Egy új kor

Macnair végignézett a pince fala mentén húzódó cellákon. – Salir Cobre?

- Mi van? – nézett fel egy hosszú fekete hajú fiú. Könnyű volt észrevenni, mert egyedül ült, nem a többiek között, akik összebújtak melegedni.

- A nagyúr beszélni óhajt veled. – Macnair szerint ez egy igen furcsa módja volt annak, hogy szóljanak egy fogolynak, hogy „gyerünk”, de figyelmeztették, hogy Cobre nem egy egyszerű fogoly.

- Mondd meg neki, hogy emelje meg azt a lusta valagát és jöjjön le ő. – válaszolt Salir hidegen.

- Elnézést?

- Hallottad. És most kopj le.

Macnair egy hosszú pillanatig bambán bámult a fiúra, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt újra elaludna, aztán megpördült és elindult, hogy átadja a fiú válaszát Féregfarknak.

Salir a szemeit forgatta. „Lusta dög.”

***

Voldemort mérgesen meredt Salir cellatársaira az árnyékból, ahol rejtőzködött. „Milyen aljasak! Ott hagyják egyedül, hogy megfagyjon!” Gondolta dühösen, mielőtt eszébe jutott, hogy tulajdonképpen Salirra kellene dühösnek lennie, amiért le kellett jönnie a pincébe.

Voldemort kicsusszant a fáklyafénybe és vörös szemeit fenyegetően a Kis Túlélőre meresztette. – Potter! – kiáltott rá, inkább ezt a nevet használva a hamis helyett, hogy ezzel is tartsa a távolságot.

A pincében majdnem minden szem felpattant, és a halottnak hitt fiút kereste.

- Ne nevezz így. – motyogta Salir, még mindig csukott szemmel. Ha érezte is a rá szegeződő tekintetek súlyát, nem mutatta.

- Kelj fel. – parancsolt rá Voldemort.

- Kényszeríts.

- Gyerünk, Potter!

- Azt mondtam, - a zöld szemek most kinyíltak és kihívóan szegeződtek a Sötét Nagyúrra, - ne nevezz így.

- Én pedig azt mondtam, - vágott vissza gúnyosan Voldemort, - kelj fel. Mi lenne, ha megegyeznénk, és te méltóztatnál megemelni magad. Potter.

Salir felhorkant, és megint becsukta a szemeit. – Mi lenne, ha nem.

Voldemortnak hirtelen eszébe jutott valami, és gyilkos pillantást vetett a griffendélesekre Salir cellájában. „Mi van, ha nem adtak neki enni?”

Ron állta a Sötét Nagyúr pillantását, erőt merítve a tudatból, hogy az idegen a cellájukban valójában a legjobb barátja. – Te meg mi a szart akarsz?

- Ron! – nyikkant fel Hermione rémülten, mikor Voldemort a vörösfejűre emelte a pálcáját.

- Merlinre! – nyögött fel Salir, és talpra küzdötte magát. – Azonnal tedd el azt az átkozott pálcát, Denem. Te meg fogd be a szád, Weasley, mielőtt összeragasztom. Megfájdul a fejem tőletek.

Voldemort dühösen meredt rá, de engedett a felszólításnak, és eltette a pálcáját, mivel Salir felállt végre. Közben úgy döntött, hogy nem, Salir nem jól néz ki, és a cellatársai még megkeserülik, amiért nem osztják meg vele az ételt.

A Sötét Nagyúr kinyitotta a cellaajtót, és várakozva nézett Salirra, aki fáradtan támaszkodott a rácsoknak. – Gyere.

- Nem. – nézett rá dühösen Salir. – Addig nem hagyom el a börtönt, amíg a többiek is nem jöhetnek.

- Úgy érted, nem tudsz kijönni. – mutatott rá Voldemort.

Salir hanyagul megrántotta a vállát. – Most mit mondhatnék? Nem ízlik az a moslék, amit itt adnak.

- Hazudsz. – Voldemort pontosan tudta, hogy naponta legalább egy olyan étel volt, amit Salir kedvelt.

Salir a szemeit forgatta. – Csak engedd már ki őket.

- Nem.

Salir szemei felvillantak, ahogy a dühe hirtelen kitört a magára kényszerített nyugalom álarca mögül. – Ez egy iskola, Denem, nem fegyház! A gyerekeknek könyvekből kellene tanulni, nem rácsokból! Tüntesd el innen az embereidet, és add vissza nekik a Roxfortot. Ha nagyon muszáj, nevezz ki ide valakit, akiben megbízol, de nem hagyhatod az embereket rácsok mögött megrohadni, és aztán nem várhatod el tőlük, hogy gyűlöleten kívül bármi mást is érezzenek irántad. Ha elveszed a szabadságukat, az olyan, mintha az életüket vennéd el, csak sokkal rosszabb. Így csak lassan megölöd a mágiát, amit annyira meg akarsz védeni. Nem aranyvérűek, na és? Te se vagy az. Én se vagyok az. Ettől talán kevésbé vagyunk fontosak? Kevesebbet érünk?

- Addig, amíg az emberek, akik mellett felnőttem rácsok mögé vannak zárva, én se lehetek szabad, Denem. Én is velük szenvedek. Csak akkor hagyom el ezt a cellát, ha ők is kijöhetnek.

- Hogy az a... te nem vagy mártír, Cobre! Azonnal gyere ki ide! – kiáltott fel Voldemort, most már ő is türelmét vesztve.

- Úgy látszik, semmit nem fogtál fel abból, amit az előbb mondtam. Miért is nem lep meg... – sóhajtott fel Salir, tehetetlenül csóválva a fejét.

És ekkor a fiú elájult.

Voldemort felnyögött, és belépett érte a cellába. Salirt szorosan a karjaiba ölelve, a Sötét Nagyúr elindult a kijárat felé, míg a nehéz cellaajtó bevágódott mögötte.

- Csak bízd rá a griffendéles hülyékre, hogy kiirtsák a saját megmentőjüket...

***

Salir az ispotály steril szagára ébredt, és felnyögött. – Utálom ezt a helyet...

- És hadd világosítsam fel, Mr Potter, ez a hely se kedveli önt túlságosan. – lépett be Salir látókörébe Madame Pomfrey, arcán fáradt mosollyal.

- Madame Pomfrey... – sóhajtott fel megkönnyebbülten Salir.

- Idd ezt ki. – Parancsolt rá Pomfrey, kezébe nyomva egy bögre bájitalt, és Salir fintorogva engedelmeskedett. – Namármost, Tudjukki parancsot adott, hogy azonnal szóljunk neki, ha felébredsz. Szeretnéd, ha várnék vele még egy kicsit, vagy hívhatom máris?

