte Salir hidegen.

Ne... – Voldemort vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. – Ne merj így nevezni, Potter.

Ne merj így nevezni, Potter! – nyafogta vissza Salir, dühe mögé rejtve a fájdalmát. – Hát tudod mit, drága kígyóm, majdnem két egész hónapig hívtalak így ötvenöt éve, és akkor valahogy egyáltalán nem zavart a dolog.

Az más volt.

Mitől? – húzta össze a szemöldökét fenyegetően Salir. – Mitől volt akkor oké, hogy „drága kígyómnak” hívtalak, és most mitől nem az? Erre válaszolj!

Csak.

De jól gondold meg, mielőtt szúrsz, nehogy az a barátod legyen. – szavalta Salir hidegen, aztán megpördült, és kicsörtetett a szobából.

Voldemort fáradtan támaszkodott az asztalának, ahogy az ajtó bevágódott a fiú mögött. „Tom, te hülye, idióta! Minden átkozott jel... Ki másnak fecsegted ki az összes titkodat? Kinek vannak még ilyen zöld szemei és ilyen villám alakú sebhelye? Hogyan lehettél ennyire hülye!”

Salir dühösen viharzott végig a folyosókon. „Hogy meri! Szemét!”

Te meg ki vagy?

Salir felkapta a fejét, és egyenesen belebámult a másik ezüst szemeibe. – Malfoy. Csodálatos.

Potter! Te meghaltál!

Attól tartok, nem. Úgyhogy mondd el nekem, Malfoy, mi van a többi diákkal?

Draco Malfoy egy pillanatra megállt, és körülnézett a teremben, aztán visszafordult Salirhoz, ezúttal halálosan komolyan. – Lent vannak a pincében, de őrzik őket.

Piton?

Szabad.

Salir megnyugodva felsóhajtott. – Jó. Le tudsz vinni oda?

Meg fognak ismerni. – mutatott rá Draco.

Salir elhúzta a pálcáját a homloka előtt, és a sebhelye eltűnt. – Hívj Cobre-nak. Az egyetlen, aki látott, az apád volt, és ő úgy tudja, Voldemort barátja vagyok.

Nem tudom, hogy sikerült neked ez az egész, és őszintén szólva nem is érdekel. – nyögött fel Draco a szemeit forgatva, ami valahogy egyáltalán nem illett egy Malfoyhoz. – Akkor gyere. Ha szerencsénk van, ma Perselus van szolgálatban.

Salir könnyedén felzárkózott Draco mellé, kezeivel gyorsan elmutogatva a kérdést, amit nem volt biztonságos hangosan kiejteni. „A Rend?”

„Elfogták és nagyrészt kivégezték őket.” – mutogatta vissza Draco.

„Dumbledore?”

„Meghalt.”

Csodálatos. – sziszegte Salir gúnyosan.

Draco egyetértően felhorkant, ahogy elindult lefelé a pincelépcsőn. – Az őrnek az utolsó lépcsőfokon kellene állnia. – suttogta, mivel a kastélynak ebben a részében már túlságosan sötét volt ahhoz, hogy a másik lássa, mit mutogat.

Salir gyorsan bólintott, nem törődve vele, hogy a szőke fiú látja-e vagy sem.

Ki van ott?

Perselus. – Draco megnyugodva kiengedte a lélegzetét, mikor melátta a fekete hajú, karvalyorrú és hideg tekintetű férfit.

Perselus Piton felhúzta a szemöldökét, és a keresztfia mellett álló másik felé intett. – Ez meg ki?

Salir elvigyorodott. – Salir Cobre. – A kezei közben mást mutogattak: „Harry Potter”.

Piton szemei egy pillanatra tágra meredtek, aztán az arca visszanyerte a szokásos hideg maszkját. Mikor megszólalt, hangjából sütött az unalom. – És mit akartok ti ketten itt lent?

Cobre meg akarja nézni a foglyokat. – magyarázta Draco nyugodtan.

És mit tervez velük Mr. Cobre? – kérdezte Piton. Salir rögvest lefordította magának a kérdést: „Ki akarja őket szabadítani?”

Csak körülnézünk. – vonta meg a vállát Salir. – Semmi több.

Piton bólintott. – Draco, vigyázz rá.

Természetesen. Erre gyere, Cobre.

Salir felzárkózott Draco mögé, és hagyta, hogy a szőke fiú végigvezesse a sötét, labirintusszerű folyosókon, odáig, ahol a Sötét Nagyúrral szembeszálló diákok és a tanáraik voltak bebörtönözve. Salir már azelőtt megérezte a fájdalmat és a gyűlöletet, ahogy elérték az első cellát, és gyorsan megszólalt, mielőtt még maga alá temethette volna. – Miért hagyta őket életben?

