- Mit akarsz jelenteni, Lucius? - kérdezte hidegen a Nagyúr.
"Akarja a fene, de muszáj" - futott át Malfoy agyán, majd megköszörülte a torkát.
- Nagyúr, az a helyzet, hogy a... a napló... - Malfoy nyelt egyet, és felkészült a halálos átokra, vagy legalábbis néhány válogatott kínzásra - megsemmisült.
Voldemort először elsápadt, majd elvörösödött, aztán felüvöltött.
- TAKARODJ A SZEMEM ELŐL! - üvöltött Malfoyra, mire az megszeppenten elhoppanált. Voldemort igyekezett lenyugodni.
- Mi értelme van a világuralomnak? - csendült a fejébe egy hang. Egy hang, ami előcsalt egy emléket.

Tom azt hitte, rosszul hallott.
- Tessék? - kérdezett vissza döbbenten. Lizzy hátrarázta hosszú, éjfekete haját, és smaragdzöld szemét továbbra is a fiún pihentetve megismételte a kérdést:
- Mi értelme van a világuralomnak? - A tizenhat éves Denem vállat vont, és a tükörképét kezdte bámulni a roxforti tó vizében.
- A világuralom nem értelmes dolog... hanem jó dolog.*
- Csak azért mondod ezt, mert nem tudod az igazi választ - jegyezte meg Liz, miközben az óriáspolipot figyelte. - Még sosem gondolkoztál el ezen a kérdésen, igazam van? - Tom felkapta a fejét, de le is hajtotta rögtön.
- Igazad van - a lány bólintott.
- Világuralom: legyilkolsz mindenkit, aki nem hagy uralkodni, a maradékon pedig uralkodsz. Ja, azt elfelejtettem, hogy a muglikat és a mugliszületésűeket kapásból kinyírod. Marad... csak mondok egy számot, ezer embered. De tényleg. Azt fogod észrevenni, hogy uralod ugyan a világot, de ez a világ csupán ezer emberből áll. Tom. Egyszerűen fogj ezer embert, menj egy lakatlan területre, és uralkodj az ezer ember felett. Ugyanaz az eredmény, kevesebb erőfeszítéssel. És az is tény - itt felemelte a hangját, mert a fiú közbe akart szólni -, hogy ha megölsz mindenkit, aki nem hódol be neked, esetleg olyanokat is meg kell ölnöd, akik fontosak neked.
- Az te vagy. Csakis te, és téged sosem bántanálak.
- Pedig muszáj lesz - tápászkodott fel a földről a lány -, mert én nem leszek Halálfaló - azzal faképnél hagyta a döbbent Denemet és elrohant.

Voldemort nagy levegőket vett, és próbált lenyugodni. Közben felidézte, hogyan váltak el alig egy évvel később.

- És... most, hogy elvégezted a Roxfortot, hova mész? - kérdezte Tom, miközben lesegítette Lizzyt a vonatról.
- Először is haza. Aztán... hát, ha háború lesz, harcolni fogok.
- Ellenem? - kérdezte a fiú, előre félve a választól. Elizabeth komolyan nézett a szemébe.
- Tom Denem... a legjobb barátom. Ellene sosem harcolnék, hidd el. De Voldemort nem Tom. Voldemort az az ember... nem. Az az embernek nem nevezhető, lelketlen valami, ami megölte Tomot. Ami ellen nekem harcolnom kell, és amin meg kell bosszulnoma barátom halálát - az arca egészen kipirult a lelkes, mégis komoly beszédtől, és így még gyönyörűbb volt, mint valaha. Szemeiben könnyek csillogtak, ahogy csókot lehelt a fiú ajkaira.
- Isten veled... Tom - lassú léptekkel indult a fal felé... és kifelé Tom Denem életéből. A fiú utána akart rohanni, vagy legalább kiáltani... de nem jött ki hang a torkán, a lábai pedig mintha gyökeret eresztettek volna.
Órákig állt ott? Vagy csak percekig? Nem tudta. De mikor végre elindult, a lány már sehol nem volt.

A Nagyúr dühösen törölte le azt az árva könnycseppet az arcáról.
- Isten veled, Tom - mondta rekedten, halkan, mert tudta, érezte, hogy bár Tom Denem már egy ideje nem élt igazán, de most, a naplóval együtt ő is örökre és végérvényesen megsemmisült. Csak Voldemort maradt. Voldemort, Tom Denem lelketlen gyilkosa.

*Imádom a Charlie és a csokigyárat, kérlek, nézzétek el nekem :D