Salir felsóhajtott. – Hívhatja. Ha addig kezdek el vele vitatkozni, amíg nem vagyok teljesen magamnál, talán nagyobb az esélyem, hogy győzök.

Madame Pomfrey felkuncogott. – Be kell ismernem, hogy kissé meglepődtem, mikor behozott... – mondta az irodája ajtaja felé indultában.

- Ő Voldemort nagyúr, az általunk ismert varázslóvilág ura, és azt tesz, amit csak kedve tartja, még ha ezzel össze is zavar minket, többieket. A hülye. – morogta Salir a homlokát dörgölgetve. Egyáltalán nem lepődött meg, mikor rájött, hogy eltűnt róla az „Észre ne vedd” varázslata.

Madame Pomfrey a fejét rázogatva jött ki a fő kórterembe, és láthatóan nehezére esett leküzdeni a mosolyát. – Csak te mernéd hangosan sértegetni.

- Hé, csak kompenzálom a többiek hallgatását. – vonta meg a vállát Salir. – Meddig voltam eszméletlen?

- Két és fél napig.

- Csodás.

Az ispotály ajtaja kivágódott, mielőtt Harry feltehetett volna még egy kérdést, és Voldemort sietett be rajta, nyomában a loholó Féregfarkkal. – Te hülye! – mordult rá a Sötét Nagyúr az ágyban fekvő fiúra. – Te átkozott hülye! Mi jutott eszedbe, halálra éheztetni magad?

- Csak a te munkádat végeztem. – vágott vissza Salir hidegen. Nem volt olyan hangulatban, hogy kiabáljanak vele.

Voldemort megállt, és dühösen meredt Salirra. Féregfark és Madame Pomfrey idegesen figyelték, ahogy nyomasztó csend telepedett a két hatalmas varázslóra.

- Egyébként mit törődsz vele? – mondta végül Salir, megtörve a csendet.

- Ki mondta, hogy érdekel? – vágott vissza Voldemort.

- Természetesen én.

- Potter...

- Potter...

- Gúnyolódsz velem?

- Jé, tényleg. – Salir elvigyorodott. Pontosan tudta, hogyan dühítheti fel a legjobban a másikat. – Egyébként is, jót tesz neked, ha kigúnyolnak. Kicsit letöri a szarvadat.

A vörös szemek fenyegetően összeszűkültek. – Elnézést?

- Letöri a szarvadat, Denem. Helyedre rak.

- Ezért megölhetnélek.

- Hát, akkor kár volt pazarolni Madame Pomfrey bájitalait.

- Kezelhetetlen kölyök!

- Ez most pontosan úgy hangzott, mint Piton.

- Elegem volt belőled!

- Add már vissza az iskolánkat, Tom! – kiáltott fel Salir hirtelen.

Voldemort összevonta a szemöldökét, de hallgatott.

- Bármit, oké? Bármit megadok, amit csak akarsz, ha visszaadod az iskolát a tanároknak. Csak ennyit kérek. – mondta Salir halkan. – Mondj egy árat. Nevezd ki a saját igazgatódat. Ha nagyon muszáj, cseréld le a tanári kart. Csak add vissza a Roxfortot a közösségnek, mint iskolát.

- Átkozottul sokat kérsz, Cobre. – Voldemort ugyanolyan halkan válaszolt, mint Salir.

Féregfark és Madame Pomfrey a döbbenettől tátott szájjal hallgatták a fejleményeket.

- Mi van, ha túl magas lesz az ára?

Salir megrázta a fejét. – Semmiféle ár nem lehet túl magas, ha nincs mit veszítenünk.

- Tényleg? – vigyorodott el Voldemort. – És ha én azt kérném érte, hogy te legyél a Roxfort igazgatója és hűséget fogadj nekem, és csak nekem egyedül?

Salir mély lélegzetet vett, tudatában annak, hogy átkozott lesz, bárhogy is döntsön. – Akkor úgy lesz. – suttogta, kerülve a Sötét Nagyúr pillantását.

- Rendben. Egy órán belül várlak a nagyteremben.

Salir fejet hajtott. – Megértettem... kegyelmes uram.

Voldemort győzedelmesen távozott a teremből, nyomában Féregfarkkal.

Madame Pomfrey újra Salirhoz fordult, aki még mindig nem emelte fel a fejét az alázatos tartásból. – Mr Potter?

A fiú a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett.

***

Madame Pomfrey a nagyterem tanári ajtajához vezette Salirt. A fiú egyszerű, fekete talárt és fekete varázslósüveget viselt. A haját egy fekete csattal fogta össze, és sápadt homlokán élesen kirajzolódott a sebhely. A pálcáját a jobb ruhaujjába rejtette, arra az esetre, ha szüksége lenne rá, amiben erősen kételkedett, de az élet, ha másra nem is, arra megtanította, hogy minden váratlan helyzetre készüljön fel.

Madame Pomfrey kinyitotta az ajtót, és bevezette Salirt. A több száz diák, tanár és halálfaló lármája elhalt, ahogy észrevették az újonnan jötteket.

Voldemort felállt, és hidegen rámosolygott a fiúra, ahogy Salir előrement a Sötét Nagyúr mellé, és odalépett a tanári asztal közepén üresen maradt székhez.

Salir tisztában volt vele, hogy elvárják tőle, hogy meghajoljon, vagy az alárendeltség valami más jelét mutassa, de ezt a büszkesége nem engedte, úgyhogy kihívóan állta Voldemort tekintetét, dacosan várva, hogy az figyelmeztesse az egyezségükre, ha meri.

::Mindig provokálunk, ugye, Cobre?:: - kérdezte Voldemort kedvesen párszaszóul.

Salir megvonta a vállát. ::Letöri a szarvadat, Denem.::

Voldemort felhorkant, és a nagyteremre fordította a figyelmét. – Albus Dumbledore sajnálatos halálára való tekintettel, - kezdte, bár egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálná, ami történt, - a saját feladatomnak éreztem, hogy kinevezzem az iskola új igazgatóját. – jelentette ki a Sötét Nagyúr, és fenyegetően összehúzta a szemeit, ahogy végignézett a teremben ülőkön. – Elvárom, hogy Mr Pottert kellő tisztelettel és megértéssel kezeljék.

Salir dühösen végigmérte a mellette álló varázslót. - Köszönöm a belém vetett bizalmadat, Voldemort. – vágott oda a Sötét Nagyúrnak, figyelembe sem véve a hallgatóság irányából felhangzó tiltakozó hördüléseket. Voldemort fenyegetően összehúzta a szemeit, mire a fiú elvigyorodott, és újra a nagyterem belseje felé fordult. – Őlordsága a jövő hét folyamán remélhetőleg elhagyja a Roxfort területét. A fennmaradó szabad időnket arra fordítjuk, hogy felépüljünk a pokolból, amin mindannyian keresztülmentünk. Most viszont, jó étvágyat!