Talán szövetségeseket keres. – vonta meg a vállát Draco. A ki nem mondott „vagy így állít elrettentő példát a többiek elé” ott lógott közöttük a nehéz levegőben.

Salir elcsendesedett, és benézett az első cellába, ami mellett elmentek. A gyomra felfordult a látványra. Vagy húsz ember volt abban a cellában, amibe tizenöt is épphogy befért volna. A ruhájuk tépett volt, tele lyukakkal. Egyikük se volt több egy csontváznál, a bőrük szorosan tapadt a csontjaikra. De tiszták voltak, úgy tűnt Voldemort odafigyelt rá, hogy néha zuhanyozzanak, és időről időre élelmet és vizet is kellett kapniuk, különben már nem lennének életben. Salir kezei ökölbe szorultak az oldala mellett, a körmei belevágódtak a tenyerébe, és csak nagy nehezen sikerült az arcáról törölni az érzelmeket. Tudta, hogy az itteniek egy része nem venné szívesen a sajnálatot.

Malfoy, te szemét! Jöttél, hogy nevetségessé tegyél minket?

Salir megpördült, és hirtelen ott állt a cella előtt, ahova a griffendéles barátait zárták. Ron ott állt a rácsoknál, dühösen, míg a többiek összebújtak egy sarokban, szomorúan nézve a látogatókat.

Jaj, fogd be, vízlipatkány. – horkant fel Draco. A mardekáros hangjából épphogycsak kiérezhető remegés mutatta, hogy egyszer se próbálta még nevetségessé tenni a rács mögöttieket. Most az egyszer semmi örömét nem lelte a szenvedésükben.

Elhoztad magaddal egy barátodat is? – vicsorgott rá Ron.

Elég legyen, Ron. – könyörgött Hermione fáradt hangon.

Nem! – kiáltott rá Ron a barna hajú lányra, aztán visszapördült a látogatók felé. – Tűnjetek innen! Mondjátok meg annak a rohadéknak, hogy öljön meg minket végre! – sikoltotta Ron Draco és Salir képébe. A többi cellából felharsant a helyeslés erre a bejelentésre.

Eleget láttam. – sziszegett rá Salir Dracóra, próbálva visszatartani a könnyeit.

Megölni? – lépett elő Voldemort az árnyékok közül. – Nem, nem, Mr. Weasley.

Draco megpördült, és mélyen meghajolt a Sötét Nagyúr előtt. A diákok és tanáraik visszahúzódtak a cellájuk hátsó falához. Még mintha Ron is elvesztette volna a korábbi lendületét, mikor szembekerült ezzel a rémálomszerű férfival, aki póklábujjú kezei között tartotta mindannyiuk sorsát.

Salir dühösen meredt a volt szeretőjére – Engedd ki őket, Denem. – parancsolta hidegen.

Esetleg szeretnél te is csatlakozni hozzájuk, Cobre? – vágott vissza Voldemort tettetett érdeklődéssel.

Hogyne. Hadd szenvedjem végig ezt a változatát annak a te árvaházadnak.

Voldemort megrándult, aztán a fekete hajú fiúra fogta a pálcáját. – Ezt még megkeserülöd.

Meg akarsz ölni, Denem? Gondolod, hogy ezúttal sikerül? – vigyorodott el gúnyosan Salir. – Mit is mondtál nekem valamikor? Ó, igen. „A szerelem mindig mindent elront” Micsoda hülyét csináltál magadból, Tom Denem!

Ezzel Salir megpördült, és belépett a cellába, ami kinyílt előtte. Voldemort megint összerándult, ahogy a fém ajtó bevágódott a fiú mögött.

Smaragd szemek fúródtak az övéibe. – Akkor zárd el a szívedet. – suttogta oda a fiú a Sötét Nagyúrnak, aztán megfordut, és leült a griffendélesek közé.

Voldemort dühös viharként távozott, még az árnyékok is összerándultak, mikor újra elnyelték.

Cobre? – kérdezte Draco lágyan, amikor felált.

Menj, Malfoy. Most már ott vagyok, ahova tartozok. – válaszota Salir halkan. „Mondd meg Pitonnak is.” mutatta a kezével.

Jól van. – Draco megfordult és elment, hátra se nézve a zöld szemű fiúra, bár Salir érezte, a másik semmit sem akar jobban, mint csatlakozni hozzá abban a cellában. Ez volt az a hely, ahová ő is tartozott.

És te meg ki a franc vagy?

Salir fáradtan pislantott fel Ron arcára. „Ron soha nem változik.” Sóhajtott fel gondolatban, mielőtt kiszűrte volna a vörösfejű morgását, és lehunyta a szemeit, remélve, hogy alhat egy keveset.