Ahogy Salir leült a füstölgő Sötét Nagyúr mellé, az asztalok megteltek étellel és a zajszint újra emelkedni kezdett.

::Muszáj mindig szemtelenkedned.::

::Ugyan Denem, hiszen ismersz.:: vonta meg a vállát Salir. ::Nekem adtad a Roxfortot, és én úgy fogom vezetni, ahogy nekem tetszik. Ha ahhoz, hogy valamennyire normálisan érezzük magunkat, ki kell innen tennem téged és az embereidet, hát legyen.::

::Griffendéles.::

::Tudom, hogy szeretsz.::

Voldemort dühösen meredt rá.

***

- Gyere be. – szólt ki Salir, mikor megzörgették az irodája ajtaját. A Dumbledore halála után hátramaradt iratokat és papírokat rendezgette.

- Potter igazgató úr.

Salir felpillantott, és fáradtan rámosolygott Minerva McGalagonyra. – McGalagony professzor. A Harry is megfelel. Nem jönne be?

- És én is ragaszkodom hozzá, hogy Minervának szólítson. Mégiscsak a felettesem. – mondta McGalagony, ahogy leült Salir zsúfolt asztala elé.

- Nem mintha lett volna választásom. – Salir hátradőlt a székében, levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemeit. – Mit tehetek önért, Minerva?

- Elsősorban szeretnék köszönetet mondani. Ahogy láttam, sokat kockáztatott azért, hogy kivívja a szabadságunkat, és ezért mindannyian hálásak vagyunk.

Salir bólintott. – Természetesen.

- Másrészt viszont, mi lesz az ellenállással?

Salir felsóhajtott, és a pillantása végigsepert Fawkes, az ablak mellett álló üres ülőrúdján, le a csupasz kviddicspályára. – Se támogatni, se akadályozni nem fogom az iskolában folyó szervezkedéseket a jelenlegi vezetés ellen, amíg azok nem okoznak problémát a Voldemorttal való kapcsolatomban. Ezt az épületet megpróbálom békében tartani vele, de az ezeken a falakon kívül élő emberekért nem tehetek semmit. – A pillantása visszatért McGalagonyra, és az idős tanárnő majdnem összerándult a ködös zöld szemekből sugárzó kimerültség láttán. – Hűséget fogadtam Voldemortnak, Minerva. Vegye úgy, hogy az ellensége vagyok. Ha megtudok valamit, kötelességem jelenteni. Ne árulják el nekem a titkaikat.

McGalagony öregnek és szomorúnak látszott, ahogy felállt. – Hát akkor jó éjt, igazgató úr.

- Jó éjt, Minerva. Szép álmokat.

Miután McGalagony elment, Salir még sokáig bámult kifelé az ablakon. „Egy új kor kezdődik.”

***

Eredeti rész vége

***

- Muszáj ezt csinálnod? – kérdezte Salir, mikor az ajtó bevágódott a Sötét Nagyúr mögött.

- Ebbe én nem egyeztem bele, Potter. – sziszegte Voldemort dühösen, egy darab pergament lobogtatva a kezében.

- Mintha az engem érdekelne. – Salir élesen végigmérte a vörös szemű férfit a szemüvege felett, letéve a tollat, amivel írt. – Nem vagyok hajlandó belemenni, hogy csak halálfalókból álljon a tanári kar, Tom.

- Én meg nem akarom, hogy a volt Rendtagok tanárok maradhassanak!

- És akkor mit csináljak? Rúgjam ki az összeset? Nem hiszem. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki hajlandó őket foglalkoztatni, és nekik szükségük van a munkahelyükre. Velem ellentétben nekik nincs annyi megtakarított pénzük, hogy egész életükre kitartson.

Voldemort levágta a pergament az asztalra, az igazgató elé, figyelemre se méltatva a felboruló tintatartót. – Megtiltom.

Salir szemei összeszűkültek, ahogy felállította a tintatartót, hagyva, hogy a sötétlila tinta beivódjon az asztal lapjába, amit egy korábbi igazgató megbűvölt, hogy tüntesse el a kiömlő folyadékokat. – Mi lenne, ha kötnénk egy egyezséget? Fele-fele.

- A helyettesed halálfaló lesz. – parancsolta azonnal Voldemort.

- De valaki olyan, akivel jól kijövök.

- Joga lesz megvétózni az összes hülye ötletedet.

Salir rondán nézett rá. – Jól van. Mit szólsz Perselus Pitonhoz?

- A megszűnt rend egy tagjához? Kizárt dolog! – rázta meg a fejét a Sötét Nagyúr.

- Mi rosszat tehetne? – sziszegte Salir. – Nem bízol benne?

- Nem. – Voldemort elgondolkodva dobolt az állán, észre se véve a gyilkos pillantást, amit a zöld szemű igazgató küldött felé. – A helyettesem.

- Mégpedig.

- Lucius Malfoy.

- Kizárt dolog!

- Miért? – húzta össze a szemöldökét Voldemort.

- Nem bírjuk egymást.

- Te, Cobre, senkivel se jössz ki az én embereim közül.

- Nem i-

- Senkivel se jössz ki, akiben megbízhatok, hogy rajtad tartja a szemét. – javította ki magát a Sötét Nagyúr, és hátradőlve élesen végigmérte Salirt. – Lucius Malfoy lesz az igazgatóhelyettes. Kit tartasz meg a tanárok közül?

Salir sziszegve kiengedte a levegőt. – Mindenkit, akit még nem öltél meg.

- Nem. – jelentette ki Voldemort nyersen.

- De igen. Minerva McGalagony, Firenze, Bimba professzor, Rubeus Hagrid, Sophi Sinistra, Perselus Piton és Poppy Pomfrey is itt marad a Roxfortban. – válaszolta a fiú erőltetett nyugalommal. – Erről nem vagyok hajlandó vitatkozni, Voldemort.

A Sötét Nagyúr dühösen kivicsorította kígyófogait. – És ha nyugdíjba mennek?

- Ők választják meg az utódjukat. – mondta Salir hidegen, félelem nélkül nézve a vörös szemekbe. – És már van emberem a repülésórákra is, úgyhogy oda se rakhatsz senkit.

- És ugyan ki fogja tanítani a kedvenc repülésóráját, Mr Potter? – vicsorgott Voldemort.

- Oliver Wood.

- Még egy volt Rendtag, nem is kétséges! – csattant fel a Sötét Nagyúr.

- Ő semleges! – kiáltott fel Salir, és a szemei villogtak, ahogy felállt az asztal mögött, hogy könnyebben Voldemort szemébe nézhessen. – És a mugliismeret tanítására se választhatsz senkit, mert akiket ismersz, kibaszottul nem értenek hozzá!

- Mugliismeret nem is lesz a tantervben!

- A varázslók semmivel se jobbak, mint a muglik!

- De igen!

- Nem igaz!

- De igen!

- Nem!

A vitát az ajtóból felhangzó halk köhintés szakította félbe. Mindkét varázsló megpördült és dühösen meredtek az előttük álló férfira, akinek láthatóan nehézséget okozott nem elmosolyodni. – Mi az, Lucius? – mordult fel Voldemort, mikor a halálfaló csak nem szólalt meg.

- Elnézést kérek, kegyelmes uram, de Mr Oliver Wood van itt és az igazgatót keresi. – válaszolt Lucius tisztelettudóan, csak a mosolya árulta el.

- Köszönöm, Malfoy. – bólintott oda Salir a halálfalónak, és előjött az asztala mögül.

- Ezt a beszélgetést még nem zártuk le, Potter. – figyelmeztette Voldemort.

Salir hideg pillantást villantott rá. – A vitát lezártuk, Tom, és te vesztettél. Hermione Granger veszi át a mugliismeret tanítását. – Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon és fekete palástját meglebbentve eltűnt az irodából.

Voldemortnak minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne tátsa el a száját. Lucius nem volt ilyen szerencsés, ő tátott szájjal bámult a csigalépcsőn lefelé viharzó fiú után. Egy hangos csattanás hozta vissza Luciust a jelenbe, és hirtelen visszakapta a pillantását a Sötét Nagyúrra, aki most az igazgató asztalán pihentette az öklét. A kígyószerű férfi arca eltorzult a haragtól, a szemei fenyegetően izzottak, ahogy kibámult a kviddicspályán nevetgélve repdeső diákokra, akik megpróbálták kihasználni a kis szabadidejüket, hogy újra gyakorolhassák a kedvenc játékukat. A különféle színű palástok, mugli ingek és nadrágok vadul lobogtak a szélben. A négy lány után csak úgy repült a hosszú hajuk, ahogy egymásnak adogatták a kvaffot. Egy arany villanás láttán egy fiatal fiú alábukott, és három másik vigyorogva követte. A diákokból sugárzó béke mégis megtévesztő volt, ez meglátszott abból, ahogy lesütötték a szemüket és elcsendesedtek, ahányszor egy halálfaló vagy Voldemort a közelükbe ért. Többé már csak távolról lehetett szemlélni őket.

- Kegyelmes uram? – mormogta Lucius, és megrándult, mikor a dühös szemek felé fordultak. – Talán engedhetné Potternek, hogy megtartsa a mugliismeretet. Hiszen csak harmadik évfolyamban és azon felül lehet választani, nem alaptantárgy.

Voldemort tehetetlenül felsóhajtott, kinézett a repdeső diákokra, és látta, hogy még ketten csatlakoznak hozzájuk, Salir és Oliver Wood. – Te vagy az igazgatóhelyettes. Elvárom, hogy rendszeresen tájékoztass mindenről, ami az iskolában történik – jelentette ki szigorú hangon.

- Megértettem, kegyelmes uram. – hajtott fejet Lucius. – Mit kell majd tanítanom?

- Úgy látszik, választhatsz. – Voldemort gúnyosan elmosolyodott. Felemelte az egyik fehér kezét, és az ujjain számolta a lehetőségeket, de a szemeit egyszer se vette le a sötét ruhás alakról, aki a kviddicspálya felett körbe-körbe repült a többiek körül. – Bűbájtan, sötét varázslatok kivédése, aritmetika vagy ősi rúnák.

Lucius elfintorodott. – Egyik se hangzik valami jól, kegyelmes uram. Talán ha rá tudná venni Pottert, hogy felvegye a sötét varázslatokat a tantervbe?

Voldemort meglepve pislantott Luciusra. – Ez határozottan intelligens ötlet volt, Lucius. Talán javasolhatom neki, hogy felcserélje a sötét varázslatok kivédését a sötét varázslatok tanítása órára.

- Elnézést kérek, de nem hiszem, hogy ebbe belemenne.

- Nem lesz más választása. – mordult fel Voldemort, és újra kinézett az ablakon.

Lucius nem akart rámutatni a tényre, hogy Salirnak eredetileg abban se lett volna választása, hogy megtartsa a mugliismeretet. Végülis jobban szerette volna, ha minden testrésze a helyén maradhat.

***

Voldemort felpillantott a látogatóra, mikor hallotta, hogy bevágódik a roxforti irodájának ajtaja. – Segíthetek valamiben, Potter?

- Miből gondoltad, hogy én ebbe belemegyek? – kérdezte Salir megtévesztően nyugodt hangon, meglibbentve a kezében tartott levelet, amit az asztalán talált.

- Talán tudsz valakit, aki elvállalná a sötét varázslatok kivédése órák tanítását? – kérdezte a Sötét Nagyúr, halványan mosolyogva.

- Ami azt illeti, igen. Még elintéz néhány dolgot Romániában, aztán már hoppanál is ide. Két napja küldtem neki baglyot. – Válaszolta a fiatal varázsló hidegen.

- Akkor kénytelen leszel neki megmondani, hogy ne fáradjon.

- Miért nem inkább a házimanókat baszogatod? – vágta vissza Salir, aztán megpördült és kiviharzott az irodából.

Voldemortnak megrándult a szája széle és dühösen az asztalra vágott. – GYŰLÖLÖM AZT A KÖLYKÖT!! – ordította bele az üres irodába.

Az ajtó előtt Poppy összerándult és sietett, hogy megtudja, nem lehetne-e rávenni az igazgatót, hogy a változatosság kedvéért valamiben engedjen a Sötét Nagyúrnak.

***

Salir csúnyán nézett a nőre, mikor az belépett az irodájába. – Mit akar, Poppy?

A nővér leült a Salir asztala előtt álló puha székek egyikébe és élesen végigmérte a fiút. – Ha ti ketten nagyon gyorsan nem kezdtek egyetérteni valamiben, az egész iskola összedől a fejünk felett, Harry.

- De képtelenség vele egyetérteni, Poppy! – kiáltott fel Salir, levetve a nemtörődömség álarcát, amit mások előtt mindig viselt. – Megvannak a saját lehetetlen elképzelései az iskolámmal kapcsolatban, de én teljesen másképp képzelem a dolgokat!

Poppy megrázta a fejét. – Harry, csak azt felejted el teljesen, hogy most ő irányítja az egész varázslóvilágot. Szép, hogy megpróbálod megtartani a Roxfortot olyannak, mint régen volt, de ez egyszerűen lehetetlen. Mindkettőtöknek engedni kell valamiben. Már rávetted, hogy megtarthasd az egész tanári kart és a mugliismeretet. Most neked is engedned kell valamiben.

- Például miben? – motyogta a fiú, lepillantva a Sötét Nagyúr levelére. – Hogy szüntessük meg a sötét varázslatok kivédését? És hogy engedjem, hogy Lucius sötét varázslatokra tanítsa a barátaimat?

- Többé már nem gondolhatsz úgy az itteni diákokra, mint a barátaidra, Harry. – Poppy felsóhajtott. – Diákokként kell nézned rájuk, mert valójában azok is.

- De Poppy, hiszen még én is diák vagyok! Soha nem fejeztem be a hetedik évemet és most tőlem várják, hogy vezessem az iskolát! Halvány fogalmam sincs arról, hogyan kell tanítani, nem még hogy hogyan kell elvezetni egy iskolát!

- Mégis csodálatos munkát végzel. – mondta Poppy nyugtatónak szánt hangon, aztán felkelt, megkerülte az asztalt és megölelte a fiút. Salir nem ellenkezett. – És tudnod kell, hogy van, aki segítsen. Itt vannak a korábbi igazgatók képei, akik mind tanácsokat adhatnak neked, csakúgy, mint a tanári kar. Biztos vagyok benne, hogy mindenki beleegyezne, hogy megtanítson arra, amiről lemaradtál...

- Tudom, tudom... – Salir megrázta a fejét. – Én csak... hiányoznak a barátaim és... azt hiszem, jobban szeretnék én is diák lenni, és pontokat veszíteni és a cikeszt kergetni, buta vitákba keveredni Dracóval és mindig az utolsó pillanatra hagyni a házi feladataimat...

- Hiányzik az, hogy gyerek legyél. – értett egyet Poppy.

- Nem, nem igazán. Én soha nem voltam „gyerek”, Poppy. – Salir szomorúan kinézett a kviddicspályára. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de azt hiszem, hiányzik Dumbledore professzor.

- Mindannyiunknak hiányzik. Mindannyiunk számára ő jelentette a világosságot. – értett egyet a nővér.

- Akkor azt hiszem mostantól nekem kell majd betöltenem a helyét, ugye? – kérdezte a fiatal igazgató gúnyosan.

- Senki nem várja el tőled, hogy mindenkinek citromport kínálgass, Harry. – kuncogott fel Poppy. – Bár igazán lecserélhetnéd ezeket a szörnyű fekete talárokat és elkezdhetnél újra mosolyogni. Ha mást nem is, legalább valami reményt adnál ezzel a diákoknak.

Salir huncut mosolyt villantott a nővérre. – És mire gondoltál? Vörös palást arany süveggel?

Poppy elnevette magát és hátralépett, figyelve, ahogy a fiatalember átváltoztatja a talárját és a sapkáját élénk griffendéles színekre. – Így már sokkal jobb. És talán leengedhetnéd a hajadat is.

Salir felállt, megrántotta a csatot és engedte, hogy a derékig érő haja lágyan körülölelje. – Jobban nézek ki hosszú hajjal? – kérdezte hirtelen, megrántva az egyik hosszú hajtincsét. – Úgy értem, egyszer valaki azt mondta, hogy jobban nézek ki hosszú hajjal, de nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi helyzetemben...

- Harry, - sóhajtott fel Poppy és mosolyogva megrázta a fejét. – Neked hogyan tetszik jobban: ha hosszú, vagy ha rövid?

- Úgy nézek ki mint egy lány. – nyafogta Salir.

- Poppy felhorkant. – Lehet, de neked hogyan tetszik jobban?

Az igazgató elgondolkodva pislogott egyet. – Hosszúnak, azt hiszem. Ebben igaza volt...

- Kinek?

Salir hirtelen elvörösödött és ez felkeltette a nővér figyelmét. – Hát... a fiúmnak...

Poppy karba tette a kezét maga előtt és komolyan végigmérte a piruló fiút. – És mióta van fiúja, ha kérdezhetem?

- He? Hát Halloween óta... – Salir elszomorodott. – Illetve az ötvenöt évvel ezelőtti Halloween óta. Attól tartok többé már nem igazán jövünk ki egymással.

Poppy elgondolkodva végigmérte a fiút. – Talán csak túlságosan keményfejű ahhoz, hogy rájöjjön, miről marad le, hmm? – Salir csúnyán nézett rá. – Ha jobban érzed magad, akkor hagylak tovább dolgozni. Próbálj meg néha kompromisszumot kötni. – tette hozzá búcsúzóul Poppy, aztán az ajtóhoz ment és kinyitotta. – Ó, jó estét, nagyúr!

Salir arca ugyanolyan vörös lett, mint a ruhái, és elkeseredetten felnyögött. „A jó büdös életbe. Ez hallotta az egészet! Harry, te hülye!”

- Mindjárt jobban néz ki, hát nem? – kérdezte Voldemort, és végigfuttatta a szemét a piruló igazgatón. – Csak remélhetem, hogy vacsoráig még jobb lesz.

- Csakúgy, mint én, nagyúr. – bólintott Poppy, aztán nyugodtan lesétált a csigalépcsőn.

Voldemort belépett az irodába, csendesen becsukta az ajtót maga mögött és nekidőlt. – Tudod, azért jöttem, hogy újabb vitát kezdjek arról a tantárgyról. Soha nem képzeltem volna, hogy ilyen hasznos felvilágosításhoz jutok, ha belehallgatok a Poppy Pomfreyyel folytatott beszélgetésetekbe. – jegyezte meg a Sötét Nagyúr könnyedén, a körmeit tanulmányozva.

- Azok a hülyék az árvaházban semmit nem tanítottak neked a jó modorról? – mordult fel Salir, kétségbeesetten küszködve a vörössége ellen.

- Megpróbálták. – nézett fel Voldemort az asztala mögött álló fiúra. – Miért pont ezeket a színeket választottad, Cobre? Te nem vagy griffendéles.

- Még soha nem hallottam mardekáros mártírról, úgyhogy mégiscsak griffendéles lehetek. – vágott vissza Salir hidegen.

- Kár. – horkant fel a Sötét Nagyúr. – Kénytelenek leszünk megegyezni. Még ma.

Salir összeszorította a száját. – Nem vagyok hajlandó lemondani a sötét varázslatok kivédéséről, Voldemort.

- Én pedig nem akarom megtartani. És itt van a probléma.

Az igazgató összevonta a szemöldökét, és felnézett Armando Dippet alvást tettető portréjára. – A varázslóvilág azért veszített ellened és az embereid ellen, mert nem értették, mi ellen harcolnak. Ha a Roxfort tanított volna sötét mágiát, még ha csak a teóriát is, sokkal több esélyük lett volna ellenállni neki. – egy pillanatra elakadt. – Legalábbis Dumbledore professzor így gondolta.

- Lázadásra számítasz? – kérdezte Voldemort éles hangon.

- Mindig lesznek lázadások. Az emberi természettel egyszerűen nem fér össze, hogy mindig mindennel egyetértsenek. – válaszolta Salir monoton hangon.

- És úgy gondolod, hogy lázadás kezdődik az iskolában?

Salir fáradt pillantást vetett a Sötét Nagyúrra. – Nem, nem gondolom így. Biztosan tudom.

- Ki az? – követelte Voldemort.

Salir megrázta a fejét és lehuppant a székébe. – Nem mondhatom meg.

- Felesküdtél rám!

- Kérlek ne kezdj megint ordítozni.

- Akkor ordítozok, amikor csak akarok! – Voldemort közelebb ment, és áthajolt az asztalon. – Ki tervezi a lázadást, Potter?

- Már beszéltem velük, nyugodj meg. – vágott vissza Salir, hideg pillantást lövellve Voldemortra. A Sötét Nagyúr állta a pillantását. – Komolyan beszéltem, Tom.

Voldemort bosszús hangot hallatott és gyerekesen levetette magát Poppy korábbi székébe. – Miért kell mindig lealáznod, Cobre? – motyogta elkeseredetten.

Salir elnyomott egy mosolyt. – Kár hogy nincs fényképezőgépem.

- Semmi zsarolás. – kapta fel Voldemort dühösen a fejét.

- Ki beszél itt zsarolásról? Egyszerűen csak aranyos vagy így.

A Sötét Nagyúr felmordult. – Miért is kellett nekem téged kineveznem igazgatónak?

- Mert olyan valakire volt szükséged, akinek van mersze szembeszállni veled. – motyogta Salir elgondolkodva. – És olyan helyre akartál berakni, ahol képtelen vagyok új háborút kezdeni és meg tudom akadályozni, hogy kitörjön egy.

Voldemort összevonta a szemöldökét. – És szükségem volt valakire, akinek elég esze van ahhoz, hogy elvezessen egy iskolát. – döntötte el, és megrázta a fejét. – Rendben van, megtarthatod a sötét varázslatok kivédése órát, de ez harmadik évfolyamban választható tantárgy lesz. A sötét varázslatokat pedig Lucius Malfoy fogja tanítani, és ez lesz a hetedik alaptantárgy a korábbi helyében.

Salir felsóhajtott. – Azt hiszem ebben megegyezhetünk. Kiválasztottad már a halálfalókat a bűbájtan, az aritmetika és az ősi rúnák tanítására?

- Igen. – A Sötét Nagyúr elővett egy darab pergament és átcsúsztatta az asztalon. – Deren Beq veszi át a bűbájtant, és ő lesz a Hollóhát házvezető tanára.

- Hollóhátas volt ezelőtt? – kérdezte Salir komolyan, ahogy végigolvasta a pergament.

- Igen. Schuyler Slade veszi át az aritmetikát, mert ez az egyetlen dolog, amire használható és nincs szükségem több könyvelőre. Varian tanítja majd az ősi rúnákat.

- Egy törp? Azt hittem utálod a nem emberi lényeket. – Salir kutatóan végigmérte Voldemortot.

- Ezt mondtam volna? – ha Sötét Nagyúr mosolyogva megrázta a fejét. – Nem, egyáltalán nem zavarnak. Felbecsülhetetlen segítséget jelentenek.

- Rendben van. Azt hiszem, ebben nem találok semmi kivetnivalót. – Az igazgató letette a pergament az asztal sarkára egy rakás másik tetejére. – Ez minden?

- Azt akarod, hogy Hermione Granger tanítsa a mugliismereteket, ugye?

- Igen... – értett egyet óvatosan Salir.

- Ne nézz így rám. Ő még nem végezte el az iskolát. Hogy akarod ezt megoldani?

- Hát ezt már meg is beszéltük. Mivel a mugliismeret választható tantárgy, nem olyan nagy baj, ha fél évig nem lesz tanítva, úgyhogy Hermione befejezheti a tanulmányait, mielőtt átveszi. – válaszolta Salir. – Miért érdekel?

Voldemort felsóhajtott. – Korábban volt egy jó megjegyzésed. Nem vagy felkészülve rá, hogy átvedd az igazgató helyét és gyakorlatilag még te se végezted el az iskolát. Azt hiszem ez mindenki számára nehéz lenne. – lassan felállt míg Salir meglepve bámult rá. – Akkor vacsoránál találkozunk.

- ....Igen... – bólintott kábultan Salir.

A Sötét Nagyúr az ajtóban megállt és a válla felett hátrapillantott a szokatlanul csendes igazgatóra. – Mellesleg Cobre, még mindig úgy gondolom, hogy jobban nézel ki hosszú hajjal. Ha levágod, nagyot fogok csalódni benned. – vetette oda, aztán kilépett és csendesen becsukta az ajtót maga mögött.

Salir rámosolygott a csukott ajtóra. – Micsoda seggfej.

***

Mikor Salir belépett a nagyterembe vacsorázni, már mindenkit a helyén talált. A diákok, mint mindig, alattomosnak szánt pillantásokat vetettek Voldemort felé. Az igazgató szeretett volna hangosan felsikítani, és úgy érezte, képtelen lesz kivárni az időt, mikor Voldemort végre elhagyja az iskolát.

Salir fellépett az emelvényre a haragos tekintetű Sötét Nagyúr mellé és megvárta, míg mindenki őrá fordítja a figyelmét. Miután ez megtörtént, megszólalt. – Jó estét mindenkinek. Úgy döntöttem, hogy beavatlak titeket a Roxfort új rendjébe, ami január harmadikával kezdődik, úgyhogy van még két hetetek a kikapcsolódásra. – Halványan elmosolyodott és magában hangosan éljenezni kezdett, mikor néhányan viszonozták a mosolyát. – Azt hiszem, mindannyian láttátok, hogy én és Voldemort viharfelhőket kavarva járkáltunk az utóbbi időben? Igen? Én is így gondoltam. Vitáink voltak a tanárokkal és az órarenddel kapcsolatban.

- Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a megszállás előtti tanáraitok mind itt maradnak, már amennyiben életben vannak. Nem szabadulunk meg egyetlen korábbi tanerőtől sem, úgyhogy sok órátokon ismerős arccal találkozhattok majd. A bűbájtant, az aritmetikát, az ősi rúnákat és a repülésoktatást viszont új tanárok veszik át, mégpedig Beq, Slade, Varian és Wood professzorok. A sötét varázslatok kivédését Weasley professzor fogja tanítani, ő három nap múlva érkezik ide. Az óra harmadik évfolyamban választható tantárggyá válik, a helyét pedig a sötét varázslatok veszik át, amit Malfoy professzor fog tanítani. Ő lesz az igazgatóhelyettes is. Beq professzor lesz a Hollóhát házvezető tanára. A mugliismeret ebben az évben elmarad, jövő évtől viszont újra választható tantárggyá válik, a tanítani pedig Miss Granger fogja.

- Kérlek próbáljátok meg nyugodtan viselni ezeket a változásokat és ne kezdjetek feleslegesen ellenkezni az új professzorokkal. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiotoknak jó okotok van rá, hogy utáljátok őket, és megértem, hogy nem fogadjátok őket szívesen, de meg kell próbálnotok. Fogjátok fel így a dolgokat: ha én ki tudok jönni Voldemorttal annyira, hogy meg tudjunk egyezni az órákkal és a tanárokkal kapcsolatban, akkor biztos vagyok benne, hogy ti is képesek lesztek rendesen viselkedni az órákon.

- És most, hogy az előadásnak vége, együnk! – Salir leült és az asztalokon megjelentek a tele tálak.

Voldemort elgondolkodva nézett Salirra, miközben a fiatal igazgató megpakolta a tányérját sült krumplival. ::Van valami különleges okod rá, amiért úgy érezted, mindenbe be kell avatnod őket, ami történik?::

::Kell, hogy megbízzanak bennem, Denem. Ha tudják, mi folyik itt, sokkal valószínűbb, hogy rendesen fognak viselkedni.:: válaszolta Salir egyszerűen. ::Gondold csak el. Semmi beleszólásuk abba, ami az iskolában történik, ezt mi ketten döntjük el. De ha nem is dönthetnek arról, mi legyen, legalább tudják, mire számíthatnak.::

::Vagyis azt akarod, hogy a kölykök megbízzanak bennük.:: vonta le a következtetést Voldemort.

Salir a szemeit forgatta. ::Valami ilyesmi.::

::Hát persze.:: Voldemort levágott egy szelet sárgarépát és vigyorogva meglengette. ::A kölyök azt akarja, hogy a többi kölyök mögötte álljon.::

::Ez durva volt és nem az asztalhoz illő...:: Az igazgató vigyorogva megrázta a fejét. ::Miért is nem lepődtem meg rajta?::

::Mert te tudod, ki vagyok valójában.:: sziszegte bele Voldemort Salir fülébe, és megnyalta a másik fülcimpáját.

Salir csúnyán nézett a Sötét Nagyúrra. ::És ez most jó vagy rossz?::

::Talán nem olyan jó.:: adta meg magát Voldemort elgondolkodva, ::De talán még a hasznodra válhat.::

Az igazgató szenvtelenül megrántotta a vállát. ::Talán...::

***

- Tudod, végülis akkor, évekkel ezelőtt nem sikerült odaadnom a karácsonyi ajándékodat...

Salir összevonta a szemöldökét, ahogy felnézett az ajtókeretnek támaszkodó Sötét Nagyúrra és az egyik keze elindult a szemüvege felé. – Neked is boldog karácsonyt. Most mit akarsz? – kérdezte, miközben a keze végre rátalált a szemüvegére és gyorsan az orrára csapta.

- Természetesen átadni a karácsonyi ajándékodat. – Voldemort enyhén oldalra hajtotta a fejét. – Még mindig meztelenül alszol?

Salir csúnyán nézet rá. – És akkor mi van?

- Csak tettem egy megfigyelést, Cobre. Nyugodj meg. – mondta Voldemort megnyugtatónak szánt hangon, miközben a pillantása végigsiklott a fiú izmos mellkasán és lapos hasán, hosszan elidőzve minden sebhelyen, amit látott. Most már tudta, honnan származnak és rájött, hogy már-már megbánja, amit tett.

Salir kényelmetlenül fészkelődött az éles vörös pillantás kereszttüzében. – Denem?

Voldemortnak megrándult a szája széle. – Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint amilyennek emlékeztem rád. – Salir mély lélegzetet vett. – Tudod, mikor elmentél, nagyon kiakadtam. Egészen Dumbledore irodájáig követtelek és megpróbáltam rátok robbantani az ajtót. De az a vén dilis valami nagyon erős záró bűbájt tehetett rá, mert képtelen voltam kinyitni. Akkor nem bírtam elképzelni, miért félhetsz annyira a hazatéréstől... – a Sötét Nagyúr egyenesen belenézett a zöld szemekbe. – De azt hiszem, már tudom. Tőlem féltél, ugye?

Salir nyelt egyet. – Részben. Úgy értem, attól féltem, hogy megölsz, ha rájössz, ki vagyok, de még inkább féltem attól, mit tehettél az otthonommal. Mit tettél az otthonommal.

Voldemort szórakozottan bólintott. – Tudnod kell, hogy nem sajnálom.

- Denem, ha te egyszer is megbánsz valamit, tudni fogom, hogy közel a világ vége. – válaszolta Salir tompán. – Te még soha semmit nem sajnáltál és soha nem is fogsz sajnálni semmit.

A Sötét Nagyúr felhorkant. – Valószínűleg igazad van.

- Hát persze, hogy igazam van. Hiszen én Harry James Potter vagyok, a Kis Túlélő, Aki Csak Nem Képes Elpatkolni.

- Tényleg? És én még azt hittem, hogy te vagy Salir Cobre.

Salir elnevette magát és szemeit lehunyva hátradőlt az ágyon. – Hülye.

Voldemort rámosolygott a fiatal varázslóra és csendesen odalépett az ágy mellé. – Bizony. – mormogta, egyik pókujját végighúzva Salir állkapcsán.

Salir szemei felpattantak és óvatosan felnézett a vörös szemű férfira. – Denem?

- Mostanában egy kicsit gyakran mondogatod ezt, nem? – ugratta őt a Sötét Nagyúr, és az ujját végigfuttatta Salir mellkasán és a hasán, egészen a takarója kezdetéig.

Salir mély lélegzetet vett, figyelve, ahogy a Sötét Nagyúr lejjebb húzza a takarót. – Ó, Merlin... – suttogta, egyetlen pillanat alatt kitalálva, mire készül a férfi.

Voldemort elvigyorodott, és előre hajolva éhesen Salir szájára szorította a sajátját. A fiatalabb varázsló ugyanolyan hevesen válaszolt, szinte felfalta az idősebbik férfit. A Sötét Nagyúr becsúsztatta az egyik kezét Harry lába közé, végighúzta az ujját a fenekén és elvigyorodott, mikor rájött, hogy még mindig eléggé ki van tágulva. – Használtad a közelmúltban? – ugratta a fiút, megszakítva a csókot. Skarlát szemei csillogtak.

Salir ingerülten forgatta a szemeit. – Hát hogyne. Tudtam, hogy ma eljössz meglátogatni, úgyhogy készültem. – mondta gúnyosan.

- Vigyázz a szádra. – válaszolta Voldemort, és két ujját belecsúsztatta az igazgatóba.

Salir felszisszent. – Miért van az, hogy soha nem használsz rendes síkosítót?!

- Mert úgy hangosabban sikoltozol? – vonta meg a vállát a Sötét Nagyúr, két ujjával kitágítva a másikat. – Hát miért is ne?

- Na miért is ne. – nyögött fel Salir, tehetetlenül eltakarva az arcát a kezével.

Voldemort rámosolygott a fiúra, jól szórakozott az igazgató „minden mindegy” viselkedésén. Hiányzott már neki Salir furcsa személyisége. Ő volt az egyetlen olyan Voldemort szeretői közül, aki képes volt úgy tenni, mintha semmi nem lenne a fenekében, bár a férfiassága büszkén ágaskodott.

- Hé. Min mosolyogsz? – kérdezte Salir bosszús hangon.

- Rajtad. – válaszolta a Sötét Nagyúr, és kihúzta az ujjait a fiúból. – És most fordulj meg.

- Mindig parancsolgatsz. – horkant fel Salir, de megfordult és elhelyezkedett a térdén, a tenyerére támaszkodva.

- Ha senki nem parancsol neked, csak bajba kevered magad. – tájékoztatta a Sötét Nagyúr az igazgatót, miközben kicsúszott a ruhájából és felmászott az ágyra.

- De ez is a te hibád. – biztosította Salir vigyorogva a férfit. A Sötét Nagyúr felhorkant, aztán egyetlen gyors mozdulattal markolatig merült a fiatalabb varázslóba. – Szentséges Merlin! – csattant fel Harry.

- Valami baj van, Cobre? – kérdezte Voldemort lágyan, és a fiú derekára fonta a karjait.

- Tudod, azért egy kis figyelmeztetésnek igazán örültem volna. – válaszolta Harry szárazon.

- Úgy sajnálom. – mondta a Sötét Nagyúr, aztán mozogni kezdett a másikban. – És most, jegyezd meg, szépen, hangosan.

- Baszd meg. – motyogta Salir, aztán felszisszent, mikor a férfi durván megcsavarta az egyik mellbimbóját. – Ennél azért komolyabb erőkifejtésre lesz szükséged, ha azt akarod, hogy sikoltozzak. – tette hozzá unott hangon.

- Veled soha nem unalmas a szex. – jegyezte meg Voldemort vigyorogva és változtatott a testhelyzetén. Salir csak egy elfojtott kiáltással válaszolt. – Hangosabban.

- Keményebben. – jött az elfúlt válasz.

- Kérj, és megadatik. – vigyorgott Voldemort, majd felgyorsított, egyik kezével pedig gonoszul megcsavarta, megrántotta, aztán megint megcsavarta a fiatalabb varázsló hímtagját.

Salir hangosan felkiáltott, aztán elélvezett, összeránduló izmai pedig másodpercekkel később magukkal rántották a szerelmét is.

A két férfi az ágyra zuhant, a Sötét Nagyúr az igazgató hátára, míg a fiatalabb varázsló alá szorult karjaival szinte kétségbeesetten ölelte magához.

Salir szólalt meg először, mikor sikerült újra levegőhöz jutnia. – Ez jó volt.

- De még mindig nem sikoltoztál elég hangosan. – volt az enyhén bosszús válasz.

Salir felkuncogott. – De kérlek mondd, hogy nem ezt akartad adni karácsonyra, drága kígyóm.

Voldemort az igazgató nyakához dörzsölte az orrát. – Nem. Invito. – egy kis doboz repült a kinyújtott kezébe, és ezt mindjárt tovább is adta az alatta fekvő varázslónak, miután az oldalára fordult.

- Hmm? – Salir elvette a dobozkát, kinyitotta, aztán megmerevedett, döbbenten bámulva a nyakláncra.

- Szóval? – a Sötét Nagyúr türelmetlenül megbökte a hasát.

Salir nyelt egyet. – Ez gyönyörű. Köszönöm, Denem.

- Akkor vedd fel. – bökdöste meg újra Voldemort.

Salir halkan felkuncogott, aztán elhúzódott a hideg ölelésből és felült, hogy óvatosan bekapcsolja az ékszert. A medál ezüstből készült, finom rózsaszín virágok öleltek körül két kígyót, amik az „SC” betűket formázták. Az egyik kígyó szemei smaragdból, a másiké vörös rubinból készültek. Salir egy darabig csak ült és bámulta a medált.

Voldemort a fiatal igazgató köré fonta a karját és újra magához húzta. – Mi a baj, Cobre?

- Én... – Salir egy pillanatra elakadt, az ajkába harapott, aztán megint megszólalt. – Még soha nem kaptam ilyen szépet.

A Sötét Nagyúr karja szorosabbra fonódott a fiatalember körül. – Akkor ezt helyre kell hoznunk valahogy, nem?

Salir elmosolyodott és nekidőlt a kígyószerű férfinak. – Azt hiszem.

A Sötét Nagyúr halkan felkuncogott és a másik feje búbjára támasztotta az ajkát. – De lenne egy kérdésem.

- Igen?

- Tudtad, hogy a „Salir” spanyolul azt jelenti, „elmenni”, mikor ezt a nevet választottad?

- Igen. – Salir halkan felsóhajtott. – Akkor ez jól szimbolizálta a helyzetemet.

- És még mindig jól szimbolizálja? – kérdezte Voldemort játékosan, de Salir kihallotta a hangjából a félelmet.

- Nem, ha nem átkozol meg megint, akkor nem szimbolizál semmit. – ugratta őt Salir, mire a másik fenéken csípte. – Hagyd abba. Most komolyan, nem. Úgy terveztem, itt maradok.

- Jó. – bólintott a Sötét Nagyúr. – Végülis még mindig nem jöttem rá, hogyan tudnálak rávenni a sikoltozásra.

- Milyen egy piszok vagy. – horkant fel Salir vigyorogva.

- Mintha eddig nem tudtad volna.